Mesterházi Márton

TACITUS

2011 november

TACITUS

Tavaly elővettem a kétkötetes Tacitust (T. összes művei I.—II., fordította Borzsák István, Európa 1980.) Nyilván a megrendítő Thuküdidész-élmény mását kerestem, a keményen kikalapált mondatokba foglalt nagy gondolatokat („…esztelen hatalmi vágyamban nem képzelem azt, hogy éppen úgy ura vagyok a végzetnek, mint saját döntéseimnek…”), és — bevallom — árgus szemmel a nagy történetet, amelyből műsort csinálhatnék.

Tacitust a keményen kikalapált mondatok ügyében megelőzi a híre. Szinte főbe kólint például ez: „…mindkettőért istentelenség könyörögni… két olyan ember közül, kiknek háborújában (a rómaiak) csak azt tudhatták, hogy az lesz a rosszabb, aki győz.”

Lelkifurdalásos rossz diákként rágtam át magam az Agricola életrajzon és Germania leírásán, hetven oldalon három hónap alatt; el-elmosolyodtam a szónokokról folyó Beszélgetésen; és nem értettem, mit evett négy évszázad magyar értelmisége Tacituson. A Korunk története I. könyvének közepén — javuló tempójú olvasás után — rájöttem.
igazi klasszis
(41.) „…nyilvánvaló lett, hogy az egész katonaság Othóval rokonszenvezik, a nép szétfutott, kiürült a fórum, és a még vonakodók ellen kardot rántottak. Curtius medencéje mellett a hordozó rabszolgák kapkodása miatt Galba kiborult a gyaloghintóból és a földre vágódott. Utolsó szavát, aszerint, hogy gyűlölték vagy csodálták, különbözőképpen hagyományozzák: … Nem érdekelte a gyilkosokat, hogy mit mond.” Akinek szeme van rá, hogy az elárult, rettegő vénember császárt ilyen helyzetben lefilmezze, és epéje, hogy a lelkiismeretesen reprodukált kétféle utolsó szavakat így kommentálja, az csak igazi klasszis lehet.

Az Évkönyvek (Annales: az idézett magyar kiadás II. kötete) végére érve arra is rájöttem, mitől nemcsak szeme és epéje miatt klasszis — és világhírű — Tacitus. Természetesen a Nero-könyvek (a XIII.—XVI.) jogán. Britannicus megmérgeztetése, a szolgaruhás krakélerkedések, Poppaea megkerítése, Agrippina, majd Octavia meggyilkoltatása, Tigellinus ünnepsége („ráadták a császárra a menyasszonyi leplet, voltak házassági tanúk, … végezetül mindent láthattak, amit még nőnél is az éjszaka fed el” XV. 37.), a sorozat-kivégzések, köztük Senecáé, a dalnoki és szónoki koszorú, Poppaea agyonrúgása, Petronius öngyilkosságba kergetése — pusztán a leginkább emlékezetes csúcspontjai annak a monumentális történetírói és írói (szép-írói?) teljesítménynek, mely Racine-tól Kosztolányiig annyi remekművet ihletett.

Mely remekművek után egy Nero-rádióműsor csak ostoba utánlövés lehetne. Szerencsére ennél fontosabb tanulságuk is van a Nero-könyveknek: amit az első rádöbbenés hevét jellemezve, léha felszínességgel epének tituláltam, az sokkal mélyebb és nemesebb indulat.
köszönet az isteneknek
„…(Octavia) levágott s a városba vitt fejét Poppaea megnézte. Az emiatt a templomoknak megszavazott ajándokokat meddig fogjuk még emlegetni? Akik csak ez idők eseményeit a mi vagy mások írásaiból meg fogják ismerni, előre gondolják el: valahányszor száműzetést és kivégzést parancsolt a princeps, annyiszor mondtak köszönetet az isteneknek, s ami hajdan a szerencse kedvezésének, az ekkor az egész népet sújtó csapásnak volt a jele. Mégsem hallgatjuk el… (XIV. könyv 64.)

