Levendel Júlia

VERSEID CSÜCSKÉRE

1999 július

VERSEID CSÜCSKÉRE

Egyik este azt mondtad, csalódtál az irodalomban; ültünk kettesben a vacsoramaradék mellett, én olyasmit kérdezhettem, hogy „mi van?” vagy „mi baj?”, mert láttam, ahogy végighúz rajtad — tudhattam volna, hogy a kérdéssel eleve tárgyiasítom, ami egyáltalán nem tárgyiasítható, sohasem volt az, de az évek múlásával még bizonyosabb, hogy nem tárgyiasítható, noha egyre görcsösebben igyekszik az ember értelmes, sőt pragmatikus okozatiságba préselni, eladni valahogy magának és a környezetének, ami nem is megnevezhető, szenilisen sérelmeket emlegetni például —, „mi baj?”, kérdeztem meggondolatlanul, talán ösztönösen, ahogy védelmezően nyúlnék felé, és ahogy az autóban fékezéskor, akár rajtam van a biztonsági öv, akár nincs, védelmezően nyúl felém — vagy inkább felszínesen-szokványosan pöccintettem a kérdést, társalgást kezdeményezve, noha láttam, hogy mintha kondenzcsíkot hagyna, kicsivel még vastagabb az orrtól állig futó barázda, a száj szélénél megtörik, elakad, aztán meg mintha súlyok lógnának róla, húzza, erőszakosan, vadul húzza lefelé, és a tekintete párássága hozzá; szerelmesen és gyönyörködve néztem, ami pedig fáj neki és fáj nekem, ugyanazt néztem, amit magamon visszataszítónak látok, deformálódásnak, és még csak nem is sejlik a bölcs beletörődés, valami keserves tudomásulvételféle — nem, nyilván nem is fog már soha, de az arcán megbűvölten bámultam, csodálkozva is persze és tanácstalanul, hogy miképpen lehetséges ez a gyönyörködés és belebolondultság, ami megint csak nélkülöz mindenfajta bölcsességet és beletörődést — nem, ennek még az árnya sem, pedig normális volna, szelídülő szeretet is lehetne — de nem; kamasz habarodottsággal néztem a nagyon is konkrét és gyötrelmes gyűrődéseket, és láttam, hogy ezektől keserűbb az arca, és a keserűség, kár bujkálni vagy hárítani, vádol, nem is engem vagy őt, nem valami elrontottsággal vádol, hanem kettőnket együtt, hogy eltelt, és így esett, mondhatni rá, nem baj; szóval, amikor láttam, hogy a száj melletti felgyűrődések — jobb felől ülve a bal oldalát láttam élesebben megvilágítva, az asztal fölé lógó, mindig csak megtűrt, és mostanra tisztíthatatlanná is kopott ajándék-lámpa mellett aszimmetrikusnak láttam az arcát —, mint áradó folyók partján az alkalmi, be-bedőlő töltések, megremegnek — minek ilyenkor felfakasztani, micsoda otrombaság szembesíteni a kérdéssel: „mi van?” vagy „mi baj?”, de mégsem latolgattam, hanem kérdeztem, és valahogy vigasztalóan is mindjárt, mintha birtokosa volnék a válasznak, azt kérdeztem, hogy „mi van?” vagy talán úgy: „mi baj?” — erre azt mondtad: csalódtál az irodalomban.
eszköz az összekapcsolódásra
Az irodalom — ez nyilvánvaló — nem az írást, nem is a műveket külön-külön, vagy akár együtt, és nem a művek hatását jelenti, hanem mindezen túl, ahogy Babits írja, „az összekapcsolódást”, olyan egységes folyamot, „ami az egyes szellemeket és műveket egymáshoz csatolja”, s ezáltal a lelket „önnön kincseinek tudatára” ébreszti, hiszen „az öntudat mindig összekapcsolódás”. Az elmúlt néhány ezer év tapasztalata — statisztikája — alapján pedig úgy tűnik, az irodalomnál nincs is alkalmasabb eszköz az összekapcsolódásra. Felhördülhetnek erre a zenészek, a festők, a szobrászok vagy a pantomimesek, mégis: a költői szóval (ami egyszerre konkrét, köznapi jelentésű-értelmű és a konkrétságtól meg a köznapi jelentéstől mindig elvonatkoztatott is) — tehát a költészettel teremtett, indukált összekapcsolódás lehetőségéhez semmi sem hasonlítható. Az írásban a névadás leleménye és az igék formálásának, kimondásának merészsége egyesül a nyelv érzéki megjelenítésének képességével, vagyis a külön-külön álló alkotások is sejtetik, magukban hordozzák már az „irodalom”, a folyam csodáját, és ma úgy vélem, sőt szükségesnek érzem sarkítva leírni: művek nélkül nincs is irodalom; Tejút sincsen csillagok nélkül, mert a folyam és az összekapcsolódás nem csak idea.

