Levendel Júlia

ALACSONYPADLÓS KOCSIBAN

2010 június

ALACSONYPADLÓS KOCSIBAN

Sűrűsödni láttam az ügynök-történeteket is mozgató indulatokat, az elzüllés és elzüllesztés folymatát; a mentális és erkölcsi hiányállapotot – szóval okokat és következményeket, a hólabdaként tömbösödő és fenyegető katyvaszosságot. 

keserves átok tudni azt, amit
nem-tudni jobb!

Szophoklész

Mikor március utolsó napján a Mechwart ligetnél felszálltam a 6-os villamosra, mintha vastag rétegek – rongy? kóc? sűrű köd inkább? – próbálnák ártalmatlanítani az utóbbi hetekben pengeélesnek érzett, villogó kérdéseimet; de lehet, hogy éppen fordítva történt, és kérdéseim bökték át újra meg újra a normálisan védelmező burkot. Miért megyek a Történeti Levéltárba? Mit akarok mégis megtudni, megérteni, miféle egyértelmű, tisztázó válaszokat remélek most, hiszen tucatnyi éve csak hárítom az önmagában is undorító és kezdettől undorítóan tálalt, bulvárosított ügynök-témát?
ilyen-olyan hírverés
Hárítom, mert az adatok – hogy kik voltak beszervezett spiclik a Kádár-rendszerben és miféléket jelentettek – unalmasak; akárhány bizsergetőnek szánt listát hoztak eddig nyilvánosságra, nem találtam egyetlen meghökkentő nevet sem. A nagy leleplezési-önleleplezési, bűnbánó, elítélő vagy megbocsátó színjátékok a szórakoztatóipar kívánalmai szerint primitivizálódtak, elsődleges „céljuk“ az ilyen-olyan hírverés, az önfényezés-önmocskolás, voltaképpen az eladhatóság (szemérmetlenül hányan iparkodtak „melegen tartani“ a saját és családi-baráti szennyest, hányszor és hányféleképpen árusítottak!) – így eleve kizárt a megértés, a valódi tudás. A hajcihő mindig megnyomorítja a szellemet és a mégoly szerény alternatívát sem tűri el. Ebben az ügynök témában alapfeltételezés, hogy az egykori beszervezettek sunnyognak, takargatnak, s ha elkerülhetetlen, nyilvánosan gyónnak, de miután a ceremónia hivalkodó és megint csak megfizetett, a „bűnösök“ és „bűnt feltárók“ perverz összejátszása eltorlaszolja az utat – nemcsak a katarzis, de a bármilyen gondolat elől.