…Még akkor is csömör fogna el, ha külső háborúkat és a köz érdekében vállalt halálos áldozatokat sorolnék fel az események ilyen egyformaságában, s mások unalmát is várhatnám, akik római polgároknak bár tisztes, mégis szomorú és szünet nélküli pusztulásától visszariadnak. Ám most a szolgai tűrés, meg annyi itthoni elvesztegetett vér kifárasztja, és a fájdalom érzésével szorongatja elménket. Nem is kívánhatok más védelmet művem olvasóitól, mint azt, hogy ne kelljen gyűlölnöm az ily lagymatagon veszőket… az ilyesmit nem lehet — mint seregek pusztulását vagy városok elfoglalását — egyszer említeni, majd továbbhaladni.” (XVI. könyv 16.)
fűszer
Ez az a vad, keserű felháborodás, mely Swift szívét csak a sírban szűnt meg marcangolni („ubi saeva indignatio cor lacerare nequit”), vagy Bálint György szavával „a szellemi ember létének… végső és legintenzívebb… kifejezése”; a monumentális írói teljesítménynek pedig romolhatatlanná tévő fűszere.

De állítsuk helyre a mű szerkezeti — és az olvasás személyes — rendjét. Az Évkönyvek I.—V. könyve kevéssé ismert, és műsor után kiáltó nagy történetet ígér. A történetnek három főszereplője van: Tiberius, Seianus és a kor.

Tiberius

Tiberius

Tiberiust (i. e. 42—i. sz. 37) az utókor erőskezű, a birodalmat megszilárdító, bölcs uralkodóként tartja nyilván; jobb lexikonok megemlítik pénzügyi szervezőkészségét és utolsó éveinek terrorját. Utószavában (p. 488) Borzsák István szenvedélyesen „Augustus leglelkiismeretesebb, legönfeláldozóbb és legszerencsétlenebb utódának” nevezi, Tacitus Tiberius-képét pedig „a tyrannus-sablon” miatt torznak. Ám engem nem érdekel a történelmi valóság, mert „Tán nem való, hogy ez s ez úgy esett, / Tán ráfogás a felhozott eset: /… Bánk, a nejével, megvénült falun, / Sohasem dühönge többé a szarun, / Evett, ivott, míg végre elalún…” — míg viszont Tacitus története „egészben s mindig…igaz”.

Eszerint tehát Tiberius „jellemének alakulásában különböző korszakok voltak: életét és hírét tekintve feddhetetlen az első, amíg magánemberként, illetve Augustus hatalma alatt élt; titkolózó és erények színlelésével megtévesztő, amíg Germanicus és Drusus az élők között volt; ugyanő, a jó s a rossz vegyüléke anyja életében, gyalázatosán kegyetlen, de szenvedélyeit takargató, míg Seianust kedvelte vagy félt tőle; végezetül egyszerre vetette belé magát a bűnökbe és becstelenségekbe, mihelyt a szégyenérzet és aggály félretételével a maga természetét élhette.” (VI. 51.)
a tengerbe taszíttatta
Ötvenhat éves volt, mikor a trónra lépett, előtte tizenkét évig élt Augustus házában, de már nyilvánvalóan torz lelkű emberként. Negyvennégy éves koráig ugyanis olyan bizonytalan volt az élete, akár a szultánfiaknak az oszmán birodalomban. (Már Rhodoszon az volt a szokása, hogy a bizalmas beszélgetésen fogadott jóst — „ha hivalkodásra vagy csalásra gyanakodott” — írástudatlan, erős testű, felszabadított rabszolgájával a tengerbe taszíttatta, „hogy a titoknak árulója ne lehessen”. VI. 21.)

