MICSODA ZAJ!

Egyetlen ablakomon dobütők járják. Szemből rossz
rezonanciák. S mindehhez ráadásul egy behajló ág eresz-
kedik lemezemre. Most még az agyonkarcolt ég reccse-
néseit is hallgathatom.
Így kopogtat be hozzám J. Hangja, mint az orkán. Vala-
hogy csak hallatnia kell magáról — mondja.
Amikor azt akarja, hogy válaszoljak válogatott gyön-
gédségeire, a fülembe süvölt. Flaszterhez illő szólamait
szőjem bársonyomba, hímezzem ki selyemmel elé siető
lépteim.
Szabad? A tánchoz felgöngyölöm holnemvolt avar-
szőnyegemet. Egyet előre, kettőt hátra. Így érkezünk el
augusztusunkhoz.
Hahó! Tangók és keringők figurái mögött — hallom ám!
— hangyalábak igyekeznek, gombák hűvös ujjai türemked-
nek elő, füvek másodhajtása zizzen. Szép szavak s más
végtagok indáznak középpontok felé, melyek maguk is
mozdulnak, kúsznak.
Erdőélet, hejehaj — még tudjuk a strófát. Mozdulunk,
kúszunk. Bele a sűrűbe. Rikkantásoktól, szarvasbőgések-
től megtépve-szaggatva bődülünk mi is. Az ágakon fenn-
akadva öltözékünk foszlányai, ellenszólamaink kifakult
rongyai. Micsoda zaj! A fülbe viaszt! Főt az iszapba!
Mégis. Sőt, mintha élesebben. De hát ki kopácsol? Egy
ponthoz ki szögez?