Levendel Júlia

MIFÉLE JELET VÁRSZ MÉG?

1988 tél

MIFÉLE JELET VÁRSZ MÉG?

Ázottan állt egy aládúcolt ház előtt, a korhadó gerendának döntötte a hátát, én meg szinte ugyanabban a pillanatban, mikor észrevettem, gondolattalanul azt is tudtam, hogy a mocskos, málló fa foltot hagy a fehér bundáján. Felfelé nézett, dacosan odatartotta arcát az esőpermetnek, és sírt. Körülöttem nagyvárosi és karneváli szemét: eldobott papírtrombita, szakadt sztaniolsüveg, műanyag pohár, szétdurrantott zacskó, kiköpött szotyolahéj, vodkásüveg, lucskos álszakáll. Az utcai lámpa megvilágította, akárha én állítottam volna be. Talán úgy is néztem, egyetlen pillantással elkapva az egészet és mégis méricskélve: jó lesz-e. Ismerős volt a helyzet, hogy figyelek, döntök majd, de az első villanás után mintha azt is mondtam volna magamnak: ilyet! soha még ilyet az életben! Mindenesetre a mesterségemnek köszönhető, hogy vártam, minden rebbenésére odatapadtan, mozdulatlanul hagytam, hogy csinálja. Kíváncsi lettem, kegyetlenül, gyermekien kíváncsi, „ha már így adódott”, meglesni, behatolni a tilosba, és a sokkoltató felismerést mámor követte. Nem történt velem semmi, nem kell csinálnom semmit. Néztem őt lopva, ennyi az egész, aztán dideregni kezdtem. A rémület mélyebbre hatolt, mint először hinni lehetett. Nagyon mélyre. Ha vakító fényben Szűz Máriát láttam volna, talán büszkévé tesz és hencegek a kiválasztottságommal, de hogy egy kétmilliós városban szilveszteréjjel a saját lányomat veszem észre, ázott kutyakölyökként, kiszolgáltatott magányban, ez a magamfajta gyanakvót is megborzongatja. Miféle jelet vársz még?
csak meg ne érintsék
Részegek botladoztak, jókedvre elszánt társaságok, hangos és begubózó párok; a céltudatos sietők és az utcán mulatók olykor közénk kerültek, biztos fedezékemből akkor sem mozdultam. Hallottam a jószándékú biztatást, „nocsak, kislány, ne bánkódj!”, és a böffenő ajánlatokat. Csak meg ne érintsék. Valami ingerültséget is éreztem, hogy miért áll ide prédának, szemérmetlenül, mintha jelen sem volna, holott itt van, kihívóan, megrettentően. Ő volna a jel?

Milyen hosszú idő, másodpercek teltek el, hogy őrá nem is gondoltam: mi baja? Hogy került ide? Pedig soha senkit nem szerettem úgy, mint őt. Amikor megláttam, az ijedelemmel vagy megvilágosodással együtt érzékeltem hatalmas, mitikus szeretetemet; még jó, hogy nem motyogtam révülten: Panni, Pannikám. A rajongás görcséből lassan találtam vissza a szokott gyöngédségbe, de akkor is: tetszett nekem. Nem érte aggódtam. Ahogy felvetette a fejét, finom vonalú arcéle még törékenyebbnek és büszkébbnek tűnt. Ő is tudta, hogy így szép, a fényképezésnél is igyekezett félprofilba állni, megmutatni hosszú, kecses nyakát. A haját laza kontyba fonta, mielőtt elindult délután, félóránál is többet fésülködött – gondossága aztán mivé lett, bosszúállón hagyta, hogy a frizura romjain sírjon a világ. Fekete, hátul mélyen kivágott ruhát vett fel, s amikor – úgy gondolom – elégedetten jóváhagyta és elkészültnek nyilvánította a toalettjét, bejött hozzám. „Mondd, apa”, kezdte a társalgást, és a világért sem kérdezte, hogy tetszik-e nekem, hogy szépnek találom-e. Már két-három éve, vagy talán jóval több, hogy lepleznie kell a kacérkodását. Amíg kislány volt, bemutatta az új ruháit, odaállt elém, pörgött, hajlongott és faggatott: így szebb, vagy úgy, befonva viselje a haját, vagy vágassa rövidre. Az elismerésre most is szüksége van, de mindig ravaszkodik, hogy magamtól fedezzem fel a változásokat, ő meg – mintha nem törődne az efféle hívságokkal, a külsődlegességgel, s mintha felnőtt-barátságunkhoz méltatlan volna a kellemkedés – lazán oda sem gondol. „Mondd, apa”, kezdte, de én bólintva elébe siettem, „csinos vagy, csak túlfestett. Egy kilót töröljél le”, a hangom azonban a feltétel nélküli hódolatot trillázta, ő belevörösödött, és kapkodva megrántotta a vállát. „Mondd, apa, elmész Radosékhoz? Jó az neked?” „Elmegyek. Az én koromban már nem azért megy az ember valahová, mert a jót keresi. Mindegy. Nincs ennek jelentősége”, s amint várható volt, erre felszisszent, pedig nem sajnáltattam magamat, és nem ügyeskedtem, hogy dédelgessen.

