Nacsinák Gergely András

MEGKÉSETT LÁBJEGYZETEK

MEGKÉSETT LÁBJEGYZETEK

Megszaporáztam a lépteimet. Két régi ismerőst kellett meglátogatnom – tekintet nélkül arra, hogy ők maguk semmiképp sem emlékezhettek rám. Pontosabban még a létezésemről sem tudnak, s ez némiképp érthető, tekintve, hogy ennek tényét magam is hajlamos vagyok kétségbe vonni néhanap. Az ő létük ellenben holtbiztos és kikezdhetetlen, hiszen urunk és parancsolónk, az Idő úgy döntött, hogy megkíméli őket; ellenben nekem, aki az egyik percben még vagyok, míg a másikban már szelídült porként enyészek, illik sietnem, és hálásnak lennem az egyoldalú találkozásért. Bármiféle találkozásért.

Minerva Csibéje

Az egyikük egy elefánt. Kőelefánt, hogy pontos legyek. Ormánya hetykén félrecsapva, mintha a hátát készülne épp megvakarni vele (lehet-e ormánnyal vakarni?), vagy mintha el akarna hessenteni egy odatévedt legyet. Csakhogy nem légy telepedett rá, hanem egy obeliszk. Felirata Aprész fáraó dicsőségét hirdeti, a vastagbőrű pedig alatta a reneszánszét. A kőtű a szaiszi templomból került ide még Diocletianus idején: Szaiszból, ahol Platón szerint egy egyiptomi pap oktatta ki Szolónt a görög bölcselet gyermeteg mivoltáról. Róma legkisebb obeliszkje a legnagyobb szárazföldi emlős hátán. Bernini kőelefántjáról van szó, amely a Santa Maria Sopra Minerva, vagyis a Minerva-szentély fölé épült Mária-templom előtt álldogál. A helyiek eleinte „malackának” (porcino) becézték a tömzsi jószágot, aztán a valamivel kedvesebb „Minerva Csibéje” (Pulcino della Minerva) megjelölés maradt rajta: nyilván, mert csöppet sem méltóságteljes jelenség. De hogy jut eszébe valakinek obeliszket pakolni egy bumfordi elefánt hátára? A hagymázas ötlet nem Berninié, ő csak megtervezte a szobrot, a kivitelezést nagyvonalúan átengedve tanítványának, Ercole Ferratának. A megrendelővel viszont, ha a feladat nem is volt ínyére, bizonyára nem mert ujjat húzni, mert az maga Fabio Chigi, azaz VII. Sándor pápa volt, égi helytartósága mellett jeles földi humanista és szenvedélyes Róma-átépítő. Hogy megindokolja a késő reneszánsz emblematika e kőbe vésett példányának létjogosultságát, szimbolikus magyarázattal látta el, s ez ma is ott ékeskedik a márványtalapzaton:

Egyiptom bölcsessége ez
az obeliszk ábráiba faragva
elefántháton,
mely mindenekfelett erős;
ami itt látható, azt beszéli el,
és azt tanúsítja, hogy csakis
szilárd elme bír el biztos tudást

„…robustae mentis esse / solidam sapientiam sustinere”. Egyszóval a „biztos tudást” az egyiptomi bölcsesség képviselné, míg a „megingathatatlan elmét” a vastagbőrű hivatott jelezni. Ez volt az a korszak, a 17. század második fele (a szobor 1667-ben készült el, már VII. Sándor halála után, akinek ez volt utolsó nagyobb megbízása), amikor különösen sokan vetették magukat a hieroglif-jelekre, minden erejükkel igyekezve, hogy a beléjük zárt-álmodott „szent tudást”, mely bizonnyal még a Vízözön előtt termett, valamiképp megfejtsék. Ekkoriban másoltatja le Athanasius Kircher, a jezsuita polihisztor Róma összes fellelhető egyiptomi feliratát, és gyűjti össze két sarokra innen, monumentális csodakamrájában, a Museum Kircherianumban. Ahogy elődei és számos utódja, Kircher is hajlamos volt feltételezni, hogy minden, amit hieroglifákkal írtak, rettentő magasrendű és vitathatatlanul bölcs. Csak az elefánt kitartásával és teherbírásával felvértezett értelem képes e titkos tudást viselni: lám, az elefánt hátán az obeliszk együtt emblémát alkotnak, melynek versezete tüstént el is igazít. De az emblematikus olvasat, a felirat buzgó intelmével egyetemben csupán porhintés; én történetesen átlátok a szitán, azért is akartam leülni ide, a Sopra Minerva kőlépcsőire, szemben a túlméretezett csibével, és alulméretezett obeliszkjével. Mert ez másvalaminek az illusztrációja, nem az állhatatos tanulásé.

