Lust Iván

A HIÁNY KOREOGRÁFIÁJA

1996 június

A HIÁNY KOREOGRÁFIÁJA

Erőszak helyett leleményesség és szárnyaló könnyedség — Kerényi Károly jellemzi így a csecsemő Hermészt, aki a születését követő néhány napban egy arra sétáló teknőcből lantot készít, majd máskor ellopja, leöli és áldozati húsként feltornyozza Apollón barmait (Kerényi, 1988/a). A dúltan megjelenő Apollón elől bölcsőjébe bújik, és ártatlan csecsemőként játszik takarójával. Kerényi kiemeli, hogy bár Hermészben felébredt a hús utáni vágy, amelyben egy nem olymposi, tehát titáni vonás nyilvánul meg, a leölt állatokat nem ette meg, hanem találékonyan létrehozta a tizenkét isten áldozatát. A véres áldozat ötlete Prométheuszé, titáni tevékenység, amelynek olymposi jellegét Hermész mutatja meg azzal, hogy az áldozatban csupán szimbolikusan vesz részt, s nem enged hús iránti étvágyának. „Eleve ebből a hangsúlyozottan isteni álláspontból kell az egész rablást szemlélnünk, amely nem pusztán egy isteni csodagyermeknek merő szórakoztatásra elmesélt titáni csínytevése, hanem egy isten lényének megnyilvánulása és alapítás…” — írja Kerényi. ,,Új rablás”, ,,új lopás” ez, a hermészi, amelyik korábban nem létezett a világban. Addig csak az erőszakos, a titáni rablás létezett. Hermész „tudatosan a határán áll a titáni-erőszakos világnak, amely már nem isteni, de nem lépi át ezt a határt. Pedig ereje, ravaszsága, gátlástalansága megvolna hozzá. Mi akadályozza meg benne, ha nem isteni természete, amelyben a titáni művészien elragadóvá változik át, s erőszakos vonását végképp elveszíti?” (Kiemelés tőlem.)

Hermész aktív, környezetét mohón birtokba vevő, igazán kreatív csecsemőként jelenik meg a homéroszi himnuszokban. Az „új rablás” a világ, a kultúra elsajátításának kreatív formája; az isteni gyermek maga is alkotója annak, amit birtokba vesz. Azonnal észreveszi a teknősben a későbbi lantot, képes úgy pillantani valamire, hogy azt ne csak annak lássa, ami, hanem ugyanakkor valami másnak is. Ehhez a kreativitáshoz csakugyan isteni természet szükségeltetik, vagy — halandóknál — olyan korai anya—csecsemő kapcsolat, amely teret nyit a világ ilyesféle, alkotó, kreatív felfedezésének.
korai kapcsolat
A korai kapcsolatnak meghatározott koreográfiája van, ami kisebb-nagyobb részletekben beépül a személyiségbe, és messzemenően meghatározza, hogy miként leszünk képesek majd tájékozódni a tárgyak és a társkapcsolatok világában. A koreográfiát anya és csecsemője közösen írják, tehát amit a csecsemő így elsajátít, belsővé tesz, azt részben ott találta, de egyúttal saját műve is. Persze csak akkor, ha hagyják alkotni. Így érthető Winnicot paradoxonja, mely szerint „soha ne hozzuk a csecsemőt olyan helyzetbe, hogy válaszolnia kelljen arra a kérdésre, hogy az anyai objektet ő alkotta, vagy csak ott találta?” (Winnicot, 1971.) A csecsemő kompetens, kezdeményező, képes a környezetét állandóan mozgásban tartani. Ugyanakkor kiszolgáltatottja is annak, hogy milyen ritmusban és milyen erővel, hogyan reagálunk kezdeményezéseire. Hogy erőteljes sírásában például az apja erőszakos követelőzésére ismerünk-e, és esetleg pánikba esünk, mert valami nagy baj jelének hisszük, vagy éppen örülni tudunk, hogy milyen szép, erős hangja van.

A csecsemő igyekszik elvenni, amire szüksége van, kinyúl értünk, megragad, belénk is harap. Erőszakosság vagy találékonyság és szárnyaló könnyedség lesz-e belőle, erőszakos, titáni rablás, vagy a megtalálás, létrehozás örömével is járó hermészi „új lopás” — mindezt a korai gondoskodás milyensége, minősége dönti el. A korai kapcsolaton múlik, hogy a csecsemő kialakuló belső világát csupán szörnyek és titánok, kegyetlen és erőszakos lények népesítik-e be, vagy erőteljes, de játékos, izgalmat és megnyugvást okozni egyaránt tudó figurák is megjelennek a belső reprezentációk között, akik elviselhetővé szelídítik az előbbiek okozta feszültségeket.

