Lipp Tamás

A VAJDA

1992 ősz

A VAJDA
Ajánlás: Mostanában egyre többször hallani „szellemi környezetvédelemről”, s egyre zajosabbak a különböző „magyarságvédő egyletek” harci felvonulásai. Eötvös Károly jut eszembe; múlt századi nagy „bajvívásának” fölidézése — úgy hiszem — ma sem nélkülöz némi tanulságot.

Majd’ huszonöt esztendeig mindennap ott ült a zömök, testes öreg úr a megszokott, nádfonatú karosszékében a századelő Budapestjének legforgalmasabb pontján, az Andrássy út és a Nagykörút sarkán épült Abbázia kávéház kerek márványasztalánál, kopasz fején — mintha csak valami régi erdélyi fejedelem volna — fekete báránybőr süveg: utált mindenféle „léghuzamot”; kedvelte viszont a békés, csöndes zugokat, a jó társaságot, a szelíden áramló történeteket; megszokott kávésfindzsájából kis kortyokban iszogatta a feketekávét, rövid csibukkal sűrűn pöfékelt hozzá. Szerette a hidegen pácolt omlós vadhúsokat, a gesztenyével töltött tésztákat, a sűrű tokaji borokat, s előszeretettel tanulmányozta az emberi lélek titkos rejtelmeit, mert úgy tapasztalta, hogy a szolid izgalmak — miként a kénes-szénsavas kristályvizek — végső soron jótékonyan hatnak az emésztésre. A kerek fejű, rövid lábú öregurat mindenki csak így hívta: a Vajda; hírlapírók, politikusok jöttek-mentek körülötte, egyik napilapban külön rovata is volt, ahol régi (és újabb) mondásait, tetteit följegyezték. Ő még részt vett az utolsó Habsburg-ellenes összeesküvésben, még együtt ebédelt Deákkal az Angol Királynőben, még láthatta Kossuthot Turinban. S ő védte a híres perben a gyilkossággal vádolt tiszaeszlári zsidókat. A legbüszkébb mégis könyveire volt. Bár a Révai-testvérek kiadóvállalata huszonnégy kötetben jelentette meg összes műveit, közöttük három a nagy per történetét tartalmazta, de írt útleírást, novellát, életrajzot, regényt is – igazi író mégsem lett soha. Megmaradt annak, ami azelőtt is volt, mielőtt tollat vett volna a kezébe: Nagy Mesélőnek. Történetei úgy áradtak, mint a tavaszi Tisza a szabályozás előtt: nem volt sem partjuk, sem medrük, csak árjuk. Magát krónikásnak vallotta, mindig fontosabb volt számára az esemény, az erős, sodró élet, melynek részese lehetett, mint az elbeszélő forma, melyet minduntalan fölrúgott. Eötvös úgy írt, ahogy beszélt: széles gesztusokkal, hömpölygő hévvel. Az „íróművészet” számára még nem önkereső, magagyötrő állapot, hanem a természetes önkifejezés egyik — magától értetődő — formája. Ady — akit egy ízben megbántott – róla írta: „az irodalom végre belenőtt a köntösébe, s az irodalmat ma már nem birtokos urak, úrfiak és válogatott cigánylegények csinálják, hanem írók”. Válogatott cigánylegény, igen, ez maradt egész életében.

l7_eotvos_Károly

Örökre szóló élménye 1848: a Nagy Év. Éppen hatesztendős ekkor. Egyik írásában fölidézi a tagbaszakadt, bőrkötényes, mezőszentgyörgyi kovács emlékét, amint műhelyében dárdahegyeket készít; körülötte a sorsfordító eseményektől és a tűz varázslatától bódult gyerekek, akiknek „a vas szikrája majd’ kiverte a szemét, s arcuk olyan fekete a koromtól, mint a kéményseprőké”. Jól emlékszik a libalegelőn gyakorlatozó lelkes mezőszentgyörgyi nemzetőrökre, akiket az apja, Eötvös Lajos németből sebtiben magyarított vezényszavakkal készít fel a harcra. Nem feledte Kallós uramat, a falubeli asztalost sem, aki fakardokat gyárt a gyerekeknek, hogy ők se maradjanak ki a haditudományok gyakorlásából. Egy másik írásban aztán újra megjelenik Körösztös Ferenc, a kovács, amint éppen puszta kézzel tépi szét azt a szerencsétlen katonát, akit Jellasich egyik felderítő osztagából ejtettek foglyul. Eötvös — gyermekként ekkor néz először szembe az „emberbőrből előbújt fenevaddal”, de nem szörnyülködik, nem „pipeg”; az életet akarja elmondani úgy, ahogy vele megesett, nem kendőzve a nyersességet, a vadságot sem. Szerencsések azok az emberek, akiknek eszmélése egybeesik a nemzet legszebb ifjúságával; Eötvös hat-hétévesen megélhette „egy kis nemzet nagy forradalmát”, s ez az élmény egész életére erővel, makacssággal töltötte fel.