levendelverseid2_0714

Kádár Béla: Csendélet, viragjuditgaleria.hu

Mennyire tetszett valaha Csokonai megjegyzése, hogy „lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem ír is; és ellenben jó verseket írhat valaki, azért nem poéta”, és tetszett, hogy a hetyke kijelentés Kármánt visszhangozza: „Lehet írni verset poesis nélkül és poéta lehetsz verselés nélkül” — ma, ez tagadhatatlan, gyanakvóbban és gyakran ingerülten hallgatom az aforisztikus bölcsességeket, a szlogenek és a gesztusművészet divatja idején éppen a Kármán és Csokonai áhította poétikus érzékenység pusztul. Megváltozott a költő szerepköre, mert megváltozott — több szakaszban — a költészet társadalmi funkciója, mindenesetre ma keserves tapasztalatok tömege hajt a Kafka-kijelentés igazságát elismerni: „egy író, aki nem ír, máris az őrületet kihívó torzalakzat”. Először is a 18. században a poéta és a poéta lelkű olvasó mellett jószerivel nem volt más „irodalmi” szereplő, mert nem volt irodalom — sem a spirituális „összekapcsolódás”, sem az intézményesítettség értelmében. Már a 19. században, és a 20.-ban kivált, a meglódult intézményesüléssel együtt seregnyi irodalmi hatalmasság tűnt fel; a nélkülözhetetlen résztvevők, vagyis az író, az olvasó és a műveket gondozó-közvetítő — például szerkesztő, korrektor, irodalomtörténész, tanár — körei mellett az intézményesült irodalom egyre több, az írással mindig is csak kokettáló vagy „írói válságba” került „irodalmárt” foglalkoztat mint kritikust, kultúrpolitikust, cenzort, kurátort, menedzsert — rengeteg embert, aki nem tud műveket alkotni és nem éri be a hálátlannak tetsző bábáskodással, de irodalmat akar csinálni. Bőségesen kínálkozott alkalom, amikor láthattuk, hogy az egyébként is keveredő, összemosódó szerepekkel milyen ügyesen lehet manipulálni: hány kisebb-nagyobb hatalmú kultúrdiktátor „vonult vissza” a tudomány vagy a tanítás bástyája mögé, vagy fordítva: hány író vagy közvetítő változott politikussá, kultúrvezérré. Az irodalmár pedig, még ha jó szándékú és érzékeny is, a puszta egzisztenciájával szolgálja a beláthatatlan következményekkel járó tévedést, hogy az irodalom intézményesítettség, és nem összekapcsolódás. Az elmúlt évtizedben, amikor a média az irodalmat is bekebelezte — mondhatni szőröstül-bőröstül, spiritualitásával és intézményeivel, sztárjaival és testületéivel együtt —, a szerepek, és nyilván a szereplők személyisége is átalakult; annyi torzulást, elócskulást láthattunk, annyi morális pusztulást követhettünk, hogy már csak a jelenség ijesztő száma miatt is meg kell kérdezze magától az ember: hogyan van ez? Nem a saját készülék hibás? Különben is mintha mindenki úgy érezné, hogy körülötte mindenki tönkrement, aláhanyatlott, és mindenki oly egyedien, a felismerés fájdalmával panaszolja az irodalom mint egységes folyam eltűntét.
Megváltónak is titulálhattam volna magam
Négy évtizeddel ezelőtt állatösztönnel futottam az irodalomhoz, felvetett fejjel, szimatolva nyargaltam csak, nem bűvölt még semmiféle ismeret, szakmai bűvészet, a dac vitt, a bizonyítási kényszer, hogy csak-azért-is, meg az elemi ösztön talán, bár fogalmam sem volt az „összekapcsolódás”-ról meg az „egységes folyam”-ról, és persze arról sem, hogy az irodalom szakmaféle lehet, hát még patetikusan: hivatás!, hogy az irodalom egzisztencia- vagy karrier-építő talaj. Évtizedekig ki nem mondtam, le nem írtam, hogy „író” vagyok — akkor már könnyedén Megváltónak is titulálhattam volna magam. Most beleborzongok, milyen ingatag pallókon jártam, miféle omló falak mentén, csupa örvény, szakadék — és sorolhatnám a hátborzongató metaforákat, holott az út egyáltalán nem közhelyképzetekből épült. Micsoda szerencse, hogy nem csupán a bőrömet, hanem a hitemet és a nyargalási kedvemet is őriztem.