Pár év előtt sokat bújtam a világ egyik legfurcsább könyvét, amely a Hypnerotomachia Poliphili címet viseli. 1499-ben nyomtatták ki Velencében, és egy különös, végtelen álom leírása, amelyben először is maga az álmodó téved el, s utána valamennyi olvasója. Hogy a könyv voltaképp mire szolgál – mert nem esti lapozgatásra szánták, annyi szent –, azt nemigen tudja senki, mint ahogy íróját sem ismerjük. Talán művészettörténeti capriccio, talán egy antikvárius lidércnyomása vagy egy alkimista jegyzetfüzete, esetleg szimplán hét fátyol mögé bújtatott szerelmi vallomás. A könyv egyik oldalán ott van az obeliszket hordozó elefánt metszete, amely csaknem mindenben – a lendülő ormányt leszámítva – megegyezik a téren ácsorgó társával. Ezt akarta a pápa viszontlátni: ezt a lényt akarta életre kelteni – vagy legalábbis megsétáltatni – a reneszánsz Rómában; márpedig a könyvben e fura páros nem a tanulás vagy a magasrendű ismeret, hanem a halálból visszatérés lehetőségének hieroglifája.

codex99.com

A főhős, az álomból még mélyebb álmokba zuhanó Poliphilo, míg különféle architekturális víziók közt vetődik erre-arra, az egyik lapon szembetalálja magát ezzel a képződménnyel, mely nem egyszerű szobor, hanem épület, méghozzá sírbolt. Az alapzatban ugyanis lépcső nyílik, amely a szobor belsejébe visz, ott pedig az álmodó egy alvó párra bukkan – halottakra, akik itt várakoznak remélt föltámadásukra. A két kőszarkofág fölött ámpolna pislákol, rajtuk meztelen királyt és hasonlóképp meztelen királynőt ábrázoló életnagyságú szobor áll, fekete kőből faragva, a fogak és körmök ezüstberakással. A koporsókon héber, görög, valamint latin nyelven írt, az újjászületésre utaló rejtélyes versezetek. (Érdekes, hogy egy modern regényben is szerepel ez a máskülönben nemlétező lépcső, amely ott a Sopra Minerva terén álló szobor alá vezet, ahol egy titkos kamra Nagy Sándor maradványait rejti.[1]) Az elefánt homlokát takaró brokáton – árulja el egy következő oldal illusztrációja – ezek a görög szavak állnak: πόνος και ευφυια – fájdalom és értelem.[2]

különös monstrum

A Hypnerotomachia szerzője a hieroglifákat hordozó elefánttal új rejtjelet, új hieroglifát alkotott, amelyet csakis azok ismerhettek, akik birtokolták e ritka könyvet. Márpedig VII. Sándor pápa magánkönyvtárának tételei között ott szerepel a kötet (lett légyen bármilyen vérbő és pogány szépségektől hemzsegő írás), s az egyházfő nem habozott forgatni, amint erről bőséges lapszéli jegyzetei tanúskodnak. Külön tiszteletadás a könyv előtt – habár nem kevésbé burkolt –, hogy a szobrot 1667. május elsején állították föl, napra pontosan kétszáz évvel a Hypnerotomachiában leírt események után, mert a könyvbéli álom 1467. május elsejére virradó éjjel pereg le. És éppen ez volt a nap, amikor e különös monstrum átlépte a fikció és valóság határát, és megtelepedett Rómában.