j2

csak asszisztálhattam
Az Oktogonig csupán négy megállót mentem a világvárosi Combinóval, a Margit híd felújítása miatt a szigetnél nem áll meg a villamos; ezt az információt – mint a többit is: a következő állomások neveit, az átszállási lehetőségeket – a budai hídfő előtt magyarul és angolul, méghozzá szép kiejtéssel, jól érthetően, vagyis remek hangtechnika alkalmazásával tudatták velünk, utasokkal. Félúton, a Jászai Mari téri megállónál, amikor a népharagot képviselő mázsás fiatalember a finoman nyíló ajtón kilökte a nyiszlett jegyellenőrt, már tudtam – megvilágosodásszerűen rádöbbentem –, miért megyek a Történeti Levéltárba: ezért. Mert amit imént láttam-hallottam, s amihez némán most is csak asszisztálhattam – holott még mindig bőghetnékem van ettől a sanyarú, bár előkelőnek ható bámészkodó-szereptől –, ebben a Combino-jelenetben sűrűsödni láttam az ügynök-történeteket is mozgató indulatokat, az elzüllés és elzüllesztés folymatát; a mentális és erkölcsi hiányállapotot – szóval okokat és következményeket, a hólabdaként tömbösödő és fenyegető katyvaszosságot.
unalmas
Amikor H. B.-vel a múlt század végén átvettünk pár másolatot besúgóink jelentéséből az akkor még Történeti Hivatalnak nevezett intézményben, legelőbb is az ügynökök butaságát, az egykori „hálózat“ otromba puffadtságát érzékeltem, hogy még a diktatúra védelmezésére sem volt alkalmas ez a minden részletében ósdi, és „népgazdasági“ szempontból iszonyúan pazarló, felesleges papírhegyeket gyártó spicli-rendszer. Senki semmi „titkosat“ le nem leplezett itt. A leginkább jellemző – és a legmulatságosabb – nekem akkor a „Hajdu“ fedőnéven jelentő Tar Sándor beszámolója volt, hogy Kisorosziba utazott Mészöly Miklóshoz, ahol értesülése szerint többen összejöttek. Odafelé a HÉV-megállóban találkozott velünk (H. B.-vel meg velem), s megtudta – na, mit tudott meg?!, hogy unalmasnak találtuk a beszélgetést, és hamar eljöttünk.
több tárgyi tévedés
A „Sárdi“ fedőnevű ügynökről viszont nem sejtettük még, valójában kicsoda; akkoriban Eörsi Istvánnal is csak találgattunk, de nem sikerült beazonosítani. Mennyit áhítozott Eörsi a szavait hűségesen tolmácsoló spiclire! Az 1969 márciusában rendezett Eszmélet-estről „Sárdi“ még úgy jelentett‚ mintha ő maga ott sem lett volna, ám buzgón faggatta a különböző „irodalmi szereplőket“, hogy „véleményükkel“ megerősíthesse elvárt mondandóját. A következő év tavaszán, H. B. költői estjére a Fiatal Művészek Klubjába biztosan eljött. A Népköztársaság (ma Andrássy) úti FMK-ban (a mai KOGART-ház) akkoriban rendszeresen tartottak kortárs írói esteket, s amikor H. B. meghívást kapott – sorra került? –, úgy gondolta, ez is alkalom lehet az Eszmélet folyóirat „ügyét“ egyengetni (hatni a hatalomra), hiszen több mint két esztendeje küszködtünk már az önálló (értsd: cenzúra nélküli) szellemi műhely megteremtéséért. Saját versei mellett így három fiatal, eszméletes költőt is bemutatott: Petri Györgyöt, Várady Szabolcsot és Bálint Istvánt. Még egyikük sem publikálhatott kötetet. „Sárdi“ a „szigorúan titkos!“ és „különösen fontos!“ pecséttel aktásított beszámolójában értelmezte H. B. gesztusát, megtoldva a korábban is jelzett vélekedést, hogy H. mindig csak „forgalomba akarta hozni a nevét“, és „nincs egyéb szándéka, mint saját becsvágya“. Ügynökünk – több tárgyi tévedéssel – arról is beszámolt, hogy „a versek tolmácsolásán és hallgatásán kívül az est főtémája… a másnapi leányfalusi [sic!] kirándulás volt. A kör ugyanis lefoglalta a leányfalusi camping-et két napra, ott kívántak táborozni és bizonyos irodalmi ankétot tartani, egymás között“. Jó ötlet volt, biccenthetek ma is: a kempinget, az összes bungalóval, a saját nevemre vettem ki. A minisztérium irodalmi osztálya nyomatékosan figyelmeztette H. B.-t, hogy ne tartsuk meg az összejövetelt, de végre valamit nem volt módjuk betiltani – s persze megtartottuk. A FMK-ban Csoóri Sándor javasolta, hogy hívjuk meg a Kiadói Főigazgatóságot is, Eörsi ezen kapva „a jelenlévő Sándor Andrásnak is ajánlotta, hogy jöjjön el és képviselje a Szerzői Jogvédőt“. Ezt is „Sárdi“ jelentéséből idézem – ám a „munka dosszié“ gépelt lapjai mellett a közelmúltban az informátor kartonjáról készült másolatot is megkaptam, és olvasom, hogy „Sárdi“ fedőnéven Sándor Andrást szervezték be 1966. március 9-én. Nevezett munkahelye a Szerzői Jogvédő Hivatal, s mint a többi kartonon is ott áll: a beszervezés „hazafias alapon“ történt – ezért jelentett hát önmagáról is? Olvasom aztán az irodalmi lexikonban, hogy az ötvenes évek elején a Szabad Népnél dolgozott, könyveket írt, ötvenhat után pedig börtönben is volt – mert mindig, minden ilyen szomorú közönségességgel megy végbe?

