Levendel László

A TAVASZ VIRÁGAI

1990 március

A TAVASZ VIRÁGAI

Közel ötven éve, akkor húszévesen, két cikket írtam ezzel a címmel és egy harmadikat (Tavaszi csokor Szolyva környékéről), melyeket a Magyar Földrajzi Társaság ifjúsági folyóiratában, az Ifjúság és Életben közöltem. Nem ezek voltak első írásaim. Tizenhat éves születésnapomon jelent meg Kis Képes Növényhatározó című, kedves barátommal, osztálytársammal, Máhr Józseffel közös „alkotásunk”. Ettől kezdve egyik házi szerzője voltam az említett folyóiratnak. Írtam már addig — nem kis önbizalommal — a növény- és állatvilág közti különbségről, a növények színanyagairól, élő fényforrásokról, a szikes puszták növényzetéről, a termőtalajról, az erdő növény- szociológiájáról, a kromoszómákról és génekről és még sok mindenről. Ha tehettem, írásaimat saját növényfelvételeimmel, mikrofotogramjaimmal, barátom növényrajzaival jelentettem meg.

Ezen a mostani márciuson — hetvenedik születésnapomon — sokféle emlékből, élményből kiragadva, a tavasz virágaival szeretném köszönteni hamarosan megszülető dédunokámat.
jelentőséget nyer
Mindig jó szívvel emlékeztem kamasz- és ifjúkorom természethez forduló igyekezetére, és talán odáig is eljutottam, hogy a „scientia amabilis”-től, a botanikától a humanista orvoslásig tartó pályámat egységesnek tartsam. Ahogyan azonban múlik az idő, akkori élményeim, ismereteim, egész életérzésem mind több jelentéssel lep meg és jelentőséget nyer mai gondolkodásomban. Elnéző mosollyal olvasom persze, fél évszázad múltán a naiv, olykor szentimentális megfogalmazásokat, a még nemrég vallásosan hívő gyerek és istenhitét vesztett kamaszt, teleologikus gondolkodását, az új hit áhítatát, csodálatát a Törvény, a természeti törvények felismerése, működése iránt.

,,Bámulatos a kikeleti hóvirág előrelátó gondoskodása! — szól az egyik cikk. — Alig, hogy elhullatja virágát, még a tavaszi napsugár mellett megkezdi gyűjtögető munkáját. Az asszimilálással nyert tápanyagot szorgalmasan felraktározza földalatti hagymájában. Kénytelen igyekezni munkájával, mert nyáron vagy az erdők lombkoronája, vagy a rét magasabb füvei felfogják előle az éltető napsugarat. A nyári pihenés után csak késő ősszel mozdul meg a hóvirág. Óriási munka vár most a növénykére. 8—10 cm vastag, fagyos földréteget kell áttörnie a gyenge rügynek. E nehéz feladat elvégzésére fortélyhoz fordul a hóvirág. Szalagalakú leveleinek vége szorosan összesimul és vésőt alakít. Hogy a véső tökéletesen teljesíthesse feladatát, a levél hegye keményebb szövetből alakul. Ugyancsak nehéz feladat a virág bimbójának sérüléstől való megóvása. Erre a célra a két levélből külön bőrnemű virágborító lepel alakul, mely később a hideggel szemben is védelmet nyújt a virágnak. A virág a nyéllel együtt a két levél által közrefogott vályúszerű csatornában foglal helyet. A rés szűk, ennek megfelelően a kocsány lelapított. Így tör fölfelé a hóvirág, átvésve magát nemcsak a fagyos földön, hanem sokszor még korhadó növényrészeken is. Alig emelkedik a hőmérő a fagypont fölé, megjelennek a tejfehér virágok (Galanthus = tejvirág). A viráglepelben semmilyen festékanyag nem található, fehér színét a levegővel telt járatok okozzák, mint ahogy a vízkristályok közt levegő okozza a hó fehér színét, a totál-reflexió fénytani törvénye alapján. A hóvirág számára a fehér szín a legcélszerűbb a rovarok odacsalogatására, mert ez üt el leginkább a környező avar barna színétől. A virág bókoló állású, mert ezzel csökkenti a hőkisugárzást, másrészt, mert ernyőt alkotva megóvja a virág belsejét a csapadék káros hatásától. A virágot hat lepellevél alkotja. Ezek két körben helyezkednek el. A külső három nagyobb lepel csupán a reklámozás, a rovarok odacsalogatásának szolgálatában áll. A belső három lepel is csövet alkot, amely a porzókat és a termőt védi. Ha a belső lepelleveleket megfigyeljük, rajtuk zöld vonalakat találunk. Ezek nektárt választanak ki. A nektár a csatornában a virág mélye felé szivárog, amerre a mézösvények is mutatják a rovaroknak az utat. Azonban még ilyen ügyes berendezkedés mellett is nehéz a hóvirág helyzete a megporzásnál. Ui. ilyenkor még nagyon kevés megporzásra alkalmas rovar röpköd, ezért a növény virága sokáig, 2-3 hétig is „friss” marad. Nagy gond ilyen hosszú ideig a virágpor konzerválása. E célból a portokok nem repednek fel, hanem lefelé néző nyílásuk zárt marad és kis, sörteszerű képlettel függnek össze. A portok csak akkor nyílik fel, mikor a nektár után kutató rovar megérinti a kis sörtét. Ilyenkor a virágpor a portokból a rovarra zúdul. A rovar ezután más virágra száll, ahol a messze kinyúló bibéhez hozzádörgöli a virágport. Ha a megtermékenyítés valamiképpen mégis elmaradna, a hóvirág létét a több éven is áttelelő hagyma biztosítja. Megtermékenyülés után három, kopáccsal nyíló tok képződik. Ekkor azonban az eddig bókoló virágkocsány is kiegyenesedik. Ui. ha a kocsány is lehajlana a föld felé, a mag az anyatő közelében egy csomóban hullana ki, ami a növények kifejlődését és megélhetését akadályozná. Viszont, ha a kocsány kiegyenesedik, a szél a magvakat nagyobb ívben mindenfelé rázza ki. A mag elterjedését a rovarok s főleg a hangyák segítik elő.”

