Mester Béla

ROHAN. AZ IDŐ?

2008 szeptember

ROHAN. AZ IDŐ?

Nem tudni, az idő rohan velünk, vagy csupán mi rohanunk valahová a közömbös időben. Rohanást mindenesetre tapasztalunk; a rohanás van, a világ rohanva van. A magamfajta (rohanó) filozófiatörténész mindennapjai során ezt leginkább az egykor elolvasni vágyott, de kigöngyöltetésükben, explicatiójukban egyre csak halogatott érdekes szövegek felszaporodásán veszi észre. És persze a megírásra váró, szintén egyre kevésbé kihajtogatott, kiteregetett témák, a saját, talán érdekes potenciális szövegek nagy szaporaságán. Régebben mindig tudni véltük, melyek a mostanában megjelent, olvasásra érdemes művek, legalábbis magyar nyelven, és annak is volt trendje, rendje, hogy mikor mit illik föltúrni a régiségből. Ma már listát sem merek vezetni a desideratumokról, hiszen attól nem nő az esélye, hogy el is olvasom a címek alatt rejlő szövegeket, rajtam kívül pedig úgysincs senkinek hiányérzete, ha egy-két évszázad után is fölvágatlanul maradnak azok a régi kötetek, folyóirat-évfolyamok. Különben is: mennél kevesebb az ismert régi filozófiai szöveg, annál kisebb gonddal lehet ráhúzni az első szimpatikus filozófiatörténet-írási narratívumot a korpuszra. A szövegek rohangálnak csak, a rájuk vonatkozó magyarázó elméleteket létük nemigen zavarja.
elrohantam mellettük
A tovarohanó szövegek között ilyen régi desideratumom nékem az egykori jó nevű sárospataki professzor, Nyiri István néhány írása a reformkorból. Ezekre persze nagyjából olvasatlanul utalok most is, hiszen beléjük sohasem mélyedtem, csak elrohantam mellettük a könyvtárban bolyongván, azok meg, jórészt hiába keresve más olvasót, odaintettek csúfondárosan. Nem csoda, hogy ilyen rakoncátlanul viselkednek ezek az írások, hiszen Nyiri tanár úr szabadabb pillanataiban, amikor nem kellett éppen tankönyveket kompilálnia, alig írt egyébről, mint a szubjektum sorsáról a modernitás világának látványosan rohanó idejében. Mindig a megélt szubjektív tapasztalatról beszélt, de ezeket a szubjektumokat mindig végletesen bizonytalanoknak láttatta.