Dark City Alley

Ötvennyolc éves vagyok, a roggyantságtól talán még távol. Nem híztam el, a hajam megritkult, de rövidre vágatva fiúsnak tűnik; alig őszülök. Csupasz arcomon kétoldalt mély, keserű gyűrődés – bohócmaszknak is jó. Derűsebb napjaimon azt remélem, hogy lélekben sem rongyolódtam el. Amikor erre gondolok, kapkodva – mégiscsak mentegetőzve? – hozzáteszem, hogy huszonharmadik éve rendező vagyok a televízióban. Önvizsgálataimat magánügynek tartom. Nem írok naplót cinkosan az utókorra kacsintva, nem terjesztem a legjellemzőbb-felháborítóbb pletykákat, nem érdekel, hogy milyennek látszom – kivonom magam; de gyógyíthatatlanul ábrándozom arról, vajon Panni mit tud rólam, mennyit ért, mire kíváncsi.
mindent dacosan tesz
És szorongok, hogy mi történik, ha Edit áprilisban hazajön Amerikából. Hiányzik, de túlságosan jól feltaláltuk magunkat Pannival. Szeptemberben még úgy éltünk, mint korábban. Ritkán ettünk együtt, ki-ki elvette, amit talált, ötletszerűen vásároltunk, felvilágosult, független, felnőtt embereknek nem kell gyámkodás, és Boriska minden pénteken kitakarított, mosott, vasalt, főzött is, s ahogy Edit tanította, kis adagokat készített a mélyhűtőbe, ágyat húzott, felvarrta az inggombjaimat, mint hosszú évek óta mindig. Panni változott meg, és az anyja távolléte csak kapóra jött. Egyik este vacsorát főzött: csirkét sütött, salátát kevert és csokoládékrémmel töltött egy piskótalapot. Kettőnknek terített, ünnepélyesen, sárga krizantémot tett az asztal közepére, „mi történt?”, kérdeztem tapintatlanul, és szerencsére nem mondtam, hogy már ettem. „Csak úgy. Kedvem volt”, megrántotta a vállát, vadul, talán fájdalmasan. Dicsértem minden falatot, ő visszakérdezett, „igazán?”; és napok alatt szenvedélyes háziasszonnyá lett. Jó ösztönnel erről semmit sem írtam Editnek. Megvagyunk, ne aggódjon, ez elegendő. Panni nem nézett föl, a gyöngyházlakk maradványait kapargatta a körméről, „megvagyunk … de ha nekem családom lesz, én sohasem hagyom el őket”. Tizenhét éves lánynak ártalmas a kioktatás. Nem védtem Editet, közös döntésünket sem. Nem hiszek a nagy kibeszélésekben, s nem kívánom, hogy tökéletesen átlátható legyen az életünk. Panni azóta mindent dacosan tesz, ahogy kávét főz nekem, megveti este az ágyamat, ahogy buzgólkodik a konyhában, egész gyöngédsége az anyjával felesel, tüntet – nem baj, majd kinövi, mondom Editnek, de félek, hogy tavasszal ez gyengécske csitítás lesz.

„Nagymamát felhívod?”, kérdeztem már az előszobában, mikor felvette a bundáját. Abban a pillanatban is tudtam, hogy a mozdulata idézte anyámat; „Nem kell figyelmeztetned! Ez rossz”, válaszolta önérzetesen, de nyomban egymás felé hajoltunk, hogy ne váljunk el civódva. Edit parfümjét éreztem rajta.

Hat órakor mentem anyámhoz. „Már annyira vártalak”, üdvözöl, pergamenbőrén enyhe pír, mély, sötétszürke szeme izzik, izgatott, mintha nagyszerű vagy rettenetes kalandok közepette akadna rám; ötven évvel ezelőtt is így fogadott, ha megjöttem az iskolából, s amíg él, számíthatok a földerülésére, szégyenlősen elkapott rajongó pillantásaira. Ő is vigasztalna szalmaözvegységemben, mint Panni, s elfojthatatlanul belőle is ki-kitör, árad a boldogság, a habzsoló elégedettség, hogy most egészen az övé vagyok. Újra. A haja frissen mosott, hófehérre színezett, ifjúkori színészkedéséből talán csak annyi maradt, hogy ma is remekül, alig észrevehetően sminkeli magát, s bár panaszkodik, vagy inkább csepüli a testét, nekem úgy tűnik, elégedetten tudja, hogy nyolcvanhárom évesen is szép asszony. És annyira hiú, hogy az már-már összeférhetetlen gőgös fegyelmezettségével és eleganciájával.

Dark urban city alley at night

„Mikor láthatok már valamit a Széchenyid-ből?”, „Amikor akarod – felelem meggondolatlanul. – Azelőtt eljöttél a felvételekre is”, és közben ízlelgetem a szót, amely annyira természetesen hangzott anyám szájából: „a Széchenyid”. Az enyém-e? Eleinte azt hittem, rátaláltam a legsajátabb témámra, de oly sokat küszködtem azért, hogy csinálhassam ezt a filmet, hogy mostanra mindenben elbizonytalanodtam; odalökődve szélsőségesen hullámzó érzelmeimnek, görcsösen csak ahhoz ragaszkodom, hogy befejezzem. Vannak napok, amikor hálatelt szívvel elmotyogom magamnak, mint valami imát, hogy semmi mással nem kell foglalkozzam, csak a meggyőződésem szerinti igaz kifejezésével, hogy a háttér és a hatás, mindenféle várható következmény ördögi kísértés: elhessenteni! De hisz éppen ezzel bajlódom, menthetetlenül Széchenyi leszek, míg látomásait tervezem, helyette riadozom a mostban. Rosszul alszom, az ő féléber sejtelme felver: MENEKÜLÉSÜNK LEHETETLENSÉG! ESZEVESZETT PATKÁNYOKKÉNT FOGJUK KÖLCSÖNÖSEN FELFALNI EGYMÁST.