lust2_0612

Nagyon fontos, hogy megértsük: mire vágyik a csecsemő. A megértés azonban kiemel, megkonstruál valamit, ami attól kezdve mint a csecsemőnek tulajdonított kívánság létezik. A csecsemő szükségletei aszerint formálódnak: hogyan és milyen mértékben interpretálja azokat a gondozó valamilyen szükségletnek. A korai gondoskodás során egy törékeny, ám nagy hatású interperszonális valóság épül fel. Ez soha nem képes teljesen és maradéktalanul felölelni mindazt, ami a csecsemőben mint lehetőség mozgolódik, tehát a csalódás beépített és kikerülhetetlen lehetőségét is hordozza. A csecsemő aktivitása, jó értelemben vett agresszivitása, exploratív kíváncsisága, kreativitása találkozik az anyai attitűd közvetítette családi, intézményi és kulturális elvárásokkal. Ha a mohó és aktív csecsemő az anyában destruktív fantáziákat mozgat meg, akkor a közöttük nap mint nap lezajló érintkezéseknek, a mégoly gyengéd érintéseknek is agresszív színezete lesz. Ugyanígy az interperszonális valóságnak, amit később a kisgyerek fantáziáiban elraktároz.
a vágyakozás
A jól sikerült találkozás, amelynek során a csecsemő jóllakik vagy ringatásra, dúdolásra megnyugszik, vagy egy jó játékban elfárad és megnyugodva elalszik — az ilyen együttlét egy belső átalakulás emlékét hagyja maga után. Az anya ebben a folyamatban csak homályosan jelenik meg, mégis segít megformálni, integrálni a csecsemő belső tartalmait. Számos felnőttkori reménykedésünkben, törekvésünkben fedezhetjük fel a keresést, a vágyakozást ilyen átalakító hatású dolgok, helyzetek — az ún. transzformációs objekt iránt — írja Christopher Bollas, angol pszichoanalitikus. Hasonló lehet az esztétikai élmény is — mint mély, a szóbeliséget megelőző egymásra hangolódás, melyben újra átéljük az anyai gondoskodás ritmusának, szekvenciáinak esztétikáját. (Bollas, 1987.) Ezt az egzisztenciális átalakulás iránti vágyakozást használja ki a reklám is, amikor egy-egy árucikk életünk megváltozását, személyiségünk kiteljesedését ígéri. Tudjuk, hogy nem igaz, mégis vonzódunk hozzá.

Az emlékezés csapdái

Tapasztalat szerint a szenvedéssel járó, traumatikus élményeket is törekszünk megismételni. A korai gondoskodás durva hiányosságai, a rossz bánásmód, a traumatikus elszakadások negatív esztétikája is vonz. A körmét véresre rágcsáló, haját kitépő vagy a fejét ritmikusan az ágyrácshoz verdeső gyerek, vagy a bútorokat sósavval leöntő, a kezét cigarettával égető intézetis gyerek is emlékezik azáltal, hogy ismétel valamit, ami kínzó torzképe valamilyen régi érintkezésnek.

„Ez a világ százszorta rosszabb, mint a kinti” — mondja a napilapban az a nagylány, aki újra és újra visszaszökik a gyűlölt intézetbe. Nincsen hova mennem, mondja. És tényleg nincsen. A szociológiai realitások azonban sokszor elfedik, hogy ezeknek a gyerekeknek nemcsak a világ objektíve nyomorúságos állapota miatt megy törvényszerűen tönkre az életük.

Elviselhetetlen monotóniával ismétlődő jelenség, hogy a sok korai traumán átesett, korán elhanyagolt gyerekek nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudják hasznosítani a szerető, támogató környezetet. Kiszámíthatatlan, destruktív kapcsolatok emlékét őrzik magukban, és a megértő szeretet, a gondoskodás elviselhetetlen érzelmi és fizikai nélkülözések élményeit idézi fel. Az ilyen gyerekek mindent megtesznek (és nagyon sokat tudnak tenni) azért, hogy megbizonyodhassanak: a hozzájuk szeretettel közeledő személy végső soron ugyanolyan megbízhatatlan, gonosz és rossz szándékú, mint mindazok, akikkel addig találkoztak — írja Fritz Redl amerikai pszichoanalitikus A gyerekek, akik gyűlölnek című könyvében. Az iskola nem tud mit kezdeni az ilyen gyerekekkel, úgy tűnik, nem fog rajtuk jó szó és fenyítés. Tehetetlen velük a család és tehetetlenek a korrekciós vagy büntető intézmények is. A gyerek, aki gyűlöl, csakhamar nem kell senkinek sem — írja a 40-es évek amerikai tapasztalatai alapján. (Redl—Wineman, 1957.)

