Levendel Júlia

MINTHA A VÍZILILIOMOKRÓL VOLNA SZÓ

1996 július

MINTHA A VÍZILILIOMOKRÓL VOLNA SZÓ
,,Örüljön, ha olyan papra lel, aki hébe-hóba dadog”
Heinrich Böll

A filmszemle idején pompás villámnyilatkozatot hallottam Vajda Mihálytól, a zsűri elnökétől. Olyasmit mondott, hogy ha valami tetszik neki, arról aztán szakszerűen el tudja mondani, hogy miért jó, miért esztétikai érték. A szinte csak egy mondatnyi megszólalást a televízió kamerája előtt kivételesen szerencsésnek éreztem, mert a felkínált okoskodást és fontoskodást kedvesen úgy pöccintette el, hogy nem lett nyegle vagy cinikus. Tehát „ha valami tetszik” az embernek, régimódian a zsigereiben érzi az azonosulást, az empátiát, izgul, torkát szorítja a megrendülés, rekeszizma fáj a röhögéstől, ámul, együtt szorong, együtt szenved, örül, áhítattal figyel és így tovább. De azt hiszem, nemcsak az egyszerű műélvezet, a régi-új műfogyasztás előfeltétele az érzéki érintettség — talán valamirevaló esztétikai teória sincs annak tudomásulvétele nélkül, hogy a mű az egész emberrel, a teljes személyiséggel kerül kapcsolatba, vagyis az olvasó, néző, hallgató testével is. Meglehetősen gyakran előfordul, hogy az ember tudja: ez vagy az értékes mű, megtanulta, hogy értékesnek, figyelemre méltónak tartsa, de ilyenkor csak az értelme — s minthogy az értelem is testi működéshez kötődik —, értelmének felszíne mozdul. Lehetséges persze, hogy a befogadó hiányosságai, előítéletei, elzárkózása miatt nem teremtődik meg a kapcsolat, talán akkor még nem teremtődik meg, de lehetséges az is, hogy a műben nincs készség, például azért nincs, mert nem igazán „mű”, vagyis nem embert megszólító alkotás. S bár nemigen gyötör a kérdés, hogy mi minősül művészetnek s mi nem (körülbelül annyira tűnik termékenynek az efféle disputa, mint hogy van-e isten vagy sem), de az többé-kevésbé bizonyos, hogy van művészet, s van (még mindig van) ember, aki igényli a művekkel teremthető kapcsolatot. Márpedig ha csak ennyit elfogadunk, nyomban furcsának tűnik Földényi eszmefuttatása[1] és határozott, összegző kijelentése a mai művészet lemondásáról és önkorlátozásáról.