Tudjuk róla, hogy „a szavakat, arckifejezéseket sérelemmé torzítva őrizte” (I. 7.), ismert volt gőgje, kegyetlensége és kéjvágya, „mindig határozatlanok és homályosak voltak a szavai” (I. 11., illetve „rejtélyeskedők” III. 51.), „nem egykönnyen lehetett kiismerni a felfogását” (III. 22.). Hírhedt volt Germanicusszal és gyermekeivel szembeni gyűlölete, s az az álszent színlelés, mellyel gyűlölködését s a gyűlöletesek halálán érzett örömét palástolta.

Ugyanakkor közismert volt kesernyés, olykor fekete humora, („komoly szavak közé szokta vegyíteni a csúfolódást” VI. 3.), a görög irodalom iránti mély vonzalma és depressziós bűntudata. „Az istenek s az istennők csúfosabban pusztítsanak el engem, mint ahogy pusztulásomat naponta érzem — ha tudom.” (VI. 6.) idézi egyik levélbeli fogadkozását Tacitus.

Ennek a „másokkal szemben kiismerhetetlen”, éles eszű, gyanakvó, komor humorú caesarnak volt tizenhat éven át legfőbb bizalmasa Seianus. (A nevet korábban csak az angol nyelvtörténetből ismertem: 1603-ban Ben Jonson Seianus His Fallnak írta át azt a többes genitivust, amit saját szájából szidzséjnesziznek hallott.)

Seianus i. e. 18/20-ban született elfogadható, bár nem előkelő családból. Tehát harminchárom éves volt, mikor az ötvenhét éves Tiberius mintegy atyjaként a bizalmába fogadta. „Teste a fáradalmakat tűrő, lelke vakmerő; önmagát elpalástoló, másokkal szemben vádoló; egy személyben hízelgés és büszkeség; kifelé tettetett szemérem, belül a főhatalom elnyerésének vágya.” (IV. 1.) Testőrparancsnokként „korábban szerény súlyát megsokszorozta azzal, hogy a városszerte szétszórt cohorsokat egyetlen táborba tömörítette… a katonák bizalmába férkőzött… meglátogatta, megszólította őket, ugyanakkor a centuriókat és a tribunusokat maga válogatta ki. A senatorok megkörnyékezésétől sem tartózkodott: híveit tisztségekkel vagy tartományokkal tüntette ki, hiszen készséges volt hozzá Tiberius… az atyák és a nép előtt is munkatársának emlegette, s képmásainak tiszteletét a színházakban és a fórumokon, sőt még a légiók táborközpontjaiban is megengedte.” (IV. 2.)
megszállott szenvedély
Mi lehetett a kulcsa a caesar szívéhez? „Tiberius jellemének ismeretében jó előre elhintette a gyűlöletet, hogy az magába rejtse s majd megnövelve hozza napvilágra.” (I. 69.) A mondat a Germanicus maradékával szembeni gyűlöletre utal: elpusztításuk Seianusnak a főhatalom elnyerése végett érdeke, Tiberiusnak megszállott szenvedélye volt.

Előbb azonban Tiberius fiával, Drususszal kellett végezni. Seianus módszere csakugyan késő reneszánsz drámába illik: Drusus feleségét, Líviát „házasságtörésre csábította, és miután az első bűn birtokába jutott, … a házasság reményére, közös uralkodásra és férjének elemésztésére vette rá.” (IV. 3.) Saját feleségét, három gyermekének anyját hűsége bizonyságaképpen kitaszította házából.

Drusust lassan felszívódó méreggel hamarosan eltették láb alól.

Germanicus

Germanicus

A Germanicus családja és párthívei elleni intrikálás, pörös vád, titkos megfigyeltetés hónapjai után levélben megkérte Tiberiustól fia (elcsábított) özvegyének kezét. Ám az már Tiberiusnak is sok lett volna, hogy egy vidéki kis-úr beházasodjék a caesarok családjába. Rejtélyeskedő, a csúfondáros humortól sem egészen mentes válaszában elutasította a kérést (bár leírta: „sem a te, sem Lívia elhatározásait nem fogom gátolni”). Kárpótlásul elárulta: „nincs olyan állás, melyet kiválóságod s irányomban tanúsított érzületed meg ne érdemelne.” (VI. 40.)