lust3_0612

,,Igazgató úr, az önre bízott intézetben elképesztő állapotok uralkodnak” — mondja az újságíró egyik napilapunkban egy interjú során. „Tehetetlenek vagyunk” — hangzik a válasz, és részletes felsorolást kapunk arról, milyen lehetetlenül és ésszerűtlenül működnek azok az intézmények, amelyek kénytelenek kapcsolatba kerülni az agresszív, szipuzó, antiszociális gondozottakkal. A felsorolás realisztikus. A szóban forgó intézet átmeneti otthon, egy-két hónapra tervezett tartózkodással, ami után nevelőszülőkhöz vagy családias jellegű nevelőotthonokba kerülnek a gyerekek. A valóságban azonban a mindenhonnan visszaküldött, ismételten bekerülő gyerekek tárolóhelyévé vált, amihez sem jogosítványai, sem pedig megfelelő feltételek nincsenek. A kábult gyereket a közeli kórház egy-két nap után kijózanodva visszaküldi. ,,A gyerekek mindig visszakerülnek… hatvan nap helyett éveket töltenek el nálunk.” „Ezekben a fiúkban és lányokban annyi a sértettség és le nem vezetett feszültség. Igazából nem is ismerjük őket. Mi, gyerekfelügyelők a személyi anyagukba bele sem nézhetünk” — mondja egy gyerekfelügyelő. Ez az a munkakör, ahol a gyerekekkel a testi gondoskodás szintjéig vannak együtt és találkoznak a felügyelők.

Egy korábbi munkánkban Kökény Vera és Havelka Judit pszichológusokkal együtt ismerkedtünk meg a rendkívül nehéz helyzetű, zárt otthonnal. A gyerekfelügyelők munkaköri feladata itt is a neveltekkel való együttlét délutántól egészen a lefekvésig, majd az ébresztés, a fehérneművel, ruhával ellátás, törődés a személyi higiénével — tehát olyan helyzetekben voltak együtt a gondozottakkal, ami a legközelebb áll a családi, az otthoni szülői együttlétekhez. A gyerekfelügyelők voltak a legkevésbé képzett és támogatott munkaerők, akiknek szinte semmiféle információja nem volt — hivatalosan legalábbis — a gondozottak intézeti életéről, sorsuk alakulásáról, és persze beleszólásuk sem volt abba. Azt is megtudhattuk, hogy a legnagyobb fluktuáció, munkaerővándorlás a gyermekfelügyelők között volt. Tehát az intézmény — működési szabályzatban is rögzített módon — gondoskodott arról, hogy azok a személyek, akiknek esélyük van a gondozottakkal a családi intimitásnak megfelelő kapcsolatok kialakítására, azok erre képzettségük, munkaköri leírásuk és az ott töltött idejük alapján ne legyenek alkalmasak.
félhomályos zóna
Ugyanitt tapasztaltuk, hogy a pedagógiai-nevelési terv a serdülőkorú gondozottak testi vonatkozásaival egyáltalán nem foglalkozott, csupán a testnevelés szóösszetételben bukkant fel a tény, hogy a gondozottaknak teste is van, de hogy szexuálisan érett teste van, annak mindenféle következményével, már nem jelent meg az intézet hivatalos programjában. Számos egyéb élményünk alapján úgy láttuk, hogy az intézet nem képes foglalkozni a gondozottak belső — lelki — életével és szexuális érettségükből adódó problémáikkal. Mindezt a tiltott vagy hallgatólag megtűrt gyengéd, erotikus vagy agresszív személyes kapcsolatok félhomályos zónájába kényszeríti. (Lust és mtsai. 1987, Kökény—Havelka 1989.)

Sokféle, szociológiai, pénzügyi vagy képzéssel kapcsolatos magyarázat kínálkozik ezekre az ésszerűtlenségekre — pszichoanalitikus megközelítésben azonban jobban megvilágíthatóak.

lust4_0612

A korai — és a további — gondoskodás hiányai, amelyeket az intézetis fiataloknál találunk, sok destrukcióval, gyűlölettel vagy egyszerűen csak elviselhetetlen belső ürességgel járnak. Ennek elviseléséhez a lelki fejlődés sajátos stratégiákra kényszerül. Ezek egyike a szenvedést okozó kapcsolatok, a fájdalmas élmények nyomán kialakult, agresszióval és destrukcióval terhelt emlékek, fantáziabeli belső figurák — tárgyak — és helyzetek kényszerű felelevenítése, újratermelése minden emberi kapcsolatban, ami aztán a legjobb szándékú segítőket is gyakran megoldhatatlan helyzetbe hozza. Kénytelenek a gyerek destruktív, kaotikus élményeinek befogadójaként szerepet vállalni ebben a megelevenedő világban, ami azzal jár, hogy maguk is ilyen indulatokat élnek át. A negativitás és a gondozottak életútját kísérő ördögi csapdák a gondozottal azonosulni próbáló segítőt szembefordíthatják a társadalommal, az intézményrendszerrel. A szélsőséges helyzetek, amikbe az ilyen gyerekekből álló közösségek rendszeresen kerülnek, a segítő szakmai identitását, emberségét, személyes egzisztenciáját is fenyegetik. Mindez olyan teher, amelyet sem az egyén, sem az intézmény nem tud hosszabb távon épségben elviselni. Kialakulnak a problémakezelés egyéni és intézményi stratégiái, amelyek sajátos tükörképei lesznek a gondozottak belső világának. A gondozott és a segítő, a gondozottak és az intézmény groteszk koreográfiában, a hiány koreográfiájában fonódnak össze, ami az intézmény terében megjeleníti a sérült gyerek korai, traumatikus kapcsolatait.