ll1
járom a magam útját
Félévszázados „művemet” olvasgatva világosan látom, hogy amit akkor csak megsejtettem, ma azt hívom tudásnak, vagy akár hitnek, vagy mindkettőnek egyszerre. Az értelemmel, tudással megáldott (vagy megvert?) ember félelme, kiszolgáltatottsága ezzel a nyitottsággal sem oldódik föl egészen, de enyhül talán. Ha pedig a hit és az áhítat funkcióját, a világmindenségbe vetett ember szorongásos félelmének hittel való enyhítését tekintem, akkor szinte elhanyagolhatónak tűnik, hogy miből ered, mire vonatkozik: az isteni teremtésre vagy a természeti törvények rendjére. Lehet, hogy ez a nagyvonalúság elméletileg kifogásolható, de sem a darwinista fejlődéselmélet, sem a filozófia tudománya nem veszít az én okoskodásommal. Én meg jobban teszem, ha járom a magam útját, ha jobban fölismerem, hogy merre kell fordulnom — és ezzel már előbbre is jutok. Utamat, pontosabban útkeresésemet sohasem elméleti meggondolások, tudományos elméletek irányították. Ezek legfeljebb csak utólag segítettek a jobb megértésben. Mindig a konkrét gondok, feladatok, vagy akár rejtélyek vonzottak, mert én nem művelt ember akartam lenni, még csak nem is botanikus, hanem orvos. Amit megtanultam a természettudományokból, majd a humán tudományok „levelezőtagozatán”, vagy emberismeretből a betegeimtől, barátaimtól, a mindennapi életből: mind ezért kellett. És ha orvossá válásom folyamatában az ember teremtésének vagy Ádám és Éva paradicsomi történetének helye lehetett, akár gyermekkori meseként vagy jelképesen, akkor helyet adtam. Elég születést, még több halált, sok emberi sorsot, betegséget, szenvedést láttam, éltem át. Ismeretszerzés ez is, olyan, mint annak idején a természetjárás volt. Tanulságai maguktól, szinte észrevétlenül, vagy oly szelíden jönnek elő, mint évről évre a tavasz virágai. Így tudatosodik bennem valami nagyon jelentős mozzanat egész világlátásom alakulásában: a természeti és emberi környezetet még a szakszerűség feszítő igénye mellett sem tudtam (vagy akartam?) elvonatkoztatni egymástól. Világomban egyszerre volt ott az emberi környezet, a virág, a természeti környezet és azon belül a vizsgálati tárgy. Megint régi írásomból idézek:
nyakig sáros
„Egyik márciusi reggelen, amolyan se téli, se nem tavaszi napon kicsiny, Szolyva melletti falucskában járok. Elnézem a ruszinok alvó házikóit. Még az ablakokat is betapasztották sárral. Bizony az ilyen ablakokon át nemigen lehet szellőztetni. De itt hideg a tél. Alszik a falu, alszik a népe. Alig látni embert. Egyszerre csak pöttöm kisgyerek kerül az utamba. Nyakig sáros. Isten tudja, merre járt már. Kezecskéjében szorongat valamit. Leguggolok hozzá. ’Csicska’ mondja és felém nyújtja kicsinyke kezét. A kis kéz kinyílik, benne tőzike virága. A gyermek arcát boldog mosoly ragyogja be. És akkor, milyen furcsa ezt így leírni, pedig úgy volt: akkor egyszerre tavasz lett.

