Magyari Vincze Enikő

METSZÉSPONTOK

Az antropológia és az ökológia találkozási pontjairól [1991 tél]

METSZÉSPONTOK

Ha kimutatható, hogy egy korszakban két diszciplína bizonyos pontokon találkozik, feltételezhető, hogy mindegyik tágabb érvényű szemlélet lecsapódása, illetve megfogalmazódása. Az általam választott két diszciplína, melynek metszéspontjait keresem, az antropológia és az ökológia. Ha ezek szemléletbeli mélyrétegeiben keresgélünk, olyan eszmékre lelünk, amelyeket a posztmodern világkép tartozékaiként szoktak emlegetni. Balassa Péter írja, hogy a posztmodern világkép kibontakozásának lehetőségét az ökológiai válság adta, hiszen ez „nem egy akár regionális, akár kulturális válság részhalmaza, hanem az élet megőrizhetőségének kérdését veti fel mint a modernség kényszerítő kritikáját”. Ha ez így van, az ökológiai szemlélet (melyben az ökológiai válság tudatosítása összefonódik e válság megoldási stratégiáinak keresésével) a modern világképhez képest alternatívát kereső posztmodern lecsapódása a válságkezelés, a kapcsolatok tudománya terén. Hiszen ha az ökológiai válság a modern kor terméke, e válságra reflektálásnak, illetve a válságkezelésnek meg kell haladnia a modern gondolkodás- és cselekvésmód határait − például a posztmodern felé.

antropológia otthon

Az ökológiához hasonlóan az antropológia is megközelíthető abból a szempont­ból, hogy miként viszonyul a modernhez, mely saját fogalmi rendszerében a városi ipari kultúrákban ölt testet. Az úgynevezett primitív társadalmakban folytatott antropológiai kutatások bebizonyították, hogy ezeknek a kultúrája éppoly legitim és létjogosult a maga környezetében, mint az úgynevezett civilizált társadalmaké a maguk médiumában. Sőt, az előbbiek − legalábbis szerves fejlődésük pályája szerint nem követik az utóbbiak nagy történelmét, amely nem az egyetlen lehetséges történelem. A kutatások pedig, amelyeket az antropológusok saját modern kultúrájukban folytattak, hangsúlyozták, hogy ez a kultúra is éppen úgy vizsgálat tárgyává tehető, mint a primitív kultúrák. Arra tehát, ami a „miénk”, ugyanúgy kell, illetve lehet és szabad tekintenünk, mint ami az „övék” a rákérdezés, az elemzés követelményei szerint. Az említett két típusú antropológiai kutatás közül inkább az utóbbi (az „antropológia otthon”) posztmodern jellegű. Az „antropológia külföldön” fenntartotta az illúziót, hogy az idegen kultúra vizsgálata közben otthon minden a legnagyobb rendben van, és oda nem fog ellátogatni például egy harmadik világból származó antropológus, de a saját kultúra antropológiai elemzése magára a modernre reflektál, és − anélkül, hogy értékelne − ennek jellegzetességeit tárja fel. Ez pedig posztmodern jegy: hiszen − mint Balas­sa írja − az ész univerzalizmusát hirdető modern szemlélet értékeinek és kiinduló­pontjainak megvilágítása, revíziója éppen a posztmodern feladata. Ebben az össze­függésben állítható, hogy az önreflexiót gyakorló „antropológia otthon” a posztmodern megfogalmazódása a társadalomkutatás terén. Ez még akkor is így van, ha az otthoni kultúra nem a nyugati társadalmak modern kultú­rája, hanem valami más. A lényeg az önreflexió követelményének teljesítése, mint az ökológiai szemlélet esetében, ahol többek között szintén a saját cselekvésre és ennek következményeire reflektálás jelzi a posztmodern beállítódást.