monet1

„Duchamp személyében — írja — színre lép az a művész-típus, aki éppen a művészettel szembeni reflexek kioltásával hoz létre művészetet. Vele veszi kezdetét az a művészeti fejlődés, amelynek során a műalkotások a folyamatos önkorlátozás eredményeként születnek meg… Ahelyett, hogy az alkotó megfellebbezhetetlen kijelentéseket nyújtana a világról, kimondatlanul is az úgynevezett ‘objektív valóság’ és a reflektálás szétválaszthatatlanságát sugallja … Az önkorlátozással lemond az egyértelmű eligazításról; az iránymutatásról és céljelölésről, lemond arról, hogy egy feltételezett … közösséget képviseljen és annak nevében szóljon … Tehát hogy – á la Balzac — mindenben illetékesnek vélje magát. Legkésőbb Duchamp óta az európai művészet minden műfajában ez az önkorlátozás vált belső paranccsá … A művészet önkorlátozása… nem a ’valóság’ előtti kapitulációt jelenti — ellenkezőleg: ennek komolyanvételét, vagyis esendőségének, átláthatatlanságának, emberi ésszel való bekeríthetetlenségének a tudomásulvételét. Arrogancia helyett tehát alázat, gőg helyett rezignáció, mindentudás helyett irónia, melodrámai pátosz helyett igazi tragédia, kioktatás helyett az érzékenység ébrentartása.”
szeretem ezt a fintort
Erről a belső parancsról, mondhatni ellen-kategorikus imperatívuszról legelőbb Böll csodálatosan tömör tézise jutott eszembe, hogy ugyanis nem lehet valaki kicsit művész, ahogyan nem lehet kicsit terhes sem. S hogy a Földényi-írásról gondolkodva aztán mintha itt meg is tapadtam volna, és egyre-másra Böll-művek, mondatok, fordulatok ötlöttek fel bennem, annak mindenekelőtt az az oka, hogy a „művészet” szó hallatán oly könnyen átérzem a bölli félszegséget; én is fedezékbe vonulnék, mint Murke a Rádió büféjében, s ugyanakkor — mint ő — nem szimpla gyávaságnak gondolom a kitéréseket: amit és ahogyan a művészetről, a művészet mai lehetőségéről, helyéről, „sorsfordulójáról” mondunk vagy nem mondunk, az meglehetős pontossággal fejezi ki véleményünket és eszményeinket (már akinek van ilyesmi) a létezésünkről. Szeretem Böll clown-arcán a sohasem látott fintort, a keménységen átütő szelídséget, amit mégis megfegyelmez az értelem és a meggyőződés, az érzelmesség rejtegetését iróniával, öniróniával; a fintort, amibe bizonyára sok mindent beleképzelek, de különben is: ötletesebb, posztmodemebb mozzanatot ennél a fintornál aligha választhatnék. Van ebben kétely meg bizonyosság, külön-külön és vegyítve, s persze a teoretikus alkímia derűs megmosolygása és mindenfajta szenilis, báva, elkenős derű és mosolygás elutasítása. Mondom, szeretem ezt a fintort, a fegyelmezett és folyamatos önreflektálást, ami nem hasonlít semmiféle egoizmusra, nyílt vagy burkoltabb nárcizmusra. Ez a fintor érdeklődő, meleg pillantással társul, és szavakkal, hogy a művészetben nincs defenzivitás, mert az (nevezzük önkorlátozásnak vagy lemondásnak) éppúgy, mint a szeretetben, szerelemben, önfelszámolással jár. A mű — akárhogy is csűrjük-csavarjuk — teremtés, aktus eredménye, így hát mulatságos riadozni az aktus céltudatosságától és célratörésétől. Vajon gondolt-e konkrét művekre Földényi, amelyekre az arrogancia, gőg, mindentudás, melodrámai pátosz és kioktatás jellemző, mert nekem egyet sem sikerült felfedeznem az elmúlt évszázadok terméséből, illetve csak olyasmit, ami éppen mert arrogáns, melodramatikus vagy kioktató, esztétikailag (s ezzel együtt érzelmileg, gondolatilag) csorba, silány. Hiszen a „vélemény” – a markáns, határozott vélemény — még nem kioktatás. S mert a 20. század keserves tapasztalata, hogy a hatalom koncentrálódása és növekedése közben, a totalitárius államalakulatok létrejötte során eszméket, alkotásokat is fölhasznál, s hogy eszmék és alkotások olykor egyáltalán nem ártatlanul, éppen csorbaságukkal, tévesztéseikkel kínálják a fölhasználást és szolgálják a megnyomorítást, szabadságtiprást, nos, számomra mindez még nem ok az önroncsoló visszavonulásra, lefokozásra. Nálunk az ötvenes-hatvanas években még kötelező ideológia-hirdetés, közéletiség, egyenoptimizmus és kivezető út-mutogatás szép lassan, látványos fordulatok nélkül, mondhatni, posztmodern forradalom-ellenességgel már a hetvenes évektől átcsúszott a politikai diktatúrát utóbb felváltó gazdaságuralom szolgálatába, éppen az eszmék kiiktatásával, a művészet önkorlátozásával, eljelentéktelenítésével, az üres, lefegyverző pesszimizmus szajkózásával, most a szétesettség szétesett mutogatásával, az ötletvillanásokat produkáló művészek ön- és közsztárolásával. Politikai és főként pártpolitikai állásfoglalástól függetlenül ezért eszmény (az egyetlen még biztosan fellelhető eszmény) a politikai — szociális! — fájdalmakon felül- és túlemelkedés — és ezért minősül korszerűtlennek, romantikusnak, csököttnek a teljesség vágya, az alkotó illetékességtudata, ezért nevetséges a teremtő- és ellenállóerő, egyáltalán: minden erő, a kritikai szellem és így tovább. Pedig ebben a darabokra hullott világban (amely közben az embernyomorítás és kizsákmányolás minden korábbinál egységesebb formáját, az élet egészét átfogó, mert például kívánatos módozatát produkálta) még inkább a — nem visszatükröző, nem ideológiáktól vezérelt, hanem ahogy Böll mondja, szabad, rendezett és vigasztalhatatlan — művészet segítheti a védekezést, a legalapvetőbb emberiesség őrzését, igen: az ellenállást. A nem lemondó, nem önkorlátozó, nem visszakozást hirdető, vagyis a rosszat semmilyen ellenideológiával sem szelídítő művészet. S mert az alkotók lépten-nyomon tapasztalják azt is, hogy mégsem tudnak megfelelni, hogy ez a mindeneket magába gyömöszölő, elfogyasztó, az ellenállásokat is befogó-befogadó világgépezet nem játszható ki, hogy semmilyen magatartás, semmilyen teljesítmény nem ad jó, vagy legalább elfogadható közérzetet, hogy az ember bármit tegyen, bárhogyan válasszon, sohasem érezheti erkölcsösnek magát — mindez megint csak nem ok a lefokozásra. Pragmatizmusról itt amúgy sem lehet szó.