*

A fiatal Eötvös 1863-ban joggyakornokként szolgált Veszprém vármegyében. Egy decemberi éjszaka beállít hozzá egy barátja, aki „vitéz honvéd volt egykoron”; gyanakodva körülnéz a szobában, s kulcsra zárja maga mögött az ajtót. Eötvös mosolyog, nem tudja mire vélni az óvatosságot. Nos, hát ezek azok a bizonyos „történelmi pillanatok”, amelyekről csak jóval később derül ki, hogy mi fán teremnek. Eötvös Károlyt például ekkor szervezték be az Almásy—Nedeczky-féle Habsburg-ellenes összeesküvésbe. Ő maga így beszéli el az esetet.

„Barátom elővesz egy csomó nyomtatványt, s átad nekem vagy tíz darabot.

– Ez a forradalmi kormánynak kiáltványa a nemzethez. Az éjjel ezt magad, személyesen, alkalmas helyeken kiragaszd a falakra. Vigyázz, senki meg ne csípjen.

Még az éjszaka folyamán átadtam kiragasztás végett négy darabot egyik barátomnak, kiben feltétlenül megbíztam. Öt darabot kiragasztottam magam. Másnap reggelre valami ötven kiáltvány volt kiragasztva Veszprém városában.

Két nap múlva Pestre kellett mennem. Egyáltalán nem tudtam, miért. Az volt a parancsolat, hogy délelőtt 11 órakor ott legyek a Köztelken. Amint sokkal később rájöttem, a harc kitörésének idejét s módját akarták ott a vezérek megbeszélni. A körülmények egybevetéséből gondoltam ezt.

A székesfehérvári vasútállomáson találkoztam Késmárky Pepsával. Kérdezi tőlem:

– Hová mész?
– Valami dolgom van ott.
– Hol és miféle dolgod?
– A Köztelken, déli 11 órakor.

Nagyot néz, nem szól. Sok idegen utas izgett-mozgott körülöttünk. Együtt mentünk a Kálvin tér felé. Megáll az Üllői út elején s gondolkozik. Fejét széles vállai közé sunyja.

– Itt menjünk a józsefvárosi oldalon.

A Köztelek a ferencvárosi oldalon van. El nem tudtam gondolni, miért menjünk a józsefvárosi oldalon. Miért ne mehetnénk az egyenes úton? Odaértünk a Köztelek irányába. Lassan ballagunk, Pepsa éles, fürkésző szemmel nézi a járókelőket. Elérjük a Köztelek kapujának irányát. Pepsa barátom nem áll meg, tovább ballag. Én megállok, s azt kérdezem:

– No, nem fordulunk be?
– Csak gyere!

A híres Két Pisztoly csárdáig meg se állunk. Ott azt mondja:

– Megyünk haza, pajtás. Négy titkosrendőrt láttam a Köztelek körül járkálni. Figyelik, ki megy oda be. Én nem megyek, neked se tanácsolom.

Hát jól van. Megyünk haza. Okos ember nem megy fejjel a falnak. Alig érünk haza, nem telt el huszonnégy óra se, a lapok rejtelmes rövid hírekben tudatták, hogy a titkos összeesküvésre rájöttek, vezetőit lefogták, egyik tevékeny részesét, Sebes Emilt menekülés közben később az Orczy kertben agyonlőtték.

vt4

Két nap múlva végzést kapok a központi főszolgabírótól. A végzésben az állt, hogy január 2-án, délután 2 órakor jelenjek meg a komáromi császári királyi kivételes haditörvényszék előtt a várban, az ó-pavilonban, a 37-ik teremben. Ha elmaradok: visznek vasban, katonai karhatalommal.”

Eötvös ezután elbeszéli, hogy a behavazott, téli utakon milyen viszontagságos körülmények között jutott el Veszprémből Komáromba, s hogyan szabadult meg a börtönből barátai segítségével. A „puccs” résztvevői azonban többnyire szerencsétlenebbül jártak, mint a két, minden hájjal megkent, vidéki nótárius.

