Máté Angi

Mamó

2009 április

Mamó

1.

Jó ideig úgy hittem, vannak, akik nagyanyától születnek, vannak, akik anyától, innen vagy onnan. Magamról azt, hogy nekem csak nagyanyám van, vele élek a kék házban, tőle nő a hajam és ő csinálja a tejet.

Amikor már embereket, gyermekeket láttam, úgy tűnt, mi valahogy nem olyanok vagyunk, mint ők. Azaz külön-külön olyanok, mert Lidi néni is ráncos volt, mint mamó, meg én is olyan voltam, mint bármelyik ovis, de nekik anyjaik meg apjaik voltak. Aztán megtudtam, hogy apám nincs, anyám meghalt. S ezt mamó úgy mondta, mintha nem akarná kiengedni a szájából, szorítósan, s nem szeretett a szeme. Mindig azt gondoltam ettől, hogy valami közöm lehet ahhoz, hogy meghalnak az emberek. Mamó nagyon szerette a temetőket meg a temetéseket. A temetéseket egy kerítésléc lyukán át néztük, persze kilógtunk a deszka mögül, de kit érdekelt, ha rezgett a hosszú emberek sora, bennük a fekete. Fekete cigányok, fekete trombita, fekete lábak a lovakon. Mind forogtak ott a léclyuk kerekében. Ilyenkor mamó kicsit boldog volt, hogy más is meghal, nemcsak Ilike, aki az én anyám.
ez a kép az anyám
Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. Egészen felnőtt voltam, amikor a kezembe került. Már annyira nagy voltam és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a kép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem. Ezért hát hagytam. Erős volt, mert emelgette a sorompókat. Ezt dolgozta. Erősen tekerte fel, ha jelzett a vonat. Egy kicsi vasutas házból ilyenkor előerősködött, tekert, megállt, a vonat továbbment, tekert. Nem tudom, szerette-e ezt csinálni. A képen nem látszik.

Volt férje, két gyermeke. A bácsi verekedős volt, a gyermekek sírósak. Ez sem látszik a képen. Nem fogják egymást úgy, mint akikben sok a szeretet.

mateangi2_1119

Anyám végül mégis szeretni kezdett valakit, aki csak jött egy vonaton, átment a síneken. Úgy ment tova. Úgy lettem én.

Akkor berakta magát meg engem egy kicsi, szomorú kofferbe, s hazament anyám mamóhoz meghalni. Hagyta a verekedős verekedését, a sírósai sírását, a tekerést, csak engem vitt, letett a kék házban, sötétedett benne.

Mamó nézett rám, ahogyan később is, mindig, valami gyalázatot fújt körém a dühe, valami rossznak a jelét pökte rám, hogy mai napig ne tudjam, jó lehetek-e valakinek még. A kék háznak nem volt oldala, azaz nagyobb volt a lyuk, mint az oldal, odahúzta az ágyat, az betömte. Csak néha mutatta a lámpásban lebbenő láng, hogy közénk jött a kint.

2.

Amikor copfjaim voltak, nagyanyám rám húzta a csipkegallérú gyászköntöst, kibontotta, szétrázta a copfokat rajta, s a vacogtató reggel ellenére is kiállított anyám sírja elé minden áldott novemberek első napján. Emberek még sehol, csak mi, anyám sírja, a pokrócban keltetett krizantém. Vártuk, hogy sajnáljanak. Aztán lett minden: járultak a népek, mintha

lerónivaló sajnáljaik lennének. Szürkületkor, mikor nagyanyám szemei kellőképpen dörzsöltet mutattak, magam meg árvát, fényképész is termett, beállította a távokat, szögeket márványon és rajtunk. Azokon a képeken azóta is a lábam elmenőben, a szememben valami dac.

3.

