Levendel Júlia

ÓRIÁSGILISZTA

2001 december

ÓRIÁSGILISZTA

A vékony, inas, sörtebajuszos férfi, aki az ATV esti Hyde Park Corner műsorában szónokolt az országunkban is szabadon garázdálkodó idegenek ellen, és jobb karját szuronyként előrebökve követelte a bábeli zűrzavar megszüntetését, délelőtt roskadtan ült az ingatlanközvetítő irodában[1], csontos, hosszú ujjai mintha sehogyan sem tartoznának össze, külön-külön, más ritmusban remegtek; ,,azonnal el kell költözzek… értse meg, ha mondom: azonnal… itt életveszélyről van szó… és ne higgye, hogy ez afféle nagyotmondás, én nem túlzok… katona voltam… századosként szereltem le… én nem vagyok híve semmi pontatlanságnak, és ne higgye… nem akarok hatni magára… ért engem?… amikor én azt mondom: életveszély, akkor az életveszély… Azt mondom magának, hogy egy normális országban nekem a rendőrséghez kellene fordulni, és nem így menekülni, mint valami patkány… csakhogy ez nem normális ország… nem kérdezem magát, ne is mondja nekem… úgy gondolkozik, ahogy akar, felőlem bármilyenek a politikai nézetei… de ez már hosszú évek óta nem normális ország… itt mindent lehet… mindent szabad… ölni, garázdálkodni, nyílt utcán megerőszakolni a nőket… és a rendőrség oda se bagózik… tudom, hogy hiába kérnék védelmet… higgye el, hiába… majd ha valóban leszúrtak, ha már bekövetkezett… akkor szirénáznak… ez így van… de addig?… azt mondják, minden fenyegetőzésre nem pattanhatnak… csakhogy ez nem tisztességes gondolkodás…”
likvidálnak
De délelőtt nem fenyegetőzött, nem követelt — majdnem sírt. „Magának ebben nem lesz sok fantázia… ha az a szokás, hogy az eladó fizet százalékot… mert az, ugye?… hát akkor maga rosszul jár az olcsó lakásokkal… igaz?… és gondolom, mégis mindenki iparkodik, hogy elhitesse, az ő lakása különb… nagyon is értékes… mindenkié rendkívül értékes… de nem erről van szó… egyszer-egyszer megengedhetik maguknak, hogy vacak kis üzletet is nyélbe üssenek, igaz?… megengedhetik?… Nézze, én nem köntörfalazok… megmondtam világosan, életveszélyben vagyok… és hiába, hogy alig ígérhetek valamit… csak a segítőkészségében bízom… ha úgy jobban tetszik: a könyörületességében bízom… hogy segít, méghozzá nagyon gyorsan kimenekít abból a lakásból… Persze lehet, hogy késő lesz… egyikünknek sem sikerül… lehet bizony… de akkor is elmondhatjuk, hogy legalább megpróbáltuk. Én katona voltam, és arra neveltek, hogy csak a gyáva és aljas emberek adják fel a harcot… ugye, nem gondolja, hogy megfutamodni próbálok?!… A lakáscsere,., hogy onnan eltűnök… most ez a legésszerűbb stratégia… ha nem tennék semmit, ha nem jöttem volna magához, hanem várnám, míg… mondjuk így: likvidálnak… igen, ez a cél: likvidálni engem… ha én most nem próbálnám keresztülhúzni a tervüket… az volna megfutamodás… azt én magam is gyávaságnak mondanám… Beszéljünk a lakásról! Teljesen feleslegesnek tartom, hogy megnézze… ezzel igazán nem érdemes bajlódnia, az idejét lopja… én nem szépítek semmit… az igazat mondom… de azt maga is tudja, hogy milyen a legtöbb hatodik kerületi épület… hát ez olyan… amiben lakom… régi, roskatag ház a Dessewffy utcában… felőlem ajánlgathatja vagy hirdetheti aztán úgy, hogy belvárosi… vagy a város szívében… de minek bolondítsam magát… igazam van?