monet2

Hogy a posztmodern számtalan megnyilvánulásában mennyire benne van előzményként a Dada, az, gondolom, kétségbevonhatatlan, csakhogy számomra például nem olyan egyértelműen pozitív a Dada szerepe. Ha Földényi érvelő-bizonyító névsora (Joyce-tól és Poundtól Esterházyig vagy Kukorellyig) mellé én csupán Franz Kafkát idézem, hogy a dadaizmus „rokkantság, eltört hátgerinc, szétzúzott hit”, tudom, megint szelíd konzervativizmusomat fitogtatom, s mániákusan visszakanyarodom a művészet erkölcsi kérdéseihez, holott ezen kellene túljutnunk? Felszámolni a kérdéseket is, hogy szavaink esélyesek lehessenek az „ezredvég hiteles megnyilvánulásaira”? De talán a Dadáról — s persze a különféle posztmodern gesztusokról — gondolkodva sem felesleges a megkülönböztetés, az árnyalás, elsősorban az erkölcsi összefüggések vizsgálata, hiszen annyira különböző „kimenetelű”, jelentésű, hatású lehet egy romboló tett vagy egy fricska. Stockhausen Helikopter-vonósnégyese — bármennyire érzékletes, pontos és vonzó Földényi leírása — közel sem érdekel annyira, mint Böll hőseinek, a két Gruhlnak a happeningje, performance-a vagy Gesamtkunstwerkje, ez az ötdimenziós, az építészet, szobrászat, irodalom, zene és tánc eszközeit használó alkotás, minthogy a Bundeswehr dzsipjét dalolva felgyújtani és boldog pipaütögetéssel nézni a lángoló kocsit, csakugyan gyönyörűséges, értelmes és emberi. Mert szembefordulás „egy üresjáratú adminisztratív apparátus abszurd voltá”-val. Persze a legmélységesebben egyet tudok érteni és érezni a nyugdíjba vonuló bölcs Stollfuss bíróval, hogy ,,ha az efféle ‘műalkotások vagy ihletett pillanatok létrehozása’ elharapózik, akkor az pusztító következményekkel járhat, mert valószínűleg mint minden, ami túlságosan népszerűvé válik, giccsé merevedne, és tucatművészetté alacsonyodna.” Vagyis mintha igazi ellenállás, szembefordulás nélkül értelmüket veszítenék az ötlet-művek. Már csak úgy tesznek, a régi meghökkentés elemeit használva úgy lépnek fel, mintha lázadnának, közben azonban azt sugallják, hogy nincs mi ellen, nincs miért, s inkább csak önnön érvényesülésükért, a figyelem felkeltéséért,,furcsák”. Az ötlet-mű pompás és maradandó lehet, akár az ezredvég hiteles megnyilvánulása is, de csak akkor, ha a konvencióellenességgel tüntető mai konvenciókkal is szembe mer fordulni. Ellenállás, szembefordulás, művészi bátorság — persze kétesebb fogalmak, mint valaha, a művésznek mintha nem hét meg tizenkét, jól körülhatárolt és megnevezhető fejű sárkánnyal kellene megvívni, s mintha arra sem lenne módja, hogy ne törődjön a sárkányokkal. Muszáj törődnie, mert az önreflexió elemibb követelmény, mint valaha, olyannyira, hogy ebben már-már sorsfordulót érzékelek. Az embernek így néha még önmaga elől is fedezékbe kell vonulnia — kellene.
nosztalgia aztán soha
A minap például, amikor Hódmezővásárhelyre hívtak könyvtári beszélgetésre, amolyan régimódi író-olvasó találkozóra, s a környék térképét, a jól ismert helységneveket böngésztem, úgy döbbentem a kicsi megjelölésre: Kútvölgyi Gyógyintézet, akárha mindjárt irodalmiasan ama mélységesen mély kútba néznék, mintha dolgom lenne vele, mintha feldolgozandó téma lehetne az a gyógyintézet. Azt mondtam, szeretnék elmenni Kútvölgyre, de nyomban vissza is vontam: ha belefér még a délutánba a tizenegy kilométeres kitérő, esetleg elmehetnénk Kútvölgyre, de nem fontos, majd meglátjuk, ahogy alakul; és mentegetőztem, hogy semmiféle nosztalgia nem támadt bennem, nem, nosztalgia aztán soha, most sem; akkor meg miért a fellobbanó, kívánságnak alig nevezhető, homályos, alaktalan — mi is? kicsi lökés, hogy kell, és a nyomban ágaskodó kontroll, hogy ne légy irodalmias, ne vadássz motívumokra, és a kontroll kontrollja is, hogy ne háríts és ne okoskodj, s ha bármiféle elmélettel bajlódsz, hát tudd: olyan szakma ez, amiben — ha szerencséd és kellő szuflád van — Prométheusz lehetsz és a keselyű is, és közben még meg is mosolyoghatod ezt a fennköltséget — az efféle belső disputa igazán korszerű, de mintha mégsem erről volna szó.

