Bíró Zsuzsa

MAGYARSÁGTUDAT

2010 január

MAGYARSÁGTUDAT

Magyarságtudatom eredete ott szunnyad valahol az idők mélyén, a múlt század eltemetett képei között lapul. Egy nyári délután, vendégségbe jöttek nővérem barátnői, talán hároméves lehettem, ők már iskolások, de azért bevettek engem is egy nemzetesdi nevű játékba. Hogy is történt? Ott volt a kertünk, a piros-fehérpettyes labda, kört formáltunk, azt mondták, választani kell egy nemzetet, a nővérem a magyart választotta, a többiek is választottak, volt török, német, olasz, francia és bergengóc, összesen hat nemzet, a hetedik én lettem volna – mi leszel? – kérdezték. Mi legyek? Bambán bámultam a nővéremre, nem ismertem az országok nevét. – Legyél finn… – ajánlotta az egyik nagylány, finn, finn, delfin, mi az, hogy delfin? Választottam. – Magyar vagyok. – Hülye! – mondta a nővérem fölényesen –, én vagyok a magyar. – Én – ismételtem. Utáltam ezt a fölényeskedést. – Utánozó majom – mondta ő. – Irigy kutya… – mondtam én. Belecsíptem, kicsavarta a kezemet, a haját húztam, megpofozott, rugdaltam, hozzám vágta a labdát. Végül mind otthagytak, elvonultak a kert végébe, én meg ottmaradtam egyedül, sebzett magyarságtudattal. Ültem a fűben, kirekesztve. 

noha zsidók
Telik-múlik az idő, behegedtek a sebek, másodikba járok már, tanítónőnk Jolán néni, kék szemű óriáshölgy, a hazafias költészet rajongója, többünket ilyenféle versírásra inspirál, zúgnak-zengnek a csengő-bongó rímek az ódon falak között, én is írok néhány opust, Szent Istvánról és Mátyás királyról („ezek voltak a jó királyok, mert nem voltak ám pogányok…”), vagy a honszeretetről („magyarul tanított imádkozni anyám, és szeretni téged, édes, magyar hazám…”). Jolán néni elismeréssel néz rám, rendes család vagyunk, noha zsidók, szeretjük a hazánkat. Valóban így van, a papám Kossuthért rajong, a mamám a papámért. Hátratett kézzel ülök a padban, társaim is így ülnek, ha csendben maradunk, Jolán néni felteszi félelmetes pápaszemét, és felolvassa nekünk valamelyik kedvenc költeményét. Van köztük egy hosszú vers, A karthagói harangok, ez egy allegorikus költemény – magyarázza, – tárgya az ezernyolcszáznegyvennyolcas szabadságharc, van benne két sor, amit az óriáshölgy drámaian hangsúlyoz: „Hogy is volt? – Karthagó, harangok és ágyú…? / Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú…” Jolán néni hangja itt elcsuklik, szünetet tart, mélabúsan néz a távolba, ismeretlen messzeségekbe. Az „anakronizmus” különösen rejtélyes, nekem ilyenkor emelkedett hangulatom lesz – a kiválasztottság érzése, magyarságtudat ez is? 


Akkoriban visszanyertük Erdélyt, és még nem léptünk be a háborúba. A műjégen erdélyi ünnepélyt rendeztek, pompás látványosság volt, az ifjú műkorcsolyázók csoportjában a nővérem is fellépett, fenn a tribünön, abban a rettentő hidegben, az én szívem is együtt dobbant százezer honfitársam forró szívének dobbanásával, majdnem belehaltam a nagy élménybe, kétoldali tüdőgyulladást szereztem ott a szélben-fagyban, mire lábra álltam, már nyakig voltunk a háborúban.  

féltünk a bombáktól
Témát váltottam, árvákról és özvegyekről írtam verseket („egy szegény asszony sírt, most kapta a hírt…”), a nővérem érmelegítőket kötött a katonáknak, bár mi az ellenség oldalán álltunk. A papám a háború legapróbb eseményeit is számon tartotta, a mamám az ellenség győzelméért imádkozott, mi, gyerekek szintén ezért imádkoztunk otthon, az iskolában viszont az ellenkezőjéért, megszoktuk ezt a kettősséget, passzolt ránk, mint a szép fehér korcsolyacipőnk, a tettetés és a skizofrénia természetes állapotunk lett, féltünk a bombáktól és reméltük, hogy jönnek a bombázók, esténként  pasziánszokat raktunk ki a nővéremmel, így akartuk kifürkészni, lesz-e légitámadás, és reméltük, hogy lesz – a nyilasoktól jobban tartottunk, mint attól, hogy ránk omlik a ház. Akkoriban  magyarságtudatom negatív tartományban bujkált. 

A háború véget ért, az őrület nem tűnt el, lappangott, mint a mocsárláz, az ember lassanként megbolondul, ha nem azonos önmagával. „Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy / Sors átkából magyarnak született? / S melyik nem büszke most reá, hogy isten / Kegyelméből  e nemzet tagja lett?” A Petőfi-szobor lábánál üvöltöttük ezt ötvenhat októberében. Vajon ha nem fojtják vérbe a forradalmat, lett volna esélyünk, hogy kijózanodjunk? És meg tudná magyarázni nekem valaki, hogy harminchárom évvel később, miért éppen a román forradalom kitörésekor éreztem magam a legharmonikusabban magyarnak, egynek a tízmillióból? 


Ma már tudom, hogy a jelentéktelen dolgokban rejtőznek a nagy pillanatok. Volt ilyen sok, egész kincseskamrára való. Egyet kiemelek  találomra. Ezerkilencszázhatvanhét februárja, ködös, hideg, sötét nap, a járdán állunk, már egész tömeg gyűlt össze, rosszkedvűen várakozunk, haladni nem lehet, átmenni sem a túloldalra, motoros őrök biztosítják a rendet, hamarosan elhalad egy autókaraván, benne a nemrég „láncos kutyának” nevezett Tito a kíséretével. Várunk. Öt perc, tíz perc, talán húsz is, dohogunk, forr bennünk a düh, már megint packáznak az emberrel, egy gyerek felsír, a tömeghangulat kritikus pontján végre feltűnik az autókaraván, fekete Mercedesek, kis zászlócskák, a miénk és az övéké, kék-fehér-piros, a közepén vörös csillag, melyik kocsiban ül Tito? És megszólal egy kellemes férfihang: „kutyuli-mutyuli…”  Már ki is robbant a nevetés, mintha vezényszóra történne, mindenki nevet, zsong a nevetéstől az utca, száz ember, ezer, egész tömeg, magyarok, nevetek én is, ez a cinkos vidámság, ez is magyarságtudat volna? És akkor poénra a nap is kisütött.

kép | fortepan.hu