Seianus „a mélyebben rejlő lehetőségekre” gondolva egy éven belül rávette a caesart, hogy „Rómától távol, kies helyen éljen”, azaz uralkodói szándékairól és intézkedéseiről levélben értesítse a senatust. „Mert sok mindenre gondolt: kézben tarthatja majd a látogatókat, a levelezést is nagyrészt ő ellenőrizheti, mivel katonái közvetítik, és hogy a már hajlott korú s a távoli vidéken elpuhult caesar könnyebben át fogja adni a kormányzás ügyeit.” (VI. 41.)
hatalma csúcsa
Mikor Tiberius próbaképpen elindult, súlyos és sorsszerű baleset történt: egy barlangban lakomáztak, mely hirtelen beomlott, „s a sziklák agyonütöttek néhány szolgát”. Az általános pánikban „Seianus térdével, arcával és karjával a Caesar fölé hajolván odavetette magát a hulló kődarabok alá, ilyen helyzetben találták a segítségül jött katonák.” (IV. 59.) Ekkor jutott Seianus, addig is a birodalom második embere, hatalma csúcsára.

Ezt az utolsó öt évét — bár a rettegő szolgalelkűségre igazán mutatós példákkal szolgálnak — fölösleges részletezni. Annál is inkább fölösleges, mert az V. könyv töredék, az első fejezetek a Germanicus-fiak elleni újabb hadműveletet, az utolsók már a Seianusé utáni kivégzéseket ismertetik. (Seianus kiskorú leányán — mivel a törvény a szüzeket a kivégzéstől mentesítette volna — a hóhér „ott a kötél mellett erőszakot követett el… azután a megfojtott gyermek holttestét a Gemonia-lépcsőre vetették.” V. 9.)

Seianus bukását a pontos és csonkítatlan Suetonius foglalja össze (A caesarok élete, Magyar Helikon 1975, fordította Kis Ferencné: Tiberius „az államcsínyre készülő Seianust… végül alig tudta — úgy is inkább fortéllyal és cselszövéssel, mint uralkodói tekintélyével — megbuktatni. Először ugyanis, hogy megtiszteltetés ürügyén a maga közeléből eltávolítsa, társul maga mellé vette ötödik consulsága alkalmával, melyet hosszú idő után, távollétében, ezért fogadott el csupán. Később a rokonság reményével s a tribunusi hatalom megszerzésével kecsegtette, azután váratlanul egy gyalázkodó és siránkozó beszédben megvádolta… De még Seianus összeesküvésének elfojtása után sem érezte magát… biztonságban: eltelt kilenc hónap, míg az úgynevezett Juppiter-villából kimozdult.” (Tiberius / 65.)
államcsíny
De miért készült államcsínyre Seianus? És kitől tudta meg Tiberius, hogy készül rá? Beépített embertől? A kitaszított feleségtől? Kinek a közvetítésével? Hogyan zajlott le Seianus hatalomfosztása? A praetoriánusok parancsnoka nem tanúsított ellenállást? Mindezt Tacitus nyilvánvalóan megírta, ismerjük már ennyire, lehetetlen, hogy nem írta meg, csak a hálátlan utókor fölbérelte egerek megsemmisítették. (Tacitus igen kevéssé hízelgő módon nyilatkozik a kereszténységről; talán nem is abszurdum gondatlanságból elkövetett kézirat-veszélyeztetést föltételezni a középkori szerzetesekről…)

A történetnek (akár lesz belőle műsor, akár nem) van még egy főszereplője: a kor. Az az elképesztő háttér, mely előtt a történet zajlik, s mely majdnem olyan fontos, mint a történet maga.