*

Eötvös Károly évekig szolgálta a vármegyét, megismerte teljhatalmú urait, kiismerte titkos útvesztőit — tökéletesen elsajátította a táblabírói stílust. Később, a nagy perben, amikor nemcsak a zsidók felmentéséért, de a vármegye „túlhatalmának” visszaszorításáért is harcolt, ezeket a tapasztalatokat jól hasznosította. Talán csak egy ilyen ízig-vérig vármegyei ember vehette fel eredményesen a harcot a nyíregyházi törvényszék nagyhatalmú — s hatalmával visszaélő — írnokával, vizsgálóbírójával, csendbiztosával.
a feszültség
Eötvös mindenesetre közelről érzékelte azt a feszültséget, amely a középnemesség tömeges elszegényedésével együtt járt. Rokonszenvvel figyelte a kiegyezés kori vármegye főszereplőjét: az elszegényedett nemesből lett hivatalnokot, aki korábban a reformkori eszmék élharcosa, majd az 1848—49-es forradalom és szabadságharc legfőbb politikai irányítója lett, s aki a Nagy Alku (a kiegyezés) után következő ipari és gazdasági átalakulásban már nem találta a helyét. Ő az, aki nem hajlandó arra, hogy „lemondva a cifra nyomorúságról, visszatérjen az ősi földhöz” (Szekfű). Ő az, aki vidéki kávéházak széttört tükörcserepei között, a hajnal savanyú szivarfüstjében, egy szál cigány hegedűkísérete mellett várja élete jobbra fordulását. Szekfű Gyula szerint „a rosszul végrehajtott jobbágyfelszabadítás, az elhibázott gazdasági reformok és az elemi csapások tönkretették a kis- és középbirtokos nemességet, s a dobra került régi birtokok főként zsidó kézre jutottak, mivel elsősorban ők foglalkoztak kereskedelemmel, s így ők rendelkeztek forgótőkével”. Szekfű az arányok érzékeltetésére az „elvi liberális” Beksics Gusztáv 1884-es statisztikai összeállításából idéz: „A köznemesség ősi hajlékaiban, a vármegyékben, az eddigi nemesi birtoknak néhol a fele, néhol harmada, de legalábbis a negyede nem régi nemesé többé, hanem a 48 és 67 óta fölszabadult zsidóságé.” Eötvös, amikor a nagy per hátterében húzódó társadalmi feszültségeket vizsgálja, minden filoszemita szépelgés nélkül, nyers őszinteséggel ír ezekről a folyamatokról. (Itt jegyzem meg, hogy a későbbi antiszemita párt tagjai közül többen, ifjúkorukban a filoszemitizmus lelkes hívei voltak. A párt vezére, Istóczy Győző például terjedelmes emlékiratában leírja, hogy korábban „rajongott a liberális eszmékért”, s „az akkor divatos emancipacionális áramlatoknak hódolva a leghevesebben korteskedett egy volt egyetemi zsidó jogász kollégájának megyei esküdtté való megválasztása mellett”. Szabad idejében héberül tanult, és zsidó szerzőket fordítgatott. Mígnem a zsidó kolléga rászedte, s emiatt elveszítette állását. Értelmiségi filoszemitizmus és antiszemitizmus — úgy látszik — már ekkor közeli kapcsolatban állt egymással: először csak néhány megsértett, középszerű széplélek képzelgett a hatalom megszerzéséről és ennek akadályairól, minden későbbi pokoli terv ezekből a frivol képzelmekből fakadt.)

A nyíregyházi zsinagóga

A nyíregyházi zsinagóga

A Vajda — szerencsére — nem volt széplélek, hiányzott belőle mindenféle filoszemita vagy antiszemita küldetéstudat; egyszerűen csak elfogulatlan nyíltsággal, egy sebészorvos „brutalitásával” figyelte a társadalmi folyamatokat. „A zsidó Máramarosnál bevándorol. Ekkor még kéregető, napszámos és pálinkamérő. Fia már két megyével tovább jut nyugati irányba és gyáros lesz, kereskedő vagy nagybani bérlő. Ha egy vagy két megyével még beljebb jön az országba, akkor máris nagybirtokos és szerez magának egy kastélyt. Budapesten nemességre törekszik, parlamenti mandátumra, báróságra, és ha néhány milliót szerzett magának, akkor tovább megy Bécs irányába.” Tény, hogy Magyarországon az 1867-es kiegyezést követő gazdasági föllendülésben a birtokos nemesség visszaszorulása együtt járt a honi zsidóság előretörésével; vállalkozókedvük, mozgékonyságuk és jelentős pénztőkéjük révén közvetítő szerepet tölthettek be az ország életében.

*

A népszerű kormánypárti élclap, a Borsszem Jankó 1882. február 26-i számában egy furcsa „levelet” tesz közzé, amelyben Istóczy Győző, a hazai antiszemitizmus atyja szól Munkácsy Mihályhoz. (Munkácsy az év elején látogatott haza Párizsból, s magával hozta a frissen festett „biblikus vásznát”, a Krisztus Pilátus előtt-öt, amely azonnal feltüzelte néhány, az antiszemitizmussal kokettáló, félművelt, főként parlamenti „státusférfi” harci kedvét.)

„Tisztelt Mester — így a levél. — Ne vegye szerénytelenségnek, de azt kell mondanom, ön a vászon Istóczyja. Az ön művészete tendenciózus és az átkozott zsidó faj ellen irányul. Az ön Krisztusa végre a zsidó faj nagy bűnét ábrázolja, midőn nem átallotta megölni még Isten fiát sem. Mennyivel inkább tehát apró keresztény gyermekeket húsvétkor és felnőtt keresztényeket az egész esztendőben. Javaslom, a következő képének tárgyát a jelenből merítse, címe pedig ez legyen: Az utolsó zsidó, Wahrmann Mór nyárson. Így teremthetjük meg vállvetve az igazi nemzeti művészetet, melynek reményében maradtam zsidószorító kéznyújtással uraságod hű bajtársa: Istóczy Győző.”

l6_Tiszaeszlar2014

A pamflet szerzője — úgy látszik — idejekorán észrevette, hogy Magyarországon néhányan az igazi nemzeti művészet megteremtése és a zsidók nyársra húzása között valami homályos összefüggést látnak, sőt egyiket a másik föltételének tartják. Igaz, a zsidóellenesség itthon még csak érzelmi húrokat pengetett, még nem lépte át a politikai határokat: Istóczy és néhány híve egyértelműen nevetségessé vált és vereséget szenvedett a parlamentben, de főként osztrák és német mintára szerveződött már a hevesebb antiszemitizmus, amely nem elégedett meg azzal, hogy a „zsidók vészes térhódításával”, a Galíciából menekülő „söpredék” beözönlésével, a „felforgató zsidóliberalizmus” rémével riogassa a polgárokat; ennél már elemen- tárisabb, zsigerekbe markolóbb, véresebb érvekre volt szükség: „biblikus képekre”, amelyek az istengyilkos zsidókat ábrázolják, amint „feszítsd meg”-et kiáltoznak, meg azt, hogy „az ő vére rajtunk és a mi magzatainkon”; régi, hullabűzös mesékre, amelyekben a gyilkos zsidók apró keresztény gyermekek (szüzek!) vérét veszik húsvétkor. Még mielőtt a tiszaeszlári cselédlánykának bármi baja esett volna, néhány nyugtalan parlamenti státusférfi lázas álmában már megint földerengett a rituális gyilkosság képe.