A rövidzárlat

A korai anya—csecsemő kapcsolat élményei, legyenek azok fejlődést támogató vagy éppen destruktív tapasztalatok, közvetlenül nem reflektálhatók. Éppen mivel a szóbeliséget megelőzően keletkeznek, nem megfogalmazhatók. Az anya gondoskodásának sajátos, egyéni stílusa, esztétikája, ha úgy tetszik, koreográfiája van. Amit átad és a csecsemőbe bevésődik, az nemcsak és nem elsősorban a gondoskodás tartalma, tehát hogy mit is csinál, hanem ahogyan csinálja. Homályos emlékeinkben a korai kapcsolat stílusát raktározzuk el, időbeli, térbeli ritmusát, a hozzá kapcsolódó integratív vagy destruktív élményeket, szagokat, testünkkel érzékelhető frekvenciájú rezgéseket, hőmérsékletkülönbségeket, ízeket. Nem tudunk számot adni róluk, mégis, ezek az egész emberi egzisztenciánkat meghatározó élmények folyamatosan jelen vannak életünkben. Egy különös rövidzárlat révén közvetlenül, mindenféle ésszerű kontroll és reflexió nélkül érvényesülnek. Életstílusunk, identitásunk, egzisztenciálisan fontos döntéseink (hivatás, lakóhely, tartós partner, egyéni preferenciák, politikai és vallási elkötelezettségek, szenvedélyek stb.) hordozzák azokat.
reflektálatlanság
A reflektálatlanság, a rövidzárlat olyan primitív — azaz korai — munkamód, melynek során a belső tárgyak közvetlenül jelennek meg a külső, reális életben. Belső, pszichés események helyett külső, reális történések zajlanak, amelyekben a külvilág aktív szerepet kap. Minél traumatikusabb korai tapasztalatokról van szó, azaz minél több hiányállapotot szenvedett el a baba, annál nagyobb erővel történik mindez. A rövidzárlat a szimbolizáció hiánya miatt kialakuló egybeesés belső és külső között. Rövidzárlatról beszélhetünk, ha a gondozottak kóros lélektani munkamódjai és az ezeket átfogni próbáló intézmény adminisztratív struktúrája között szerkezeti egybeeséseket találunk. Rövidzárlat, amikor egy reális személyben vagy ideológiában véljük megtalálni boldogulásunk kizárólagos feltételét, vagy ha rögeszmésen egy személyt vagy népcsoportot okolunk bajainkért. Ilyen munkamódot találunk az előítéletes gondolkodásnál, s ez a mechanizmus működik mindenféle rajongás esetében is. Elméletileg a projektív identifikáció viszontagságaihoz közel álló jelenségről van szó, de a rövidzárlat fogalmában a külvilág aktív szerepe sokkal nagyobb figyelmet kap.

A reflektálatlan, gyakran agresszív cselekvés az egyik, alig kivédhető mechanizmusa az antiszociális gyerekek és felnőttek önsorsrontásának. A félelemből, a segítő szándék torz észleléséből, primitíven nagyzoló fantáziákból, identitás-éhségből kipattanó cselekmény közvetlenül és kényszerítő módon megy át a realitásba. Hatása, következményei is valóságosak lesznek, s ezért a reakciók is a valóságban és a cselekvés szintjén zajlanak. Büntetés, kizárás, áthelyezés, szabályok módosítása, és a segítő kapcsolat rombolása kényszerítő erővel, az ésszerűség és a realitás jegyében zajlik. A fenyegetettség, amit az antiszociális aktussal kapcsolatban átélünk, megjeleníti azt a fenyegetettséget is, amit a csecsemő és az anya közösen élhettek át rosszul sikerült érintkezéseikben. Ugyanakkor az elkövető számára az antiszociális cselekmény a sikeresség, a testi és lelki integráltság, a valahová tartozás, tehát egy jól sikerült érintkezés illúzióját biztosítja.

lust5_0612

Az intézményekben nincsen idő a cselekmény értelmének megfejtésére, mert azalatt újra történhet valami. Nincsen szaktudás a történtek megértéséhez. Nincsen tér — potenciális tér — (Winnicot, 1971) az események szimbolikus jelentésének megértéséhez. Ez azt is jelenti, hogy az ilyen intézményekben általában nem működik olyan személyzeti csoport, amelynek biztonságos terében az események megértésén lehetne dolgozni. Ugyanúgy nincsen tér az elgondolkodásra és a belső, lélektani munkára, mint ahogyan a traumatikus korai kapcsolatban nem volt tere a játéknak, a fantáziának.

Pszichoanalitikus szempontból mindig megtaláljuk a hiány koreográfiájának jellemzőit, mint a túlszabályozás és az állandósult káosz egyvelege, a működési szabályzat és a pedagógiai terv hézagai, a neveltekkel létrejövő személyes kapcsolatok kezelhetetlensége és sajátos „törvényenkívülisége”, a határok kezelésének képtelensége. Az ilyen közeg többek között azért nem éri el céljait, mert a nevelteket nem tudja eljuttatni a kleini értelemben vett depresszív pozícióig, illetve onnan folytonosan visszabillenti őket a paranoid pozíció primitívebb világába, ahol még nem indulhat meg a reparáció és így a morális fejlődés sem.

