Levendel Júlia

TETT-E MÉG A GONDOLAT?

2006 április

TETT-E MÉG A GONDOLAT?
Ács Józsefnek, Farkas Attila Mártonnak és Mund Katalinnak

Annak idején legalább kétszer láttam A Keselyű három napját, s úgy hittem, nagyon is eleven bennem az egész, jelenetre jelenet, képre kép, noha a film igazán nem mentes az emlékezetet pusztító giccstől – de akkor is. És azon a januári éjszakán, amikor leállíthatatlanul latolgattam, nemcsak azt, hogy mennyire esélytelen, hanem hogy egyáltalán épeszű gesztus-e még közügyben a nyilvánossághoz fordulni és békés érveléssel igazságos rendezésben bízni, meg hogy ami a békés érvelésen kívül van, mennyire idegen, sőt rémületes nekem – szóval ahogy némán mondtam, mondtam a sok évtizedes szövegeimet, s minél inkább szabadultam volna, annál kényszeresebben és akadékoskodva cifráztam, egyszerre felvillant nekem Redford diadalmas mosolya, s a csaknem kaján mozdulat, ahogy a ClA-funkcionárius, a bérgyilkolásban, gátlástalan mészárlásokban is részes Higgins tekintetét irányítja, és a közeli szerkesztőség épületére mutat – tudja, hol vagyunk? –, és a megszólítottal együtt mi is látjuk a cégtáblát – The New York Times –, s halljuk, hogy hősünknek sikerült eljuttatnia a „sztori”-t, ott most már tudják az igazságot – és hát ez a megoldás, ez minden Gonosz legyőzésének módja s egyben a lehető legjobb – mesés! – kifutás, ez visszamenőleg is megemeli, morálisan igazolja a kalandsorozatot: megértjük, hogy nemcsak önvédelemből, hanem ezért kellett élet-halálharcot vívni az egymással is élet-halálharcot vívó szervezeten belüli, titkosnál is titkosabb alszervezetekkel, ezért kellett kibekkelni, egérutat nyerni, elugrani, fenyegetni, sőt ölni, ezért, hogy legyen hírmondó, tanú, aki elér a nyilvánosságig. A fáradtságon és eliszonyodáson is átragyog az a mosoly. Megejtően romlatlan mesehős-mosoly. Így kell belépni Tündérországba, a királyi várba, a legkisebb és legszebb királykisasszony szobájába. Ez a mosolyragyogás – úgy látszik – emlékezetemben eltüntette az árnyékosabb területeket, mert ahogy felidéződött, rögvest elméletet is kerítettem hozzá: még a film kimódolt, hiteltelen fordulatait, vagy az amerikai recept szerint beépített „erotikát” is magyarázza-menti a mese-jelleg.
és ha nem
Azért újra végignéztem – és elszomorodva figyeltem, ahogy a diadalmas mosoly hökkenetté, sőt ijedelemmé torzul. Higgins ugyanis tapasztaltan és józanul – igazán nem „gonoszul”, nem is agresszíven vagy fölényeskedve – kérdezi a meghajszolt fiatalembert: és ha nem közli le a „sztorit” a lap? Mi lesz, ha kiderül: a híres-neves-ígéretes nyilvánosság nagyon is zárt, nem juthat oda, és nem élvezheti gyönyöreit még a legpompásabb képességekkel megáldott hős sem. És Turner (Redford) mindezt úgy hallgatja, úgy néz az akkor épp nem fenyegető, inkább kietlenül reális ellenfélre (még azt is tárgyilagosan, majdnem szánakozva mondja Higgins, hogy „hamarosan nagyon magányos lesz”) – szóval hősünk arcán a korábbiaknál is mélyebb iszonyat jelenik meg: igen, így lehet, így lesz. Bizonyára nem fogják közölni a „sztorit”, mert a nyilvánosság réges-régen megvásárolt, uralt, tehát réges-régen nem védi az igazságot, hát még az üldözött igazságkeresőket! (Védte-e valaha? Vagy korábban is, az egész új- és legújabb kor során ábránd volt a sajtószabadság – idea csak, mint annyi más, mint a jog- és esélyegyenlőség?) Hát ki nem tudja, hogy a nagyhatalmú nyilvánosságot nagyhatalmak tartják fenn és ócska kis haszonlesők szolgálják (ilyen Higgins-félék) – persze, így lesz, nem is lehet másképp, nem fogják közölni, nem lesz tényfeltárás, leleplezés, mert senkinek sem érdeke most ezeknek a tényeknek a feltárása… Különben is, mi az a „feltárás”? mindig alkalmi szenzációkeresés, és sohasem segíti a gondolkodást, nem késztet felelős, tudatos részvételre, sőt mindezektől eltántorít. Nincs butítóbb manipulálás, mint csinnadrattával és sok locsogással napvilágra tenni bűnöket, amelyeket – aki nem nagyon hárított, amúgy is ismert. De az „amerikai irodalomtörténeti intézet” munkatársainak kivégzése, s a véletlenül életben maradt hős várható meggyilkolása még manipulálásra sem érdemes. Így lesz, nem kétséges: az újság nem közli, ezúttal nem adnak teret a nehezen hihető, csak a lapot lejárató horror-történetnek, a gyanakvás érthető, jócskán megalapozott: hány eszelős, önjelölt próféta és mártír szaladgál a világban! – a tekintélyes napilap megteheti, és jó híre védelmében ezt fogja tenni: elzárkózik, passzivitással veszni hagyják. A Keselyűnek – milyen ostoba gyerekjáték-kellék ez a fedőnevesdi is! – nem lesz további három napja, a többiekhez hasonlóan kinyírják, méghozzá úgy, hogy soha, semmiféle közösség emlékezete se őrizhesse a történteket.