… Ócska és mocskos ház, jobb érzésű ember már a lépcsőháztól elundorodik… higgye el, undorító az ilyesmi… esküszöm magának, ha tíz esztendővel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy így fogok lakni… ilyen szennyben… hogy ennyire leadom magamat… hát lelövöm… megtettem volna… mint egy veszett kutyát, lelövöm… és az ember látja, hogy mások is ebben élnek… fel sem veszik, nem látják, hogy mennyire ocsmány… én reggelente… ma reggel is, hogy kiléptem a gangra, elszorult a szívem… nem mondhatok mást, így igaz… elszorult a szívem… fogalmam sincs, hogy maga hol meg milyen körülmények között lakik… semmi közöm hozzá… ez biztosan nem a maga világa… ez az egész nálam: szörnyű… nem nyomor vagy ilyesmi… a lakók nem is tartják ezt nyomorúságnak… egyáltalán nem… ha én azt mondom, hogy szégyen, vagy tűrhetetlen… akármit mondok én, látom, hogy nem törődnek azzal… nekik nem szégyen, nekik jó, hogy maguk a lakók hánynak meg szarnak a lépcsőházba… nem csak cigányok vannak ott… mindenféle népség… kínai vagy koreai, vagy mit tudom én, milyen nációjú… még azt is nehéz eldönteni, melyik a férfi és melyik a nő… s még azzal jönnek, hogy én molesztáltam azt a girhest!… tudja, milyen az az asszony?… egy özvegy házmesterné, és mint valami óriásgiliszta… nem azért mert nagy… nem azért mondom, hogy óriási… asszonynak inkább kicsi… beesett pofájú és így csücsöríti a száját… így valahogy, mert hiányoznak fogai, aztán rászokott, hogy így csücsörítsen… mi közöm nekem egy ilyen némberhez… egy sipítozó, háborodott asszonyhoz!… Nevetséges!… csak nem lehet rajta nevetni, mert a fenyegetéseik csöppet se tréfásak… tudja, hogy ma reggelre már vért öntöttek a postaládámba… igazi vért… a rendőrök még ezen is csak mosolyognak… piros víz az… vagy legfeljebb csirkevér… hát normális ország ez?!” Megcsuklott a hangja, és széttárt ujjai annyira remegtek, hogy megkapaszkodott az asztal szélében. Ismerős volt a mozdulat, ahogy megragadta a falapot, de a zaklatott ügyfelek utána felemelkedtek, valahogy mindig felmagasodtak, mintha kívánságaikat, érveiket félig állva, a szemközt ülő ingatlanközvetítőnél mindenesetre magasabbról nyomatékosabban adhatnák elő — az egykori katonatiszt azonban valósággal összement, mikor megmarkolta az asztalt. Belesüppedt a székbe; erőtlen csimpaszkodásában nyoma sem volt a meggyőzési szándéknak; töltsük ki szabályosan a lapot; mondta János, ő is belekapaszkodott a nyomtatványba, a kis fatokból kiemelt Parker-tollába; ipszilonnal írja a nevét?… telefon van a lakásban?… a számot, legyen szíves!… most is megállapodhatunk, hogy mikor nézem meg a lakást… meg kell nézzem, másképpen nem árusíthatjuk… és helyette milyen lakásra gondolt?… hasonló méretűre, csak… mondjuk úgy, jobb helyen?