*
átkos viperafajzat
Istóczy 1882. február 18-án — tehát több mint másfél hónappal Solymosi Eszter eltűnése előtt — nagyszabású beszédet mondott a parlamentben, amelyben hétéves politikai törekvéseit, ideológiai hitvallását összegezte. Radikális fordulatot követelt Magyarország „zsidóügyi politikájában”, ennek részeként, az első fázisban javasolta, hogy „az 1867-ben elhamarkodva behozott zsidóemancipációt” azonnal töröljék el. Legközelebb május 23-án, Ónody Géza tiszaeszlári képviselő „hozta szőnyegre” a témát. Igaz, először úgy látszott, hogy a napirendhez szól hozzá, s Bosznia megszállása ellen tiltakozik, de azután egy váratlan fordulattal bejelentette, hogy abban a községben, amelyben lakik, állítólag az ortodox zsidók vallási szertartásaik parancsára megöltek egy 14 éves keresztény leányt; majd hozzátette, ő ugyan nem ismeri a Talmudot, de Istóczy képviselő úr bizonyosan igen, s az esetre nézve felvilágosítást is tud adni. Az elnök figyelmeztette Ónodyt, hogy maradjon a témánál, mert „az ortodox zsidók és a Talmud Bosznia megszállásával semmiféle összefüggésben nincs”. Ónodyra hatott a figyelmeztetés, s visszavonult. Nem így Istóczy. Hosszú beszédében, a hozzá intézett levelekből vett idézetekkel azt bizonygatta (úgy látszik, antiszemita körökben az „olvasói levél” már ekkor kedvelt műfaj volt), hogy Szabolcs vármegyében „ezen átkos viperafajzat ellen”, a keresztény leány eltűnése miatt nagy az elkeseredés és az ingerültség. A képviselő úr szinte szárnyakat kapott: a zsidók elleni kirohanásaiban — a mondanivaló minél érzékletesebb kifejtése érdekében — az állatvilághoz fordult. Metaforái ott nyüzsögtek a honatyák között: értekezett például a keleti vandorpatkányról, amely aljas módon kiszorította a német házipatkányt (a nagy Brehmben egyikük nyomát sem találjuk); mindenesetre a képviselő úr szerint éppen így „szorította ki a mozgékonyabb zsidó faj a bennszülött birtokos osztályokat, vagy legalább mind nagyobb tért foglal el mellettük”. Istóczy szerint „azelőtt az ily birtokból kiszorítások kard és tűz által történtek, ma zajtalanabbul, udvariasabban — váltóval és részvénnyel” (!) Szerinte végre láthatóvá vált az átkos patkányfajzat igazi természete, s így talán a még habozó magyarok is tisztába jöhetnek a zsidókérdés valódi lényegével, s felhagynak azzal a káros gyakorlattal, hogy mikor ő a témát a legnagyobb komolysággal a magyar nemzet lábai elé hozza, szándékát egyesek nem átallják frivol nevetgélés tárgyává tenni. A képviselő úr úgy látja, hogy Tiszaeszlár lesz a zsidókérdés deus ex machinája, mondhatni végső megoldása. Ki kell űzni a zsidókat körünkből, hogy Európa végre a keresztény népeké legyen!

Judensau_Frankfurt

1475-ben az észak-itáliai Trent városában három zsidó családot azzal vádoltak, hogy meggyilkoltak egy Simon nevű keresztény fiút.

És ez így folyt hónapokon keresztül. A tisztelt házban komoly férfiak aprólékos műgonddal taglalták, hogy a zsidók miként folyatták ki a keresztény szűz vérét, s hogyan keverték pászkájukba. Az elnök a borzalmas képektől bágyadtan hiába tiltakozott, hogy — bár ő igazán nem kívánja a t. képviselő urakat szólásszabadságukban korlátozni, de — nem szeretné, ha éppen ezen ház falai közül indulna ki egy vallásfelekezet elleni izgatás. Az aszketikus Istóczy ugyanis — aki egymaga már évek óta hiába küszködött az „ezoterikus”, poroszutas antiszemitizmus magyarországi meghonosításával, most a keménykötésű, lovaglócsizmás, kutyakorbácsos, nyíri „fertálynemesben” végre igazi szövetségesre talált; Ónody az „érzékit”, a véres, hullabűzös ponyvák világát vitte e szövetségbe (ezek a könyvek éppen ez idő tájt árasztották el az országot); a két jeles státusférfi „nászából” azután megszületett a virulens magyar antiszemitizmus, amely ellen a bágyadt tiltakozások már mit sem értek.

