Simon Balázs

MEGINT LANCE ET LICIO

1997 december

MEGINT LANCE ET LICIO

Hol van egy régi vers?
A régi út mentén, ahol nem
Jársz, csak merő macskakő és
Foghíj, nyelvemlék, életveszély.
De kérlel tán rekedt iázással,
Vezesd haza, mint elbitangolt
Állatot; kövesd vissza nyomát,
Bár rég kihűlt, mit fogsz találni,
Nem tudod, a régi versben Héraklész
Kereste így a lopott gulyát és a tettest,
Tudva, nyomra jut, de így?, a visszhangot
Utánamondva megtalálni őt, aki beszélt?
Minek? Itt nincs tettes, se büntetés, csak
Ez az elszáradt katáng, amiből újra kéne
Rakni az égkék virágok fészkeit, értelmetlen.
És végül úgy tűnik, az ember saját tolvaja,
Magából nyerne még valami meleget, talán,
Hogy azt áldozza föl, kit csapna be?
Hát jó, elindulok, üdvözlégy, Héraklész,
A régi vers szövethibái vonzanak, könnyen
Fölfeslik lánc- és vetülékfonál, egy-egy
Szó, mint a szirmok térköze, éltéve télire,
A régi hang, sokáig ellenáll, amíg a
Szádon át pörög vissza a cséve, és vetél
A régi vers, a nyüst örök, addig üti a
Réseket, feszülnek szét a láncszemek, amíg
Úgy bújhatsz vissza rajtuk, hogy előre mész.

ÉS MÉG EGYSZER

Mire volt jó a vers?
Azóta, mikor jönne már a
Düh, csak hallgatok, érzem
Egy szamár horpaszát a
Combjaim között, mintha fordítva
Ülném, farkát látom, mint egy
Ernyedt ostor, lóg, így
Mennék ellened, érted?, ilyen
Szamárháton, és még?, lance et
Licio, bronztálca és kötél:
Ezt adta még a vers kezembe,
Hogyha düh fog el, és meztelenné
Tesz, úgy érzem, látod pocakom és
Petyhüdt hímvesszőm, de így kell,
Mondja még a vers, a kötéllel vegyem
El tőled az enyém, és ott a tál, hogy
Abba vágjam a kezed, azt mondja,
Törvényes csupasz dühöm, ezt tudja
Mondani, de én így nem tudok, meztelenül,
Kötéllel ellened, bronztállal és olykor
Szamárháton, farsangi maszka, így már
Nem lehet.

kép | Scheiber Hugó: Önarckép