Az élmény nagyszerűsége csak pillanatokig tart. Hamarosan túlnő rajta a kíváncsiság. Vajon hol szedte a gyermek a vidék első tavaszi virágát? Nem kell messzire mennünk. A falu végén, az országút mellett elterülő nedves rétekről messzire fehérlik a tőzike nagy sokasága. — A tavaszi tőzike (Leucojum vernum) édes testvére a mi hóvirágunknak. Együtt azonban nem fordulnak elő, hanem egymást helyettesítik, vagyis ahogy ezt szaknyelven mondják, vikariánsok. A német nem is ad külön nevet a két tavaszi virágnak (kleines und grosses Schneeglöckchen). Valóban igen hasonlítanak egymásra, annyira, hogy sokan össze is tévesztik őket, pedig könnyű a megkülönböztetésük. A hóvirág 1-2 héttel hamarabb jelenik meg, és erre az aránylag kicsiny frenológiai különbségre vezethetjük vissza a két növény közti eltéréseket. A korábbi hóvirág élete sokkal küzdelmesebb. Termete ennek megfelelően igénytelenebb, mint a tőzikéé. Levelük hasonló, de míg a hóvirágnak két lomblevéllel kell beérnie, ennek is óriási munkát kell végeznie, míg a fagyos talajon átvési magát, a tőzike már 3-4 levelet is hajt. Minden hóvirág-tövön csak egy kis virágot találunk, a tőzikének 3-4 virága is van, és ezek nagyobbak, feltűnőbbek. Mindkettő virágát hat lepellevél alkotja. Azonban a nagyobb hőkisugárzás megakadályozása céljából ez a hat lepel a hóvirágnál két sorban helyezkedik el. A külső három lepel nagyobb, fehér színű, a belső három jóval kisebb, zöldes. A tőzikének már nincs szüksége ilyen berendezkedésre. A virágleplek egyforma nagyok és színűek, egy sorban helyezkednek el. A hóvirág fehér virága semmilyen festékanyagot nem tartalmaz, illat nélküli. A tőzike már többet tud nyújtani, és kell is nyújtani a megporzó rovaroknak. Fehér lepellevelei csúcsukon sárgásak. A tőzike virága illatos.”

Az együttlátásra, a látóhatár tágításának igényére utal a két idézett rész a hóvirágról és a tavaszi tőzikéről. Nem a morfológiai hasonlóság és különbözőség izgatott — ez az összehasonlító növényrendszertan dolga —, hanem a struktúra és funkció egysége és ennek jelentősége az alkalmazkodásban, ma már magától értetődő ökológiai megközelítésben. Hasonló áhítattal írtam akkor az illatos ibolya, a gyöngyvirág, a kökörcsin csodáiról és még vagy húsz tavaszi virágról, köztük olyan ritkaságokról, mint az ikrás fogasír (Dentaria glaudulosa), melynek néhány példányát Szuszkon (Bányafalun) ismertem fel, és amiért pártfogóm, Jávorka Sándor nemcsak megdicsért, de publikálta is a Botanikai Közlemények-ben.