A palacsinta-pingvin

Kamaszok pszichoterápiás csoportjának egyik ülésén a tagok egyhangúan a felnőtteket szidják, akik mindenben akadályozzák a fiatalokat, állandóan csak szabályoznak, ugyanakkor történetek hangzanak el egy osztálykirándulásról, ahol a tanárok és tanárnők berúgtak, felmentek együtt az emeletre és magukra hagyták a gyerekeket. A csoport arra jut, hogy a felnőttkor veszélyes.

A következő ülésen Laci, egy erősen depresszív fiú, akivel hallgatagsága miatt a többiek nemigen teremtettek kapcsolatot, váratlanul elmeséli, hogy osztályukban skinhead bandát szerveznek, hogy letörjék a hangoskodókat és megverjék a cigányokat. Ezzel a bejelentéssel a csoport nem tud mit kezdeni, elhatárolódnak attól, hogy a cigányokat verni kéne, de a beszélgetés itt elakad. A következő megszólaló, Kati elmeséli, hogy farsangkor az egész osztály teljesen egyformán méhecskének fog öltözni, ami egyik tanáruk ötlete volt. A többiek nevetgélnek, majd Laci szólal meg, hogy náluk biztosan nem lesz farsang, helyette inkább bombariadó, egyébként pedig van, aki a farsangon szatírnak fog öltözni és úgy riogatja a lányokat. Viccek hangzanak el szatírokról, majd Katinak eszébe jut, hogy Michael Jacksonnak lenne jó öltözni, mert őróla nem lehet tudni, hogy fiú vagy lány. Egyébként nagyon szereti Jacksont. Laci közbeszól, hogy ő utálja Jacksont, mire a többiek agresszíven rátámadnak, hogy biztosan azért, mert Laci rapper. Kiderül, hogy emiatt már az elmúlt ülés után a metróban hazafelé menet összevesztek Lacival. Ettől kezdve a csoport provokálja Lacit a skinheadséggel, majd arról van szó, hogy kinek mi a véleménye a négerekről, cigányokról és az országba áramló idegenekről, annak kapcsán, hogy nemrégiben ismét megvertek egy fekete fiút valahol. Élénk vita alakul ki arról, hogy az etnikai csoportokat, az egyes népeket jól el kell határolni, hiszen látható jegyek különböztetik meg egymástól őket. Ha valaki egy csoporthoz tartozik, akkor saját magáról is biztosan tudhatja, hogy kicsoda. Politikusokat szidnak, akik nem tesznek meg mindent a határok fenntartásáért.
hovatartozásbeli különbségek
A fenyegetés a csoporttagok számára itt az identitás-diffúzió, a nemi, a hovatartozásbeli különbségek elmosódása, amit a bizonytalan nemi identitású énekes és a fiúkat, lányokat egyforma jelmezben megjelenítő farsang ötlete képviselnek. A reakció a különbségek hangsúlyozása, az etnikai és országhatárok, a popzenei ízlésbeli különbségek túlhangsúlyozása. Ettől kezdve a csoport fokozatosan kezdte elveszíteni azt a pozitív, idealizált jellegét, amit eleinte képviselt a csoporttagok számára. Két hónappal később az egyik alkalommal Kati arról beszél, hogy testvére gyerekének ajándékot vett, egy gyermekét átölelő pingvin-anya figurát. Dani játékosan utánozza az ölelést, a szeretetből való ölelés összelapítja az embert — mondja. Az egész csoport felröhög, többen kiabálják, hogy tudnának mit mesélni, mert anyjuk vagy nagyanyjuk éppen ilyen. Nagy röhögésekkel kísért hülyéskedés indul el, a fiúk a pingvinek hangját utánozzák, aztán a recsegést, ahogyan a kis pingvin összeroppan az öleléstől. Az egyik lány azt kiabálja: „palacsinta-pingvin”, a csoport röhög. Máté szerint őt a családtagjai azért nem tudják megölelni, mert túl nagyra nőtt, és nem érik át. Dani biztatja: „örülj neki, legalább ellátsz fölöttük”. Kiderül, hogy Máté már két hete egyedül van otthon, szülei elutaztak, ő pedig veszélyes helyekre jár, mint pl. az egyik, azóta már bezárt alternatív szórakozóhelyre, a Fekete Lyukba. Dani egy játékkardot vesz le a polcról, azzal hadonászik, miközben a csoport a különböző együttesekről, zenekarokról folytat szenvedélyes vitát. A különbségek kapcsán veszekedések indulnak el. A rapperek mind hülyék, mondja az egyik, mire kiderül, hogy Máté szintén rap-együttesekért rajong. Danit zavarja, hogy pl. Sárán sem látszik, milyen irányzathoz tartozik. Hirtelen mindenki egymásra néz, és a csoport észreveszi: tulajdonképpen senkin sem látszik, milyen együttesekért rajong. Valaki javasolja, hogy legközelebbre öltözzenek úgy, hogy látni lehessen ezt. Kiderül azonban, hogy hűséges együttesrajongónak is veszélyes lenni, mert ezért mások megverhetik. Az egyik legutóbbi koncerten a kerítésről szedtek le a rendőrök egy lányt, akinek a tenyerét átdöfte egy nagy vastüske. Ezt követően szadisztikus fantáziák lepik el a csoportot, kecskék felhasításáról, állatok feldarabolásáról van szó, folyik a vér. A további üléseken egyre többször vitatják, hogy a csoport vezetői mennyire megbízhatóak, fantáziák indulnak arról, hogy erre a helyre — a Faludi utcai rendelőbe — bolond gyerekek járnak, vagy éppen itt bolondulnak meg, de lehet, hogy a velük foglalkozó felnőttek is megbolondulnak.