Judith, flickr.com

Abból kiindulva, hogy az ökológia és egyfajta antropológia a posztmo­dern szemlélet egy-egy megnyilvánulási területe, nyomon követhetjük, hogy ezek­ben a diszciplínákban miként mutatkozik meg a „condition postmoderne”. Én ezt az „önreflexió−távolságtartás−tolerancia” eszmerendszer jellemzé­sével teszem.

kiépülő tekintélyuralom

A posztmodern szerint a szabadság és az egyenlőség eszméjének érvényesítése a kifejlett modernségben újabb tekintélyuralmat szült. Annak az énnek vagy ének csoportjának tekintélyuralmát, amely az ész nevében a tudás bizo­nyos fajtáját abszolútnak kiáltotta ki, amely önmagát e tudás kizárólagos birtokosa­ként tételezte, és egyedül legitim hatalomként mindenki más számára meghatározni kívánta az elfogadhatóság (a jó, a szép, a hasznos stb.) kritériumait. A kiépülő tekintélyuralom nem ismeri (mert nem gyakorolhatja) a magára reflektá­lást (s így az önfelülvizsgálatot sem). Ennek nem jellemzője a másság elismerésére irányuló intellektuális erőfeszítés. A tekintélyuralom „posztmodern” megkérdőjelezése egyébként nem feltétlenül kötődik a modernség utáni korszakhoz: a „posztmodern” kérdésfelvetés ott is működhet, ahol a tekintélyuralom nem a modernségre jellemző észszerű tudásra hivatkozik, de létezik, mert létezik a szent és sérthetetlen elv, hogy lennie kell a kiválasztot­tak szűk csoportjának, amely a társadalom többi részét az általa kívánt irányba tereli.

Milyen ponton válik a szabadság és az egyenlőség elve a tekintélyuralom eszmei bázisává? Ott, írja Balassa, ahol „a másik lény nem szab határt az én szabadságom­nak, vagy ha igen − lázadni lehet és kell ez ellen”, illetve ott, ahol az egyenlőség az uniformizálás és a mindenképpeni alkalmazkodás követelményének betartását állítja az egyenlőség eszméjét elfogadó egyén elé. S ha ez így van, akkor a tekin­télyhatalom rombolása egyaránt jelenti a mindenkori másik ember szabadságának és másságának tiszteletben tartását, a toleranciát. Ez pedig − és e kitérő után végre eljutottam ahhoz, amiről szólni szeretnék − csak az önreflexió és a távolságtartás eszközeivel valósítható meg igazán.

Wikimedia Commons

Az önreflexió megköveteli tőlünk, hogy szembenézzünk azzal, ami számunkra kellemetlen. Felfüggeszti, sőt érvényteleníti beidegződésünket, hogy mindent jól teszünk, mindig helyesen cselekszünk, csak a másik, a felettünk vagy a mellettünk levő a rossz, így érthető és indokolt a vele szembeni intolerancia. Az önmagunk felülvizsgálatát gyakorló önreflexió azonban jelszó maradhat, amíg énképün­ket építő magánideológiáink − legalábbis kifele − a legszebbet, a legjobbat kíván­ják felmutatni; s amíg ennek a gyakorlatnak a környezete sem ismeri el a tévedés jogát, hogy nem muszáj mindig megfelelnünk az uralkodó eszményképnek, hiszen nélküle is lehetünk legitimek. Másképp fogalmazva: az önmagunkra reflektá­lásnak ki kell egészülnie a távolságtartás képességével, azzal a tudással, hogy miként teremthetünk distanciát a reflektálás tárgya és alanya között, illetve közvetve aközött, amik ténylegesen vagyunk, és aminek magunkat látni/láttatni kívánjuk. A követelmény képlete végül is igen egyszerű: vonatkoztassuk a legnagyobb termé­szetességgel magunkra azt, amit a legnagyobb hozzáértéssel másokra szoktunk vo­natkoztatni. Mert ha a másik megítélése nem egészül ki az én megítélésével, az együttlét folyamatosan termeli az intoleranciát, a feloldhatatlan feszültségeket, sőt az erőszakot is.

Az önreflexió–távolságtartás–tolerancia-hármas és az ezen belüli összefüggésrendszer az ökológia és az antropológia szemléletében is működik.