lj1

kire-mire haragszik
A hosszú (54 méteres) Combinóban nem láttam, mikor szállt fel az ellenőr – lehet, előbb, mint én –, és a hangját nem is hallottam. A kerékdob fölötti ülés mellett álltam, néztem a magas ülésen kuporgó nagyon sovány, szinte mumifikálódni készülő, kortalan (harmincöt éves éppúgy lehetett, mint hatvan) és minden bizonnyal hajléktalan nőt, ahogy nejlonszatyrából valami olvadt édesség-törmeléket dugdos fogatlan szájába. A zöld-bordóra festett hajú, tömzsi lány is láthatná, meg a fekete műbőrbe csomagolt fiú is, de ők tüntetően nem néznek senkire – nyilvánvalóan összetartoznak anélkül, hogy örömük telne egymás társaságában. Ki örülhet itt bárminek? A magában beszélő öregember?, aki paralitikusan rázza fejét és nyálával együtt az utastérbe köpködi szavait – méltatlankodik, sőt, szitkozódik, de nem tudható, kire-mire haragszik; vagy az öregembert megmosolygók?; a mobiltelefonjával játszó kisfiú? Ebben a Combinóban ezer veszély leselkedik ránk, évek óta hallani, milyen baleseteket okoztak az üzletkötői jutalék miatt vásárolt kocsik, hogy az ígért kényelem helyett a közlekedési káosz szimbólumai lettek. Az ajtók újra meg újra csődöt mondtak (igaz-e, hogy újra meg újra?), egyszer a Margit hídon a terhelés miatt kidőlt a villamosvezeték keresztsodronyát tartó oszlop, a súlyos anyagi károkért a főpolgármestert hibáztatták – persze politikai ellenfelei, mert a hívei a villamosfajta korszerűségét és nagyszerűségét bizonygatták; a kocsik Budapestre érkezésével „történelmet írtunk“ (de milyen rekord nem történelmi? a benzin ára történelmi csúcson, a forint értéke történelmi mélyponton; a „történelmi“ jelzőt kisajátította és devalválta a bulvár); a leggúnyosabb-indulatosabb nyilatkozatok is önnön szakmai hitelességükre hivatkoztak; ki-ki forintokat és négyzetmétereket emlegetett; „ez a tízmillió villamosszakértő országa“; érvek és ellenérvek csaptak össze: a Combino a világ legdrágább és legtöbb energiát fogyasztó közlekedési eszköze – nem, a Combino jóval takarékosabb, mint a hagyományos villamos, sokkal több utast szállít, a Nagykörút óriási forgalma elkerülhetetlenné tette a Siemens-gyártmányok beszerzését; a patinás Siemensnek különben is hagyományosan kitűnő kapcsolata van Budapest városvezetésével, már a millenneumi földalattit is a cég csinálta, tervektől a kivitelezésig, és ez volt az európai kontinens első földalattija! hurrá! történelmet írtunk akkor is; csakhogy a Siemens-vezetőket nemrég sorra előállították vesztegetés és sikkasztás vádjával; ki tudja, melyik multicég érdeke a lebuktatás, ki tudja, mi igaz és mi rágalom?; ne feledjük, hogy az alacsonypadlós kocsik akadálymentesek!, legyenek az esélyegyenlőség szimbólumai!, fényképek és videofilmek mutatták, hogyan használják a kerekesszékesek – de azt is, hogy a villamos alá esőt szinte lehetetlen kimenteni, a tűzoltóknak nincs is megfelelő emelője; balesetek és elsikkasztott milliók, milliárdok borzongattak – büdös hernyó vagy fővárosunk büszkesége: válassz! Innen nézvést a „Combino-botrány“ a „BKV-botrány“ próbajárata volt. És a legszörnyűbb, hogy valamiképpen mindannyian „belekeveredtünk“: hatott ránk – bomlasztott, mint az állambiztonság ügynöke.
aki ügynök lett
Meg akartam kérdezni a Történeti Levéltárban, hogy az 1989-es kapkodó iratmegsemmisítés mennyire lehetett mégiscsak célzott, válogatott. Miért, hogy ennyire érdektelen, ami maradt, ami levéltárba került? Hogyhogy egyetlen ügynök sem említi a korszak néhány előtérben mozgó szereplőjét?… Az ember hamar végiggondolja, hogy aki ügynök lett, aláírta beszervezését – a sajátos, egyedi félelmek-fenyegetettség mellett, illetve azzal együtt –, kivétel nélkül torz lelkületű. Valamiképp csonkolt. Ilyenek pedig minden korban voltak, mert különféle állambiztonsági- és besúgó-rendszerek is léteztek. Csak korábban más volt a társadalmi megítélésük, például nemigen kérkedtek vele az érintettek, erkölcsileg-szellemileg soha senki nem hagyta jóvá ezt a tevékenységet, így se a besúgó-szerep, se a megfigyelt-szerep nem ígért sikert.