lust6_0612

A csoportanalízis kihívást jelent a személyes identitás számára, pontosabban a csoport lélektani terében a résztvevők átélhetik, milyen bizonytalan konstrukció is az identitás, és ez kezdetben fenyegető élmény lehet. Ezt erősíti a más felnőttektől eltérő viselkedésű, mindenféle témára nyitott csoportvezetők jelenléte. Ez a fenyegetés a szeretetével összelapító, a személyes határokat ezáltal elmosó anya fantáziáját eleveníti fel, továbbá a személyes határok és hovatartozás biztosítékaként használható etnikai, nemzeti és popzene-rajongói megkülönböztetések hangsúlyozását váltja ki. Feltűnő az is, hogy a csoportban az etnikai megkülönböztetés agresszív formáit, pl. a cigányverést éppen Laci, saját anyjától elszakadni nem képes, fejlődésében elakadt fiú jeleníti meg. (Lust—Hámori, 1996.)
fenyegető identitásvesztés
A fenyegető identitásvesztés által mobilizált védekezés a megkülönböztetések, a differenciák hangsúlyozása. Ez a hétköznapi élet jelensége, a csoportban csupán kinagyítva látjuk. Szinte tapintható, hogy ez az a pillanat, amikor a fenyegetően átélt hiány valamilyen intézményi vagy politikai propagandával is betölthető. A földrajzi és az etnikai alapú megkülönböztetés vágyára, az erős identitást biztosító közösséghez tartozás illúziójára építenek a nacionalizmusok és a rasszizmus. Az együttesek, zenei irányzatok szintén azonosulási lehetőséget, identitás-protézist biztosítanak. Ezen a szálon a fiatalok olyan szubkultúrákba tagolódnak, amelyeket szinte teljesen a zene és az ahhoz kapcsolódó termékek előállításában és forgalmazásában érdekelt iparágak kontrollálnak. Mindkét esetet modellszerűnek tartom, ahol a társadalomba, a politikai vagy kulturális struktúrákba tagozódás a lényegében társadalmilag előállított hiányállapotok mentén történik. A gazdasági és politikai érdekektől meghatározott kulturális struktúrák működéséhez szükség van a rajongóként és fogyasztóként jelentkezőkre, így érthetően nem érdekük az integrálni kívánt személyek emancipálása, személyes autonómiájuk helyreállítása.

A brutális mondóka

Fiatal pácienseimmel beszélgetve újra és újra tapasztalom, hogy belső életükben, kortárs kapcsolataikban milyen óriási szerepe van a zenének. Megértésükhöz fontos tudni, milyen zenéket hallgatnak, továbbá milyen belső tárgyak, milyen belső küzdelmek jelennek meg számukra a zenei élményben. Másrészt azt is fontos megértenünk, hogy milyen az a világ, az a szubkultúra, ahonnan a zene származik, milyen viszonyban áll a kultúra és a társadalom egészével, és mit fejez ki abból.

Fiatalok csoportjaiban rituális jelleget kap a zenehallgatás, az együttesek kultusza, a CD-k, kazetták és az együttes emblémáit viselő ruhák, tárgyak használata, a popzenei magazinok forgatása. A fiatalok a zenében, az együttesek iránti rajongásukban identitást keresnek, és egy részük a felnőtt világgal, a technikai racionalitással, a társadalmi gépezettel való szembenállását igyekszik megvalósítani. A rockzene és mindaz, ami utána jött, az élmény szintjén az itt és most intenzív átélését, a ciklikus időhöz való visszatérést teszi lehetővé, ami alapvetően szemben áll a racionális világ, a termelés–fogyasztás, az ipar és technika világának kényszeres, lineáris idejével.

A pop- és szabadidő-ipar ezt a spontán ritualizációt mesterségesen felfokozza és üzleti céllal kiaknázza. Elárasztja a fiatal fogyasztókat azonosulási mintaként, rajongási tárgyként használható együttesekkel és zenei anyaggal, amelyekben a fogyasztók igyekszenek magukra ismerni. Tulajdonképpen az önmeghatározási igény, a belső küzdelmek és hiányállapotok, továbbá a Bollas leírta transzformációs objekt iránti sóvárgás kereskedelmi hasznosításáról van szó. A piaci kínálat és a belső tárgykapcsolatok világa között zavarba ejtő szinkronicitás, rövidzárlat jön létre. Ami belül van, azt találja meg a fiatal fogyasztó a termékben, és fordítva, amit a piac kínál, az ad majd formát és tartalmat belső folyamatainak. Ez a szinkronicitás különös kiszolgáltatottságot eredményez.