Mert azt hiszem, megőriztem, méghozzá azt az egykorit őriztem meg, noha gyanúsan méricskélek és elmélkedem most hitről meg őrzésről — oly hasonlóan az árulók és tékozlók ideologizálásához —, de teljes bizonyossággal tudom, hogy azért őrizhettem épségben, mert egyszerre és elválaszthatatlanul, a magam számára mindig is megkülönböztethetetlenül találtam arra, amit közönségesen szerelemnek és irodalomnak neveznek. Minden egyszerre volt: szenvedély, testesülés, ahogy a fuldokló sóvárgás tárgyat talál; a szabadság szédületét talán jótékonyan egyensúlyozta a nekirugaszkodás szorongása, azért nem szálltam el eufórikusan, mert lenyomott a magamra hordott felelősség; a rátalálással lettem felnőtt, ráadásul a szokványos szociális keretekbe illeszthetőnek mutatkozott az egész elragadtatottság — komolykodva még segédkeztem is a dokumentálásban, hogy ez házasság, anyaság, tanulás, munka; gőgösen még csak nem is hárítottam a konvenciókat, s bár újra meg újra felfeslett a praktikusnak vélt konvenció-mez, valamennyire védett is.

Kádár Béla: Virágcsendélet, viragjuditgaleria.hu

Kádár Béla: Virágcsendélet, viragjuditgaleria.hu

Nyilván nem határozható meg az ihletettség és a józanság vagy egy századdal korábbi érzület szerint: az őrület és a földhözragadtság alkotáshoz kívánatos aránya, de úgy sejtem, egyik sem nélkülözhető egészen, s választott, nagy erővel formált életmódunk mindkettőt (ezeket is) feltételezte.

A szerelem, és a szerelemben alakult irodalom-értelmezésem eleve megóvott attól, hogy az intézményesítettség bármilyen változatát keressem, hogy irodalmi szerepekben tetszelegjek vagy betöltsek valamilyen kimért, felparcellázott irodalmi helyet, de az így kivívott irodalmi otthontalanságban ugyanakkor folyamatosan bizonyságot szerezhettem: van irodalom — ha kicsi is, de van —, és lehetséges az összekapcsolódás. Márpedig ami egyszer volt, egyetlenegyszer létrejött a világon, gondolom most, amit valóságossá tehettünk, azt többé senki sem mondhatja fantazmagóriának. Egyetlen örökéletű vagy feltámadt ember esete is cáfolná a halál kikerülhetetlenségét.
dühödt harcot vív
Talán csak a kényszer lett görcsösebb, torzult-püffedt öregesen, és ezért kell szakadatlanul faggatnia magát az embernek: most is, ez is, valóban az a nyargalás? — és bólogat rá, megint csak öregesen: az, az, az… bár a szorongása ettől nem oldódik, hogy vajon mégis, nem a megszokás, a tehetetlenségi erő lendíti, nem a védekezés tartja irodalmi képzelgései és napi gyakorlata mellett? Hogy noha tapasztalja, az összekapcsolódás politikai feltételei kedvezően változtak, az összekapcsolódás igénye közben jócskán csappant; az irodalom — minden szellemi devalválódásával együtt — legfeljebb kultusz tárgya, és ma még az intézményesített irodalom is elkeseredett és dühödt harcot vív csonkolt, és rohamosan csonkolódó szerepéért. Tapasztalja, hogy névadási leleményeivel, kimondott — kinyomtatott — igéivel csupán az irodalmi túltermelést növeli, elviselhetetlenné halmozza; tapasztalja, hogy a lelemények semmit sem érnek, nincs olyan ige, ami visszatarthatná a világ gyémánttengelyét a végzetes elgörbüléstől — illetve van, éppen hogy van, ige az van, szépen fogant, kihordott, dédelgetett és tökéletesen hatástalan ige. És tapasztalja, hogy ha ő maga belegörbül, akkor is marad a hatástalanság, a mókuskerék meg egyre vadabbul forog: kell-e, szabad-e halmozni, csinálni régiesen, és bólogatni is hozzá, hogy kell, kell, kell.