baranov2

Nem gondolt másik lakásra, vagy ha gondolt is, hevesen hárított; „most csak a lakásom mielőbbi eladásával foglalkozzon… hogy elmehessek onnan… hogy eltűnjek… most én semmi mással nem tudok törődni… értse meg, hogy itt halálos fenyegetések sorozatáról van szó… maga biztosan értelmesebb és emberségesebb, mint azok ott a kerületi kapitányságon… nem is tudom… talán bolondnak néznek… miből gondolom én, hogy az a jel, amit a bejárati ajtómra mázoltak, azt jelenti, hogy halál?… ilyesmit kérdeznek, és azzal a hihetetlen nyugalommal… Igen, tegnapelőtt vörös festékkel kenték az ajtómra azt a jelet… láthat effélét másutt is a városban… éjszaka összemocskolják a házfalakat, a hirdetőoszlopokat, a kapukat, a garázsajtókat… mindent beszennyeznek… mindent, amit találnak, mert hát nem az övék… nekik nem fáj… de mondja meg, voltaképpen kik ezek?… arabok… vagy kínaiak… miféle népség?… már többen vannak, mint a magyarok… és nem is cigányok… persze sok a cigány is, de a cigányok inkább csak hozzájuk csapódnak… mennek ezekkel, mert magukban még a gonoszságot sem tudják kitalálni… hanem hogy miért kell megtűrni ezeket, azt fel nem foghatom… kinek jó az, hogy itt van ez a sokféle náció! És ha már elmenekülnek a saját szülőhelyükről… mondjuk elmenekültek… jóindulatúan mondjuk így, pedig a nagyobb részük egyáltalán nem menekült, hanem azért települt hozzánk, mert itt mindent lehet… szabadabban üzletelhetnek… fajtalankodhatnak, bármit bűnözhetnek… igen, ezek bűnözők… és ha vannak is közöttük menekültek, akik tényleg csak szegények… afféle isten számkivetettjei… tegyük fel, vannak ilyen ártatlanok, akkor azokat miért nem tartják a menekült-táborokban?! Ezt mondja meg! Miért nem?… Mert az idegeneket könnyű felhasználni… vagy kihasználni… hogy is mondjam… pénzért ezek bármit megtesznek… Ha maga, uram, értesül arról, hogy engem… ha mégis sikerül nekik, mert nem tudok előbb elszelelni, és maga megtudja, hogy én… engem, mondjuk megöltek, akkor is kijelentem most magának, hogy ezek csak végrehajtották… Hát mi bajuk velem?! Semmi. A nevemet se tudják. Ezek megkapják a munkát… és elvégzik… ez így megy. És akik kifundálják a dolgokat, azok a rendőrséget is megveszik… A rendőrségen azt mondják, ez szabad ország… de mi az, hogy szabad? Én nem lehetek szabad?… vagy mondjuk, maga… A magyar emberek a saját hazájukban nem lehetnek szabadok? Ezeknek pedig egyáltalán nem való a nagy szabadság! Egyszerűen nem való nekik…”
rohadt átverés
A megbeszélt időben János hiába nyomta a kaputelefon csengőjét, a férfi nem jelentkezett. „Beszélgetés alatt ne nyomja a gombot!” Rövideket jelzett, sokszor. Aztán másik lakásba csöngetett. Senki nem szólt a készülékbe. A ház huszonkét lakásából valamelyikben csak talál élő embert. A csengőtábla fölött észrevett egy magányos gombot: dülöngélő betűkkel, két sorba írva: rend-elő, és még följebb az aranybetűs fekete táblát: dr. Szabó Tibor orvosi kozmetika. A csengetés mélyebben és erősebben szólt, mint a közös táblán próbálgatottak; senki meg se nyikkant, de a kapuzár berregve nyomban engedett. A riadt, s már menekülésre is elszánt délelőtti ügyfél lakása néma volt. A francba! rohadt átverés. Hogyan lehet ezt kivédeni? sehogy. Még onnan, az ótvaros falú lépcsőházból telefonált — legalább magával hozta a megadott számot; az is kamuszám? Minden kamu? Mellette az ívelt ablakkeret üres, de a tokban maradt annyi szilánk, hogy lássa: valaha színes üveg díszítette a lépcsőházat is. Mint a templomban. A férfi az első csörgésre beleszólt a kagylóba; „itt vagyok a lakás előtt, hát miért nem nyit ajtót?… mondtam, hogy fel kell mérnem…” Érezhetően megnyugodott, majdnem önelégülten beszélt: „Mondtam magának, hogy megfenyegettek… többször, életveszélyesen… maga nem olyan ostoba… és korrupt, mint a rendőrök… megértette… hát akkor hogyan képzelte, hogy abban a lakásban maradok?!… Nem árulom el, hol vagyok… minek?!… Nem adom fel magamat… csak úgy önként, ostobaságból… tudja, én katona voltam, és… minek magának a lakás?… látja a házat… igazam volt?… persze, szörnyűséges… a lakás meg semmi különös… a méretet, mindent megmondtam… és nincs benne semmi különös… ha akarja, én tanúsítom, hogy bent járt… nincs mit megnézni, higgye el… nem veszített semmit… adja el sürgősen… én majd hívom, de ha valami fejlemény lesz, ezen a számon megtalál…”