mester1

Tapasztalat és tapasztaló határhelyzetbe lépnek, elhomályosulnak, hiszen Nyiri professzor a romantika korának jó gyermeke lévén folyton az önelsajátítás limeséig taszítja a vizsgált megismerő szubjektumot, az álom és a halál philosophiáján keresztül. Különösen a halál philosophiájának a megfogalmazását találhatja furcsának a mai olvasó. A pataki szokások szerint a beiktatott új professzor egyik első kötelme volt az elődje fölötti emlékbeszéd. Attól az idősebb kollégától kellett minden új embernek őszinte gyásszal búcsúznia, akit alig ismert, hiszen soha nem dolgoztak együtt, sőt, éppen az ő halála adott neki esélyt, hogy katedrája legyen. Nyiri tanár úr szándéka szerint becsülettel megemlékezik elődjéről, Rozgonyi Józsefről, aki azonban aligha örült volna e tisztességnek. Rozgonyit úgy szoktuk emlegetni, mint akinek Kant-kritikájával megújul, és újra fölveszi az európai fonalat a magyar filozófia a 18. század kemény katolikus cenzúrája után, ugyanakkor – éppen az élete folyamán egyre monomániásabbá váló Kant-ellenességéből eredően – a klasszikus, vagy szinte még az úgynevezett korai felvilágosodás utolsó nagy formátumú képviselője is nálunk. A józan ész skót iskolájának legkeletibb tanítványa, akinek a szemében a kanti szemléleti formák is csak afféle spekulatív germán hókuszpókuszoknak tűntek, bizonyára nem üdvözölte volna az érzékelő szubjektum fogalmának relativizálását egy olyan filozófia keretén belül, amely a maga részéről e kanti szemléleti formákat, vagyis azt, hogy a tér és az idő mint az ember szemléleti formája létezik, már evidenciának, ha nem éppen unalmas közhelynek tekinti. (Különösen akkor nem, ha erre a relativizálandó szubjektumra éppen az ő, ámbár halott személye a példa.)
a filozofémák
Kétféleképpen is rohant az idő akkoriban Patakon. A filozófiatörténet narratívumának ideje is megiramodott, hiszen a Kant előtti óvatosan optimista felvilágosodás filozófiáját Nyirivel hirtelen a jóval Kant utáni, nála schellingi ihletésű spekulativitás váltotta föl. Schellinget rövidesen a Magyar Tudós Társaság kültagjává is választják, hiszen már van Akadémia, és ezt a hírt bőven tárgyalják a szaksajtóban, minthogy már van szaksajtó. A filozófus életvilágának intézményei, tárgyai és fejében a filozofémák egyaránt rohanni látszanak az egyébként ugyanabban a békés, ha nem békésebb kisvárosban élő ifjabb mesternél, Nyirinél, míg Rozgonyi idejében még a tér, az idő és a józan ész ideái robusztusan álltak. Rozgonyi tanár úr híres skót-magyar józan eszét hirtelen másfél évtizedre élet és halál, ébrenlét és álom, szubjektum és objektum relativizálása váltja föl Nyiri professzor előadásain. (Pedig Rozgonyi mester nagyrészt a napóleoni háborúk alatt működött, míg Nyiri tanár úr az egyik leghosszabb európai béke idején. Kettejük közül az utóbbihoz illenék a józan optimizmus és a humor, ennek ellenére ezekkel mégis Rozgonyi dicsekedhetett inkább.)

mester2

Mi változott meg az intézményi és mediális környülállásokon, valamint a schellingi filozófia divatján túl olyannyira, hogy annak át kellett szabnia mindazt, amit az idővel versenyt rohanó szubjektumról ekkoriban gondolni lehetett? Úgy tűnik, a válasz az időben élő embernek, avagy magának a számunkra rohanó időnek kikerülhetetlennek tűnő, új leírásában rejlik. A halála előtti évben Nyiri az álmodó és meghaló szubjektumok témája helyett nekilát, hogy megírja az intézményesen cselekvő ember antropológiáját. Ebből lesz az angol műipar philosophiája. Írása nem gyáripari beszámoló, hiszen maga is másodkézből szerzett adatokkal dolgozik, viszont távolról is meglátja a történések számára fontos lényegét. A javában tartó angol ipari forradalom a legfontosabb változásokat nem a tájban, a környezetben, még csak nem is a létrehozott termékek révén hozza létre. Ennél sokkal fontosabb Nyiri számára az a – metafizikai módon felfogott – idő- és erőtöbblet, elsősorban az idő tágíthatóságának, bővíthetőségének az élménye, ami a modernitás előre nem látott, szándékolatlan, de talán legmélyebb következménye. A sárospataki iskolamesternek ez az utolsó észrevétele a világról, ereje és ideje rövidesen elhagyja.
Nyiri-féle idő
Az általa leírt ember korlátlanul szaporítható idejével és erejével azonban azóta is ott áll a térben (a gyár előtti téren). Álom és ébrenlét, élet és halál egybetűnésére nem gondol, de azt sem tudja már, hogy hová is kívánta bővíteni ezt az erőt, időt. Közalkalmazott filozófiatörténészek suhannak el mellette, akiknek néha eszükbe jut ez a fajta idő is. A modernitás sajátos idejének, Nyiri-féle időnek, ilyesminek nevezik, bólintanak, és suhannak tovább szövegeik között.

kép | Yasu Matsumoto, lensculture.com