ll2
ideális védettség
Mikor a fejlődéstanból megtanultam az emberi magzat morfológiáját, élettanát az egymást követő fejlődési fázisokban, déjà vu élményként érzékeltem a teljes és tökéletes védettség meghatározó jelentőségét az embrionális életben. De hiszen ezzel a védettséggel találkoztam én — kezdetlegesebb formában — az erdei aljnövényzet, még inkább a vízi növények, a „Jólétország növényei” ökológiai megismerésekor! Az anyaméhben uralkodó tökéletesen kiegyensúlyozott hőmérsékleti, nyomási, táplálkozási és anyagcsere viszonylatok, az ideális védettség teszi lehetővé azt a gyors és bonyolultságában csodálatos fejlődést, melyben az emberi magzat kilenc hónap alatt rekapitulálja az egész törzsfejlődést, hogy az általunk ismert legfejlettebb faj egyedeként megszülessen. Otto Rank közel hetven éve végiggondolta és leírta a születés traumáját, mikor a tökéletes védettségből az újszülött brutális hirtelenséggel más környezetbe kerül: kiszakad egy más létezésbe. Az újszülött légzési képtelensége, az asphyxia az életnek ezen a pontján megismertet a fájdalomnál is nehezebben elviselhető szorongással. Hányszor láttam visszatérni ezt a szorongást asztmás betegeim rohamaiban, a légzési elégtelenség állapotaiban, mely a tényleges oxigénhiánynál is markánsabban kelti a betegben az elviselhetetlenség érzését. Talán mert „valahonnan”, a kezdetektől ismerős ez az érzés?

Az újszülött szorongása sajátos, éles felsírásban oldódik. (Talán ez az előzménye az „őssikoly”-nak, melyre Janov egész neuróziselméletét és pszichoterápiás módszerét építi.) S amikor megszületik az ember, a szerves világ fejlődésének ez a csúcsteljesítménye – totálisan kiszolgáltatott. Nincs még egy faj, melynek újszülöttjei ilyen teljes és sokáig tartó gondoskodásra szorulnának. Íme a szervezeti tökéletesség és a tökéletes kiszolgáltatottság: együtt. Ebből adódik az emberi lét sok jellemző sajátossága, mindenekelőtt az, hogy az ember az első perctől rászorul a másik emberre, annak törődésére, szeretetére.
biztonságélmény
Az első másik ember az anya. Az újszülött, a csecsemő, a gyerek és a felnőtt ember sok hiányállapota orvosi módszerekkel, emberi igyekezettel, mindenféle segédlettel pótolható. De legnehezebb a szülő, az anya érzelmi hatását helyettesíteni, holott ez az empátia ősforrása és ősformája. Ebből ered az a biztonságélmény, az élet elviselhetőségéhez szükséges életérzés, melyet Erickson „ősbizalomnak” nevez. Hiányát jól ismeri az, aki sokat foglalkozott önpusztító, alkoholista, öngyilkos betegekkel, „menekülő”, anomiás deviánsokkal, és elemi tanulságként fogalmazódik meg, belső tapasztalatként összegződik a jól ismert közhely: nemcsak a levegő, a víz, a táplálék, de a szeretet is létfeltétel – nélküle csak szorong, vegetál az emberkép.