baranov3

Visszament a gangra nyíló lakásajtó elé; biztosan bent van, és élvezi a saját hülyeségét… élvezi, hogy félhetne… nem fél semmitől… vagy egy ilyen őrült másképpen fél… az nem is félelem… mindegy… Itt a házban akárki… az orvos-kozmetikus… sarlatán… az is valami őrült, vagy sarlatán, de legalább nem akar költözni… vagy akar… Ebben a házban jócskán akadna… bármelyikük könnyűszerrel meggyőzne, hogy őrült a pasi, és csak az időmet lopom. Közben mégis úgy fürkészte János a sötétbarna, kukucskáló ablak és levélrés nélküli, tömör ajtót meg körülötte a szürke, rücskös vakolatú falat, mintha felfedezhetne valami nyílást, aprócska, titkos lukat, mintha leleplezhetné ügyfelét, hogy azon át élvezkedve figyeli az ő toporgását. De miért toporog? Miért mondta délelőtt, hogy már aznap… hogy fél négyre ide jön…; megteszek minden tőlem telhetőt… Miért nem sikerül hárítania ezeket a lökötteket?… Hárítani!… Nem hárítja, inkább vonzza… gyűjti ezeket… meg se próbálja hárítani… nem igaz… Rájuk néz a nagy, szürke szemével… mintha figyelne… és ennyi elég, hogy keressék, a gyámolító hallgatásáért keressék… meg is találják és megtapadnak, mint valami légypapírra, úgy ragadnak… Ha kínos volna és undorítaná, nem hagyná, nem jönne engedelmesen, nem nézne rájuk türelemmel… nem is színleli a türelmet… de miért nem? Bárgyú volna?… egyszerűbb eljönni, egyszerűbb rájuk hagyni, s ezzel beszállni a történetekbe?… nem egyszerűbb. Ezektől az ügyektől és ezektől a manuszoktól a megélhetését sem reméli… semmit. Akkor meg? Fél az unalomtól? Lelkipásztorkodása voltaképpen mozizás? Jóságosnak mindenesetre nem képzeli magát… vagy önfeláldozónak… hogy tessék, vegyetek belőlem!… szaggassátok szét a testem, a lelkem… tessék… éljetek általam… Ezt nem. Előbb elhiszi magáról, hogy bárgyú vagy beteg. Lehet, hogy az. Beteg. Nincs elég életereje… nem képes védekezni, harcolni magáért… Ahogy Koleszár rá-rápillant… sajnálkozva, émelygős lenézéssel… a fiú tudja, hogy ő beteg… nemcsak hiányzik belőle a normális életrevalóság… ez betegségnek mondható… Hogy valaki órákon át hallgat egy ilyen pasast, a képtelen, hülye dumáját, és nem ám csak úgy tesz, mintha hallgatná, hanem be is engedi a szöveget az agyába… Betegség. Aztán meg eljön, telefonál, ácsorog egy lerobbant második emeleti gangon… detektívet játszik… szégyen, hogy nem sikerült egészen felnőnie… neki a legnormálisabb ügyfél meg a leghabókosabb is lehetséges bűnöző… vagy áldozat… vagy mind a kettő, sandít rájuk, mintha bűnözők volnának… áldozatok… azok meg hazudnak. Mindannyian hazudnak. Mindenki. Mióta belépett a céghez… az első pillanattól így érzi… valami kényelmetlen és büdös volt… az, hogy hazudnak… már a legelső jelentkezőről sejtette, hogy hazudik… elcserélném a Pozsonyi úti három szobás lakásomat két kisebb lakásra… vagy minőségi cserére gondoltam… és közben másfélékre gondolt… látszott, hogy másra… A legegyszerűbb kívánságok, az egyértelműnek tetsző kijelentések mögött… vagy körül… settengve mindig más is volt… ahogy megrebben a szemhéjuk… ahogy mondat közben megtorpannak… mióta is lakom ott?… lássuk csak… ki- meg behajlítják az ujjaikat, mintha számolnának, vagy oldalra döntik a fejüket… a nők édeskedése, ahogy bűvölnék… Az elmúlt nyolc hónapban annyi hazugsággal próbálták teletömni… Úristen! mennyivel… de miért hazudik mindenki?