A zene megjelenítette belső állapotok felől vizsgálva sok együttes igen szuggesztív zenei anyagában fedezhetünk fel elemien fájdalmas és elemien agresszív preödipális tematikát. A belső hiányállapotok, a depresszív üresség megjelenítését egyre gyakrabban a brutális agresszivitás vagy az erőszakos szexuális tematika fedi el. Az egyik dalszöveg pl. így szól: ,,…a börtöncella megszabadít az otthoni kínoktól, / árad a gyűlölet, árad a gyűlölet, / az erőszakos dühöngés világa, / de ez legalább felfogható, / sohasem láttam az apám szeme színét, / igen, a pokolban élek, de / olyan pokolban, ami számomra megfogható…” (Rage against the machine együttes)

lust7_0612

A Nirvána együttes In Utero című CD-jén található felvételen depresszív dühöngéssel kísérve arról van szó, hogy az énekes saját maga parazitája, baba-bifszteket emészt. Egy Los Angeles-i fekete rap-hardcore énekes, Ice-T félelmesen sodró ritmusú, energetizáló, agresszív mondókái rendőrgyilkosságról, gengszterekről, szexről szólnak rendkívül trágár kifejezésekkel. Minden sor egy akció, egy támadás, agresszív, brutális kisajátítás. Ice-T dühös, agresszíven tételezett identitása a „szemét zsarukkal”, az egész fehér, középosztálybeli kultúrával szemben rezonanciát kelt a kamaszban, aki a szülő–tanár–rendőr képviselte elnyomással igyekszik szembefordulni. Az agresszív erotizáltság visszhangra talál a maga pszichoszexuális forradalmát vívó kamasz testében csakúgy, mint a brutális lüktetés által sugárzott erő. A zene döntésre kényszeríti a hallgatót: ha velem azonosulsz, akkor férfi vagy, ha nem, akkor csak nyavalyás „muthafucka”.

Havelka Judit szakdolgozatában a hatvanas és a nyolcvanas évek popzenéit hasonlította össze, és azt találta, hogy a nyolcvanas években, különösen az alternatív együttesek számaiban egyre nagyobb teret nyernek a nárcisztikus zavarokat megjelenítő dalszövegek. (Havelka, 1987.) Ha ma összehasonlítjuk kortárs együttesek számait a hatvanas-hetvenes évek sikerszámaival, többek között azt látjuk, hogy az agresszív és szexuális tartalmak szóbeli és zenei megjelenítése rendkívüli módon felerősödött. A kilencvenes években a szélsőségek eszkalációjáról beszélhetünk. Kegyetlen, brutális rigmusok jelennek meg, amelyeket a videoklipek hasonló vizuális anyaga erősít fel.
trágár és brutális mondóka
Julia Kristeva francia-bolgár pszichoanalitikus és író a ritmikus mondókában olyan jelentésképzési folyamatot lát, amely nem utal meghatározott tárgyra mint jelöltre. A ritmus és az intonáció a vokalizációt kísérő izomösszehúzódásokon keresztül szorosan összefügg a testtel és annak belső késztetéseivel. Amit a ritmikus szöveg formájával megjelenít, az a korai anya–csecsemő kapcsolat még nem artikulált, nem szimbolizált élményvilága. (Kristeva, 1995.) A trágár és brutális mondóka a világ és a másik ember testének, életének durva birtokbavételéről szól; erőszakos, titáni rablás, nem hermészi ,,új lopás” ez. Nagyon kemény a ritmus, élesek a cezúrák, nincsen helye a harmonikus összefonódás és fokozatos szétválás puha játékának.

Kerényi Károly írja, hogy Hermészt a nyelv feltalálójának tartották. Hermész ,,lényege szerint nemzője és közvetítője valami világosságnak, megvilágító, a közlés istene, az értelmezésé…” ,,Egy beszédes alak megjelenése, aki mintegy magának a világos, tagolt, játékosan találékony és éppen ezért elbűvölő nyelvnek emberi-isteni megtestesülése — megjelenése az őskezdetnek abban a mélységes éjszakájában, ahol csak az állatok némaságát, csak szótlan csöndet vagy a kéj és fájdalom üvöltését várnánk. Hermés, a ,suttogószavú’ — psithyristés — a legmélyebb állatmeleg sötétséget is átszellemíti”. (Kerényi, 1988/b)

Los Angeles-i rap és Hermész. A brutális rigmus és a játékosan találékony, elbűvölő nyelv. Vajon van-e értelme ennek a szembeállításnak?