„Azelőtt elmentem. Talán megbocsátottad a tolakodásomat. Minden érdekelt, amit csináltál. Talán nem zavartalak, hiszen csak figyeltem. A többiek mosolyogtak: kotnyeles öregasszony, de hát az anyád. És illedelmes. Nem mehetek már. Visszavonulok”. Műnyájasságán átüt a félelem és az önsajnálat. Aprókat bólint. Meg fog halni? „Mi az, hogy visszavonulsz? Azt kérdezted, mikor láthatsz valamit a filmből. Amikor akarsz”. Rajongó tekintetében valami csalódottság, sőt bosszúság is, hogy nem értem meg, de ez mégis az ő ismerős élénksége. Nem lehet baj, csak az évforduló miatt szorong. Új év jön – haladék még? Megélheti? A nála fiatalabbak is szoronganak, az új nem kecsegtet jóval, a régi elviselhetetlen. Hová legyünk?
csalódott bennem
Hatvan évvel ezelőtt, amikor férjhez ment apámhoz, visszavonult a színpadról. Apám állítólag száz szál piros rózsával kérte meg a kezét, s azt mondta, „tündökletes itt a színpadon, nem tagadom, de én a leggyönyörűbb szerepet osztanám magára, jöjjön hozzám”; a színésznőséget bizonyára éppúgy magabiztosan és bájjal alakította, mint a jómódú polgárasszony, s aztán az özvegy, magára utalt nő szerepét. Sohasem láttam tolakodónak; de gyámoltalannak sem, határozott és tökéletesen jól nevelt volt mindenkivel, ingerültség csak akkor vibrált a hangjában, amikor nem leplezhette, hogy csalódott bennem. Csalódott, amikor sokáig nem nősültem meg, aztán csalódott a házasságomban, csalódott a bölcsészet körüli bukdácsolásaim idején és az első rendezésemben; legjobban talán formátlan-csonka karrierem okozott neki csalódást, bár erről nem beszélt. Szakadatlan rajongása és elégedetlensége megkínzott mindkettőnket, „na és, ha nem vagyok zseni!”, csattantam föl ifjú éveimben, „de az lehetsz”, követelt konokon, s úgy sejtettem, olyasmit is vár tőlem, amit helyette kellene tennem, hisz ő – mint mondta – korán visszavonult. Mit kezdek, ha egyszer végképp visszavonul? Hamarosan?

Szerdán előszilvesztereztem Ormaiéknál. „Az igazi szilveszterek pocsékok, mi föllázadtunk. Gyere el harmincadikán. Megpróbálunk kifogni az időn, ez sem reménytelenebb vállalkozás, mint a többi.” Feri sápadt öniróniájában egy korszak legjobbjai láthatják magukat. A szemüvegét időről-időre leveszi, foszló papírzsebkendővel törli, vagy mutatóujjával feljebb tolja az orrán. Az arccsontja fölött ugrál egy izom, megbékélve elnyugszik, de néhány perc, és újra ráng. Ormai a Széchenyi-film történész szakértője, az elmúlt évben húsz-huszonötször ültem náluk este, „itt van kéznél minden”, szabadkozott a házigazda, „itt tudunk a legjobban dolgozni”. Piroska szertartásosan hozta a forró, erős Earl Grey teát, gyümölcssalátát vagy süteményt, és Feri úgy tárta elém az újabb és újabb szemelvényeket, mintha meg akarna győzni. A nagy lakásban ketten maradtak, a gyerekek felnőttek, kiröppentek, és a megszokott zsúfoltság helyett most lötyögős, suta rend van. Piroska kisebb lett, s ha leül, maga alá húzza harisnyás lábát, összekucorodik a régimódi, öblös fotelben. Ferit közös egyetemi éveink idején ismertem meg, ő aztán a DISZ-ben dolgozott, a Petőfi Kör egyik szervezője volt, 57-ben két hónapig cellatársam. „Mindig tudom, hogy kivel beszélsz telefonon – mondta az ősszel Panni –, az első mondatod közben már kitalálom. Te mindenkivel másképpen beszélsz… Ormaitól egészen kigyúlsz”. A kritikája fedetlen és éles volt, előbb azt mormoltam, hogy „sokat forgolódom komédiások között”, aztán engesztelően magyaráztam, hogy Ormait milyen régen ismerem. „Mi az, hogy cellatársad?”, és én elhűltem: Panninak fogalma sincs arról, hogy közel két évig politikai elítélt voltam. Titkolóztam? Bújkáltam előle, és csak vártam, hogy ismerjen és elismerjen? „Azelőtt sohasem gondoltam arra, mit csináltatok, mielőtt én megszülettem. Amióta anya elutazott… de nem azért… tényleg nem… most majd azt mondod, ilyen a felnőttség… nem tudom, milyen, azt sem, hogy miért izgat mostanában… de ne hidd, hogy ez csak kíváncsiság… Egyáltalán nem olyan jó kis kíváncsiság… Én úgy érzem, mintha a következő pillanatban valami szörnyű dolog tárulhatna föl… Lehet, hogy más gyerek is fél ettől, nem tudom, és nem is fogom megkérdezni senkitől, de ti alig meséltetek nekem a régi dolgokról. Azt hiszem, egyszer csak megtudom, hogy…” Nem fejezte be a mondatot, nem lehetett kimondani, vagy nem mert magával húzni gyötrő sejtései közé. Mert ha kimondja, gyerekessé fokozza, s már nem ugyanaz? De akkor is nézte azokat az alaktalan rémeket, duzzadt lett a szemhéja, a szája – „Tudod, milyen unalmasak az olyan szülők, akik folyton az időszámítás előtti történetkéikkel szórakoztatnak? Elvárnád, hogy téli estéken fogjuk anyáddal egymás kezét és hangosan merengjünk a múltunkon?” Oda sem figyelt, a mondatom lejtéséből talán meghallotta, hogy tagadnia kell, alig láthatóan ingatta hát a fejét, és nagyot nyelt. Sír? „Nem tudhatsz meg rólunk semmi szörnyűséget. Nincs szörnyűség. Azt sem kell szégyellned, hogy börtönben voltam”, és ezúttal nem kentem össze a szavaimat iróniával – hadd kapja ünnepélyesen. Mintha esküt tennék.