Ez a csalódás?

Vörösmarty az első magyar költő, aki megélhetést szerzett irodalmi jellegű munkákból — a házitanítóskodás után szerkeszt, nyelvtankönyvet ír, szótárakat készít meg helyesírási szabályzatot, fordít is, reformkori munkái és munkabírása másfél évszázadnál tovább példázta a magyar íróknak, miképpen élhetnek, ha nincs földjük vagy egyházi állásuk. S bár a hatástalanságtól — a süketségtől — éppúgy szenvedett, mint az ókoriak, a középkoriak vagy a nála száz esztendővel később születettek, mert a hatástalanságtól — a mértékétől szinte függetlenül — minden író mindenütt és minden korban szenved, és bár felsorolhatók a jól ismert számok és adatok, hogy az egész nemzet igényelte Zalán futásának mindösszesen nyolcvannyolc előfizetője akadt, és az Athenaeumot megindulása előtt néhány nappal csak ketten rendelték meg — jól érezzük, hogy az egész kép azért más, s még a sötéten látó, kétségbeesett Vörösmartynál is van méltósága és távlata a költészetnek: irodalmat csinálni, vagyis összekapcsolni az egyébként külön-külön kínlódó, de visszhangra és inspirációra szomjas alkotókat, nagy tett — ahogy a szerkesztőtárs Bajza fogalmazta az Athenaeum beköszöntőjében, „Alig lehet ember szebb viszonyban embertársaival, mint vannak azok, akik az időszaki iratokat, ezeket a szellemi közlekedés léghajóit kormányozzák”. A mai kormányos, ha ép elméjű és ép érzékű, menthetetlenül faggatja magát: szép-e, erkölcsös-e még a felemás léghajózás, hiszen egyszerre tűnik erőszakosnak és bágyadtnak, mikor a portékává lett művekkel virtuális olvasóihoz — embertársaihoz — fordul. Mikor eladatlan, olvasatlan könyvei halmazát bámulja, jól tudva, hogy elődeivel ellentétben nem bízhat a jövőbeni felfedezésben, előbányászásban.