Volt olyan, hogy mondani akartam valamit és nem tudtam, hogy hogy igaz: ha a pléhedényekben sorakozó árvácskákra néztem, sosem tudtam, vajon, az én fejem megy le hozzájuk, vagy az ő fejük fel, hozzám. A nagy tányérfejükkel érték az orromat, akár kanalazhattam volna copfjaimmal a bánatukat. És velük simogattam magam. Semmi olyat nem tudtam, ami olyan jó volna, mint az a virág.
hajhuziga-bogarak
Arról sem tudtam, hogy hogyan igaz: mekkora haja van mamónak, sosem láttam lobogtatni, ezért néha elképzeltem, hogy csak úgy oda van tűzve egy fészek vagy gereblyélt szárazság a fejére. A másik gondolatom az volt, hogy igen, lobogtatós haja van, s míg alszik, fejéhez gyűlnek valami hajhuziga-bogarak, akiknek az a dolguk, hogy a mamó haját szétszórják, csicsonkázzanak rajta, míg sima lesz, fényezzék a körmükkel, tekerjék derekukra, míg táncolnak. A tánc végére föltekerik-kanyarítják az egész hajasságot a fejére, megfont csíkokban. Ilyeneket játszottam a fejemben, sok idő telt el, amíg megtudtam, ezek ki- és elmondhatóak. Amikor gyermekek voltak mellettem, sosem gondolkoztam ilyeneken, csak magamban vittem, hogy bármikor elővehessem, ha senki nincs mellettem.

mateangi3_1119

4.

Voltak még helyek, már nehezen látom őket. Az egyik ilyen helyet, amelyiknél mamó megállított – mert ott tartotta a büntetést – megjegyezhettem volna jobban: a szobasarok volt. A büntetésen kívül ott lakott még a ránciga s a ráncok mérge, mamóból. Ha sarokba állított, elindultak az arcán a vonalak, s úgy kanyarogtak, mint a giliszták. A falon valami habos virágok nézték a padlást, fölfele, nem voltak finomak, de az ujjamtól – ha sokat írt utánuk, vonalukon csúszva – átszíneződött a fal, a ruhám, a nyelvem, míg előjött a festék alól egy régi virág, amit már régek óta nem láttam. Dobogott a fal, a szemem, a varázslás akarta bennem, hogy gyorsabban és még gyorsabban nőjenek a bentrekesztett virágok.

A másik hely olyan volt, ahonnan lehetett nézni. Nézni a padról át a szembenre, míg a falvédőn picit emelt a madár a szárnyán, vagy a fején, ahogy akartam. Előbb-utóbb kijöttek a könnyeim a hunyorgástól, s féltem is, hogy úgy marad egyszer a szemem, és örökre mozogni fog a madár, a szekrény, a minden.

Még fák voltak a falvédőn, álltak egymás mellett, s ha kicsit arrébb mozdítottam a fejem, majd gyorsan vissza, összefolytak egy nagy, barna tócsává. És így bólogattam, míg fájás ment a nyakamba. Ezeket játszottam.
a kövér sötét
A templom is hely volt, a legnagyobb hely, lehetett férni benne nagyon, és látni is szépen. (A kék házban sötét volt és leginkább csak ülnöm szabadott, hogy el ne romoljon semmi, bele ne hasadjak abba a kövér sötétbe, szét ne hulljanak a tárgyak benne.)

Várnom kellett, amíg mamó beszélget az Istennel, néztem-néztem a kifúrt szemű szenteket a falon, s boldog voltam, amikor az én szememet megtaláltam a helyén. Ha nem vették észre, vakargattam a vaksi rajzolásokat, a talpukat csiklintottam, hátha jobb úgy nekik.

A szemek nélküli embereknek a templom falán éppen a kezemig lógott a lábuk, azért csiklintottam. Meg azért is, mert úgy mutatták a szomorút, ki magukból, hogy jól lehetett látni. Egy néni is volt, fazékban ült és mosolygott, pedig fájhatott neki, hogy főzik. Az ő lábát nem csiklinthattam a fazék miatt. A templom fala olyan volt, mint egy nagy állat bőre, ami hámlik, üres folt, képes folt.