Az anyaméhben, a teljes védettség állapotában az oxigenizáció, a víz, a táplálék, a szabályozás biztosított, mintegy „magától értetődően”, „természetesen” létezik. Az első légvételig tartó rémület után már a levegő is „magától értetődő” életfeltétel, és ilyen a csecsemőt tápláló, gondozó anya szeretete, törődése. Értéke akkor mutatkozik meg látványosan, ha nincs. Hiánya, elégtelensége elviselhetetlen, életveszélyes. Betegség és fenyegetettség tódul a helyére. S a helyzet bonyolult, hiszen a megszületés után a védettség foka, mértéke a növekedéssel arányosan csökken. Kell is, hogy csökkenjen, mert az ősbizalom bármilyen alapvető, nem lehet mozdulatlan. Szükségessége, elementáris volta létfeltétel — de hamis illúziót is kelt a csecsemőben: a mindenhatóságot. Hiányérzetét mindig halasztást nem tűrően „közli”, és sírás-hangjelzésére a szülők azonnal cselekednek, megszüntetik a hiányt, a rosszat. A csecsemő szeme lehunyásával világot semmisít meg, szemnyitásával világot teremt. A csecsemő tehát mindenható, mondhatom azt is, szeretet- zsarnok, mert nem ismeri hatalmának határait, a környező világ valóságát. (A felnőtt zsarnokok sem akarják ismerni — vagy félreismerik.) A csecsemő zsarnoki lénye a szocializáció során szelídül, ütközések során ugyan, de egészséges felnőtté érik. (Elég sok kis, közepes és nagy zsarnok is terem azért — az egész nagyokat már a történelem is számon tartja.) Végül is: érthető, hogy az ember hatalomvágya mintegy veleszületett tényező, a kezdetekben megalapozott. A védettség bonyodalmai szerteágazóak. A túlvédő, „szeretetével fojtogató” anya mellett például milyen nehéz a felnőtté válás, a leszakadás a gyermeki létről. Az énfejlődés zavarai torkollhatnak pszicho- és karakteropathiás személyiség-struktúrába, és megtalálhatók a legkülönbözőbb devianciákban, de még a krónikus betegek megbetegedését előző (premorbid) személyiségfejlődésében is, pl. asztmás betegek esetén. A probléma-felismerés etikailag is kényszerített a pszichoszomatikus szemlélet, az egész embert átfogó, többdimenziós orvoslás irányába. Nemcsak a hatékonyabbá vált gyógyító munka, hanem a dolgok logikája vezetett arra, hogy az embert, a beteget ne környezetéből kiragadva szemléljem, hanem társadalmi (szociális medicina), majd természeti (ökológiai medicina) környezetére is figyeljek. És ezzel már vissza is kanyarodtam kamaszkorom, fiatalságom világához.

ll3

Az utóbbi évtizedekben egyre feszítőbben érzékeltem és érzékelem a magyar társadalomban most már megnevezhető totális válság jelenségeit. Az emberi viszonylatok, a humán oldal torzulásait érzem a legsúlyosabbnak, a leginkább meghatározónak az egész helyzet megértése és a kibontakozás útjainak keresése szempontjából. A magyar népesség egészének állapotát minden politikai és pártérdek felett álló nemzeti sorskérdésként kell tekintenünk. Lehet, hogy gondolkozásom kényszerpályái, problémamegoldási módjaim rögzültsége mutatja számomra a kiutat: a humán erők összefogása felé. Már nem elég a többsíkú, a többdimenziójú orvoslás megfogalmazása, a meggyőzés, a bizonyítékok felmutatása. Már nincs időnk a humanista orvoslás meggyőző eredményeinek kiteljesedésére. Elkéstünk, ügyetlenek voltunk. Ezt a helyzetet az orvosok, egészségügyiek erőfeszítése sem tudja megváltoztatni. Egész emberképünk alakítására, új értelmezésére van szükség. Érvényt kell szereznünk az egészség eredeti, nyelvünkben csodálatosan tükröződő értelmének. Hogyan?
mély lélegzetvétel
Ekkora kérdésre az első válasz: a mély lélegzetvétel. A második: valami szorongató diszkomfort érzés tudomásul vétele, hogy tudásom, képességeim nem elégségesek. A harmadik a megszokott, rögzült megoldási módszer: együttgondolkodó társak keresése, saját szellemi erőnk a mostaninál hatékonyabb mozgósítása. Szellemi, erkölcsi életünk megviseltsége ellenére is hat rám a sok évtizedes (talán történelmi) tapasztalat: itt újra és újra kinő a fű.