monet3

Úgy láttam hétéves önmagamat a kútvölgyi vasútállomáson, a délutáni napsütésben — az öcsém kezét szorítom, várjon ő is nyugodtan, négy-öt lépésre a sínektől, ne koszolja össze magát, míg befut anyámmal a Szegedről érkező szerelvény —, ahogy tárgyilagosan, szemérmesen régi fényképre bök az ember: aha, ez és így. 1951 nyarán, az iskolaév befejeztével a kútvölgyi szanatóriumban, pontosabban apám szolgálati szobájában laktunk, és anyám járt be Szegedre dolgozni a hajnali vonattal, s jött vissza délután. Néhányszor én is utazhattam azzal a hajnali vonattal; a legélesebb és leginkább összefüggő emlékem, hogy baktatunk az állomásra: a sötét parktól, a tavirózsás vagy vízililiomos, békaszótól még kísértetiesebb víztől és a páfránnyal benőtt, hatalmas fáktól féltem ilyenkor. Felismerném azokat a vízi virágokat, de nem tudom, liliom vagy tavirózsa. Ezt tisztáznom kell. Mintha kilométernyi lett volna az az út — most rövidke persze, a park se park, kert inkább.
azonosulást provokált
1951 elején — talán így kezdhetném, de mintha a mesével én magam is történelemmé hűteném a történetemet, vagy éppen ellenkezőleg? Mondd! Mondom. 1951 elején már megtervezték a Rajk-ügy méreteihez hasonló, reprezentatív pert, a volt Márciusi Front résztvevőinek felszámolását — Haraszti Sándort már ’50 novemberében letartóztatták, ’51-ben elvitték Donáth Ferencet, Losonczy Gézát, Újhelyi Szilárdot, és talán az első számú vádlott a belügyi államtitkár, majd ’50-ben a miniszteri székben Kádárt követő és akkor még hivatalban lévő Zöld Sándor lett volna. Zöld a negyvenes évek végén a szegedi pártbizottság titkára volt, s gyanítom, hogy apámat, aki évtizedek múltán is úgy beszélt a nála csak hét esztendővel idősebb, orvosi végzettségű politikusról, mint a legszeretettebb tanárairól, mestereiről (ezt a hálát és tartós elragadtatottságot én sohasem érezhettem, és talán igaztalan fölénnyel gyerekesnek is véltem) — apámat elbűvölte Zöld szívós ügyszeretete. Sokáig, úgyszólván örökre ő testesítette meg neki az eszményi kommunistát, a társadalom értelmiségi harcosát. Zöld bizonyára értett ehhez a bűvöléshez. Milyen nagyszerű ötlet volt, hogy szívbeteg lévén a napi injekciózásra még medikus apámat kérte, s mert apám szabadkozott, hogy Szegeden kitűnő klinikusok vannak, meg is indokolta választását: így olcsóbb lesz, te nem kérsz előléptetést vagy fizetésemelést. Ilyen volt egy puritán, a tehetséget felismerő politikai vezető. Azonosulást provokált. Az ügy és az ő személye összeolvadt, és megadóan lehetett rajongani ezért az eggyé vált tüneményért. Amikor közvetlenül az orvosi diploma megszerzése előtt hivatásos pártfunkcionáriusnak hívta apámat, és szabódást érzékelt (mégsem lesz orvos, ahogy gyerekkorától akarta?), a saját példájával érvelt: a berettyóújfalusi csizmadia fiának sem volt könnyű eljutni az orvosi diplomáig (ahogy az elemi osztályokat is alig végzett pesti kocsmáros fiának sem), s most mégis azt csinálja, amit kell. Így aztán apám (nem volt méltóbb válasz, mint a bizonyítás) egy időben cselédkönyvezett és volt pártfunkcionárius — 1951 márciusáig. Akkor — Gerő Ernőné ismertette a kizárási határozatot — „pártba beépült, trockista ellenség” lett. Az érthetetlenségtől gyötörten, szinte rejtőzködve, hogy ne kompromittálja a belügyminisztert, Pestre utazott és késő este telefonált. Zöld a lakására hívta, ágyban, pizsamában — baráti meghittségben — fogadta, de a kérdésre: tudsz segíteni?, azt mondta: nem. Ennyit: nem. Néhány nap múlva, a letartóztatását megelőzve, lelőtte a gyerekeit, az anyját, a feleségét (vagy a kedves, puha Rozika öngyilkos lett?) s magát. Apám negyvenkét évvel később is azt írta A túlélő című könyvében, hogy ,,A találkozásunkat követő tragikus családi öngyilkosság sok mindent megértetett velem: szemérem, zárkózottság, fájdalom, a végső csalódás önpusztításba sodró szomorúsága mind elfér egy ’ismét’ hidegnek érzett tekintetben.” És másutt: „Felszöktem Pestre, Zöld Sándorhoz, ama utolsó találkozásra. Pár nap múlva Zöld öngyilkos lett, én érdektelenné váltam — politikai ’romkáder’ lettem. Hogy eltűnjek Szegedről, kihelyeztek a Hódmezővásárhely melletti haldokló tbc-sek elkülönítésére szánt Kútvölgyi Szanatóriumba. Büntetésből? — Életem nagy, sok mindenért kárpótló jutalma lett ez a fordulat. Orvos lehettem, gyógyító orvos…”