Ha Nero vagy Caligula uralma véres önkény volt, Tiberiusé a megbízható jogállamiság. Első évében több mutatósan demokrata gesztust tett: visszautasította a Haza Atyja címet, nem engedte meg az intézkedéseire való eskütételt stb. „Mégsem tudta elhitetni, hogy római polgárhoz illően gondolkodik, mert újból behozta a felségsértési törvényt. Ennek neve a régieknél ugyanaz volt, de más vétségek kerültek a törvényszék elé…” (Katonai árulás, pártütés, közhivatali jogsértés.) „A tetteket vádolták, a szavak büntetlenek maradtak. E törvény ürügyén elsőnek Augustus indíttatott vizsgálatot hírhedt gúnyiratok ügyében… (mert) felbőszítették.” (I. 72.)

A felségsértési ügyeket hivatalból a senatus tárgyalta az uralkodó jelenlétében. Ha az uralkodó Rómán kívül tartózkodott, tájékoztatták, s ő levélben közölte állásfoglalását.

Tiberius tehát nemcsak felújította, hanem ki is terjesztette a felségsértési törvény hatályát. Eleinte ugyan nemegyszer leintette a följelentőket, töröltette a vádak egy részét, enyhítette az ítéletet, de már a Germanicus halála előtti szelíd példák bizonyítják, milyen melegágya az elfajulásnak az ilyen törvény.
káromló szavak
C. 15-ben följelentette M.-et, „hogy káromló szavakat ejtett Tiberiusról. Kivédhetetlen vád, mert a feljelentő az uralkodó legrútabb jellemvonásait szemelte ki, s tulajdonította gúnyolásukat a vádlottnak; mivel igazak voltak, emlegetésük is hihetőnek látszott.” (I. 74. — akkor még volt civil kurázsi némely senatorban, s M.-et fölmentették.)

F. C. 16-ban följelentette L.-t „felforgató tevékenység miatt”. Tiberius (bár a vádlott „könyörgő szavait merev arccal fogadta”) a törvénynek megfelelően semlegességet színlelt, de mikor kiderült, hogy egy határozat szerint a rabszolgák nem vallhatnak tulajdonosuk ellen, kínvallatásuk előtt „egyenként megvéteti őket a kincstári ügyésszel, tudniillik azért, hogy a senatusi határozat csorbulása nélkül ki lehessen hallgatni L. ellen rabszolgáit.” L. még aznap öngyilkosságot követett el, „javait felosztották a vádlók között, és a senatori rendűek soron kívüli praetorságot kaptak.” (II. 28. 30. 31.) A soron kívül előléptetettek között volt F. C. is, aki kilenc évvel később hamis fölségsértési váddal jelentette föl saját nővérét, s ez rá is bizonyult. Ezért száműzés járt volna, de Tiberius „szolgálatára emlékezve” a senatustól enyhítést kért és kapott.

Germanicus halála (19.) után sűrűbbé váltak a följelentések, s „a felségsértés bűne akkor már minden vádnak kiegészítője volt.” (III. 38.)

Drusus

Drusus

21 végén, Drusus betegsége idején, följelentették P.-t, aki Germanicus halálára írott gyászkölteményéért pénzjutalmat kapott, s hogy előre megírta és szomjú hiúságában többeknek felolvasta Drusus gyászkölteményét is. A halálos ítélet ellen csak a senatorok kisebbsége tiltakozott, P.-t tehát „elvezették a börtönbe és tüstént kivégezték”. Tiberius utóbb „kiemelte azok hűségét, akik a princepsen esett bármily csekély sérelmet azonnal megtorolják”, de az enyhítést követelőket is megdicsérte. (III. 49. 50. 51.)