ez a színtiszta magyar ember
„Ezt keresi?”, kérdezte a vörösre festett, fehér bőrű, kövér fiatalasszony, és az ügyfél lakása felé bökött. Mint egy frissen sült kelt tészta, kipúposodva a tepsiből. „Hála istennek! Végre!… El is viszi?… Tudja, hányszor jelentettük be?!… De maga nem rendőr… igaz? Akkor meg minek próbálja elhitetni, hogy ezért a rohadékért jött?! A rosseb viszi el… sohasem szabadulunk… a gyerekem egy esztendeje lépést sem tehet egyedül, vagy hagyjam, hogy ez az állat fajtalankodjon vele?… Tanítsam be a tízéves gyerekemet, hogy ez egy rohadék?… mert azt mondták a tanácsba… mi a fenének hívják ezeket a nagyszerű tanácsokat adó…? Maga is onnan van, igaz?!” Amikor a nő kapizsgálni kezdte, hogy János ingatlanközvetítő, alig csendesíthetően tombolt; „végül megússza… tudtam, hogy valahogyan majd elkenik… És maga itt játssza az ártatlant, mintha fogalma sem volna, kiféle, miféle az az alak… Adnak neki szép, új lakást… az ilyennek nem kell egy életen át gürcölni, hogy lehajtsa valami szar helyen a szaros fejét… látta egyáltalán azt a jómadarat?! Hát csak rá kell nézni… ne mondja nekem, hogy nem látta, miféle!… Jól megkente magát is, így van?!” A gang másik oldaláról visszacsapódott a nő sipítozása: látta… ta… ta… ta… nem látta…ta… megkente… „És mit ácsorog itt? Menjen, és kérdezze meg a házmesternét! Kérdezze csak meg!… Mi köze a Rózsikának ahhoz, hogy a lakók kinek adják bérbe a lakásukat?! Ez az elmebeteg valami missziósnak vagy minek képzeli a Rózsikát… miért engedi, hogy kínaiak meg cigányok jöjjenek ide!… de azt mondom magának, ez a színtiszta magyar ember, aki olyan nagyra van a magyarságával, százszor rosszabb, mint a kínaiak meg a cigányok… én nem vagyok oda egyikért se, de azok nem bántottak itt senkit… a cigányok se… a Fehérék pedig éppen olyan rendesek, mint mi… én a Fehér Petit bármikor beengedem a gyerekemmel játszani, még hívom is, gyere csak, Peti, itt legalább biztonságban vagytok, itt bent… az ajtó mögött, mert az a szegény kis ördög még sokkal jobban retteg ettől a baromtól… Hát miért nem védik meg a gyerekvédelmisek az ilyenektől a gyerekeket?… Mondja meg, miért nem!… Akkor mi a szarért vannak… az én pénzemből… mert abból adják a híres tanácsaikat… mit kezdjünk a tanácsokkal?! A seggünket se törölhetjük ki… Szóval most elviszik máshová?! Hát dögöljön meg!… és azok is, akik elmenekítik… Már régen börtönben volna a helye… réges-régen… De maga tulajdonképpen mi a francot ácsorog itt?… Vigye… felőlem vigye… ha azt a parancsot kapta, hogy vigye el, hát akkor vigye!”