monet4

Az állomás mit sem változott, de meglepett, hogy ennyire közel van, a szanatórium — most bezárt — kapujával szemben, a sínpárok itt futnak, itt, ahogy kilépünk; nem a teret éreztem kisebbnek, hanem saját egykori teljesítményemet. Menjünk vissza a kőfal mentén? Oda a portáshoz? Magyarázzam meg, miért akarok bemenni? Mit mondjak? Ha már eljöttem idáig, most mit mondjak? Fehér kosztümben, sötétkék selyemblúzban, sötétkék velúrcipőben, sötétkék velúrtáskával, néhány csepp kölnivel, mint egy idegenbe szakadt és hosszú idő után hazalátogató, s mintha zuhannék abban a kútban; nem akarok semmit, nincsenek nosztalgikus szívdobbanásaim, nem igyekszem halottak nyomában, és főként nem keresek témát. Hogy kit keresek? Nem, köszönöm, csak körülnéznék. Gyönyörű tó volt a parkban, azt hiszem, vízililiomokkal, és magas, borostyánnal benőtt fák. Most értelmi fogyatékosok otthona ez, a tavat persze be kellett temetni, veszélyes volt, nem szép látvány, sajnos, a sok törmelék, ez a rengeteg rozsdás lom, igen, minden nagyon rossz állapotban van, tudják, itt sincs pénz semmire, de tervezzük, hogy a következő hétvégén, amit tudunk, mi magunk rendbe hozunk, csúnya így, ugye, valamikor más volt, menjenek csak, nem zavarok, menjenek. A kis ház, amiben a szolgálati szoba volt, alig pár lépésre van a főépülettől, szinte a tövében — hogyan vigyázhattam volna eredményesebben, hogy az öcsém ne menjen a fertőző betegekhez? A tó helye még látszik, kicsi gödör, teledobálva kimustrált, rozsdás ágyakkal, vödrökkel, vasrudakkal, szétmállott papundeklidobozzal. És nincs, akitől megkérdezhetném, vízililiom volt vagy tavirózsa. Nem akarok sírni. Akkor sem sírtam. Amikor a szegedi kollégiumi lakás előtt megállt éjszaka a dzsip, és anyámat bevitték elbeszélgetésre, felébresztett engem, de tudtam, mi a dolgom, ha reggelre nem jön vissza; nem sírtam, és amikor hajnalban végigmentünk itt a parkon, és féltem a békás-fényes víztől, akkor sem sírtam, dolgom volt, és helytálltam, elhoztam az ennivalót a konyháról, és délután megmosdattam, felöltöztettem az öcsémet, és időben kimentünk az állomásra, és szorosan fogtam a kezét. Bénák és hülyék néznek, tolókocsiban és padon ülők, gyerekek és öregek, a máltaiak támogatják az intézetet, s mint másutt is, együtt van mindenki, születési sérült, dementálódott, pszichotikus — mint a kiszárított tó. Szemét. Az ápolónő biciklivel jár ki Hódmezővásárhelyről, nem lehet több húszévesnél, nem tudhatja, vízililiom vagy tavirózsa. Mindegy. Ezért nem lehet sírni. ’50-ben a balatonvilágosi pártalkalmazottak gyereküdülőjében nyaraltam, méghozzá két turnusban, kényeztetett kedvenc voltam, kivételezett, hiszen a többiek már mind iskolások, én meg csak szeptemberben kezdtem az első osztályt. Ezért jelenthettem olyan gyakran a zászló fel- és levonásakor, de itt a kútvölgyi szanatóriumban még jobb volt: mintha már igazi felnőtt lennék. Tetszett hozni nekem órát? Máskor tessék hozni nekem órát. Úgy szeretnék egy órát. Most el tetszik menni? Hová tetszik menni? Honnan tetszett jönni? Igazán itt tetszett lakni? Én már két éve itt lakok.
nem múló lelkifurdalás
Közös doktornőnk volt, a Zöld gyerekeknek meg nekünk, és a hatvanas években elmesélte, hogyan kérte őt Zöld Sándor, hogy vizsgálja meg a gyerekeit, rosszul néznek ki, sápadtak, talán levegőváltozás kellene nekik, talán el kellene őket vinni valahová, nézze meg, és ő gyanútlanul elővette a fonendoszkópját, és kopogtatta a hátukat, és megnézte a torkukat, nyomogatta a hasukat, gondosan mindent, fület és térdreflexet, persze ezt mind nem mesélte el, de könnyű volt elképzelni, s hogy nyugtatja az aggódó apát, nem, Sándor, biztosan nincs semmi bajuk, biztosan nincsen, és a nem múló lelkifurdalás, hogy hülye volt, értetlen, nem fogta fel a burkolt kérést, nem vitte el, nem menekítette meg a gyerekeket, legalább őket. Apám pedig mintha mindvégig megértené Zöld iszonyatos tettét, azt mondta nekem felnőtt vitáinkban is, hogy így, ezzel a brutalitással tiltakozott, s mintha csodálná a bátorságát. Nem lett Zöld-per, apámat börtönbe se csukták, bizonyára tényleg nem volt rá szükség, odalökték a haldokló tbc-sek közé, a vízililiomos tó a világ végén is túl, és apám talán magában sem mondta volna így ki soha: elrettentette ez az eszményi, kommunista brutalitás. Ha Zöldet akkor börtönbe zárják, ha kivégzik, ha bárhogyan mártírhalált hal, beismerő vallomással asszisztálva akár egy nagy, reprezentatív perben, apámnak példakép marad — így csak mondta, győzködte magát, hogy nagyszerű volt, hogy ez hősiesség. Mert makacs volt, hálás és hűséges a végsőkig — és normálisan érzelmes. De amikor az év végén rehabilitálták, visszavették a pártba, és megkérdezték, hol, hogyan folytatja harcát, nem kísértette többé a hivatásszerű politika. Semmilyen pozíció, hatalom. Bár az korábban sem, ezért aztán nem is került igazi hatalmi pozícióba, és sohasem tapasztalta meg a funkcionáriusok életmódját, például az anyagi kivételezettséget meg az ezzel együtt gyorsan kifejlődő (mert csírában bizonyára nagyon sokakban létező) kivételezettség-tudatot; sohasem jutott eszébe, hogy valami járna neki, megilletné, hogy ennyit-annyit igazán megérdemelne, s bár nem beszéltünk erről, gyanítom, hogy az utolsó évtizedekben ő is inkább megilletődötten nézte a fogható, fogyasztható, már neki is elérhető javakat: ki gondolta volna. Mennyire értem, érzékelem a nagyon szeretett Okudzsava nekem túlságosan lágy, olvadékony önéletrajzi regényében bolyongva, hogy ha a hit, az infantilis, akarnok vakhit nem konvertálódik, ha roppant ritkán, de bújtatva sem egyszerűsödik fizetőeszközzé, az ember (és még a gyereke is!) megmenekedhet a torzulás közönségesebb formáitól.