A felségsértési törvény igaz lényege Drusus halála (23.) után mutatkozott meg. Ekkor ugyanis megsokszorozódott a följelentések száma, Tiberius titkolt és játékosan szeszélyes szadizmusa mellé pedig nyíltan társult Seianusé.
az öngyilkosságot választotta
A jogállamiság imázsát azonban aggályosán fenntartották. Mikor 24-ben S. — a holt Germanicus barátja, győztes hadvezér — „rövid haladékot kért, míg vádlója, V. leteszi a consuli tisztet, a caesar elutasította, hiszen hagyományos szokás, hogy tisztségben levők idéznek magánosokat bíróság elé, és nem szabad megrövidíteni a consul jogát, akinek éberségére van bízva, hogy a köz semmi károsodást ne szenvedjen.” (IV. 19.) Ezt érdemes mai valónk nyelvére lefordítanom. S. a törvény előtti egyenlőséget kérte az elsöprő erőfölényben lévő vádló (az évi consul) ellenében; Tiberius a szokásjogra és az erőfölényben lévő V. hivatali és személyiségi jogaira hivatkozva utasította el a kérést. S. ekkor az öngyilkosságot választotta. Vagyonából Tiberius a maga javára levonatta elődje, Augustus ajándékainak összegét; a maradék negyedrésze a törvény értelmében a föl- jelentőknek/vádlóknak járt.

Ekkor történt, hogy C. P. ügyében — „felségsértő titkos beszéd” vádjával — „kitűzték a tárgyalást, de kellő időben bekövetkezett halála miatt nem folytatták le.” (IV. 21.)

Ugyanezen évben V. S. följelentette apját, V. S.-t „cselszövés vádjával”. A másodrendű vádlott összeroppant és megölte magát, az apa azonban szívósan védekezett. Össze is omlott a vád, s a fiú rémülten elmenekült, de Tiberius, aki az apát régről gyűlölte, visszahozatta, hogy lefolytassák az eljárást. Viszont amikor a senatus túlzottan is érteni akart a szóból, a caesar a halálos ítéletet száműzésre enyhítette. Mivel a másodrendű vádlott „önkezétől halt meg, tárgyalásra tűzték ki a vádlók jutalmazásának eltörlését oly esetben, ha a felségsértéssel vádolt személy az ítélet meghozatala előtt önkezével vet véget életének. Caesar keményen, és szokása ellenére a nyilvánosság előtt a vádlók oldalán állva” panaszt emelt „az állam veszélyeztetése miatt.” (IV. 28—30.) Magyarán: aki a besúgók jutalmát veszélyezteti, az államot veszélyezteti. — A fiú V. S. egy évre rá F. ellen koholt vádat oly ügyetlenül, hogy F.-et föl kellett menteni — de büntetlenül megúszta.

25-ben Seianus két kliense följelentette C. C.-t „új és akkor először hallott vád alapján: hogy közreadott évkönyveiben magasztalta Marcus Brutust, Gaius Cassiust pedig az utolsó rómainak mondta.” C. C. szárnyaló (a mi Batsányink által különösen kedvelt) beszédben védelmezte a szabad szólást, majd „kivonult a senatusból és önmegtartóztatással vetett véget életének.” A senatus úgy határozott, „hogy könyveit égessék el, de megmaradtak elrejtve és később kiadva…” (IV. 34. 35.)