A magam hozzájárulását pedig egyre egyszerűbben tudom megfogalmazni. A személyiség ontogenezisének ismeretében, annak terminológiáját követve, igazolva látom az emberi gondolkodás nagy közhelyét: bajaink zöme az ősproblémából, a „paradicsomból kiűzetés” traumájából és az „elveszett paradicsom” utáni vágy együtteséből ered. Az egyedi személyiségfejlődés sérülései, zavarai a kiváltói a gyengeség, a meg nem felelés, az elviselhetetlenség érzésének. Előbb kiváltói, aztán tartósítói. Ha önerőből az emberi kapcsolatok és a külső körülmények kedvező alakulásából erőt, segítséget nem kap valaki, a kényes egyensúly megbomlik, a visszaút vágya, a regresszió tendenciája erősödik. Megkezdődik a menekülés a testi, lelki betegségbe, a devianciákba, az alkohol és kábítószerfogyasztásba, az öngyilkosságba. Ez a menekülő ember útja.

A beteg ember is a „visszaútra” kerül, vissza a személyiségszerveződés korábbi fázisába, ahol még egyensúlyt talál. A betegség retrográd megoldási kísérlet. Az orvosi beavatkozás etikai legitimációja is ebben van — ezzel szemben kell hatnia a terhek enyhítésével, a személyiség erősítésével. Beismerem, ez nehezebb feladat, mint tablettát vagy injekciót adni a betegnek.
az élet szeretete
Van másik út, kell lennie. A fenyegetettségben, vészhelyzetben az állatok is kétféleképpen viselkednek. Vagy menekülnek, vagy támadnak. Ez fajonként, de egyedenként is különbözik. Sok megfigyelés, élménnyé vált tapasztalat sejtette meg velem, hogy az állatok viselkedése csak biológiai meghatározottságukkal nem értelmezhető, és a bonyolult összefüggéseket ma már modern tudományág, az etológia tanulmányozza. Igen, a fenyegetett, megtámadott ember számára is adatik a menekülés ellenében másik út. A tudás fájának gyümölcsét megkívánó, bátor ember útja. Nehéz volna tagadni, hogy mélyen ott van ebben is az eredendő állati ösztön, a támadás, az agresszió. És ha ezzel számolnunk is kell, nem lehetünk hitetlenek a humanizáció eddigi (nem könnyű és nem egyértelmű) útját és jövőbeni lehetőségeit illetően. Majd csak belátjuk, hogy a testi erőnél, a támadó fegyvereknél nemcsak etikusabb, de hatékonyabb is az ember testi és szellemi adottságainak, képességeinek, ismereteinek aktív igénybevétele, tudásának, leleményének szüntelen gyarapítása. Ez a közhely akkor is igaz, ha nemzedékem a természettudományok, a technika rohamos fejlődésének igézetében most a század végén nem kevés csalódottsággal tekinthet az emberiség globális problémáinak állapotára. A tudós, bátor emberek hite a tudás és tudomány hatalmában veszélyesen megrendült sokakban. Pedig ismereteink gyarapodása, a gyarapodás üteme minden várakozást felülmúlt. A növekedés módja azonban olykor nem az élőlények egészséges fejlődésére, hanem a rákos daganatok burjánzására emlékeztet. A modern irodalom, költészet, a művészetek tükrözik a drámát, az ellentmondásokat, a kételyeket. Közhellyé válva már a tömegkommunikáció mindennapi témái. Csak kiragadom az atomtudósok nagy csapatának, a fasizmus elől Amerikába menekültek — köztük sok magyar zsidó — kutatási teljesítményét, melyet a hitleri gonoszság fenyegetésének megfékezése is inspirált. Hirosimát, a hidegháború évtizedes atomfenyegetettségét megélő tudósok morális gyötrődése szememben emberségüket növeli, ugyanakkor figyelmeztet is. A tudós ember felelőssége eredményeivel arányosan növekszik. A tudás sem mindenható, és a felelősség nem választható le, nem is ruházható át. Az emberiség kurrens „közhelyproblémáit” sem lehet agyonbeszéléssel megkerülni. Újra kell gondolni, míg nem késő, a politika, a világuralmi törekvések és a nagyhatalmak viszonyát, a Nyugat-Kelet, az Észak-Dél, a fogyasztói társadalmak „eszmei” hatását, utilitarizmusát, a gazdasági gigantománia, a technikai imperativus ismert jelenségeit. Mert enélkül nem remélhető az alapvető változás a minket most foglalkoztató kérdésben: az ember és természet viszonyában. Max Nicholson már 1969-ben megfogalmazta: „a probléma többé nem az, hogy a természet fenyegetné az embert, hanem az, hogy az ember és a természet egyaránt bajban van, mindkettőt fenyegeti a technika egyelőre gátlástalan működése”. Az ENSZ 1972-es stockholmi környezetvédelmi konferenciájának, a Római Klub felhívásának érdeme, hogy felkeltette a közvélemény figyelmét a fenyegető ökológiai veszélyekre. A hatvanas években kibontakozó ökológiai irodalom átvette, megőrizte ezt az alarmírozó, világvégét jósló, jeremiásian profetikus hangnemet és az emberiségben új félelmeket keltő sugallatot. Pedig abban eddig sem volt hiány. Nekem a tavasz virágai az ember és természet viszonyában nem fogvacogtató, hanem szívet melengető érzéseket idéznek. Biztos, mert gyanútlan fiatalságomra emlékeztetnek? Nem, ez így nem igaz. Három hónappal a háború kitörése után már belekerültem az „eseményekbe”. Sokat megéltem, sok mindent túléltem. A túlélő viszonya az élethez és halálhoz módosul. Mint a természetben vagy természetközelben élő emberben, a megpróbáltban, a túlélőben is enyhül az ember természetes halálfélelme. A halál nem mindig brutális vég. Az élet szeretete elfogadhatóvá teszi a halált, mely fokozatosan és harmonikusan beépül az ember életébe, és olyan magától értetődő lesz, mint anyánk szeretete. Nem szoktunk róla gondolkodni. Magam sem nyugtalankodom. De a tisztesség megkívánja, hogy amit kapott az ember, illik visszaadni. Kifecsegem titkomat. Soha nem szorultam hősiességre. A legreménytelenebb élethelyzetekben, mikor a ráció már rég feladta volna, mindig ott volt bennem egy lecsendesítő, nyugalmat, erőt adó érzés: védett vagyok, kibírom, nem félek.