Dark City Alley at Night

Abban a bizonyos közös cellában hallottam először Ormaitól Széchenyi-idézetet. Fekete humorral magyarázta, hogy milyen szerencse az összezártságunk, hogy amíg nem rekesztenek el bennünket, nem kell önváddal birkóznunk, és kétségbe se esünk így. A magányról beszélgettünk; mikor, meddig szubjektív a magányérzés – Ormai Széchenyit emlegette, a forradalom alatti őrjöngését, SEMMIFÉLE ESZMÉT NEM TUDOK FELFOGNI! AZ ENYÉM IS CSAK BITORLOTT REPUTÁCIÓ. MOST KICSÚSZIK A SZÁL KEZEMBŐL. ELFOGYOTT A TUDOMÁNYOM! Valamikor az áprilisi napokban írta a naplójába, miniszter volt közben. Nem szégyelltük ott diákként hallgatni, előadott és meggyőzni akart akkor is, s ha már belefogott, mesélt nekünk a legnagyobb magyarról. Úgy emlékszem, gúnyosan bírálta, jakobinus könyörtelenséggel pingálta arisztokratizmusát; a padovai kivégzést díszhelyről nézte végig, és szánta az elítéltet. Csaknem harminc évvel később megkerestem ezt a beszámolót a Naplóban. 1818-ban történt, Széchenyi huszonhét éves volt akkor, mint mi a börtön idején. A forgatókönyvem ezzel a jelenettel kezdődik. Megírtam, találkozót kértem Ormaitól, elmondtam, mit szeretnék, és vártam, míg előttem átfutja a szöveget. Egyetlen szóval sem emlékeztettük egymást a cellára, hősi múltunkra, de mielőtt indultam, azt ígérte, „keresek olyan Széchenyi-szöveget, ami arról szól, hogy semmi sincs elintézve”. Az egész film erről szól, és Ormai sokkal jobban beszállt, mint ahogy egy történész szakértőtől várható.
magyar szenzáció
Azon a szerdai előszilveszteren még két házaspár volt Ormaiéknál, s amikor éjfél után elköszöntünk a háziaktól, és mentünk le a rosszul világított lépcsőházban, mintha az ifjúságom tért volna vissza. Az egyik asszony megbotlott, elkaptuk és nevettünk; először találkoztam velük, és biztató volt, hogy örülünk egymásnak. Művészettörténész, író, vegyész, s Piroska tanárkollégája; kerek asztalnál vacsoráztunk, az is segítette az összebújást. Kifogni az időn, ennyit csak, ennyit lehet – elmenekülni egyikünk sem próbált. Az „én Széchenyim”-ről is beszéltünk. Az író elmesélte kudarcos könyvkiadási kalandját. Egy vállalkozó az ősszel elkérte regénykéziratát, és ígérte, hogy három hónapon belül megjelenteti. Szenzáció lesz, a glasznoszty jegyében magyar szenzáció; szemében a siker és az erő vad-villanása, 56-ról és a konszolidáció éveiről így még nem írtak. Hihetetlennek és valószínűnek is tűnt az ajánlat: harmincezer példányban és azonnal – mert most kell lecsapni, érvelt a menedzser, kihasználjuk az alkalmat, három hónap múlva itt más szelek fújnak –, és az író szorongva örült. Háromezres példányhoz szokott, és késve, huszonöt éves pályafutása során egyre nagyobb késésekkel jelent meg, bár itt félbeszakította magát és tűnődve kérdezte: mihez képest késve? helyes, őrizkedjünk az önsajnálat pózaitól. Ha megírta, meg kell jelennie, annyira nem nyomorodhatott el, hogy akadályozza a saját könyve megjelenését. De mit provokál, mit siettet? A regénnyel végre nyilvánosság elé léphetne – úristen, ötvenéves, és életében először hatékonyan szól, megrémül talán a saját árnyékától? Nem, mondta színészi fordulattal, és határozott mozdulata olyan volt, mintha súlyos tárgyat tolna arrébb a levegőben. „Széchenyi-komplexusom lett, szinte már hallottam: TE VAGY AZ OKA MINDENNEK. És ez is nevetséges”. Ormaival egymásra villantunk; kinek nincs ma jól fejlett Széchenyi-komplexusa? Legalább örültünk egymásnak. A vállalkozó meg átlátszó ürüggyel visszalépett. Egy félév múlva, reméli, újból jelentkezhet.

A vállalkozót ismerem, de megtartóztattam magam, hogy meséljek a televíziós múltjáról; hát persze, ott is megfordult, és igyekezett minél hatékonyabb pozíciót szerezni. Hallottam lendületes felszólalásait az osztályvezetői értekezleteken, aztán eltűnt; az a terep kevésnek bizonyult. Az is, roppant kevés, nekem is kevés, még ha olykor éppen a keveset tartom magam elé pajzsul: ennyi csak, meghúzódom itt, félrehúzódom, kivonulok a kevésbe – sokan úgy látják, gőggel. Múlt héten a vállalkozó helyébe jött férfiú elnökölt, és tájékoztatott bennünket a kultúrpolitika időszerű feladatairól. Halaszthatatlan feltárásra buzdított, művészi igénnyel fellépő tudatformálásról beszélt; reform! reform! – hajtogatta, a kulturális élet reformja!, és oly öntudatosan hirdetett demokratizmust, felelősségteljes alkotói szabadságot, hogy féltem, mégsem bírom ki, felállok és a szónoklat közben kivonulok a tanácskozóteremből. Nincs még két esztendeje, hogy cikksorozatot írattak vele az ellenzékinek bélyegzett írók, rendezők, szerkesztők ellen, s most összefogásra sürget, minden jobbra törő, változást óhajtó közös fellépésére. Róla sem mesélek Ormaiéknál, kár szót áldozni rá, s különben is: az értekezlet végén, mikor kijelölte az irányelveket, röviden még a jövő évi lehetőségekről beszélt, és anyagi nehézségekre hivatkozva, személytelenül elutasított néhány forgatókönyvet. „Te tudod – mondta Ormai –, hogy ilyen sietős korszakokban nem érnek rá a kulisszák mögött maszkot cserélni. Kénytelenek menet közben, az orrunk előtt átvedleni, de meglepődni azért nem fogunk. Hadd nyüzsögjenek riadtan”; győzködtem magam, hogy ne figyeljek az előadóra, begubóztam volna, reform! reform! – így is elért, s mielőtt felálltam és kitörtem vagy lapítottam volna, egy szerkesztő közbekiabált: „majd mi megnevezzük az irányelveket, és eldöntjük, hogy mit akarunk csinálni”. Széles mozdulata fejedelmi: „üzenjük az Agit-prop. Osztálynak…”, de a többi felszabadult, együttérző röhögésbe fullad, s megdermedő rémületbe is. Gyors-lapos pillantások. Hogyan lesz tovább?