Elég volt egy pillantást vetnem a megmaradt borostyános fákra, a tó-gödörre, a parkba hajított ládákra, kikopott szerszámokra, csődarabokra, törmelékre; nem álltam meg mélázva, még csak nem lassítottam — ha már eljöttem, ha már így alakult, jutott rá idő, ha a bezárt főkaputól visszabotologtam a kőfal mentén az oldalsó bejárathoz, ha mégis dadogtam néhány szót a portásnak, ha itt is volt minden, és semmi sem volt, ahogy az ilyesmi lenni szokott, mi mást tehettem? Feszengtem ebben a tavirózsák nélküli, oly szabályosan összement kertben. Minden annyira szabályos volt. Hogy rövidebbek az utak, alacsonyabbak a fák, az épületek, hogy nincsenek megrendítően, romantikusan sugárvérzésben meghalók, helyettük az idióta tekintetűek, a motyogók, a matatók, hogy felnőttem, öregszem, eljövök ide, de még hárítom, és szabályos, hogy mindezt gyötrelmesen szabályosnak érzem, mintha most is állnék egy állomáson, az időre érkező vonatot lesem és szorongok a mulasztásaimért. Kötelességszerű, az is kötelességszerű, ahogy körbejárom még a kis épületet, próbálok belesni az egykori szolgálati szobába – másképpen kellene? Bizonyára megkérhetném, hogy kinyissák az ajtót — minek?