*
vallási háború
Amikor a magyarországi zsidók érdekvédelmi szervezete, a Központi Iroda fölkérte Eötvöst, hogy vállalja el a gyilkossággal vádolt eszlári zsidók védelmét, mindjárt a nagy példakép, a Vastagnak becézett Deák Ferenc intelmei jutottak eszébe. „Nemcsak fegyverrel lehet vallási háborút viselni; igen gonoszak azok is, melyek tollal és tanácskozási termekben vívatnak. Oly vallási háború, mely hit és vallási buzgóság nélkül, magánérdekek és politikai célokból vívatik, még veszélyesebb, s amellett utálatos is.” Eötvösből hiányzott mindenféle hitbuzgalom, nem akart egyik szekértábor fölött sem zászlóként lobogni, talán egyszerűen csak szépészeti okokból — mert undorította a jelenség — vette fel a harcot az antiszemitizmus kórokozóival. De lehet, hogy még az undornál is erősebb volt benne a kíváncsiság, s „mint olyan ember, aki észlelni szeret, ment Nyíregyházára a különös jelenségeket megfigyelni”. Mindenekelőtt Sarf Móricot, a vád 14 esztendős koronatanúját akarta látni, aki Nyíregyháza nemes bűnüldöző urainak fogságában azt vallotta, hogy a kulcslyukon át megfigyelte, amint az apja és a metsző lefogták a kisleányt, egy nagy késsel elvágták a torkát, s vérét egy cseréptálba csorgatták. Eötvös így írja le a találkozásukat:

„Ott állott a fiú előttem. Az igénytelen zsidó gyerek, ócska, fakó ruhájában, melyet még hazulról hozott. Sárgásszőke piros arca, nem éppen rövidre nyírt haja, komolyan és félénken néző szemei, ideges tipegése s idegesen mozgó kézujjai. Arca elég értelmes. Nemcsak a hülyeségnek, de még a lassú, vontatott észjárásnak sincs az arcon semmi nyoma. Megcirógattam a haját, s megtapogattam a koponyáját. Nincs-e koponya alakulásában valami rendetlenség? Nem találtam semmit.” Mennyire jellemző Eötvösre az a mozdulat, ahogy a különös gyermek koponyáját alig leplezett, már-már szemérmetlen kíváncsisággal körbetapogatja. Így fordul minden ismeretlen jelenség felé, így tapogatja körbe a társadalom testén az antiszemitizmus daganatát is. A vád tanújához intézett kérdései fokról fokra leplezik le a per „tendenciózus” jellegét.

„– Hány éves vagy, fiam?

A fiú hallgatott. Csak nézett rám mereven. Egész nézésében az a félő kérdés rejlett: vajon szabad-e neki ezt az idegen, ismeretlen úr kérdésére megmondani. A királyi főügyész nyájas, biztató hangon szólt hozzá.

— Ne féljen, Móric, feleljen bátran!

Erre az őrmester is intett fejével, mintha beleegyezett volna abba, hogy a fiú feleljen kérdésemre. Felelt is. Megmondta életkorát.”

Ennyi elég is Eötvösnek. Hiszen nem tanú ez, hanem bálvány, morogja magában. A nyilvános tárgyaláson, amikor Móric újra és újra előadja betanított szövegét, Eötvös egy óvatlan pillanatban odafordul a bíróság elnökéhez és azt mondja: „Méltóztassék a tanútól megkérdezni, hogy vallomását nem tudná-e elmondani versben is.” A teremben kitört a vihar. Eötvös sokat kockáztatott, de nyert: igaz, az elnök rendreutasította, de neki először sikerült megtörnie az ördögi varázslatot: nevetést csalt az emberek ajkára, s aki nevet, az már nem tud teljes szigorral gyűlölni.

Eötvös, miután találkozott Móriccal, visszautazott Budapestre, s értesítette a Központi Irodát, hogy elvállalja a védelem vezetését. Még azon az éjszakán levelet kapott két képviselőtársától. „Az Ausztriával való szövetséget lazítani kell, holott Tisza Kálmán kormányzata azt mind szorosabbra fűzi, s ezzel Magyarország erőit bénítja. Tisza Kálmán megbuktatásával tehát nagy nemzeti célt érünk el. Ám Tisza Kálmán a nyers anyagi érdekek egyénenkénti legyezgetésével, s mint mondani szokás, a korrupcióval tartja fent uralmát, a korrupció szálai pedig a zsidóság kezében vannak. A zsidóság ellen most elemi erővel dühöngő gyűlölséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak felhasználni. A jelszó: Le a korrupcióval, le a zsidósággal, le Tisza uralmával.”
utálatos eszköz
Eötvös meglepődött: a két képviselő az „1848-as és függetlenségi párt” tagja. 1848 a nemzet történelmének egyik legszebb fejezete: ekkor törölték el a középkori hűbériség még fennálló intézményeit, s ekkor született meg a törvény az egyházak és felekezetek egyenjogúságáról. Most az 1848-at a lobogójára tűző párt a zsidóságot újra a jogfosztottság állapotába akarja taszítani. Mi ez, ha nem 1848 szellemének megcsúfolása? Eötvös így válaszolt a levélre: „A felekezeti gyűlölség utálatos eszköz politikai célok elérésére, de ha függetlenségünk kivívására alkalmas volna: magam is gondolkodóba esném, ne használjam-e föl? Azonban nem alkalmas. Ha e gyűlölködés megerősödik: a tömeg legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s ingerli kitörésre. A vezetés csakhamar kiesik kezünkből, s a bujtogatók kezére száll.”