egészséges önzés

Amikor a környezetvédők az ember médiumának szennyezettségéről, illetve megóvásának szükségességéről beszélnek, tulajdonképpen önreflexióra szó­lítják fel azt, aki tevékenységei révén nemcsak épít, hanem rombol is, nemcsak teremt, hanem pusztít is. Figyelmeztetésük, sajnos, sok esetben csak utólagos meggondolkoztatás lehet, de mindig abba az irányba mutat, ahol a gyakorlati cselekvés és a gondolati reflektálás együtt haladna. Aminek feltétele, hogy a min­denkori cselekvő az éppen aktuális cselekvését és ennek következményeit egy bizo­nyos távolságból tudja szemlélni és megítélni, szükség esetén módosítani. Az ökológiában az önreflexió követelménye a felismerést is magában hordozza, hogy a környezetbarát viszonyulások nem kizárólag az ökológusok magatartásának jellemzői, s hogy a környezetvédelem nemcsak a szakemberek feladata, hanem mindenkié. Annál is inkább, mert ember és környezete rendszerként létezik, amelyben a különböző környezetek kölcsönhatásban állnak egymással. Az egy­másrautaltság, a szolidaritás tételezése nem morális plusz, melyet az ökológusok humanitárius eszméktől vezérelve hirdetnek, hanem világunk létezésének szerves folyománya. Akár a szolidaritás elvei szerint cselekszünk, akár nem, saját bőrünkön is érezzük döntésünk következményeit. A szolidaritás az altruista szemlélet viszonyulási módjának tekinthető, de az egészséges önzés megnyilvánulásaként is, hiszen a kölcsönös egymásrautaltság terében az önérdek csak akkor realizálódik, ha a másik érdekeltségét figyelembe vesszük.

Tom Bastin, flickr.com

Az ökológiai szemléletben a környezetről gondolkodás nem korlátozódik az éppen aktuális helyzet diagnosztizálására, hanem a „hogyan cselekedjünk” kér­désére is reflektál. A cselekvési stratégia számára ajánlott „cselekedj ártatlanul” imperatívusz a „szelíd”, a „puha” viszonyulás alternatíváját kínálja a környe­zetszennyező technikákkal szemben. Az „ártatlan”, a „szelíd”, a „puha” − mind a környezethez viszonyulás toleráns módjának jellemzői, amelyek a környezetről és az emberről gondolkodás sajátosságaiból következnek. Az ökológiai világképben a környezet nem uralni, legyőzni való entitásként, az ember pedig nem mindenekfelett uralkodó, győzedelmeskedő lényként határozódik meg. Ebben a referenciakeretben az ember nagysága nem a környezet meghódításában, legyőzésében áll, hanem a „szelíd” együttélés ké­pességében. Továbbá a megismerés nem rendeli a megismert dolgot a megismerő érdekei alá, hanem az utóbbinak elméleti tudást ad, hogy az miként cselekedjen az előbbi saját törvényszerűségeit tiszteletben tartva. Ez a beállítódás kizárja annak lehetőségét, hogy cselekvéseiben az ember tudása hatal­mát a megismert dolog ellenében használja fel, azt − akár egy „magasztos” ideo­lógia által motivált céltól vezérelve − rombolja.

Még mindig az ökológiai szemlélet keretében maradva, végül jelzésszerűen meg­említeném az önreflexióra, a távolságtartás képességére és a toleranciára is épülő, posztmodernnek tekinthető környezethasználat technikájának néhány jellemzőjét: tekintetbe veszi az ember dimenzióit és az emberi méretek szerint teremt, a környe­zethez illő, úgynevezett szerves megoldásokat érvényesít, a helyi döntéseket támo­gatja a központiakkal szemben, tartózkodik az erőszaktól, hogy a környezet jel­lemzőihez képest idegen szempontoknak rendelje alá a cselekvést, rehabilitálja a sajátost a szabványosítottal szemben, lemond a kizárólagosságra törő eljárá­sokról stb.

kettős önreflexió

Az „antropológia otthon” mint a saját kultúrában végzett kutatás önreflexiós jellege két vonatkozásban is működik. Egyrészt azért, mert ez a vizsgálat a kisem­berek életvilágában folyik, és arra kérdez, ami itt − a megélés szintjén − termé­szetes, problémamentes; nem a megőrzésre, felmutatásra szánt tárgyak, jelenségek stb. összegyűjtésére törekszik, hanem válaszra, hogy miért történnek éppen úgy a dolgok, ahogyan történnek. Másrészt mert megtalálva a vizsgált életvilá­gok működési szabályait és strukturális jellemzőit, ez az antropológia − legalábbis következményeiben − rákérdez arra a kultúraképre, amely a nyilvánosság előtt forgalmazódik, és amely az „ilyennek kellene lennie”, „ilyennek kell látniuk má­soknak” dimenzióiban fogalmazódik meg. Ez az antropológia tehát reflektálás saját kultúrában létező életvilágokra és reflektálás arra az imágóra, amely a saját kultúrában a nyilvánosság csatornáin ezektől az életvilágokról termelődik és for­galmazódik. Ezt a kettős önreflexiót a posztmodern antropológiában kiegészíti még egy harmadik vonatkozás is, amely magát az antropológust érinti. Neki mint kutatónak tudatában kell lennie annak, hogy az ő személye, illetve az ő viszonyulása a vizsgált terephez: a terep létrehozásának egyik tényezője. Ezért állandóan reflektálnia kell önmagára, viszonyulásaira, kapcsolataira, ezért állítható, hogy kutatás közben az antropológus tulajdonképpen azt az önmagát figyeli, aki másokat figyel.