lj3

hajlékony gerinc
A nyolcvanas évek első felében Vörösmarty és a reformkori értelmiség körülményeiről, közegéről írva megkísértett, hogy portrét készítsek Sedlnitzky József grófról, aztán elhessentettem az ötletet, beláttam, hogy hálátlan munka volna, „tengernyi kutatás és legjobb esetben maroknyi tény marad“: 1817-től 1848-ig ugyanis ő volt a bécsi rendőri hivatal vezetője, de a korszak szereplői mind hallgatnak róla, a titkos iratok jelentős része pedig megsemmisült az 1927-es belügyminisztériumi tűzvészkor. A képzelet mindezzel nem törődve leállíthatatlanul kombinál: „erős, elszánt férfi – gondoltam –, tele tettvággyal, akarattal, óhatatlanul hasonlított azokhoz, akiket oly hosszú időn keresztül megfigyeltetett… de az ő tekintetében nyoma sem volt az őrült vágynak; szenvedélyek, lángképzelődések nem gyötörték“. Látni véltem magamban (holott fogalmam sem volt, hogy nézett ki), ahogy tájékozódik, utasít, begyűjt, ahogy kezében tartja a 19. század első felének magyar értelmiségét. Öntelten úgy vélhette: kezében tartja – de majdnem láthatatlanul. Beosztott besúgói, például a szorgalmasan jelentgető Mérey Sándor helytartótanácsos szinte falazott neki – a kisebb pozíciójú hivatalnokokról rengeteg gyilkos anekdota keringett; hagyták. A besúgók némelyikének egyébként hazafias, közéleti tevékenysége összetettebb-izgalmasabb volt, mint a Kádár-rendszer megnyomorított spiclijeié. Az 1811-ben született Heckenast Gusztáv (akárcsak nyomdai tulajdonostársa, Landerer Lajos) spicli volt (nem tudom, mennyit tudtak ők egymás titkosszolgálati tevékenységéről, talán még össze is dolgoztak, talán csak kölcsönösen feltételezték-gyanították a másik beszervezettségét), de nagyon fiatalon – roppant bátorsággal – kiadta Batsányi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Bajza műveit, és a reformkor tevékeny részese, alakítója volt, ahogy Landerer is egyszerre dolgozott a bécsi rendőrségnek és segítette a magyar progressziót. Ha a hatalom nyomatékosan figyelmeztette őket, persze engedelmeskedtek (például amikor „kellett“, a kiadásukban megjelent Pesti Hírlap szerkesztőjét, Kossuth Lajost azonnal menesztették). 1848. március 15-én Landerer leleményesen – ki tudja, hogy alakulnak a dolgok – megkérte a behatoló és szabad sajtót követelő, ifjú irodalmárokat, hogy míg gépét lefoglalva kinyomják a Nemzeti dalt, őt zárják be irodájába. Vélhetően ezek a 19. századi ügynökök sem hittek semmiben, és ugyancsak hajlékony gerinccel lavíroztak; ráadásul szerencséjük volt, hogy besúgásuk tényéről csak évtizedekkel később tudhatott az immár közvetlenül nem érintett utókor. Úgy tűnik, mégsem voltak annyira szánalmasak, mint Kádár-kori követőik; lehet, hogy a tagoltabb, hierarchikusabb titkosszolgálatból az alja jutott nekünk? Talán azért látszik nemcsak ostobának, de biztonsági szempontból is feleslegesnek „anyagunk“, mert a megbízók sem akartak mást: csak megalázni, lelki pórázon tartani – akit lehetett. Az információkat pedig más csatornákon szerezték be. A vezetőknek – a kultúra területén sokáig Aczél Györgynek – jó pár bizalmasa volt, tudtuk, közülük többen beszédíróként, amolyan tanácsadóként is funkcionáltak; csacskaság volna spiclinek mondani őket, holott nyilván tájékoztattak is, de nem hagytak maguk után levéltári anyagot, és közel sem voltak olyan kiszolgáltatottak, mint a III/III-as ügynökök, akik a náluk is szerényebb értelmű tartótiszteknek időről időre jelentettek. „Fajsúlyosabb esetekben“ meg eleve a rendőrség más részlegeit mozgósíthatták, azért olyan lukacsos a „szigorúan titkos“ és „különösen fontos“ dokumentum-hegy. Mindenesetre az állambiztonsági iratok rejtegetése ellen joggal tiltakozóknak az első pillanattól sokkal nagyobb szociológiai-történelmi ismerettel kellett volna követelni, érvényesíteni – a bulvár imperializmusát is feltartóztatva! – a differenciálást.
kiömöltek az iratok
Amikor a jelentések első adagját átvettük, én elemi undorral inkább el-kilöktem volna az egészet – jobban megviselt, hogy H. B.-t mégiscsak megviseli ez a szemét; ő előbb értette-érezte meg, hogy „…az egész tart még s hogy kiömöltek az iratok / és szabad a nyomorult divatcikkek vására / magától rángatózik önsúlya löki de / rángatják is benne vagy –“