Eötvös másnap fölkereste a függetlenségi párt vezérét, Mocsáry Lajost, s fölhívta a figyelmét a párton belül (a bal szélen) szervezkedők veszélyes terveire. Mocsáry egyetértett Eötvössel, hogy a felekezeti izgatás kétélű fegyver, s könnyen a párt ellen fordulhat, de azért azt nem helyeselte, hogy Eötvös elvállalja az eszlári zsidók védelmét. Úgy vélte, ez a lépés megbéníthatja Eötvös politikai működését.

A Vajda sohasem ment fejjel a falnak, de a nagy feladatok meg mindig erősen vonzották. Tudta, hogy a perben nem is az ügyvédi feladat lesz a legnehezebb, hanem a felizgatott tömeg lecsillapítása. „Nagy bajvívásnak lesz majd tanúja az ország, amelyben az egyik fél én leszek, a másik fél a tömegek szenvedélye.” Azt is tudta, hogy bár sokan rokonszenvvel nézik majd harcát, segítségére meg nem mozdulnak. „Hallgatni fognak mind a nemzet kormányzói, az egyházak fejedelmei, a pártok vezérei, az ország főbírái s a mérhetetlen uradalmak birtokosai. Hírneves tudósok, költők, tanárok nem emelik föl szavukat.” Nem szólnak, mert félnek, ha nyilvánosan elítélik az antiszemitizmust, pártoskodással vádolják majd őket. Egyébként is, a nagy hangzavar, a sok szitok és mocsok elriaszt minden csöndhöz szokott, tiszta elmét. Ők csupán néma borzadállyal szemlélik a „bajvívást”. Eötvös, a „válogatott cigánylegény” azonban nem ódzkodott beleereszkedni a küzdelembe; minden mozdulata egészséges erőt sugárzott. Téved, aki azt hiszi, hogy magányos hősként vívja csatáját. Az egykori vármegyei ember jól tudja, Magyarországon a magányos hős valamire bizton számíthat, s ez a bukás. Ő pedig nem elbukni akar, akármilyen nemes is Don Quijote harca, hanem győzni bármi áron.
nem rózsás pihenő
Nagy körültekintéssel lát neki a feladatnak. Mindenekelőtt fölkeresi Kozma Sándort, az ország királyi főügyészét, aki különben „bizalmas, belső barátja”, s arra kéri, hogy figyelmeztesse a nyíregyházi királyi ügyészséget, „járjon kezére, s ne akadályozza a védelem munkáját. Az újságírókkal különösen jó kapcsolatra törekszik, minden lépésről előre tájékoztatja őket. Nem retten meg a heves támadások láttán, eszébe sem jut, hogy hibásan döntött, s vissza kellene vonulnia. „Jól láttam előre mindent — írja visszaemlékezéseiben. — Minden jelentékeny férfival együtt, egy időben születik meg annak egy csomó ellensége… Mindez egy percnyi aggodalmat se okozott nekem. A küzdő pálya nem rózsás pihenő, tudtam, hogy a küzdelem elé kell menni.”

*

Július 18-án újabb „ponyvai” fordulat következik az eszlári bűnügyben. E napon ugyanis előkerül a Tiszából egy 14 év körüli lány holtteste, rajta Solymosi Eszter ruhája, csuklóján a kendő, amelybe a boltban vásárolt kékfestéket kötötte. A holttesten Solymosi Eszter egyik játszótársa fölfedezte az eltűnt leány egyetlen különös ismertetőjelét: a tehéntaposás nyomát. De a nyomozást vezető vármegyei különítmény, a „titkos tanács” arra a megállapításra jutott, hogy a holttest nem lehet Solymosi Eszteré, hanem az történt, hogy a furfangos zsidók, amint fény derült gaztettükre, gazdag hitsorstársaik segítségével kerítettek valahol egy női holttestet, s ezt a fölbérelt ruszin tutajosok leúsztatták a Tiszán Eszlárig, ahol ráadták Solymosi Eszter ruháját, csuklójára rákötözték a festékes kendőt, majd partra dobták. A „titkos tanács”, igazát bizonyítandó kirendelte Solymosi Eszter anyját, aki aztán „oda nyilatkozott”, hogy a három és fél hónapos vízi hullában saját lányát felismerni nem tudja… Az újabb rémtörténet tovább szította a zsidóellenes hangulatot, a parlamentben újabb végeláthatatlan Istóczy—Ónody magánszámok következtek. Nyíregyházán és Tiszaeszláron ennek ellenére semmiféle rendbontás nem történt. Hacsak azt nem tekintjük rendbontásnak, hogy éjszakánként néhány zsidó üzlet kirakatát ismeretlen tettesek beverték, de ezeket délelőttre mindig ki is javították. Mindenesetre a főispán kerek-perec visszautasította a kormány azon javaslatát, hogy a fővárosból katonaságot küldjenek a vármegyébe. A vármegye nyugodtabbnak látszott, mint az ország.

l5_tiszaeszlarperabrazolas_05_07

Eötvös ekkor már idejének nagy részét Nyíregyházán töltötte, irodát nyitott, innen irányította a védelem munkáját. Egy ízben együtt sétált Mikszáthtal, aki Scarron álnéven a Pesti Hírlapot tudósította Nyíregyházáról. Mikszáth így írja le — azt gondolom, ma is tanulságos — párbeszédüket.