Azt láttam még, hogy van, akiknek karika megy a feje körül, körbe, fényes. Akkor eszembe jutott, hogy megy szét a fejük, mint nagyanyámnak. Hogy azért a karika. De nem volt nyögdécselős az arcuk, egytől egyig mosolyogtak.

Volt ördög is. Az volt a dolga, hogy a karikások mellett álljon és fújjon tüzet a fazék alá. A fal, a mennyig tele volt ilyenekkel, mamó mutatta a bogos ujját fölfele, hogy: ott van a menny, aztán lefele bökte: ott a pokol. A menny lapos volt és virágos, mint egy udvar, ami a fején áll. A virágokat ráfestették. A pokol nyekergett vagy döngött, ha odaugrottam magam. Onnan jártak fel az ördögök főzni. A döngésben nagy helyük lehetett, úgy hallatszott.

Mikor mamó jól kibeszélte magát Istennel, olyankor a szeme alá lettek a könnyei, a vonalakba, repkedett a szája, nagy lett szívében az engedés, ezért felmehettem oda, ahol búg az orgona. Az ott úgy búgott, hogy nekem is megindult tőle az arcom a fejemről, mintha szél lenne kint is és a bentemben is. S ha lenéztem, láttam az embereket, a fejeket hajjal, haj nélkül, aztán csattogni kezdett egy hang, a fejekről elmúltak a hajak, arcok lettek, amik fölfele néztek, mind rám, mérgeskedve. A falapocskák, amikre írják, hogy hányas ének, azok csattogtak le. Mert lelöktem őket, miközben a fejeket vizsgáltam. A padokon csattogtak, a hajas fejeken, kopaszokon, már nem tudom, de mamó jól megmondta, hogy várjad csak, amíg még orgonálsz, te nyű.

És otthon rángatta a harisnyámat, karmosan.

mateangi4_1119

5.

Nem tudom, miért mindig a falak környékén jártam, álltam. Miért vágytam arra, hogy változzon rajta valami, hogy legyen ezekhez a falakhoz valami közöm. Tudod, mindenhez hozzá akartam érni, mindenhez akartam a közömet.

Tolakodtam az apró fejemmel be a világba, hadd tartozzam őhozzá. Mert egyedül voltam tulajdonképpen.

Mert egyedül voltam, mindent magamnak kellett megértenem, s valahogy ezek a megértések vagy túl nagyok, vagy túl kicsik lettek. Nem értettem, mi az, hogy kút, azaz csak annyit, hogy meg lehet halni benne annak, aki gyermek, mert mamó csupán ennyit mondott, mutatva, hogy közelébe ne menjek annak a fadoboznak. Azt sem értettem, miért akar Pöcés Jóskának adni, mikor jó vagyok, jól kuporgok egész nap a padon, és a bácsi amúgy is már sokszor mondta, hogy nekem nem kell, Anna – mert ez volt a mamó neve –, van nekem elég.

Nem értettem, miért nem veszünk kiskacsát, sőt, semmit, ami él, mert mamó úgy tartotta, ennél a háznál minden csak meghal. Ezek voltak a kicsi megértések.
lesznek a rosszak
Jó sokat gondolkoztam aztán azon is, hogy akkor ugyan miért él a sóska olyan egymás után ki a földből, sőt, annyira él, hogy mindennap meg tud főni, hogy utálhassam, s a kócok is a hajamra élik maguk, hogy mamó jól beleakaszthassa a fésűt. Ezeket jól odagondolva egymás mellé, megtudtam – és ez volt a túl nagy megértés –, hogy nőnek, lesznek a rosszak, habár nem kellenek, és nézhetem a jókat, amik messze vannak, olyan messze, hogy már nincsenek. A jók után vágytam: kellett mamónak az olyan teste, mi mellett nem jön a félés, az ő beszéde, az olyan, mi magyaráz, a puhasága, ami finom. Mindezeket attól az öregasszonytól óhajtottam, aki valami miatt nem akart engem. Sem ő, sem a szeretet, sem a tudás, sem az élet.