Anyámnak elmeséltem a padovai jelenetet. Kéri színészi tehetségéről áradoztam, nélküle nem tehetném meg, hogy a kivégzésnek tanúi legyünk anélkül, hogy mutatnék valamit a kivégzésből. Amíg beszélek, rám figyel, beavatom mint szakmabelit; megszállottnak, talán önzőnek gondol, „fiam, fiam, csak a saját ügyeid nyűgöznek, hogyan értessem meg veled, hogy hamarosan meghalok? Ez mégiscsak nagyobb, fontosabb esemény, mint a filmkészítés”, de nem mondja, rajongva hallgat, ripacskodásom felderíti. Huszonhét éves volt akkor Széchenyi. Sodródott a látványosságra gyülekező tömeggel, látványra szomjasan ő is – ha már a sors szeszélye eléje dobta az alkalmat, és megkeményítve magát, mert szégyellte, hogy megrázza még a bűnözők kínzása és megölése is. A csődületben felismerte B. őrnagyot, akivel a drezdai csata szerencsétlen napja óta nem találkozott, és az őrnagy – ezúttal a büntetésvégrehajtó hatalom képviselője – díszhelyet biztosított a grófnak. Kényelmes széket hozatott – ilyen közelről a kiloccsanó agyvelő szaga is érzik. A dezertálásért elítélt olasz részegen, bőgve tombolt, szűkölt és kitörni próbált – LEVÁGTÁK A FÖLDRE, S MINT EGY KUTYÁBA, CSŐVÉGRŐL LŐTTEK BELE … JÉGGÉ DERMEDTEM ÉS HAJAM ÉGNEK ÁLLT. ARCÁRÓL EGÉSZ IDŐ ALATT, BÁRMILY KÖZEL VOLTAM IS – EL NEM FORDÍTOTTAM TEKINTETEM, ÉS MOST, HA FESTŐ VOLNÉK, OLYAN EMBERI ÁBRÁZATOT FESTHETNÉK, HOGY ATTÓL AZ EMBEREK KŐVÉ DERMEDNÉNEK! Aztán Szent Antal templomában bámészkodik Széchenyi, ebédre hivatalos, barátságot köt, rosszkedvűen viseli a társaság csipkelődését, fehér szalmakalapban sétakocsizik, megcsodálja a naplementét, és verset ír a perc fájdalmasságáról, a változó időről, mely fényből és sötétből alkot fenséges ívet – mindezt lüktetve, a kocsikerék nyikorgásával, robogásával.

Az a kővé dermesztő ábrázat tükröződik a díszhelyen ülő gróf arcán, s filmem utolsó jelenetében is látható majd: 1848. július 18-án délután a Lánchídhoz megy fiaival, a legközelebbi embereivel, hogy megnézze az utolsó, tizenkettedik tartólánc felfüggesztését. Másfél órát állnak a hajóhídon – nem sikerülhet, sikerül, nem sikerül, talán, lehetetlen, mégis –, s amikor a lánc már szinte érinti a pillér tetejét, és incselkedve feltűnik a Szerencse, az emelőszerkezet egyik gyűrűje elpattan, a nyolcezer mázsás vastömeg a hajóhídra zuhan, és többszáz embert a Dunába sodor… A NEMEZIS … EL VAGYUNK VESZVE, VISSZASÜLLYEDÜNK A BARBÁRSÁGBA.

A forgatókönyvet sötétnek találták, ezzel az összeomlással nem lehet befejezni a filmet. Én pedig, míg hadakoztam és manővereztem (előbb dühösen, hogy talán a döblingi fejbelövés mulatságosabb és nagyobb távlatokat ígér, aztán, hogy ez csak az első rész vége, de így, ennyi is értelmes, hatásos), elbizonytalanodtam: véget érhet-e közben egy történelmi tárgyú játék. A hős halála csak konvencionálisabb befejezés, érvelt Ormai, s különben is: mindent lehet. Valahol abba kell hagyni, és nem Széchenyi-illusztráció a film. Ügyeskedtem, hogy elfogadják illusztrációnak, kiegyeztem volna, hogy az iskolatelevízió különkiadása legyen. Mindegy. A kicsinyes ügyeskedés a vérembe nőtt, ezt Ormai, az író, a vegyész, mind ismerjük. S egyszer csak mégsem mindegy, hogy mi a kerete, és nem az én hírem-dicsőségem, hanem a mű miatt.