Mindkét kitérőt azért teszem, mert tartozom egy két év előtt megjelent könyvnek, A másik útvesztőnek.[3] Ebben afféle wunderkammert építgettem szavakból, kuriózumtárat, amilyen némely kíváncsi főurak és vagabund alkimisták toronyszobáiban és pincéiben foglalt helyet valaha: polcaira helyeztem több más mellett a Hypnerotomachia képzeletbeli példányát egy másik könyv-khiméra, a Codex Seraphinianus társaságába. Sietős lépteimet ezért most úgy látom, mint megkésett lábjegyzeteket, amelyekkel eddig adós maradtam: úgy akartam megnézni a kőelefántot is, mint szökevényt, a könyv apróra fölépített álomvilágából kilépett illusztrációt, mely valahogyan megtalálta a rejtekutat az álmok illékony és anyagtalan régióiból egy ősnyomtatvány lapjain át ide, az úgynevezett valóságba – ilyesmi nem esik meg túlontúl gyakran. A templom lépcsőin ücsörögve néhány pillanatig ama kiváltságosok egyikének képzelhettem magam, akik ismerik az utat visszafelé – Berninin kezdve a pápán és az ő incunabulumán át a titokzatos Frater Franciscus Colonnáig, akinek mélyen szemébe húzott csuklyája alatt senki, soha nem fogja kikémlelni valódi arcát.

nacsinak05164

google.com

A másik hely, amit látni akartam, a Via di Sant’Andrea delle Fratte 30-as számot viselő háza volt. Nem mintha arra számítottam volna, hogy a falak, vagy a bizonnyal ódon és római módra patinás kapualj bármit is hozzátesz a Szeráfi Kódexhez, vagy netán valamit elárul róla; azt sem reméltem, hogy a bolthajtás félhomályában találok majd egy rég elveszített kulcsot, amely az álombéli nyelven írt lapok hét lakatra zárt világát nyitják – semmi efféle, egyszerűen csak látni akartam a helyet, amelynek padlásszobájában Luigi Serafini két és fél évig írt, rajzolt, és rémálmodott át egy másik világot a miénkbe. De a ház megtalálása nem is bizonyult annyira egyszerű feladatnak.