„Ledőltünk a gyepre s beszélgettünk, természetesen a pörről. Eötvös elmondta, mit fog összehozni társadalmi keretnek a védbeszédében. Én azt mondtam:

– Kár volt ebbe a komédiába belemenned. Ha az egész ország haragszik a zsidókra, haragudjunk mi is. Úgy dukál… Ha a nemzetek tévednek is, a nemzeteknek mégis igazuk van.
– Miféle nemzet? Hát hol van az a nemzet, hadd lássam? — riadt rám Eötvös bosszankodva. — A proletár elemek háborognak, és a pusztuló gentry, ez az egész.

Aztán rám nézett a szürke szemeivel gúnyosan:

– Hát tudod te, melyik az a nemzet?
– Ejh hát, ugyan melyik?
– A sok száz meg százezer apró, névtelen ember, aki a tíz-tizenöt holdacskáját szántja otthon, s aki nem törődik veletek, hogy mit írtok az újságokban… Ez az erő.
– De hátha ez is megrázza magát — vetem közbe.
– Ne hidd azt. Ösmerem én azt nagyon jól.

Felelni akartam neki. De egy keletkező szélroham egyszerre arcomba vágta a gazos nyíri homokot. Mire kitörültem szememből a port, s szétnéztem, a fákat hatalmasan rázta a növekvő vihar, ropogtak a gallyak és hajladoztak. A kis füvek meg se mozdultak.”

*

Eötvösnek, azonkívül, hogy ő tartotta kezében a védelem többi szálát is, az volt a feladata, hogy bebizonyítsa, a Tiszából kifogott holttest Solymosi Eszteré. Orvosi szakértőkkel levelez, szakkönyveket olvas. Értekezést tesz közzé a napilapokban a hullaviasz és a hullaszappan keletkezésének okairól. Saját szemével akar meggyőződni, hogy milyen egy 14 éves leánygyermek csontváza, de kiderül, hogy itthon nem őriznek ilyet. Sőt a bécsi és a gráci egyetem orvostudományi múzeumában sem lehet találni hasonlót. Sikerült viszont megszereznie Prágából az ott őrzött 14 éves korú leány csontvázának pontos leírását, amely — mint utóbb kiderült — pontosan illett a Tiszából kifogott holttestre.
hamis tanúk
Eötvös a tárgyalásra óriási mennyiségű bizonyító anyagot gyűjtött össze, de ennek csupán egy töredékét használta fel. A felkészülésben egy fiatal, zsidó származású újságíró, Szabolcsi Miksa segédkezett neki. Eötvös azt írja Szabolcsiról: „Tele volt magyar érzéssel, s a hitsorsosai iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden fájdalmát. Abban az ábrándban élt, hogy az eszlári leányka eltűnésének rejtélyét ő fogja földeríteni. Bátor volt e törekvésében a vakmerőségig, s fáradságot nem ismert. A vérvád hívei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak rá.” Eötvös őt küldte el Máramaros vármegyébe, hogy megtalálja az „áltetem-úsztatással” vádolt tutajosokat, s kifaggassa őket, milyen körülmények között tettek vallomást a tiszalöki elöljáróságon. A vérvád hívei egyébként többször azzal vádolták Eötvöst, hogy a zsidók védelmében hamis tanúkat is fölbérelt. Nem tudjuk, hogy a Vajda a nagy küzdelemben pontosan milyen eszközöket alkalmazott, de valószínűnek tartjuk, válogatni neki sem igen állt módjában. Mindenesetre Szabolcsi máramarosi küldetéséről csak annyit jegyez meg: „nem nyugodott addig, míg Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem bírta, hogy a tiszalöki kínzás miatt emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál”.

Tény, hogy Eötvös is kézzel-lábbal hadakozik az egyre vadabb küzdelemben. Úgy látja, már nemcsak jó híre, de személyes biztonsága is veszélyben forog. Is- tóczy, Ónody, Verhovai egyre-másra inzultálja Nyíregyházán, a sóstói fürdő sétányán vagy a parlament folyosóin azokat, akik a zsidók felmentéséért küzdenek.