Dark City Alley at Night

„Komolyan kérlek, fiam, Pannit vigyétek el innen, érzem, hogy el kell mennie, mi lesz itt vele… Kérlek, nagyon kérlek, ne legyél önző. Edittel elmehetett volna most is. Ki tudja, meddig teheti meg, mikor lesz már késő… Ne hallgass! Szörnyű szemrehányásokat tehetsz aztán magadnak, mint annak idején én. Mondtam neked, emlékezz csak, mondtam én ötvenhatban is, hogy menjél, de a szívem majd megszakadt közben, és te buta fejjel maradtál. Amikor letartóztattak, magamat vádoltam, borzasztó volt, hisz tudtam: akármit beszéltem, a hangom, a tekintetem tartóztatott… Ezt nem szabad! Ne ismételd meg a bűnömet! Neked már nem mondom, hogy indulj, most már egészen más. Te is benne vagy a korban, ilyenkor nem lehet új életet kezdeni, s tudom, amíg én itt vagyok, úgysem mennél. Jó. De Pannit vigyétek. Gyorsan. Ígérd meg nekem. Itt semmi sem lesz belőle. Semmi. Gondolkozz! Semmi.”

Pezsgőt bontottam. Tíz óra felé járhatott, hamarosan magára hagyom anyámat, ideje lefeküdnie. Töltöttem, közelebb húztam hozzá a székem, arcom elé emeltem a talpas kristálypoharat, „azért nagyon boldog új esztendőt. És köszönöm ezt az estét”. Megtörölte a szemét, a szája alig mozgott, míg elsuttogta: „én köszönöm neked. Köszönök mindent, fiam”, és kapkodás nélkül felállt, hogy a fürdőszobában rendbe hozza magát.
könyvből tanulják
Sohasem láttam olyan önfeledten boldognak anyámat, mint amikor először megnézte Pannit, még a kórházban. „Rám hasonlít”, lelkendezett, „mintha csak magamat látnám”, ismételgette, aztán szégyenlősen megkért, hogy erről Editnek ne szóljak, és magát hűtve dohogta: „nem szép, hogy vártatok, míg megvénülök. Az én koromban mások már dédnagymamák”. Locsogott, belekapott mondatokba, és hirtelen vágányt váltott, követhetetlenül ugrált témáról témára – nemcsak az öröm szédítette, lepleznie is kellett magát. Az első hetekben – további ajándék volt ez – Edit gyámoltalanságát ellensúlyozhatta. Fürdetett, pelenkázott, szoptatás után tánclépésekkel hordozta a csecsemőt, a hátát ütögette, s meg-meghintálta. Gyáván elmenekültem ilyenkor. Anyám a boldogságos kismama büszkeségével ölelte Pannit, a gyerek az ő kezében mindig nyugodtabb volt, „én gyönyörűségem, csöpp életem”, dúdolt neki a nagymama, míg Edit beharapott szájjal küszködött a fejéssel. „Ne ringasd, azt nem szabad!”, tört ki végül, és anyám szó nélkül letette a gyereket. Nem duzzogott látványosan, egyszer mondta csak nekem, hogy reménytelenek azok az anyák, akik könyvből tanulják a gondozást – és hűvösen visszavonult.

Mióta Edit elutazott, egy sereg ember enyhítené magányomat, vacsorameghívásokat kapok és Radosék is azért vártak szilveszterre, hogy ne legyek egyedül. Rejtélyes mosollyal kitérek, elhárítom a gyámkodást, hozzám sem jön senki, holott kevésbé kívánom az egyedüllétet, mint valaha. Türelmetlenül hágtam át mindig az elmélyedésemet védelmező intézkedéseket. Olvasás közben is felugrálok, nem tudok megülni semmilyen munka mellett, de szívesen beszélgetek órákig, a forgatást, a színhely kiválasztását vagy a vágást pedig társaságban végezhetem. Gyötrelmes, ha magányosan, csendben kell lennem. Hónapok óta mégis szorgoskodom, kényszeríteném magam az elmélyedésnek éppen erre a fajtájára. Jelenést várok? Értelmező és irányt adó intést? Ez túlzás. Most is elrohanok otthonról, berontok Panni szobájába, telefonálok, de szégyenkezem, milyen ócska kis ürügyekkel mentegetem a fegyelmezetlenségemet. Úgy hiszem, Edit amerikai ösztöndíját is a magam hasznára kellene fordítanom: egyedül maradni és szembesülni végre – talán legkevésbé azzal, ami volt, inkább a nyüzsgő-kusza, és mégis híg jelennel, no meg készülni az elkövetkező évekre. Az már az öregkor lenne? Ha mulatságosnak tűnik is, még nem tartok ott.