Akkor figyelni kezdtem ezeket, és mutattam magam nekik, mérgesen, hadd lássanak.

6.

Vannak olyan nagyanyák, akiknek kötényeik vannak, azok zsebében üres vaníliástasakok, hogy oda lehessen bújni, a madártejszagba beledőlni. Láttam én olyanokat. Mamónak nem volt köténye, nem volt kötényében tasak, csak szaga volt, nehezen tudtam beszuszogni, szédítő szekrényszagba keveredett valami sósborszesznek a csípje, amit a fájós csontjaira kent.

Eljárt mások csontját is bekenni, egy szatyorba belerakta a fura üvegecskéit, olyanok voltak, mint valami törpék befőttesüvegei, egyszer láttam, amikor a szomszéd néni hátára feltette azokat a gombóc-üvegeket. Forrók voltak, és húzták-nyúzták a Fülöp néni hátán a húst, kicsi húspúpok nőttek az üvegcsék alatt, s míg nőttek, a néni jajgatott, hogy: nem bírom, Anna, szedd le, Fülöp bácsinak meg odanyöszörgött, hogy: hozz egy gumellát a léánykának. A gumella megtöltötte a számat, alig fért a nyelvem tőle, aztán sokat nem forgattam, csak álltam, betömött szájjal, s vártam, hogy Fülöp néni nehogy meggyógyuljon, mert akkor nem lesz több gumella, s ez az édes gyönyörű nyál nem fog többé lefutni a torkomon.

mateangi5_1119

Fel nem foghattam, hogy az én morc nagyanyám, mint valami jótét lélek, üvegelte a nyögős embereket, nem fújtatott, nem mondta, hogy istenverése, mint nekem, ha én voltam beteg, olyankor az összes keze elindult fenyegetőzve, hogy: ugyemegmondtam, mit mondanak az emberek, hogy nem vigyázok rád. Attól félt a leginkább, hogy beteg leszek, meg attól, hogy megszeretek mást. Gyermeket vagy embert. Nem is jöhetett hozzánk senki, én sem senkihez.

Azért szerettem mindenkit, aki a kék ház körül járt: postás Feri bácsit, aki a nyugdíjat hozta, Fülöp bácsiékat, a csigabegyűjtő Gáborékat, ó, mindenkit és mindent. Tudtam szeretni a ribizlibokrot, a szánkót.

Aztán megnőttem, s akkor az ovit, mindenestől.

7.

De ott is utolért mindig mamónak a korcbaszedett arca: Nemzetközi Nőnapkor ott álltak a legszebb anyákok, a legszebb fejükkel, ruháikkal, nagy húsvétszag volt, habár nem volt húsvét. Mi álltunk, köszöntöttünk. Ők ültek, könnyeztek, a szép fejüket rezegtették. Nekem meg nagyanyám volt csak: a leghátsó sorban töpörgött, szigorú kendőjén húzott még egyet, nehogy mosolyra engedné a kendő a képét, mintha szégyellt volna minden kedvességet, amikor az egyetlen nagymamás verset hibátlanul elmondom.

8.

Ilyen lehet a mézesbödönben, ez a nehézség a fejen, lábakon, s ha mozdítanék magamon bármit, minden nagyon, de nagyon lassan mozdulna abban a sűrűségben.