vt3

Szeyffert Ede, a királyi főügyész védelmet kér Nyíregyháza főkapitányától, Eötvös más megoldást választ. „Ismertem a viszonyokat — írja emlékirataiban. — Tudtam, hogy a falusi magyar parasztot ellenem felbujtani nem lehet. De a városban mindig van dologtalan, őgyelgő ember, fiatal és idős, akit lehurrogatásra, ablakbe- verésre, tömeges ordítozásra, személyes megtámadásra könnyen ki lehet bérelni. Az ily emberek rendesen ott ácsorognak a köztéren, a templom előtt, a megyeház és törvényszéki terem közelében. Biztosra vettem, hogy az első napokban nem lesz merénylet. Úgy gondoltam, hogy a felbujtásra az ügynökök és közbenjárók a vármegye hajdúi s hivatalszolgái lesznek.
ezüstforintosok
Nohát fölbérelem én magam mellett őket. Így történt. Szállásomból az út a tárgyalóteremig a köztéren keresztül vezetett. Ezt az utat naponként megtettem néhányszor. Zsebjeimet teleraktam ezüstforintosokkal. De nem ingyen, nem jogcím és szolgálat nélkül adtam a jutalmat. Vagy esernyőt vagy felsőkabátot, vagy valami iratot, botot, zsebrevalót, tollkést készakarva otthon feledtem vagy a törvényszéknél hagytam, s annak utánam hozása volt a jogcím és ellenszolgálat. Szinte csodálni lehet az eredményt, mely rám nézve bekövetkezett. S nem is került éppen sok pénzbe. Hat hét alatt csak 1573 darab ezüstforintos fogyott el.”

*

A nagy „bajvívásnak” a nyíregyházi nyilvános tárgyalás az utolsó menete. Akár egy színielőadásra (vagy cirkuszi attrakcióra) — úgy készült mindenki. A nyíregyházi színház egyébként a nagy per idejére egészen elnéptelenedett, panaszolta az újságíróknak a színidirektor. Eötvös a premier előtti napon összehívta a védelem tanúit, hogy még egy utolsó eligazítást tartson nekik; Mikszáth szerint úgy igazgatta őket, „mint a mama az első bálra készülő lányait”.
szívbeli ideál
A monumentális védőbeszéd hat és fél óra hosszan tartott. A törvényszék nagy ablakai mind nyitva voltak, a téren óriási tömeg hallgatta a tárgyalóteremből kiszűrődő hangokat. Eötvös erre az alkalomra „deákferences, zsinóros atillát” öltött, s egyébként is gesztusai, szófordulatai erősen emlékeztettek a nagy példaképre. Krúdy szerint, aki maga is regényt írt A tiszaeszlári Solymosi Eszterről, „itt, a szenvedélyes Nyíren, ahol a fiatal, lobogó, szabadságharcos Kossuth Lajos volt az úriemberek szívbeli ideálja: eleinte különös hatásúak voltak Eötvös szélesen hömpölygő, inkább csendre intő, mint cselekvésre késztető, dunántúlias kedéllyel elmondott szavai; csak akkor figyeltek fel igazán, amikor beszéde első fertályában váratlanul támadni, becsmérelni kezdte Székely Ferencet, akinek hanyagsága miatt elvadult a tiszaeszlári vizsgálat… Talán mégse olyan flegmatikus táblabíró ez az Eötvös Károly.”

tiszaeszlar 02

Nemcsak a vérvádat kellett azonban szétzúznia, ezt ügyvédtársai talán maguk is el tudták volna végezni, hanem az antiszemitizmus parazsát kellett végleg eltaposnia. Már amikor a zsidók védelmét elvállalta, tudta, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Az értelmiség egy maroknyi, de annál hangosabb és buzgóbb csapata a nemzeti függetlenség megszerzésének és a zsidók kiűzésének programját összekötötte; frivol politikai játszadozásuk nyomán hol itt, hol ott parázslott föl a tömegekben a zsidóüldözés szenvedélye. S mégis. A szemtanúk írják, mondják: a védőbeszéd úgy hömpölygött, olyan feltartóztathatatlanul, mint az özönvíz. „Így árad a Tisza — írja Krúdy —, amikor már összegyűlnek benne a mellékfolyók vizei. Így szakad a záporeső hosszú szárazság után, mikor a felhők megnyitják keblüket. De így omlik a könny is nagy, szívtépő fájdalom közepette. Ahogy Eötvös Károly beszélt.” És a veszélyes parázs jó időre kialudt.

*
az emlékezés
A „fősaktervédőt” a nagy per után — az 1884. évi országgyűlésre — senki sem jelölte. Külföldön viszont egycsapásra népszerűvé vált. Ez idő tájt szinte ontja magából az írásokat. Talán az élete legtermékenyebb korszaka. Már nemcsak politikai tárgyú cikkeket tesz közzé, de irodalmi igényű tárcanovellákat is. Szívesen fordul a múlt nagy alakjaihoz, kedveli az életrajzokat. Első kötetét is ezekből a visszaemlékezésekből állítja össze (Magyar alakok).
Ahogy öregszik, politikai írásainak hangja egyre keserűbb, miközben varázslatosan könnyed útleírásokat ír a Bakonyról és a Balatonról. Az írás számára az emlékezés egyik formája, a múlt újraélésének lehetősége. Naphosszat ott ül az Abbáziában, és emlékezik. Emlékezik szóban és írásban. Ez az életformája.

Egyszer azután a zömök, testes kis öregúr elmaradt a kávéházból. Azt mondták, betegeskedik. Utóbb már arról szállongtak a hírek, hogy elméje megháborodott. A nagy per egykori hőse magányosan, elfeledve halt meg.

kép | Fischer Iván: A Vörös Tehén című operájának előadásképei (Gordon Eszter, index.hu), a per korabeli ábrázolásai, konfliktuskutato.hu, wikipedia.org