átváltozások katalógusa

Mintha szántszándékkal rejtőzködne, éspedig sikerrel: mert hol lehetne jobban elrejteni egy kuriózumot, mint Rómában, ami maga is kuriózumok tarka hordaléka? Mintha egy különleges féldrágakövet keresnék egy grandiózus ásványtárban. Bár az utcanév szerepelt a térkép hátoldalán az utcajegyzékben, magán a térképen nem volt sehol. Hiába bogarásztam át a négyzetháló megjelölt mezejét – és a szomszédos mezőket, a biztonság kedvéért – a Via di Sant’Andreát nem találtam. Úgyhogy találomra kezdtem kóborolni a Spanyol Lépcsőtől délre, ahol a mély utcák minduntalan kis terekbe torkollanak, vonalvezetésük pedig cakkos, akár a viperák hátának rajzolata. Az egyik ilyen képződmény, amely megrekedt valahol a sikátorból utcává válás evolúciójában, volt a Codex utcája – mint kiderült, az egyetlen, amelynek neve lemaradt a térképről. De itt volt, én pedig hamarosan az utca legjelentéktelenebb háza előtt álltam, amely beékelődött két vénséges palota közé: ez volt a harmincas szám. Pontosabban mindjárt három kőbe vésett házszám is ékeskedett két, egymáshoz mindenben hasonló ajtó mellett: 28, 29, 30, fölöttük pedig egy-egy, szintúgy egyforma, sötét zsalugáteres ablaksor. De hát a könyv is ilyen: soha semmit nem lehet biztosan eldönteni vele kapcsolatban. Szerves és szervetlen dolgok keverednek benne meglepő létformákká, szilárdak válnak cseppfolyóssá és viszont, s e kentauri világban minden mindennel párzik boldog szertelenségben, és rajzik szét egyetlen vaskos enciklopédiává. Bizonyára a kódex teszi, melynek fogalmiságon túli, hibrid világa oly észrevétlenül fertőzi meg a szemet, hogy aki sokáig nézi ábráit, azon kapja magát, hogy saját világát is e képlékeny szeráfi birodalom lehetséges változataként látja, de ez a környék, a Fratte, vagyis a Gyümölcsöskertekről elnevezett Szent András temploma mellett mintha itt is, ott is Serafini kézjegyét viselné magán. A házzal szemközti kútról hullámzó vonalakból font bikafej rajzolata bámul rám; mellette a kis, háromszögletű terecske egyik házának oromzatáról, hibrid ragadozó-pofák vicsorognak a járókelőkre és az alattuk kitinpáncélos bogarak módjára kuporgó színes autókra. Persze alighanem pont fordítva: nem a kódex türemkedik át a mi világunkba, hanem ez a világ szivárog, kúszik rejtett hajszálereken Serafini álmaiba, ahol valamely rejtélyes metamorfózison átesve táplálja és gyarapítja éjszakáról éjszakára a Kódex párhuzamos, őrült univerzumát. Hátha ez a vibráló szeráfi világ csak Róma, éjszakánként? Vagy nem is Róma, csak ez a pár sikátor és ez a terecske, ha a köznapi használat egyhangú logikája alól felszabadulva megmutatja valóságos arcát? Hátha a világ éppen ilyen képlékeny, csak mi nem vesszük észre – és mindent elkövetünk, hogy a fogalmak béklyóitól vasra verve inkább ne is kelljen észrevenni a valóság metamorfózisra hajló természetét; hogy a szikla, amelyen megvetettük lábunkat, éppúgy az örvénylő tenger része, mint mi magunk is? Egész Róma ilyen, mint a Szeráfi Kódex: átváltozások katalógusa; időket, stílusokat, funkciókat sűrítő, elegyítő edény; váratlan asszociációkkal és páratlan színekkel teli album.

nacsinak4 amazon com

amazon.com

Ilyesformán tűnődtem, míg a lábam vitt tovább, az immár a térkép által is jelölt utcákon, lejjebb, a Tritónok Útja felé, hol márvány najádok, hol hieroglifák, hol gnómok vagy épp tonzúrás szentek közt haladva. Éjjel fél egyre járhatott az idő, amikor egy – éjféltájt is nyitva tartó – könyvesbolt kirakatának sarkában megpillantottam az űzött bestia, a Codex Seraphinianus rejtőzködő példányát. Beléptem. A boltban nem volt senki, rajtam kívül egy lélek sem. Csak könyvek, könyvek, körben a polcokon, s mind Rómáról. Lépcső vitt lefelé hátul, s a láthatatlan pincéből zeneszó szűrődött ki. Betűzgettem a címeket, és azon tépelődtem, mit meg nem tesz az ember, hogy betűvé váljék, s hogy könyvespolcra kerüljön – elvégre valami effélét jelent írónak lenni –, és aztán milyen zavarba esik, amikor a betűk világából is tárgyak vagy élőlények jutnak át hozzánk. Mintha csakis így tehetnénk szert jelentésre – mintha bizony jelenteni valamit csakis az ember kiváltsága volna.

[1] Sean Hemingway, The Tomb of Alexander, Arrow Books, 2013.
[2] Esetleg olvasható gonosznak is, akkor jelentése: „nemzés”.
[3] A másik útvesztő, Liget, Bp., 2015.
felső kép | wikimedia.com