Ilyeneket éreztem, miközben lassan rágtam az akác virágát, meg olyat is, hogy most ez van, ez a délután, de készen kell lenni. Nem tudtam, mire, csak azt tudtam, most épp falvédőset játszom, ülök és képzelem a szépeket vagy piszkálok valamit, rágok, de bármikor karomba markolhat egy kéz, a mamóé és vihet oviba, tejért, suszterhez. S gyorsan lesz mozgás, igyekvés valamerre, vége a méztől lett lassúságnak, visszahúzott haladásnak. Tehát mindig készen kellett lenni.

Így jött az árvíz is.
amikor mamó fél
Ha a patak nem a kék ház mellett van, talán sosem látom meg, milyen, amikor mamó fél. Olyant félt, amit még az arca is mutatott. Hosszú száraz bot volt a teste, ami elkezdett dőlni jobbra-balra, míg eldöntötte magát a padlás irányában.

Láttam, hogy Fülöp bácsiék is félnek, mert ez idáig csak ülni tudtak, de most szaladgálni kezdtek. Szaladgálva vitték a tyúkokat a padlásra, s az is hallatszott, hogy a tyúkok is félést szaladgálnak a letakart ládában. Mi csak magunkat vittük, markolt mamó, és én is markoltam, amit csak tudtam: lépcsőt, karfát, falat. Jó gyorsan félt mindenki.

Én már nem is tudom, hogy meddig féltem, gondolom, csak addig, míg a nagy víz elkezdett forgolódni a házak közt. Mert olyan szépen forogta magát, hogy a padlásablak kicsisége már nem is volt elég a szememnek, kinnebb küldtem volna, hogy lássa messze, dombokig az erős vizeket. Valami kinyitotta bennem magát. S akkor mamó szétsisegte az ámulatomat, elcibált az ablaktól, mondva, hogy majd az kell, hogy bepisssilj nekem. De álmodtam még sokat ezeket a vizeket.

mateangi6_1119

9.

Mamó valamikor olyan néni volt, aki megkeresi a szobákban a port, összesepri, mos, főz, más embereknek, figyeli a házuk sarkában a pókhálót, nehogy nőni kezdjen. Ezekben az időkben született neki Ilike, hogy majd az én anyám legyen, de mamó úgy gondolta, hogy ne legyen a gyermeknek apja. Nem kell.

Így, Vajda Mihály – aki magas volt és szép, legalábbis mamónak a fejében így látszott, ha emlékezni kezdett – nagyapám, csak hallotta, hogy van Ilike, de sosem láthatta.

Aztán nem tudom, mire gondolhatott nagyanyám, amikor egyszer kitalálta, engem mutat meg Vajda Mihálynak. Az messze, Hétfaluban haragudott a régi mamóra, s annak a nagy fejére, mert csak ezt hajtogatta, mikor beengedett a kapun: nagyfejű volt, maga Anna, erősen nagyfejű.

Én nem vizsgáltam sokat a fejeket, csak ragyogtam abban a hétfaluban, az úttól, attól, hogy kiléptünk a kék házon túli messzébe, hogy látom Vajda Mihályt.

Meg is foghatom, ha akarom, azt, aki mindig, ha hullani kezdtek a havak, küldött képeslapot, amire megírta, hogy megint boldog új évet kíván, ettől mamó rögtön verekedős lett, de este csak feltette a tükör csatjához. Szóval, akkora örömben voltam, hogy semmire nem hagyta a nagy öröm, hogy figyeljek, csak a várásra, hogy most látok egy nagyapámot. Nem is tudom, vonat volt-e, vagy sok út-e.

Mert már ott állt, csupa lábakon, nagyapám. A fejét ritkán láttam, csak amikor lehajolt. Ha lehajolt, nagy fehérség lett előttem, meg valami szúrta az arcomat a szája mellől.

Én tovább örültem, mert sokan voltunk, és az jó volt: nagyapám mellett egy félős néni is állt, ott lakott, mamó azt mondta, hogy az a nagyapám felesége.