leonardo2

De én valami ősbizalommal, gyerek-optimizmussal, talán az életösztön táplálta voluntarizmussal – vagy mindezek nélkül, csak úgy – elfelejtettem a mimikával elmondottakat. Azt felejtettem el, ami leginkább nekem, nekünk szól.
mindenki olyan emberi
A mese kezdetén, amikor a beavatatlan még egy kukkot sem érthet abból, mit is csinálnak olyan serényen és komoly biztonsági intézkedések mellett abban az elegáns villában, miféle könyveket böngésznek idősebbek és fiatalok, miket táplálnak a számítógépekbe, miféle „észrevételeik” vannak és miket jelentenek – vagyis az egyelőre csupa rejtély helyzet még titokzatosabb lesz, mikor a munkahelyére késve érkező „kutatót” – Joe Turnert (Redfordot) – arról kérdezi közvetlen főnöke: végül is hogy tetszik neki ez a munka, ez a munkahely, és az első pillantásra megnyerő fiatalember bizalommal megvallja, hogy cseppet zavarja a szigorú kikötés: nem beszélhet senkinek, még a barátainak sem arról, mit csinál. Közben mindenki olyan emberi – a rendkívül intelligens családfőként viselkedő főnök, a könyvbe temetkező és állandóan bagózó idős titkárnő (?), a Kínában sohasem járt szépséges kínai lány – és annyira vonzó a légkör, olyan szép, otthonos a hely, hogy az ember elfogódottan csak néz, figyel, vár, fel se ötlik benne: mégis, tényleg, mi ez a titokzatosság, mi az, amiről efféle bölcsészek nem beszélhetnek. Aztán látjuk, a bérgyilkosok tőlük telhető pontossággal, gyorsan végzik a dolgukat – szó sincs rablásról, bosszúról, sehol semmi „értelmes” indok, de már dereng, hogy a kulturált „intézet” a CIA alegysége és ezek a rokonszenves emberek – immár áldozatok – készségesen és tudatlanul, az összefüggések iránt közömbösen szolgáltak. Beérték azzal, hogy kedvük szerinti munkát végezhetnek – olvasnak, képzelődnek, kombinálnak –, bizonyára figyelemreméltó fizetésért. És meg nem járta eszüket a gondolat – kétségtelen, kínos, elemi érdekük ellen ható gondolat lett volna –, hogy miért alkalmazták őket, ki igényli munkájuk gyümölcsét – szóval hogy mire való az egész infantilis hülyeség.

