Mislai Attila

FÉNYKÉP ANYÁMRÓL

2008 október

FÉNYKÉP ANYÁMRÓL

Amikor anyám, aki sohasem térült és fordult körülöttem,
s tette magát végül épp e hiányon át csaknem végzetesen
megkerülhetetlenné és jelenvalóvá, egyszer mégis odafordult
és azt mondta, az agyvérzés földomlásának többé át nem
hidalható túlpartjáról, azzal az ő minden tudást magában
végtelen űrré kristályosító, s ezért leírhatatlan, a semmi
számtalan homokrétegén átszűrt mélységesen tiszta
pillantásával kísérve, hogy „biztosan sok bajt okozok neked, fiam”,
akkor nem állt helyre a világ semmiféle néven nevezhető rendje,
mivelhogy az amúgy sem szokása, nem követte tehát
kárhozatunk csendes emésztésének átmeneti elapadása sem,
egyetlen kóbor veréb nem szűnt meg munkálkodni a maga
dolgai körül az ablak előtt engesztelhetetlen tömörségben
álló fenyő kajla ágain, nem bomlott ki villanásnyi időre a
csend, sem odakinn, sem idebent, semmi, még egy nyavalyás
enyhet kínáló metafora sem, Isten ujja végképp
nem rajzolt jeleket a bútorokat megülő áttetsző porba,
nem fogant meg, lett viselős és hozott világra
utódot az évek előtte kihunyt emlékezet, szóval semmi
ilyesmi. Marad ez a kép, a kádból szemérmes ridegen
kiemelt anyám, ahogy áll, magát nem tudó, meztelen
öregségében, s ahogy akkor, úgy most
is iparkodhatok, mert újra körülölel minket
vigasztaló hidegével az amnézia.

kép | Jaque Tseng, flickr.com