baranov6

A vörös hajú, világoskék pulóveres tészta-nő félig János felé fordulva hadonászott. Lecövekelt a lakásajtaja előtt, lába közé szorította a zöldséggel-gyümölccsel telepakolt nejlonszatyrot, fogta a karikára fűzött, bőrnyelves kulcscsomóját, és átkozódva rázta a hat-nyolc kisebb-nagyobb kulcsot; „legszívesebben rádönteném a falat… ezt a rohadt, vékony falat, ami elválaszt tőle… mostanában nagy itt a csönd… csak mert készül valamire… és nem lesz az szép… higgye el, förtelmes lesz… pedig mi lehet még?! még mi jöhet, kérdezem… sejtelmem sincs, mi az, ami még nem történt meg… egy belvárosi házban… nincs olyan bűn vagy… a fővárosban!… Ha valakinek méltóztatna összehívni egyszer a lakókat, és végigmondhatnánk, mi folyik erre… meg hogy amikor már szorul a hurok, hogyan lesznek elővéve a kínaiak meg a cigányok… néha akkora itt a ricsaj, hogy megsüketül, megőrül az ember… ide hallgasson! Én egyedül nevelem a gyerekemet, és egyedül felelek érte… meg magamért… dolgozok, mint a barom, és iparkodok, hogy mindene meglegyen, és soha az életben nem kívántam senkinek rosszat, de ez itt… istenemre, nem csodálkoznék, ha valaki egyszer megsokallaná… ha elvágná a… hogy a francba mondjam?!… ha befejezné már valahogy az egészet… Nézze már!… Milyen hely ez?! Inkább arra lenne eszük azoknak a nagyokosoknak, hogy ne hagyják így pusztulni ezeket a helyeket… nem tanácsok kellenek az embereknek… nekem ne tanácsoljanak semmit!” — elállta az utat, a keskeny gangon János nem fért volna el mellette, s a nő közelebb volt a lépcsőhöz; ezért hallgatta bénán?; miért?, átugorja talán? vagy ellökje?; mondja, hogy pardon, elég volt, semmi közöm? Nem érzett késztetést, hogy akár egyetlen hangot adjon. Inkább leugrik a második emeletről… nyolc-kilenc méter az egész, s míg zuhan, a vörös hajú nézné, abbahagyná a károgást, a kulcsrázást, megfordulna, s ahogy arrébb lépne, a szatyor eldől, a paradicsom meg a barack kigurul, egyik-másik zuhan őutána, lassítva zuhannak, és végül totty… a nő nézné, kihajolna a korlát fölött és bámulna utánuk… nahát!, és a lakók, akik közül többen már hazajöttek a munkából, a lófrálásból, engedelmesen betértek az otthonukba, mint a karámba, már kipakolták a szatyraikat és káromkodtak, hogy az isten verje meg, most is ez a ricsaj… őrültek háza… hogy rogyasztaná össze!… de amíg ő zuhan, a hirtelen csöndre kinéznek, ajtók nyílnak, az óriásgiliszta házmesterné csücsörítené a száját…; nahát! ez is pont itt!; az orvos-kozmetikus felesége sikolt… vagy az sem… csöndben néznék… totty… meghallanák a letoccsanást, vad csapódást, és csak másodpercekkel később eregetnék azokat a hangokat, amelyek nyomban összefonódnak-gubancolódnak, vastag kötélféleként tekeregnek le, le, az udvar köve alá… mint valami óriásgiliszta…

Nem fog leugrani. Átpréseli magát a korlát és a nő feneke között. Hajlakk-, rúzs- és nehéz kölniszag kíséri még a lépcsőházi üres ablakkeretig. Lefut, el a házmesterlakás előtt, a romos, összerondított postaládák és a nyitott kuka előtt; nem érdekel. Micsoda?
senki sem érzi biztonságban magát
Megfoghatatlan, hogyan, miért nyomta — inkább csak véletlenül érintette — éppen azt a távkapcsoló gombot, amelyikkel az ATV Hyde Park Corner zagyválása este bejött. Sohasem látott effélét. Valami aluljáróban forgattak, s mintha bárki bármiről szónokolhatott volna a tucatnyi ácsorgónak. Ez volt a műsor. Vették, adták. Bujkáló ügyfele beszélt, hadonászott, mint a kövér nő a kulcsaival, félelem nélkül ágált, már kiabált. Ugyanabban az öltönyben volt, amelyikben délelőtt, csak kötött mellényt is vett a zakója alá. Hosszú ujjai a kamera felé bökdöstek; „mint valami Bábel… és addig kell rendet csinálni… megfékezni… amíg nem késő… ma senki sem érzi biztonságban magát a saját hazájában… mert lopnak, és most már ölnek is…”; János bambán csak nézte: hogyan lehet a pasas ott, ő meg itt, miféle véletlenek zizegnek a Föld légterében vagy az űrben, hogy megint látnia kell. Éppen ma. Mintha forgó vurstli-hordóban botorkálna. S mire mehet ezzel másnap délelőtt? Aztán? Mondogatja majd magában a szavakat, egész mondatot ismételget, végül már sírós-dacosan, hogy „mindenesetre nem hirdetem meg, be sem ütöm a gépbe”?

baranov8

Ebben a világban megeshet, bármikor megtörténhet, hogy bejön az irodába egy érdeklődő; „kicsi lakást keresek, de a Belvárosban… vagy mondjuk úgy, a város szívében, ahol mégsem túl drágák az ingatlanok… érti, ugye?…könnyen megközelíthető… hamar eljutni onnan bárhová, de mégsem olyan eszementen drága…a hatodik kerület például… Hajós utca… Ó utca… Dessewffy utca… maga már jobban ismeri… érti, mire gondolok…” Ő meg bólint. Megeshet.

[1] A Pannonráma című dekameron 11. novellája
kép | Vladimir Baranov-Rossine festményei