Harminc évvel a film elkészülte után nálunk is ilyenné alakul az „értelmiség”, így, ezzel az ott bevált, csak kivételes esetben véres, legtöbbször a régimódi európainál sokkal kényelmesebb módszerrel számolja fel önmagát. Egyetemet végzett, de önálló értékrendre, saját ízlés és valódi kapcsolatok kialakítására képtelen sokaság lesz, legtöbbjük nélkülözi a barátságot, csak a társasági élet rituáléját ismeri, és maradéktalanul elhiszi, hogy a fejlett társadalmak – bár nem problémamentesek, mert nincs, nem is lehetséges eszményi berendezkedés – konszolidáltak, a normális állampolgárnak pedig elemi kötelessége, hogy őrizze és védje ezt a konszolidáltságot. Elhiszik mind, hogy „jobbítani” csakis mennyiségileg lehet, azt persze szükséges: vagyont növelni, életszintet emelni, kinek-kinek feljebb jutni a ranglétrán. Készségesen érzéketlenek. A fiatalabb betűvetők között már nincs áruló írástudó – mert aki a szó klasszikus értelmében sohasem volt írástudó, és sejtelme sincs, mit jelent a fogalom, miféle terhet és kényszert, nem lehet ennek árulója. A Sydney Pollack-thriller – ennyi idő után és a változatlanul távoli utcákat, sikátorokat, irodaházakat szemlélve – mégiscsak megmutatja azt a riasztó szűklátókörűséget, amire addig és azóta is támaszkodik minden hatalom. Úgy tűnik nekem, a „megmutatás” esélyei a tengeren túl és Nyugat-Európában azóta jócskán zsugorodtak, persze a szabad világban kötelező „jogszerűség” betartásával: mindenki mindent mutogathat és mondhat, de valódi nyilvánossághoz – pénz és hatalom nélkül (a kettő felcserélhető, rendszerint egybevágó) – nem jut. A magánkörben ágáló meg, hányszor látjuk: szánalmas. A volt szocialista országokban ugyanez a „felszabadulás” műélményével is fűszerezett: hogy végre nekünk is megadatott a szabad sajtó, s mindaz, ami évtizedeken át kényszer volt – vagy éppen tabu –, most újraértelmezhető, korszerűen előadható és bevehető. Errefelé – megint csak végre! – ki-ki tehetsége, leleménye szerint boldogul, a beilleszkedéssel új időszámítás kezdődött.

leonardo3

Abban a befejező, a szerkesztőségi épület tövénél kikényszerített szóváltásban a Keselyű végre választ kap Higginstől, hogy miért számolták fel az „intézetet”, hogy kiknek és miért lettek ők veszélyesek – és a hatalom jellegzetes képviselőjének jellegzetes önideologizálása mindjárt két, logikailag egymásnak ellentmondó felelettel rukkol elő: egy hárító-jelentéktelenítővel, hogy a kémszervezetben „játszadoznak”, összeraknak, gondolatban kipróbálnak és lepergetnek lehetséges történelmi forgatókönyveket – „játszadozunk, semmi egyéb” –, erre mondja Turner, s még büszkén a nyilvánosság ellenerejére utal: hogy „maguk játszanak, én mesélek”; csak néhány másodperccel később pukkan szét az „esélyegyenlőség” hólyagja, a ki-ki teszi, amit akar és tud illúziója. A másik, a komoly és felelősségteljes válasz-variáció „őszintén” megnevezi a gyilkosságokat is indokolttá tevő érdeket: olaj. De nem az olajkitermelők-forgalmazók érdeke – dehogy! Az olaj a civilizált emberiség megmaradásának feltétele, s biztosításáért mindent meg kell tenniük azoknak, akik a közjóért, embermilliók sorsáért felelősek. Hányszor hallottunk szemérmetlenül törtető politikusoktól, közhivatalnokoktól intést, hogy konkrét és aktuális megalázásunkat, becsapásunkat ne nagyítsuk – ne dramatizáljunk! ne tekeredjünk a magunk bajába –, hogy vigyázó szemünket a „többség” javára vessük. Higgins is átélten – és bizonyos vagyok benne, sokakat, nagyon sokakat meggyőzve – nyilatkozik, és szónoklata közben nyelvtanilag is elhatárolja magát meg a többi kiváltságost az általában vett emberektől. Az előbbieknek, ugye, gondoskodni kell az utóbbiakról, tehát a ClA-funkcionárius többes szám első személyben beszél: gondolni kell arra az időre, amikor az olaj fogytán lesz. És ez nem a távoli, hanem a nagyon közeli jövő. Fel kell készülni, kidolgozni a lehető legpontosabb stratégiát, azonnal cselekedni, ha „éhezni fognak, akik sohase ismerték az éhséget”, és ezek az éhező-fázó emberek már „nem akarnak kérdéseket, hanem hogy megszervezzük nekik”, megadjuk, amihez hozzászoktak és amit igényelnek.