monet5

A kiszárított és kacattal halmozott tóra megidézhetem a liliomokat (liliomok lesznek, mint Monet hatalmas vásznain. A giverny-i park, tó, japáni híd ihletésére évtizedeken át egyre hatalmasabb vásznakra festette liliomait, telhetetlenül és gyötrődve-őrjöngve készíttetett négy, hat, tizenkét méter hosszú vásznakat; szépség és igazság bekerítésének annyi módja van — miért ne tehetne valaki úgy, mintha a vízililiomokról volna szó. A kölni Könemann kiadó a világ egyik legszebb albumát jelentette meg ezekkel a liliom-reprodukciókkal, angol nyelvű szöveggel – a könyvet Kínában nyomták —, tavaly a fiamtól kaptam, s azóta itt van elöl, szembefordítva a polcon, nekitámasztva a könyvgerinceknek — Water Lilies, tehát vízililiomok), megidézhetem a liliomokat meg a békaszót, az éjszakai vízbe holtak süllyedését láthatom, lelőttekét is, megszépítve így a mésszel leöntött, elkapart halottakat, vagy épp ellenkezőleg: kéjesen húzogathatom a szeméthalomból a csöveket, farudakat, kócot, mintha megfelelő mondatokat keresnék a gyönyörködtetéshez, s persze a legokosabb nem törődni az egésszel.

De hogy kerültem ide? Úristen, hogyan. A Kútvölgyi Gyógyintézetbe és a kútvölgyi témához — mert itt vagyok, bár ácsorogni-ábrándozni-tetszelegni az egészben, ettől annyira irtózom. Mintha örvény húzna, de nyomban érzem, hogy örvényt emlegetni egy kiszárított tó mellett, veszélyesen zavaros; ilyen metaforákat lengetve válnak pártpolitikussá az írók.
tavirózsa és vízililiom
Megtudom később, hogy tavirózsa és vízililiom ugyanaz; mulatságos. Mintha minden homály így oszlana el. Akkor hát sehol semmi rejtély. Példálóztam az önreflexió szükségességéről, s közben világossá vált számomra: ahhoz, hogy írás szülessen, valamennyire el is kell hessenteni folytonosan ólálkodó kritikus, önironikus, fékező énünket. És világossá vált — megint —, hogy nincs teória, amely biztonságérzetet adna s a kizárólagosság pózában szólhatna.

Csakhogy ez még nem magyarázat kacskaringóimra. El akartam talán mesélni (megköszönve Földényinek az alkalmat), hogy az a Kútvölgyön nyaraló hétéves kislány József Attila-versekbe kapaszkodott, s ma már rekonstruálhatatlan ugyan, mennyit értett belőlük, de a vászonkötéses Cserépfalvi kiadás ceruzával összerajzolt példánya létezik; a bekarikázott versekhez azt írtam: ESZT, így: ESZT, vagyis ezt és ezt, sok verset, ezeket megtanulom, betéve tudom majd, hogy mindig velem legyenek, védjenek talán, mint az ólomkatonák. Csak elismerően biccenthetek: épen működtek az ösztöneim. A történethez azonban hozzátartozik — és meglehet, körülményesen, ezt is el akartam mondani —, hogy nekem az ’51-es nyár élettényeihez kötődnek a József Attila-versek, oda kötődnek legmélyebben, s persze nemcsak azért, mert első, meghatározó olvasmányom lett, hanem azért is, mert ahhoz az élethez — ha tetszik: ahhoz a valósághoz — az a művészet passzolt, s voltaképpen most is erről van szó: ragaszkodom azokhoz az otromba súlyokhoz, amelyektől felemás sorsfordulója után a művészet szabadulni igyekszik. A katarzishoz legelőbb, de a kiszámíthatatlansághoz és a merész nagyot akaráshoz is — mit tudom, mihez. Biccentésemben azonban több a tétovaság: épnek mondható még ez az ösztön?

[1] A Liget 1996/5. számában jelent meg Földényi F. László A művészet felemás sorsfordulója című esszéje. Ehhez kapcsolódott a következő számokban Márton László, Simon Balázs, Balassa Péter, Levendel Júlia és Sándor Iván írása.
kép | Claude Monet: Vízililiomok