Dark City Alley at Night

Karácsony előtt kérdezte Panni, hogy mit csinálok, ha ő majd szeretne tartósan együtt élni egy fiúval. A jövő időt védekezően hangsúlyozta, és én nem gyötörtem a válaszommal, „bizonyára őrjöngök vagy búskomor leszek a féltékenységtől, de iparkodom leplezni”. Nem is mosolygott. „De mit tanácsolsz akkor? Itt lakjunk, vagy menjek el?… Albérletbe vagy valahová… Anya úgyis azt akarja, amit te”. Férfiúi határozottságomnak hiába hízeleg, gondoltam, cselvetés következik, női fifika, hogy kíméletlenül araszolhasson előre, hogy kényszerítsen: ábrándozzunk arról az időről, ami nekem megfosztottságot hoz, és itt van már, karnyújtásnyira csak. Ne még! „Most miről beszélsz? Férjhez akarsz menni?” Elégedetten nézett rám, „együttélést mondtam”. Az ő szobájában ültünk, mindketten a széles heverőn – két embernek is alkalmas fekvőhely –, Panni egy díszpárnát gyömöszölt az ölében, előrehajolva rákönyökölt aztán; „erre nem lehet elméletileg válaszolni – mondtam higgadtan –, kivel, mikor, hogyan akarsz élni, s még ha mindezt tudom, akkor sem az én szavam döntő”, és szerettem volna valahogy bántó szavak nélkül megértetni vele, hogy az a fiú, akibe oly szenvedélyesen szerelmes, nem méltó hozzá. Bolondítja és megalázza, minden mozdulata, a hangja is lekezel, „egyszer még megüti”; hogyan védhetném meg Pannit a saját boldogtalan vágyától? Csodálkozom, hogy felnőtt, báván csak nézem, mintha jóváhagyásom nélkül történne minden. „Te sem vagy őszinte. Nem érzed, hogy bujkálsz, és egyetlen kédésemre sem válaszolsz!” Anyám tekintetét látom, azt a vádló rajongást, „nem érzem, nem bujkálok, de ne akarj apai szentesítést a hülyeségeidhez”, aztán szelídebben, szinte engesztelően, „az eszményeim talán kopottak, nem tukmálom rád, nem fogok tisztaságról, a szűziesség értékéről prédikálni, mert kiröhögsz, de nem kívánhatod, hogy más tetsszen … nem szabad, nem is tudok kellően tiltakozni, de nem örülnék, ha például egy csirkefogóval akarnál együttélni, ha lefeküdnél valakivel félelemből, bizonytalanságból… azért, hogy megtartsd”. Amikor kimentem, öregemberesen még mindig mormogtam, „nem bujkálok, azt aztán nem, nem tudok bujkálni”.