S bár Turner éppen alkalmatlan, hogy higgye vagy cáfolja Higgins érvelését, és a néző is elegendő információt kapott addigra, hogy tudja: ez a figura a rosszakhoz tartozik, így nem mondhat igazat – a csöppet sem eredeti szöveg azóta is árad; hiába nem dúsítható-frissíthető semmivel, hódítóbb, mint valaha.
tudatmanipuláció
De miért? Magunknak végtelenségig sorolhatjuk, zsolozsmázhatjuk a közhelyeket a tudatmanipuláció céljairól (a manipulátorok, illetve a manipuláció haszonélvezői perverz módon nemcsak megnevezik, hanem kutatják, gyártatják és rendkívül hatásosan népszerűsítik is ezeket a célokat): hogy nagy tömegek minél egyszerűbben és gyorsabban legyenek fogyasztók, választók, és így tovább, de valami émelygésfélével érezzük, hogy végül a dohogással, a tiltakozással, bármivel csak az egyre körmönfontabb manipulációt szolgáljuk.

Reménytelenül zártnak érzem ezt a nyitottnak mondott társadalmi alakzatot, miközben szüntelenül – derekasan vagy bugyután? – viaskodok a reménytelenség ellen. Úgy tűnik, a személyekhez kötött diktatúrát felváltó személytelenséggel azért is kilátástalanabb szembefordulni, mert a meghirdetett nyitottság, a deklarált nyilvánosság, egyáltalán: ez a szellemi-erkölcsi hierarchiát tagadó kor – személytelenül persze – elmocskolna és elbátortalanítana. Elhitetné, hogy elmém és ítélőképességem megmacskásodott, hogy már nem értem az új idők új stílusát, s hogy minél kevesebb emberre hatok, annál kevésbé létezem. Nem vagyok tényező. S persze tapasztalom, hogy tényleg nem. Hülyén fekszem az ágyamban, próbálok egyik, aztán a másik oldalamra fordulni, állam alá gyűrni a kispárnát, kinyújtózni, összehúzódzkodni, és hangtalanul mondom, mondom azokat a tíz meg húsz meg negyven éve mondottakat, dühödten unom az ugyanazt – és a dühnél, a reménytelenségnél is vadabb a tiltakozásom magam ellen. Hogy valamiképp mégse higgyem a rám erőszakoltat. A megmacskásodást se, és hogy nem vagyok tényező. Hiszen a túlcitált Bibó-meghatározás is – hogy a demokrata nem fél – csak úgy értelmezhető, hogy persze fél – fél, mint ahogy félelmetes körülmények között mindenki, de legyőzi a félelmét. Vagy inkább a maga erkölcsi hierarchiája szerint mégiscsak bátran és szabadon gondolkodik.

leonardo4

Hát megint itt vagyunk?! A világ-változtatástól, az „autentikus létezéstől” megfosztottan megint csak a gondolkodás tisztaságába kapaszkodhatunk, és úgy emlegethetjük Kosík mondatait, ahogyan a hatvanas évek végén? Hogy az ember „az egzisztenciális változtatásban… nem a világot, hanem a világhoz való viszonyát változtatja meg” – de arra mindig lehetősége van. Van, van, van – győzködjük magunkat a régi, kétségbeesett lángolással, mert a csököttségben-elmerevedésben mégiscsak van valami? A gondolkodás a mi várunk. Lehetünk itt tanácstalanok, elakadtak, botladozók vagy felkészületlenek, kínosabbnál kínosabb kalandok is akadnak ebben a várban, de legalább bizton tudhatjuk: kompromisszumnak nincs helye. A gyakorlattal ellentétben – ahol számtalan kiegyezést kell kötni az élet fenntartása érdekében, s még több köttetik, amelyik csupán a hazugság fedő-becéző elnevezése – a gondolkodásban nem lehetséges kiegyezés. Ahol alkut szentesítenek, nincs többé gondolkodás.

kép | Leonardo rajzai