Kádár Béla: Csendélet körtével és almával, viragjuditgaleria.hu

Kádár Béla: Csendélet körtével és almával, viragjuditgaleria.hu

Ami most nincs, nem lesz eztán sem; nem lesz sem bokra, sem virága, jóllehet, ami van, csakugyan széthull darabokra. A hat meg nyolc meg tíz évvel ezelőtti Liget-számokat rakosgatva, meg a tavalyi példányokat, a múlt havit akár, kihajító indulataink elől dugdosva minden szerelmes szenvedéllyel készített könyvet, látom: soha, soha nem fog megérinteni senkit; s ahogy egyik zugból a másikba cipelem, ringatom, papundekli dobozban vándoroltatom a némaságba taszítottakat, mintha batyuval menekülnék, kifosztott, felégetett hajlékot, elaknásított földet hátrahagyva, és ígérete sincs az új világnak. Ez a kultúra-menekítés persze ősemlékezetébe fészkelődhetett már az embernek, és végtelen hosszan megidézhetők a nagy batyusok — csakhogy ők mind láttak maguk előtt befogadó, értő, összekapcsolódást igénylő közeget, jobb jövőt, ami nem pótolja ugyan az elveszítettet, azt, hogy a mű mindenekelőtt a kortársakhoz, az éppen aktuális jelenhez szól, s azt a bizonyos folyamot az élők dolga létrehozni, de a vigasztaló jövődédelgetés legalább védett a lelkifurdalástól; kinek-kinek alibi is volt. És persze, sohasem gátolt meg költői mű a történelemben semmiféle galádságot, hatalmasságok és szolgák nem bajmolódtak költészettel, vagy ha érintőlegesen, illedelemből olykor mégis, hát könnyűszerrel elfricskázták a nem tetszőt, a hiábavalóság így mindig is rémített, és az irodalmi tett kevésnek, elégtelennek tetszett — miért másfélék akkor a mai körülmények? A számarányok változtak? Az emberi normák, a „jó”-ról alkotott közmegegyezéses kép? És még?
régimódi és görcsös
Hiába csináltunk alapítványt, korszerű gazdálkodási formát teremtve ezzel a Ligetnek, és hiába írjuk szorgalmasan a pályázatokat, és vásárolunk szabályos számlatömböt meg kiadási és bevételi pénztárbizonylatot, és próbálkozunk így-úgy megfelelni az új kihívásoknak (istenem, már a szót is utálom, már ezt is hogy utálom), szóval próbálunk alkalmazkodni — hiába: egyszerre feszít a meggyőződés, hogy az irodalom ma éppúgy összekapcsolódás, mint Babits vagy Vörösmarty korában, s ma sincs semmi, amire nagyobb szüksége volna az embernek, de ugyanakkor régimódi és görcsös az egész, s valahogy nem is rokonszenves az esetlen bukdácsolás, meg ahogy racionális magyarázatot gyömöszölök a semmivel be nem tömhető lukakba. Nem megyek fogadásokra, nem, fogadkozom, nem veszek részt ebben meg abban, nem írok ennek meg annak, de hogy konkrétan miben nem és kinek nem, hogy mikor, hol blokkolok le, vagy húzom meg azokat a keménynek, túlságosan is keménynek tetsző határvonalakat, az meglehetősen esetleges, és úgy sejtem, sokkal inkább zsigeri tűrőképesség, mint értelmes megfontolásból következő döntés eredménye; de akár igen, akár nem, a dohogás és pufogás, az erőlködés és őrlődés eleve megfoszt az irodalom spiritualitásától, megfoszt a reménytelenségében is méltóságteljes, akár patetikusan önfeláldozós batyu-menekítés szerepétől.

Soha senkinek nagyobb lehetősége nem volt ebben az országban irodalmat művelni, mint nekünk. Ilyen mondatot, tudom, csak a szerelmes zsolozsmázhat magában: soha még így senki sem szeretett, soha még így senkit sem szerettek — de mit tegyek: nekem ez mégis egyszerű kijelentés, józan, sokszor végiggondolt, kételyekben avatott és formaállónak bizonyult tény. Negyedszázadnál hosszabb ideig hadakozni csupán azért, hogy a lehetőség derengjen, ez innen nézvést szükségesnek mondható, ahogy csaknem minden próbatétel az, s ahogy a túlélt szenvedések nagy részét sem spórolná el visszamenőleg az ember. A hadakozáshoz, próbálkozáshoz, műveléshez pedig kellett ez a szerelem, és hát nyilván a nagyszerű ábrándok meg a kicsinyes küszködések együtt érlelték tovább a szabályokat és statisztikákat is felborogató szerelmünket. Soha senkinek nagyobb lehetősége, mondogatom, a felismeréstől inkább szorongva, mint büszkélkedve — ezt megszoktam már: erős kiválasztottság-tudatom nem párosult kivételezettség-tudattal; kiválasztottnak lenni, ez az átlagosnál sokkal nagyobb terhelhetőséget jelent nekem; ennyit. Soha senkinek, ismétlem, mert a tűz-, víz- és egyéb próbák kiállásán túl az irodalom-teremtéshez nélkülözhetetlen a külön- külön mű létrehozásának képessége és a közösen áhított, játszott folyam-alakítás.

És az is, hogy ez a kapcsolat éppúgy versenymentes övezetben létezzen, ahogy az irodalom, az egész nagy irodalmi folyam — az én rögzült kamasz-értelmezésemben — nem ismeri a versenyt, hiszen a lelket minden kincs „önnön kincseinek tudatára” ébreszti.

