Lugosi Lou

HÁZIKÓ PÁRIZSBAN

2005 december

HÁZIKÓ PÁRIZSBAN

Hajnali pici zaj. Nem is zaj, inkább lélegzet hangja. Nem is lélegzet. Ásított a Házikó. Emma felébredt rá. Köszönt a házikónak. Valójában csak nyújtózkodás közben rágondolt, mintha maga mellé húzná az ágyába. A százéves redőnyök ráncai közt beszűrődött egy kis fény. Emma az arcára terítette. Ezzel heverészett. A férjének fekete álarca volt. Azt használta a fény ellen. Emma elnézte a fekete álarcot anélkül, hogy igazán ránézett volna. Ilyen nagy hitvesi ágy, mint az övék, talán már sehol sincs. Ilyenbe egyszer kell befeküdni, az egy életre szól. Emma keresztmamájának volt efféle, s amikor megkérték, hogy foglalja el a kórházi ágyát, nem akart lefeküdni. A hitvesi ágy egészen más, abból az ember mindennap felkel, lefekszik, megint felkel, megint lefekszik, Emma hirtelen megérezte, milyen szórakoztató így mozogni: felkelni, lefeküdni, berohanni a házikóba, kirohanni onnan, visszaszaladni. A falépcsők kopogtatnak, válaszolnak nagy, csendes erdőkből hozott, puha fahangokon. Ahányszor feljön a szomszéd, hírelik, hogy itt járt, elment, visszajött – „Hic fuit”, ismételgette Emma az egyetlen latin sírfeliratot, amit az iskolában megtanult. Egyébként a mondatot be is falazták a házikóba. Előbb magyarul: „ITT JÁRTAM, EMMA”, aztán „HIC FUIT, EMMA”, hogy a nem magyarok is megértsék majd, ha száz év múlva kibontják a falat, hogy behelyezzenek egy ajtót, ahogy ők is tették. Egy ave Máriát is írt a mondat mellé, de azt csak latinul, mert kevés esély van arra, hogy magyarok bontják ki a nejlonba burkolt levelet. A házikóban franciák élnek, és majd akkor is franciák lakják, ha Emma nem lesz itt.
száraz fuldoklás
Mondhatni, véletlenül került ide: menekült volt. Nem politikai menekült; nehéz is pontosan meghatározni, hogy mi elől menekült, mégis, vagy éppen ezért, menekültnek számított. A csőrepedés volt a szerencséje. Úgy ismerkedett meg az intellektuelekkel. Megnyílt a fal, és az intellektuelek vize átcsorgott Emmáékhoz. A víz útját követve pillantotta meg az intellektueleket. Mindig hitt a vízben. A víz megnyugtatta, megsegítette. Hát száraz fuldoklása közben nem átjön hozzá a víz? Nem átsodorja Emmát a falon? És ott ülnek az intellektuelek, mind a ketten, a Nő, a Férfi. Elolvassák a csőrepedésről szóló iratokat. Nagy asztaluk olyan, mint egy hatalmas gyúródeszka, papír papíron, papírral, fontos szavak szavak mellett, és minden értük, körülöttük, a szavakért, a szavak körül. Csak hogy éljenek a szavak!

Cyril Z., flickr.com

Cyril Z., flickr.com

Odakészítve nekik mindenféle táplálék, klasszikus zene is, és a pici lámpák fénye mellett sütkéreznek, mellettük pici növények, csak hogy jól érezzék magukat. Csak hogy jöjjenek! Hogy éljenek ott.

Mégis, mintha valami nehézség volna az intellektueleknél. A kényeztetés ellenére valahogy nem jönnek a szavak, vagy nem azok jönnek, akiknek mindent odakészítettek. Ezeket áthúzzák. Rengeteg áthúzott szó fekszik a gyúródeszkán, valóságos temető, a fekete kis vonalak gyászkeresztek. Az intellektuelek tudatában vannak a keresztek jelentőségének, és nyíltan viselik. Különösen az arcukon és a szemükben. A szájukon soha. A szájuk szabad, nyitott kapu, amelyen bármikor, gát nélkül kitódulhatnak a gyönyörű és tökéletes mondatok. Emma minden kapunyitásnál lélegzetfojtva figyel, és ahogy a szóáradat megindul, megpróbálja elkapni és raktározni a mondatokat. Ez sohasem sikerül. A mondatok kárbavesznek, egyik a másik után, a gyönyörű mondatkötésekkel, a válogatott kifejezésekkel. Eltűnnek, mint egy ezüst pukkanás. Emma magát vádolja, amiért képtelen bekebelezni, megtartani, vagy legalább tartóztatni őket.

