Hollós Máté

MELEGBŐL A FÉNYBE

2013 március

MELEGBŐL A FÉNYBE

A túlpart: a zene.

De hiszen minek oda bárkit is átvinni? Mindenki, talán még a külső hallásában sérült ember is úgy születik, hogy ritmusok, dallamok buzognak belső hallásában. Ezek válnak a környezetből meghallott altatók, mondókák hatására élő valósággá. Amikor a verbalitás még a mama szót sem hozza az ajakra, amikor még illatok, később a látvány hordozza csak az anya „információját”. Meg a hangja, amely az anyaméh zenéjének helyébe lép – a lélegzet után másodikként hozva a hírt: megérkeztünk a világba.

az utánzás

A gyermeki dudorászás, persze, nem a belső hallásban lappangó ritmusok, dallamok előcsalogatása, hanem a kívülről hallott dalocskák utánzása, ismételgetése. Az utánzás a zene alapeleme. A hallottak pontos ismétlésének kísérlete: az alkalmazkodás tanulása, és azok variált ismétlése: a zene beszélt nyelvként való kialakítása. A reprodukció fegyelme, illetve a mimézis alkotó rögtönzésbe fordítása. Ahogyan majd a mozdulatok formázása és a szavak kiejtése is a látottak-hallottak imitálása lesz.

Minek tehát a zene-túlpartra bárkit átsegíteni, amikor szinte onnan érkezik? Láttak-e vajon vízbe dobni gyereket, gondolván: a magzatvízben is ellubickolt, miért ne tudna mindjárt tóban is úszni? Most sokan alighanem úgy felelnek: nem láttak. Pedig láthattak volna. A pici kori úszásoktatásban ösztönökre építenek. Nem a magzatvíz „analógiájára”, ami tévedés volna, hanem a vízen fennmaradásért kapálózás ösztönére, s így úszni – nem szabályszerűen tempózni, hanem biztonságosan fennmaradni – meg is lehet tanulni. Óvó felnőttkezek szerepe elengedhetetlen, de ne merüljünk fölösleges részletekbe. Hiszen a zenéről van szó, amibe nem lehet belefulladni.

Csakugyan nem? Lelki értelemben igen. Hiszen hiába mutatnánk sűrű metrumváltásokban mozgó zenét a kisgyermeknek, nem tudna ráhangolódni. Ha bonyolult művet hall, de ritmikai világát nem megzavarót, semmi baj nem történik: annyit fog föl belőle, amennyit éppen apró részletekből képes, s kiesik az egész az emlékeiből. (Gyerekversek és mesék egyes részleteinek értelmére is sokszor kamaszként vagy felnőttként ébredünk csak rá.) Ha rövidet és egyszerűt hall, ráadásul többször, tájékozódni kezd benne. Második, harmadik meghallgatáskor ráismer egyes elemekre, az ötödikkor már várja az adott fordulatot, a tizediknél ő is vele dúdolja, ütögeti – az övé lett.  

tudatos tájékozódás

A nagyobb gyerek zenét hallgat. Ráismer elemekre, várja, mozog rá, dúdolja. De ő már művekkel találkozik. Szerkezetekkel, zenei eszközökkel. Ezeket már nem ismerheti mimetikus alapon. Ezek a gondolkodást is megszólítják, nemcsak az ösztönöket. Kell a tanár, aki fogódzót ad. Hangszert tanul a gyerek. Megint szerepet kap az utánzás, de egyben a tudatos tájékozódás is. Gondolni kell az ujjak, a száj állására, a lélegzésre. És ki kell rajzolni a formát. A motívumok, a zene mozdulatvilága a „mímelés” területe, a forma, a harmóniák már a ráció elemző képességét kívánják. Kell a révész…

A felnőtt zenét hallgat. Közben gyerekké válik. Szeretne mímelni, a zenével dalolni. A koncertteremben fejek inganak, lábak mozdulnak. Aki nem fogad révészt, olyan zenéknél marad, amelyekhez elég a fejmozgatás, az együtt dalolás. Ne becsüljük le: lényeges élettani és lelki funkciója van ennek is. Inkább ússzék így a zenében, mint hogy a partján sétáljon. De ez kevés, mint a szappanopera szintű irodalomélvezet. A mélyebb, alaposabb műélvezethez kell a révész.

Kétféle révész van: narratív és analitikus. Elmesélő és rávilágító. Az előbbi zenetörténetről beszél, művek külső jegyeiről, zenén kívüli elemekről. És néha úgy jár, mint Szabolcsi Bence, amikor egy polgári szalonban az olasz barokk mű kapcsán megjegyezte, mediterrán muzsika. S mikor zongorázta, az egyik asszony a férjéhez fordult: „Hallod, milyen mediterrán?” Ám mikor Szabolcsi Bence Mozart-operákról beszél, s felidézi a salzburgi mester hangszeres darabjait, melyekben ugyanazok a karakterek, deklamációk jelennek meg, csak épp jelmezes figura nélkül, a lényegre mutat. Amikor Földes Imre a Mindenki zeneiskolájában a zene hatásmechanizmusát világítja meg, amikor bárki zenetudós vagy muzsikus alkotói eszközöket tár a közönség elé, amikor nem az erdőről mesél, hanem turistajelzéseken keresztül vezeti a sziklához, hűs forráshoz kirándulóit, ő a révész.

Mind a túlpartról jöttünk, de nem ugyanarra a túlpartra megyünk vissza. A nem tudatosból, az ösztönösből érkeztünk, de a kimunkáltra, a tudatosra tartunk. A melegből a fénybe.

Vigyél át, révészem!

 

A VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM című tematikus számból