lj4

dramatikus megoldás
A Combinóban voltam. Az alacsonypadlós kocsi épp a Margit hídon húzott át – a felújítás miatt még valószínűtlenebbnek látszott, hogy egyik hídfőtől a másikig jutunk. Tériszonyom oldalhajtása lehet a menetrendszerűen, legtöbbször szavak nélkül jelentkező érzetféle, amit, próbáltam, sehogy sem cselezhetek ki, észérvek végképp nem segítenek: leszakad a híd… most… mielőtt elérnénk a szárazföldet, leszakad. A híd jobb szélére, szorosan egymás mellé helyezték a két sínpárt, a szemközt jövő Combino majdhogynem súrolta a kocsinkat; az egyelőre romos, szétbontott, rozsdás elemeit mutogató híd nem kecsegtetett semmivel, de józanul belátható: ilyen a felújítás; igaz, a kivitelezést végző konzorcium egyik elnök-vezérigazgatója már tavaly nyilatkozott, hogy négy hónapot csúszik majd a befejezés, mert nem kapták meg időben a szükséges engedélyeket; a Főváros nem fogadta el a cégek indokait, még ragaszkodnak a tervezett átadáshoz; igaz-e hát, hogy a megbízás-bonyolítás bűzlik a korrupciótól vagy ez is otromba rágalom, politikai támadás csupán? –; szép villamosunk akkor szépen siklott az ideiglenesen lefektetett síneken (élni kell, és a dolgok utóbb úgyis elsimulnak, valahogy minden elrendeződik, el, mindenek ellenére el, mert élni kell); az európai normáknak megfelelő magyar és angol nyelvű tájékoztatás épp szünetelt, mikor elbődült a bizonyára potyázó behemót. A hosszú szerelvény minden pontján hallani lehetett: …dolgozni kellene, de az büdös neked… baszod az anyád, nem engem… menj dolgozni, te geci… ez nem munka… lopni tudtok… ellopnátok a csillagos eget is… rablóbanda… a cégeddel együtt elmész a picsába… te állat… tetű… rohadék… a kurva anyádat… azt…; az ellenőrt eltakarták az utasok, a hadonászó fiú meg kimagaslott, el is húzódtak mellőle, hirtelen nagyobb lett körülötte a betöltetlen tér, így még vadabbul hőbörgött, mindjárt alkalmi, indulat tüzelte társainak meg a szórakozásra kapható közönségnek játszott, túlkiabálta az állomásra érkezést bejelentő mikrofonhangokat is; s hogy megállt a szerelvény, és nesztelenül tárultak az ajtók, dramatikus megoldás is kínálkozott számára: kilökte az ellenőrt. Néhányan a kocsiban felnevettek, a járdaszigeten várakozók egymást tiporva hátráltak; a vékonyka, karszalagos ember komikusan kalimpált, az ablakon át már láttam: forgácsként hullott ki, de egyensúlyt talált, megállt a lábán, s mielőtt elhagytuk a megállót, írt valamit; füzetbe jegyezte a történteket, legelőbb is, gondolom, igazolta magát. Hivatalnok-féle, ilyen lefokozottan, selejtesen is.
képzeletszegény
A Történeti Levéltárban hallottam, hogy az ügynökök fontos feladata volt a bomlasztás. Ha a belügyi titkosszolgálat megneszelte a csoport-alakulást, beépített valakit – nemcsak azért, hogy a spicli tájékoztasson a résztvevők szándékairól-nézeteiről, hanem hogy elejét vegye a szervezkedésnek. Egy szintig talán mindig hagyták a „szervezkedést“. A „másként gondolkodók“, csináljanak bár repülő egyetemet, színházat, építész klubot, szerkesszenek folyóiratot, antológiát, munkájuk-szenvedélyük által önmagukat adják ki – a betiltás-elnyesés-elnyomás eszköze pedig mindenkor a hatalom rendelkezésére állt, az állam biztonságát egyetlen eszmélkedni akaró társaság, semmiféle szellemi együttmunkálkodás nem fenyegette. A cenzúra (nem csupán az irodalmi) intézménye is tökéletesen szigetelt. És hagyták – ismétlem, csak egy fokig – azért is, mert a megfigyelés szükségességét leginkább a megfigyeltek léte bizonyította. A rendőrség (mindig? mindenütt?) képzeletszegény kellékei között nemigen szerepelhetett az olykor nemtörődömnek vagy egyenesen felvilágosultnak ható „engedékenység“ (Aczél György vagy Kardos György, a Magvető cezaromán és Aczélnál talán közvetlenebb-fontosabb elhárítási kapcsolatokkal rendelkező igazgatója is szívesen tetszelgett reformer-szerepben) – gyakran hatalmi rivalizálásnak, sőt valóságos konfliktusnak tűnt a párt és állami vezetők meg a belügyesek „szembenállása“, holott inkább „munkamegosztás“ volt ez, a jó zsaru–rossz zsaru felállásban játszadoztak, méghozzá a hatalommal, mindenféle uralmi helyzettel együttjáró szadisztikus hajlamuk szerint. Már ez is a bomlasztási trükk egy fajtája lett volna?