Aludtunk, aztán az lett, hogy nagyapám mutatott almafát, körtefát. Olyan fákat is, amik már nem almásak, hanem olyanok, mint a padló, míg fiókot nem kezd belőlük építeni ő. Fiókot asztalba, mert asztalos. Így mondta.

Még azt is mondta a sok mondásában, hogy: Anna, a léányka tanuljon meg írógépen írni. Erre akartam képzelni azt a gépet, ami ír, de nem tudtam. A fejemben már nagyon sokan voltak a dolgok. A kék házban sose volt ennyi dolog a fejemben, csak ha megcsináltam őket, hogy ott legyenek.

Nem tudta nagyanyám, amikor elhozott megmutatni Vajda Mihálynak, engem, az Ilike gyermekét, hogy jó-e bolygatni a múltat.
futni kellett
Ezt hajtogatta akkor, mikor sötétedéskor futni kellett nagyapám haragja elől, mert annyira sok volt a pálinka benne, hogy attól már nagyokat tátott a száján, a nagy tátáson kiengedte az összes hangot, ami bent volt, és csapkodott. A félős néni még jobban félt, mi pedig futottunk, vittük a táskában a fényesre hízlalt almákat, hogy emlékezzünk az almafákra. Ekkor mondta nagyanyám, hogy: nem tudtam, fiam, hogy ez ilyen, ha tudom, nem bolygatom a múltat.

Csak néztem, hogy ugyan mi lehet, valami rossz lehet az a múlt, amivel nemtudommitcsinált nagyanyám, de valami nem jót, ha Vajda Mihály ilyen tátogós, mérgelős tőle. Olyan sokat volt még mérges, hogy mindhiába vártam a havakkal képeslapot, több nem lett. Belém viszont lett, az, hogy én nem vagyok jó.

Főleg, hogy mamó ilyen múltakat, bolygatásokat beszélt, amik nekem azt jelentették, valamit nem jól mutattam magamon, ha csak ilyen kicsi ideig akart Vajda Mihály a nagyapám lenni.

mateangi7_1119

10.

A nyarakban lehetett nézni, hogy jön be a por a szandálba, ha lehúztam, a lábujjaim helye dombokat mutatott. Sárga volt a hajam, olyan, mint az esővizes fazék alá lapított füvek. A ruháim könnyűek, pedig beléjük ment a forró súlya, vizes izzadása, mégis tudtak lebbenni.

Ilyen nyár volt, egy fontos napon.

Lapos helyre kellett vonuljon az óvoda, messze a házaktól, ahol le tud szállni egy helikopter. Azért akart leszállni, hogy mi, a sok szépen integető gyermek integessünk annak a bácsinak, aki az ovi falán is volt eddig. Mindenki nagyon szuszogott, ha erről kezdett beszélni. A torkunkat és hasunkat néző doktornéni is nagyon izgalomba jött, amikor a papírra ráírta, hogy semmi nincs a hasunkon. Készen állunk, mehetünk fogadni a vezetőnket, mondta.

Az óvónéni többször is megmutatta, hogy majd miként integessünk, ne is nagyon, ne is kicsit. S izgalomba ment ő is.

Mamó, amíg a parazsas vasalóval az ovis köpenyem lerakásait készítgette, hogy majd a legjobban integethessek benne, csak annyit szuszogott, hogy úgy álljak, mint a cövek, amíg jól van dolgom.
a legszebb várnivaló
Álltam, gondolom, mint a cövek, hallgattam, ahogy egyszer a vasaló sóhajt, máskor nagyanyám, vagy egyszerre. Majdnem annyira vártam, hogy a réten legyek, mint a legszebb várnivalót, angyalt vagy ilyesmit. Aztán mamó nem találta a szalagokat a copfjaimba. Majd megtalálta, de nem volt a végük gyertyával szépen leégetve. Akkor leégette. Mindenfele repkedtek utána a levegőben, ahogy a szobán végighadonászott. A repültükben megkeményedő gyertyapriccok is repkedtek utána, padlóra, asztalra. Nagyon szép volt. Alig hittem, hogy a gyertyán még locsogtak a priccok, aztán rögtön lehetett kaparászni őket. Ez a csoda elvitt, elvitte az integető kedvemet, csak nézni akartam és kaparni.