David Meenagh, flickr.com

Az antropológiai kutatás során érvényesített önreflexiós gyakorlat sokszor intole­ranciának minősül a saját kultúrában, mert a minősítést végzők mentalitásában a kellemetlennek számító tükörbe nézés ajánlata (amit az antropo­lógia tesz) összemosódik a rosszindulatú kritikával (mely a cselekvés szintjén an­nak a valóságterületnek a felszámolására törekszik, amelyre az elemzés során reflektált). Nem kell különösebben bizonyítani e csúsztatás hamisságát, elég hangsúlyozni, hogy az antropológiai önreflexió nem minősít, csak elemez, nem vonja kétségbe az elemzett szféra legitimitását. Általánosabban fogalmazva: az antropológiai megismerés nem kíván alapot nyújtani semmiféle misszionárius törekvés számára. A másik ember, a másik kultúra legyőzhető, vagy akár zsarnoki módon uralható, kisajátítható − erre a történelem számtalan példát ad. De az antropológiai szemlélet − felismerve, hogy nem kell valamit mindenképpen a magunk képére formálnunk, hogy együtt tudjunk élni vele, hogy legitimitása legyen − éppen hogy ennek a viszonyulásnak az alternatíváját valósítja meg.

módszertani felülemelkedés

Az „antropológia otthon” az idegen kultúrában végzett antropológiai kutatáshoz hasonlóan, amikor egymástól elkülönülő, egymástól különböző kultúrákkal találkozik, ezeket nem rangsorolja, nem hierarchizálja, egyiket nem privilegizálja a másikkal szemben. Ez a szemlélet − kultúrán a környezet használatának közösségi gyakorlatát értve − egy országhatáron belül is több kultúrát, vagyis környezethasználati praxist fedez fel, amelyek mindegyikének érvényessége van a maga környezetén belül: vagyis az őket teremtő és használó emberek élni tudnak vele és benne. Habár az antropológus nem fogalmaz meg utasításokat, hogy ezek a kultúrák miként viszonyuljanak egymáshoz, munkájának mégis lehet társadalmi haszna: az önreflexiót és a toleranciát érvényesítő szemléletet erősíti és terjeszti (persze a maga módján: nem azt állítva, hogy mindenki ezt kövesse, csupán azt, hogy ezt is lehet követni). Ezzel együtt a távolságtartás technikáját is fejleszti, amely feltétlenül szükséges annak meglátásához, aminek mi magunk is részei vagyunk, és ami nekünk is részünk. A módszertani felülemelkedés, kívülállás gyakorlatáról van ebben az összefüggésben szó, olyan tulajdonságról, mely nem csupán az antropológusnak válik hasznára, hanem mindenkinek, aki – leszámolva illúziókkal és önámításokkal — úgy kíván segíteni önmagán, hogy előbb és közben a rálátást lehetővé tevő távolságból reflektál önmagára, s ezt az önreflexiót akkor is gyakorolja, ha ez számára nem kedvező képet ír körül.

A posztmodern gondolatot sérteném, ha a tanulmányban megközelített témának lezáró, végleges megoldását kívánnám nyújtani, és valami sokatmondó befejezést próbálnék megfogalmazni. Mivel ilyen végleges lezárások nincsenek, az egészhez csak annyit tennék hozzá: a metszéspontok tovább termelődnek és tovább kereshetők mindaddig, amíg a posztmodern után nem jön valami más, sőt valószínű, hogy azon túl is.

kép | Antony Gormley Másik hely című installációja
felső kép | Wikimedia Commons