Ugyanezen évben V.-t „caesar-ellenes gyalázkodásai miatt idézték bíróság elé”, s a vád buzgó tanúja oly hévvel sorolta a válogatott gyalázkodásokat, hogy Tiberius dührohamot kapott, alig tudták lecsitítani. V.-t természetesen elítélték.
a köz ellensége
28-ban a következő módon gyűjtöttek bizonyítékot a Germanicus-barát S. ellen: L. hónapokon át barátságot színlelve mind bátrabb Tiberius-bírálatba ugratta bele a följelentendőt, majd egyik négyszemközti beszélgetésükkor három Seianus kegyére vágyó senator „a tető és a mennyezet közé rejtőzik… s a furatokhoz és résekhez illesztik fülüket… Sürgősen megtették ezután a feljelentést, s a caesarhoz intézett levélben is előadták a csel rendjét-módját — tulajdon gyalázatukat.” Az akkor már Caprin időző caesar január elseji levelében merénylet tervezésével vádolta S.-t, és méltó büntetését követelte. „Már hurcolták is S.-t a vesztőhelyre, aki — amennyire a fejére húzott ruhában és torkán a kötéllel tehette — azt kiáltozta, hogy így kezdődik az új év, ilyen áldozatot vágnak le Seianus tiszteletére.” Tiberius „nem megfontolás híján” gyalázta meg az ünnepet: következő levelében megköszönte, „hogy a köz ellenségét megbüntették”, s felpanaszolta, hogy ellenségei az életére törnek, így „csupa reszketés az élete”. (IV. 69. 70.)

Keserves történet, elképesztő háttér. Ki is tör a saeva indignatio olykor a fegyelmezett történetíróból:

„Jutalmakkal ösztönözték a besúgókat, ezt a köz pusztulására kitalált, és még büntetésekkel sem eléggé megfékezhető emberfajtát.” (IV. 30.)

„Kevesen tudják belátásukkal a tisztes dolgot az aljastól… megkülönböztetni: a többség mások tapasztalataiból okul. Egyébként mindez amennyire hasznos, éppoly kevéssé szórakoztató. Mert országok leírása, a csaták sok viszontagsága, a vezérek dicső vége leköti és felélénkíti az olvasók figyelmét: mi szörnyű parancsokat, szüntelen vádaskodásokat, álnok barátságokat, ártatlanok vesztét és a pusztulásnak ugyanazokat az okait soroljuk egymás után; közben mindenki a dolgok egyformaságát és a csömört érzi.” (IV. 33.)

„…mosolyognunk kell azok ostobaságán, akik úgy hiszik, pillanatnyi hatalmukkal kiolthatják az utánuk következő kor emlékezetét is.” (IV. 35.)

Caligula

Caligula

Nem folytatom az utolsó hat év rémtörténeteivel. A terror paradigmáját Caligula, Nero kapcsán elegen felrajzolták. Tiberius uralkodásának a jogállami szakasza az érdekes. Mondhatnám: tanulságos.

Felújítanak egy törvényt. Munkát adnak vele a legfőbb törvényhozói testületnek. Működtetik. Buzgón. Lesz belőle bármire ráhúzható gumi-törvény („a felségsértés bűne akkor már minden vádnak kiegészítője volt.”) És bárkire, akit érdemes följelenteni (akinek vagyona van), ráhúzható. (Hisz a caesar káromlása „kivédhetetlen vád, mert az uralkodó legrútabb jellemvonásai igazak”.) A legfőbb törvényhozó testület lesi a legfölső intenciót és egyre buzgóbban ítélkezik, a följelenthető polgárok sunyítanak vagy a preventív följelentés taktikáját alkalmazzák.
törpe kor
Az egészhez kell egy legfölső vezető, aki a hatalomban a játékos kiszúrósdi lehetőségét látja meg. (A szeretet hatalmának, mely Jézus Krisztus óta vajmi keveseket érdekel, nem a gyűlölet hatalma az egyetlen ellentéte.) Hol a legfőbb törvényhozó testületen döf egyet, hol a följelenthető polgárokon. Közben esetleg megjegyzéseket tesz a törpe korra. („A hagyomány szerint Tiberius, valahányszor a tanácsépületből kilépett, görögül csak ennyit mondott: ‘Jaj, ti szolgaságra kész emberek!’” III. 65.)

Használható még egy mega-karrierista, a folyamat gyorsítójaként, katalizátorként.

Miközben a törvényesen előírt módon működik a jogállam.

Lám, a nagy történet keresése közben a tanulság is megkerült.

Hazaértünk.

felső kép | Tacitus szobra a bécsi parlament előtt