Kádár Béla: Nagy csendélet, viragjuditgaleria.hu

Kádár Béla: Nagy csendélet, viragjuditgaleria.hu

Csakhogy miképpen művelhető irodalom olyan környezetben, amelyik túl a régi gyakorlaton, hogy a közmegegyezéses normákat semmibe veszi és megcsúfolja, nem is hirdeti többé a sokáig szépnek, alapvetőnek vélt normákat? Ahol az egyéni érvényesülés a legfőbb érdem, ahol a versenyszellemet a lehető leginfantilisabb eszközökkel ápolják, mindenki mindenkinek díjakat és jutalmakat osztogat, mindenki mindenkit elbírál, és minden a legcsupaszabb anyagiasságba futtatott. Ennek lehet hátat fordítani: akkor te magad lemondasz arról, amiért annyi éven át küszködtél, és lehet ebbe integrálódni, de akkor önmagadat, a nyargalást, végső soron a legsajátabb életedet árulod el. És ne kísérletezz: nincs harmadik út. Persze folyton-folyvást kísérletezünk. Nem nevezzük se „harmadik”-nak, se ,,út”-nak — mi mást csinálhatnánk most, mint hogy mégis, megint, talán, noha a lehetetlenség, az áttörhetetlenség oly világosan látszik.
irodalom- és kultúra-szerelmesek
Gyakran elgondolom — bár a múltbeli feltételezéses játékok éppoly csacskák, mint a történelem fordulataihoz bökött „ha” —, hogy a mai viszonyok között talán nem álljuk ki azokat a próbákat. Na ja, nem is kellett volna, vetheti ellenem okosan a jelenlegi viszonyokat apologizáló akárki. De hiszen kellett, mondom, nélkülözhetetlen volt. És most még jobban érezni, milyen sokan segítettek. Például egzisztenciálisan. Úgy tűnik nekem, mára teljesen felszívódott az irodalomnak az a holdudvara, amelyik rengeteg irodalmi közvetítőből-segítőből-bábáskodóból alakult, jó, irodalmárokból is, igen, és valamennyire intézményesítetten támogatták az összekapcsolódást. Könyvtárosok, tanárok, szerkesztők, akik találkozókat, rendhagyó irodalomórákat szerveztek, rádióműsorokat készítettek; és voltak írók, akik alkalmi munkát kínáltak írótársuknak, és voltak, akik… A gazdasági verseny elvei, stílusa, módszerei transzformálatlanul kerültek a szellemi szférába, és a rendszert meghatározó média tiszta vizet öntött a pohárba: sem holdudvarnak, sem piac-idegen jelenségnek nincs helye. A hajdani megszállott irodalom- és kultúra-szerelmesek éppúgy választásra kényszerültek, mint az írók: hátat fordítanak a kultúra-közvetítésnek, vagy integrálódnak a média irányította irodalmi életbe. Ha az utóbbi mellett döntöttek (és aki magára valamit is adott, emellett döntött, legalábbis ha kicsike tehetsége, életrevalósága akadt), versengeniük kellett az egykori társakkal, kinek jut több műsoridő, kinek több alapítványi támogatás, ösztöndíj stb. Nem, biztos vagyok abban, hogy ma Vörösmarty nem tudna megélni irodalmi jellegű munkákból, nem, mi sem tudnánk, még a viszonylagos integritással sem próbálkozhatnánk — és nem jutnánk az öngyötréshez, hogy ez még az-e, s hogy szabad-e, kell-e.

Ez is benne van a csalódásban? A jelen toporgásai és kételyei mellett ez a csacska képzelgés is? Meg hogy mi is itt voltunk, itt, miközben így alakult?

Az asztalunk fölé lógó, mindig csak megtűrt ajándék-lámpát letörölgettem, a vászonernyőjét porszívóztam — hiába, tisztíthatatlan, és jól tudom, ha este újból látom, ahogy végighúz, látom a barázdákat, orrtól állig, bár nem kellene, meg fogom kérdezni, hogy „mi van?” vagy „mi baj?” De lehet, hogy kellene. Az elvekben bizonytalan vagyok. És lehet, hogy rád löttyintem a saját csalódásomat, miközben hevesen tiltakozom a „csalódás” kifejezés ellen. Az tényleg pontatlan. És lehet, hogy belemegyek a játszmába, a játszma végébe, és ezúttal hangosan mondom el, amitől az ember — ha irodalomba bonyolódott — nem szabadulhat, a vádat, hogy „Mikor Pegg néni olajat kért a lámpájába, s te a fenébe küldted, akkor tudtad, hogy mi történt…? Tudod-e, mitől halt meg Pegg néni? A sötétségtől.”

A sötétségtől, mondom majd.

kép | Kádár Béla: Város alakkal, viragjuditgaleria.hu