Nem tudni miért, az intellektuelek örültek Emmának. Megjelenése pezsdítő volt: mozogniuk kellett. A Nő is, a Férfi is mindig szaladgálni kezdett, ide-oda futkostak a két szobában. Kirohantak a konyhába, sőt az előszoba ajtajáig is, és vissza.

Így hozták be a narancslikőrt.
likőrmaszatos
Gyűszűnyi pohárkákat vettek elő, és a belül likőrmaszatos üvegre írtakat felolvasták. Hihetetlen, mennyi mindent írtak rá: hogy milyen vidéken termett a narancs, ki szedte le és miért, ki dolgozta fel és hogyan, végül miként jutott az intellektuelekig. Mindezt jól átgondolták, biztosan csak Emma kedvéért, hiszen ők gyakran olvasták a szöveget – alig két ujjnyi ital volt az üvegben.

A pohárkákat is először szagolgatták, aztán nagyon pici kortyokban végtelen ideig ízlelgették, vagy inkább eszegették a narancslikőrt. Emma utánozta őket. De ezzel csalódást keltett. A Nő úgy tudta, a magyarok egy csapásra hajtják fel az alkoholt. A Férfi is azt hitte. Ő vodkát mondott. Szerették volna tudni, hogy miért úgy mondják: „egy csapásra”.

Emma testén átszaladt Magyarország, az Orient-Express ablakai, az ablakokból látott határ utáni rétek, a szülei arca, a testvére nagy füle, és az otthoni konyhaasztal.

Nagyon sajnálta, hogy ilyen egyszerű kérdésre nem tud válaszolni.

A vodkát kijavította barackpálinkára.

A Nővel a parkban is lehetett beszélgetni, meseszép sétálgatások közben. Emma elmondta, hogy mindennek örül, bár néha kisebb meghasonlások bujkálnak benne, olyasfélék, mint a repedések. Már a férjének is beszélt volna erről, de ő nem hallgatta meg. Van olyan orvos, akit azért fizetnek, hogy meghallgassa az ilyesmit, mondta. Vegyél ki pénzt a zsebemből. Emma szégyellte volna a férje pénzét ilyen repedésekre költeni, sőt az orvos előtt is szégyellte volna, hogy repedések vannak benne, mert úgy képzelte, az orvosban nincsenek.

lugosi3_0121

Olivier, flickr.com

A Nő volt az egyetlen, az egész országban az egyetlen, aki nem találta értelmetlennek vagy érdektelennek az ő repedéseit.

Tervezett könyvéről beszélt Emmának, amellyel nehezen haladt. Amikor egyszer csak elköltöztek, Emma körül megfordult a házikó, az utca, forogtak a fák a parkban, a gyerekek a kerítésen.

Nem igaz, gondolta. Nem lehet igaz!

Az intellektuelek úgy találták, hogy a tökéletes magány, a teljes elszigeteltség hiánya akadályozza az alkotást. A Férfi alkotását, és a Nő alkotását.

Elmentek. Litvániába.

A házikó a semmibe bámult. A parkban összevissza gurultak a vadgesztenyék. Elmentek, gondolta Emma. Semmi nem zavarja többé a magányukat, hiszen ha több nyelvet beszéltek is, litvánul egy szót sem tudtak.

Nem szólnak többé semmit, senkihez.

Este Emma mindent elmondott a férjének. Úgy szoktatták, hogy mindig mindent elmondjon.

Nem voltak bűnös titkai.
félálomban
Életképtelen emberek voltak, válaszolt a férj. Nem is szerettem, hogy épp velük barátkozol. Felöltötte fekete álarcát, és a falnak fordult. A hatalmas hitvesi ágy akkor szép lassan elindult Litvánia felé. Pontosan tudta, milyen irányban kell úsznia. Ez vagy azért történhetett így, mert Emma már félálomban volt, vagy mert a gimnáziumban megtanulta, hogy ha álmából keltik fel, akkor is tudja. Ez a tudás pedig a latin accusativusszal járó prepositiókra vonatkozott, és a transzszibériai vasútvonal állomásainak felsorolására: Kujbisev, Csernovil, Omszk, Tomszk, Novoszibirszk, Krasznojánszk, Irkuck, Csita, Habarovszk. Valószínűleg épp arra kellett menni.

Innen Párizsból úgy tűnhetett, hogy az intellektuelek meghaltak. De nem. Hideg, behavazott tájakon éltek, merev jégvirágokkal díszített ablakok mögött. Ha benéznél egy ilyen ablakon, látnád, amint mozognak a litván bútorok között, szőrmés sapkában, vastag vattakabáttal a szívük fölött.

Írnak.

felső kép | T W I N K A, flickr.com