Kállay Géza

LOVRAN 1939–1965–2002

2002 november

LOVRAN 1939–1965–2002

A hely, egy bizonyos hely a megállított idő. Lehet ház, kert, szék, nyugágy, szoba, utca, tér, város, talán szálloda. Lehet-e a tenger, az égszín- és indigókék, olaj- és szürkészöld, az óráról órára más, az előre-hátra mozgó? Ugyanabba a folyóba kétszer sohasem léphetünk, de léphetünk-e ugyanabba a tengerbe? Hérakleitosz a tengerről nem rendelkezett.

*  

Külföldön először 1965 júniusában nyaralt, hatévesen, akkor még élt nyolcéves bátyja, akivel fejtől-lábig próbáltak aludni a hálókocsiban, a felső ágyon az apjuk, a másik fülkében anyjuk és nagymamájuk – autójuk persze még nem volt. „Nem tudtam aludni, kisfiam, Zágrábban rengeteget tologatták a vonatot”. De nem ezért nem tudtak aludni – Lovranban találkoztak először a keresztapjukkal, nagymamájuk idősebbik gyermekével, édesanyjuk bátyjával, akit 56 és 65 között csak a nagymama láthatott: őt 63-ban kiengedték egy hónapra. Ő és a bátyja Keresztapát csak fényképről ismerte, meg az ajándékokból, amiket Svájcból küldött. Később az útlevélkérő lapra, egészen 84-ig, Keresztapa hirtelen haláláig, be kellett írni, hogy „illegálisan hagyta el az országot”, Jugoszlávián át, 1957 júniusában. Első unokaöccse keresztelőjét még megvárta, azután tette az írógépet a hátizsákba, és indult neki; a határon utána lőttek, nem találták el, a társát igen. Sohasem merte részletezni, mit csinált 56-ban, „jobb nektek, ha nem tudjátok”. Genfben nemzetközi jogász lehetett belőle. „Keresztapa, milyen Svájc?” „Mint egy drága óraszerkezettel működő terepasztal, amit felhúztak és életre kel – ha életre kel”. Rögtön a kisvasútjukra gondolt, amivel hárman játszottak, apja, bátyja és ő, alagúttal, szemaforokkal; a vonat természetesen mindig Svájcba ment, Keresztapához. 65 júniusában valódi vonatban feküdt, végül kiderült, hogy senki sem aludt, holott Keresztapa már Zágrábban beszállt, éjfél után, véletlenül épp abban a kocsiban kapott hálófülkét ő is, de rettenetes önuralommal megvárta a reggelt. Pedig a húgát nyolc éve nem látta, keresztfiait pedig ő is csak fényképről ismerte. „Csak egy kis kezet láttam, de nem akartam, hogy ne legyen alvás”. A kéz a bátyjáé volt, ebben már akkor megegyeztek, Keresztapát viszont ő látta meg előbb hajnalban, a vonat folyosóján. „Azt hittem, egy olasz úr” – ez később szállóige lett a családban. Kék pizsamában volt, és negyvenkét éves, pontosan annyi, mint most ő.

Most apja autójával indultak útnak, alig három héttel apja temetése után. Keresztapa Kelebia környékén lépte át a határt, ők most Letenye felé vették az irányt, hátul a három kislány, mellette a felesége. Még télen, egy hideg estén meghányták-vetették, hol lenne a gyerekeknek a legjobb először meglátni a tengert, és végül Lovran látszott a legkedvezőbbnek. Talán az édesapja is örült, hogy oda mennek, pedig nagyobbik fia még 65 telén, közvetlenül karácsony előtt meghalt járványos agyhártyagyulladásban, és azóta nem szívesen beszélt Lovranról. Édesanyja pedig egy fotóval tért vissza az ebédlőasztalhoz, amin egy sziklán áll, 1939-ben, 13 évesen – annyi idős, mint most a legnagyobb unokája. Uralja a sziklát, mint egy gyönyörű szirén, néhány hónappal a világháború kitörése előtt. Akkor még valóban „olasz urakkal” volt tele Laurana, azaz Lovran; Olaszországhoz tartozott, de a Monarchiában épült szállodák már régen álltak, és mindmáig ott kígyózik a híres Ferenc József sétány egészen Abbáziáig, azaz Opatijáig. Nézegették a fényképen a háttérben látszó fekete-fehér szállodát, meg a színeset, a prospektusét. „Ez az, ez az! Ugyanaz!”

felső kép | Bernd Thaller, flickr.com