Hermész figurájában a kultúrába tagolódás találékony, szárnyaló könnyedségű formáját ismerjük meg. Birtokbavétel ez is, de játékos, átszellemített; kalandra hív, és nem nélkülözi a mélységeket. Idézzük újra Kerényit: ,,Aki nem riad vissza a legmélyebb mélységek és a legtöretlenebb utak veszélyétől, amelyeket Hermés mindig kész föltárni, kövesse őt, ha mint kutató, tudós vagy filozófus, szerencsésebb találatot, biztosabb eredményt remél. Mindenkinek, akinek a számára az élet kaland — akár szerelmi, akár szellemi kaland —, ő a közös vezetője. Koinos Hermés!” (Kerényi, 1988/b) A ,,koinos Hermés” olyan üdvözlés, amely jó találást, jó rablást kíván.

lust8_0612

A kultúrába tagolódás sok ponton fájdalmas, ütközésekkel, elfojtásokkal járó folyamat, melynek során a hatalommal, a tekintéllyel hol viaskodni, hol azonosulni szükséges. Ugyanakkor, ha ennek a folyamatnak hermészi aspektusát nézzük, a betagolódás lényegében a kultúra birtokbavételét is jelenti. Birtokbavétel, amely egyben újrateremtés, a készen találtnak újbóli megalkotása lesz. A szimbolikus funkció, a játékos, elbűvölő nyelvhasználat elsajátítása, a világgal, a hatalommal ütközést kreatív találkozássá teheti, amely humanizálja a világot, s csak annyira idomul hozzá, amennyi szükséges, hogy át tudja majd alakítani.
kaotikus világ
A brutális rigmusok világa kultúrát teremt a destruktív, fenyegető belső tárgykapcsolatok megjelenítésének, amelyek ugyanakkor szinkronban vannak a külső világ reális fenyegetéseivel. Ez a zene szélsőséges mintát nyújt arra, hogyan lehet alkalmazkodni egy veszélyes, brutalizálódó világhoz, miközben maga is hozzájárul annak újratermeléséhez. A gang-élet, az utcai harcok világa, az obszcén és brutális rigmusokban megjelenő agresszív függetlenség ugyan szemben áll a hivatalos kultúrával, ugyanakkor leképezi, megjeleníti és kereskedelmi okok miatt felfokozva mutatja meg ennek a világnak nyers, fenyegető és mélyen irracionális oldalát, a preödipális élményvilág és az üzleti-technikai hiperracionalizmus összefonódását. A belső hiányállapotok, a hiányállapotot kifejező és egyben betöltését ígérő kulturális produkció és az erre épülő üzleti érdekeltség olyan triász, amelynek tagjai együttesen hozzák létre azt a fenyegető, kaotikus világot, amely szinkronba kerül a belső ürességgel. Ez az összefonódott hármasság modellszerű: ha a kulturális produkciót kábítószerrel helyettesítjük, és az üzleti érdekeltséget elképzelhetetlen méretűre fokozzuk, a hiány koreográfiájának egyik legfélelmesebb esetét láthatjuk meg. A hiány betöltésével kecsegtető külső tárgy — az anyag — mindent elsöprő realitással rendelkezik, és az előállításával, forgalmazásával, birtoklásával és fogyasztásával kapcsolatos tevékenységek egy egész világot építenek fel, amelyhez képest a belső világ tárgyai összezsugorodnak, eltűnni látszanak.

Ez az újkeletű, high-tech sötétség már nem állat-meleg, a csönd nem a szótlan együttlét, hanem az üresség csöndje, a zene és a nyelv nem az elbűvölés eszköze, hanem brutális cselekvés. Vajon létezik-e még az a leleményesség és az a szárnyaló könnyedség, amely ezt a sötétséget is képes átszellemíteni?

IRODALOM
Bollas, Ch. (1987): The Transformational Object. In: The Shadow of the Object. Free Association Books, London
Havelka J. (1987): Narcisztikus személyiségzavarok elaborációjának vizsgálata egy szubkultúra kulturális alkotásainak tükrében (kézirat)
Kerényi K. (1988/a): Mitologémák a homéroszi himnuszokban. Gyermekistenek. In: Mi a mitológia?,
Szépirodalmi Kiadó, Budapest
Kerényi K. (1988/b): Az élet férfi eredetének mitologémája. In: Mi a mitológia?, Szépirodalmi Kiadó, Budapest
Kökény V—Havelka J. (1989): „Lehet, hogy ez egy sziget…” (kézirat)
Kristeva, J. (1995): Egyik identitásból a Másik(ba), Helikon, 1—2. p. 62.
Lust I. és mtsai (1987): A speciális intézményi nevelőmunka jellegzetességeinek feltárása a … nevelőintézetben (kézirat)
Lust I.—Hámori E. (1996): The Dynamics of Losing and Building Boundaries in an Adolescent Group. Group Analysis, Vol. 29. p. 37—42.
Redl, F.—Wineman, D. (1957): The Aggressive Child. The Free Press, Glencoe, Illinois
Winnicot, D. (1971): Playing and Reality. Basic Books, New York
kép | Monika Merva, lensculture.com