Azt éreztem aztán, hogy mamó kiránt a házból, a hosszat lépő lábai után cibál, szaladunk, szaladunk. A falu közepén kellett volna felülni arra a buszra, ami az integetősöket a rétre vitte. Mondták, fejüket mozgatva, valami nénik, hogy Anna, maguk jól lemaradtak. Elment a busz, azért mondták.

Nagyanyám be is ült egy ilyeneket mondó nénihez, hogy legyen idő elejétől elmesélni, mennyi baj van ezzel a leánykával, minek is copf, szalag, mert tövig vágatja, most nem itt ülnénk, mondta. Én pedig újra láttam magamban a surrogó szalagcsodákat, priccokat, és ettől jó volt, hogy ott ülök, ahol az itt. Nem vágytam integetni, úgy hiszem.

Amikor senki nem látta, a néni vérpiros körömlakkjával bekentem az összes körmöm, az összes gombom, csatjaim, szandáljaim pántját, miközben eltelt a nap, elmúlt a fontos. Mamó nagyon megvert, én meg alig értettem, hogy miért.

mateangi8_1119

11.

Amikor mamó a tornácon megölelte a lyukas fazakakat, amikben virágokat növesztett, mindjárt emlékezni kezdtem, hogy most lesz az, hogy tél lesz.

Ölelte őket, betolatott velük az ablakig, ott kampóra tette, hordta-hordta, míg több lett a zöld szúrós, mint az ablak.

Ott lógták magukat, ki a fazékból. Futni igaziból nem futottak, pedig ez volt a nevük. Mégis, mintha mindig akarták volna a szaladást, de a szaladás nem akarta. Játszhattam volna, hogy ők a ház, vagy a hajam, de valami miatt nem szerettem őket, igen, mert szúrtak.

Innen kezdődött a tél, a fazakaktól.

A tavasz meg onnan, hogy kacsák lettek. Mamó nem kacagott nagyokat, nem is mondta, hogy tasa-tasa, bubukáim, de Fülöp bácsi letette a kosarat az udvarra, hogy ingyen van Anna, mit morog.

Hát kiseperte a kicsi ajtós ketrecet, s oda beöntötte a kosárból a sok sárga gomolyát.

Mindig ott álltam a ketrecnél, felemeltem, majd vissza, majd fel a zárat, aztán nagyon lassan hátranyitottam az ajtót, míg megakadt, kiengedtem őket. Én voltam az nekik, aki néz. Mint mamó nekem.
többé soha nem lesz olyan
Nem laktak sokáig nálunk, mert a görény megette a vérüket, s ettől többet nem tudtak élni. Ez akkor volt, mikor Fülöp bácsi kiabált a sötétben. Álltunk a tornácon, összeütköztek a fogaim, láttam, ahogy mamó sorra kihúzza a kacsákat a ketrecből, egymás mellé fekteti. Olyanokat mozdult a teste, mint mikor köveket hord. Szőnyeg lett, úgy láttam, igaz, homályosan. Számolta őket, miközben érteni kezdtem, hogy többé soha nem lesz olyan, hogy megfogom a kicsi leffentyűt az ajtókán, hogy nagyon kinyissam, majd nézzem, míg kigurulnak a fűre.

Azt is tudtam, hogy tavasz van, az az idő, amikor mamó megöleli a lyukas fazakakat a fáradt virágokkal, s hordja őket, menti a kinti kékre, a szoba benti, vastag feketéjéből.

S ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna, lyukas fazék szeretnék lenni.

És ősz nem volt. Csak tél és tavasz és nyár.

kép | fortepan.hu