lj5

a gyanúsítás
A legegyszerűbb bomlasztási feladat teljesítése során a III/III-as ügynök beépült egy értelmiségi társaságba, hamarosan kiválasztott valakit, nyilván a legkönnyebben elejthető, legfecsegőbb csoporttagot, és barátian figyelmeztette: vigyázzon, mit beszél X. jelenlétében, mert X. spicli. A figyelmeztetett kétszeresen is meghálálta az óvó szavakat. Bizalmasabb lett a szolidáris ügynökkel és továbbította társainak az információt. X. pillanatokon belül érzékelhette, hogy kirekesztik. Ha belép egy terembe, a többiek elhallgatnak vagy különösen méregetik. De nem csak X., pontosabban egy társaságon belül sem egyetlen X. lett megpecsételt a sugdolódzással. A gyanúsításnál, ez közismert, nincs is fertőzőbb. Nyállal, érintéssel, tekintettel, gondolattal – materiálisan és a lehető legszellemibben terjed. A rágalmazók-bomlasztók pedig mindig maguknál tartanak (tarthatnak) annyi valós mozzanatot, hogy az ép elméjű ember gyanakvó legyen. Egykori barátaink, jó ismerőseink, munkatársaink mindegyikéről hallottam annak idején, hogy így-úgy kooperál a hatalommal, és igen, azt is, szinte mindenkiről, hogy spicli. Nem akarom elképzelni, de önmagamnak kiszolgáltatva persze elképzelem, mi mindent és ki mindenki súgdosott rólam, rólunk.
öngerjesztő
Végül is az állambiztonsági apparátus leghatékonyabb, egész nemzedékeket befogó, legmaradandóbb főműve lett a bomlasztás. Ma már szervezni, irányítani sem kell, feleslegesek a tartótisztek és a spiclik, a dokumentálás és a dokumentumok sietős elkaparása; nincs mit, és nincs kiket szétzilálni; a gyanú öngerjesztően és öncélúan pusztít – és tudható, hogy egyetlen ellenszere az alapos járványtani ismeretekkel, nagy körültekintéssel alkalmazott gyanakvás volna.

kép | Patrick Gries, lensculture.com