ll4

Sokáig azt hittem, hogy a férfiembert ehhez az önbizalomhoz az anyai szeretet kitágulását jelentő, életünket kísérő, körülvevő, védelmező nőiség segíti. Írástudatlan Eszter nagyanyám bölcs világlátása, három lánytestvérem mellett anyám kivételező szeretete, egy ötven évet meghaladó vitatkozó, civódó, de mindig a teljes bizonyosságot adó „nagy szerelem”, a lánygyerek, a lányunokák, a többnyire női munkatársak részei ennek a védelmező, inspiráló nőiségnek. Öregségemre tudatosul bennem ennek a csodálatos adománynak további kitágulása, azonos neműsége a természettel, az „anyatermészettel”. Nem a természet védelmére, szándékolt szeretetére van szükségünk, hanem világban létünk, önmagunk — biztonságunkat is fokozó — védelmére. Ez pedig legtermészetesebben úgy érhető el, ha nem szakadunk ki emberi és természeti környezetünkből. Nem a „vissza a természethez” kétes romantikájára van szükségünk, valami elmenekülésre a társadalomból. Az eszére, humán adottságaira, képességére támaszkodó „bátor ember” nem menekül a természetbe, és különösen nem akarja uralma alá hajtani, hanem emberhez méltóan él benne, és biztonságát, védelmét környezetében, társadalmi és természeti miliőjében keresi, ápolja, erősíti. Vonzódásom az emberi közösséghez, a közéletiséghez sem feledtetheti a természet „ontológiai elsőbbségét” a társadalmival szemben. Nem lehet jó társadalom, mely szembefordul szülőanyjával, a természettel.

A kikeleti napsugárra megmozdulnak a tavasz virágai. A hóvirág levélvésője már nekifeszül a fagyos földnek. Benne az élet tör felszínre. Tudja, mit csinál? Ugyan! Úgy van vele, mint én. Ha más szinten is, de butácskák vagyunk mind a ketten. És mégis verhetetlenek. Mert részei vagyunk valami nagy-nagy csodának: a természet világának.

 kép | 2.bp.blogspot.com, szepkepek.hu, kertesz.cafeblog.hu, sirbuday.hu, my.chicagobotanic.org, intellectualrevival.wordpress.com