Novemberben elhívtak egy zártkörű, titkos értelmiségi találkozóra. Ormaival érkeztem, ő ott mindenkit ismert: írókat, történészeket, közgazdászokat, szociológusokat, s úgy láttam, a negyvenvalahány ember is összeszokottan köszöntötte egymást, többször hivatkoztak korábbi vitákra, előadásokra – már második éve hónapról hónapra összejönnek; otthonosan tették le a kabátjukat, s mintha bemelegítenének, toporogtak és a kezüket dörzsölték, megálltak a tágas, télikertszerű előszobában; felajzottan, a történelemformálás büszkeségével a tekintetükben s a mérhetetlen szerepéhséggel is; arisztokratikus kiválasztottság-tudattal és mohó koldusként gyülekeztek. Esemény volt minden ajtónyitás, újabb és újabb ismerős. Egyikük a könyvét dedikálta, fontos levél, érdekes jegyzőkönyv, fénymásolt kézirat cserélt gazdát. Tegnapi és tegnapelőtti történésekről beszéltek, hiteles beszámolót vártak a történészek legutóbbi tanácskozásáról, magánkihallgatásról, egy nemrégiben lezajlott közgyűlésről. Volt, aki Izraelben, volt, aki Amerikában járt – mindegy, a mondatok és mozdulatok az időszerűség lakkjától csillogtak. Dohányszagú lehelet érte a beszélgetőtársak arcát, hideg vagy nyirkos kezeket tapintottak, közeli, testi már az egész, összevillanó, értő pillantások. Azt hittem, idegen vagyok közöttük, azért látom kívülről, távolról a társaságot, és külön-külön mindenkit. Ormai Ferit is. Megállítani a képet, nézd meg úgy: a félbetört gesztus, a nyitva maradt száj szomorú; ők is szomorúak. A kemény gyűrődésekben, a szem alatti táskákban, a felpuhult; tésztásodó bőr pórusaiban ott láthatod a szétmorzsolt évtizedeket, kupec reménykedést, lelkifurdalást, a meddő múlás nyomait. Jóvátehetetlen – és figyeld a lobogást, az is félelemmel, kétellyel teli. Hajt a szükségszerű és rettent, amit sürgetünk. Ők is tudják, hogy rossz lesz az a változás. Milyen változás? „Azért jövünk össze – mondta Ormai –, hogy ne legyünk felkészületlenek, mint 56-ban. Hogy értsük és csináljuk, ami történni fog”. Lehetetlen! Lehetetlen! – mintha vaskampókba csimpaszkodnék, csupa felkiáltójel ordított bennem. Nézd meg! Figyelj! Egyedül vannak mind, összelökődve is szenvedik a sehová sem tartozást, idegenek, mint te. Ne légy igazságtalan! Tudják. Félik. A nyilvánosság reformja – ez volt az összejövetel témája. Hallgattam. Egyetértően néztem a megszólalókat, biccentettem és mosolyogtam, én is lelkesen. Megtévesztő lehet a szikrázás, csakugyan. ÉS MÉGIS, HA HAGYJUK, HOGY KIBESZÉLJÉK MAGUKAT AZ EMBEREK, KÉNYTELEN VAGYUNK ÚGY TALÁLNI, HOGY EGY KICSIT MINDENKINEK IGAZA VAN.
érzelgős és primitív
Gyalog indultam el anyám Pozsonyi úti lakásától, ki a Körútra, át a Margit hídon, Radosék felé; ha valaki kérdezi, oda tartok; hemzsegtek a taxik; de minek rohanjak. Papírtrombita bőgött, a parkoló autók ablakain vastag pára, felhajtottam a bundabéléses viharkabát kapucniját, bezárkóztam, zsebre dugott kézzel egy mogorva magányos. Tűnődve lép egyik évből a másikba, egyik társaságból a másikba, öregség felé, változás felé… felé… felé. A Mártírok útján megszólított. MIT TEGYEK? CSELEKEDJ BÖLCSEN! LÉGY JÓZAN, MÉRTÉKLETES, GAZDASÁGOS – MENJ TALÁN PÁRIZSBA ÉS BÍZD MAGAD ISTENRE! A Bem mozi mellett, mintha ma este egyebet ő sem tehetne, vár valakire, aztán megnézi, amit adnak, akármit. A feje amúgy is mással van tele. A sarokhoz közelebb eső kirakatban gyerekfilmet hirdetett a mozi, Walt Disney-szerű kutya, egér, s valami strucc- és pulyka-keverék között, az üvegen láttam. Kérire hasonlított; Kéri Sanyi maszkjára, ahogy Franz Eybl 1842-es litográfája alapján elképzeltük. Meg sem fordultam, néztem az üvegen. A mozi fölötti lakásban disco-zene bömbölt, dülöngve, visítva, röhögve haladtak el közöttünk, libasorba kényszerültek – nem mozdultam. Bámészkodtam a moziképek előtt, ez legális, sőt, természetes. „Kutyaszorítóban?”, kérdezi először kajánul, a sorstárs együttérzéséből képtelen bármit is megcsillantani. Majdnem ellenséges, én meg dühösen-szégyenkezve tapasztalom, hogy nem szeretem. Érzelgős és primitív, ahogy beburkolózva figyelem, nem is szemtől szembe, és kimondom magamban, amivel második éve viaskodom, méghozzá valamilyen töltelékszóval az elején: hogy végül is vagy mégse vagy tulajdonképpen… nem szeretem. Ormainak el nem árulnám. Hogy megdöbbenne. Ha nem, hát nem; de mi köze ennek a filmhez. Vagy félreismerem? Bujkálunk egymás elől? „Amikor az ember tudja, hogy kutyaszorítóban van, akkor már csakugyan nagy a baj. Különben boldogságában is abban van, csak vakon. Mindig kutyaszorítóban. Minden egyes pillanatban”. Sűrű, sötét szemöldöke is ördögjel, a hangja is; hogyan vallott szerelmet, hogyan szenvedett ezzel a kötözködő-ironikus álcával? „Terveztem, hogy ÉN SEMMIBE SEM AVATOM MAGAMAT … nem olyan könnyű az … HAJLANDÓSÁGOM AZT MONDJA … VONULJ EGÉSZEN VISSZA … KÖTELESSÉGÉRZETEM … ÁLLJ EGÉSZEN AZ ÉLRE”. Nekem ilyesmivel nem kell birkóznom. A hajlandóság és a kötelességérzet szép harmóniában a süllyesztőben. Ez senkit sem érdekel. Nincs rá hely. A nagy szereppel is leszámoltam, komolyan sohasem kísértett: idő előtt visszavonultam. De nem szívesen gondolok arra, hogy a történelem, a nagybetűs, rettegtető, báj nélküli Történelem elsodorhat, mint egy ázott, gumija szakadt sztaniolsüveget. Nem félek a számadástól, az utókor ítéletétől, a saját gyengeségemtől sem, de az elsodortatás undorít. És már régóta pózokat sem találok a védekezéshez. „Hát igen … A HEGYPÁRT – AZ ERŐSZAK MINDIG GYŐZEDELMESKEDIK A SÍKSÁG … A FÉLELEM, A FÉLINTÉZKEDÉSEK ETC. FELETT”. A hegypárt sem győzedelmeskedik, vethetném ellene; tőlük aztán kár riadozni, különösen a hegypártiak nem győznek. Csak az elsodortatás győzedelmeskedik. Börtönbe sodornak, marhavagonba sodornak, akasztófára sodornak, utcai lövöldözésbe, internálótáborba, éhezésbe, világ nélküliségbe, szökésbe – a konszolidáció pokrócait sem kívánod, nem tudsz előmászni alóluk, felpattanni, mintha repülő szőnyegek volnának. Úgy sem. Nem kell évforduló, hogy megértsem: a sodortatás már elkövetkezett. És ötvennyolc éves vagyok. Fölmentést még nem ad a korom, de innen már belátható a pálya-vég. Éppen alkalmas kor, hogy érezzem anyám halálfélelmét és Panni nővé válásának bánatát, Piroska összekucorodását a nagy fotelben és a szilveszterezők karneváli visongását: ezt az éjszakát még megkaparintani, mert ami volt, el nem vehető. Alkalmas, hogy toporogjak, találkozzam a legnagyobb magyarral, a legnagyobb szorongóval. Együtt érezzük itt, ahogy a Föld fordul velünk. „A megmérettetést nem kerülheti el senki. Én mindig a kevéstől féltem, a törpeségtől, hogy megtudják rólam … kitudódik. Féltem, hogy ámító vagyok, még az elégedettség pillanataiban is. Ez állandó veszély. Aztán eljött az az idő, amit jövendöltem … VALAMIKOR MINDEN JÓT, AMI TÖRTÉNT, NEKEM RÓTTAK FEL – MOST A FORDÍTOTTJA, MINDEN ROSSZAT … Nagyzolás? Önzés? Ez a sors jutott nekem. Mindig is ez készülődött”.

Dark City Alley at Night

Ha továbbmennék, ha elhagynám a mozikirakatot, a tükröző üveget az ő elöl kopaszodó fejével, sűrű szemöldökével, hegyes-szigorú orrával, fájdalmas tekintetével. Mennék a szemközti postához, aztán újból át a gyalogjárón, a Vas- és Edénybolt felé. Radosék felé, fel a Rózsadombra. Eső permetezett, és álltunk. A lejtőről autósor indult: gurultak egymás után – hogy került ide? Ehhez a helyhez semmi sem köti, miért éppen itt? Neki ne számítana? Mi ez a megalkuvás; az esetlegesség közönyös elfogadása? Ebben a bűzben-mocsokban nem érezheti a Duna-szagot sem, a közeli folyó mintha nem is volna. Milyen idegen lehet. „Közel álltam ahhoz, hogy kimenjek a hegyekbe és golyót röpítsek a fejembe. Hányszor akartam így szabadulni. Tomboltam és kétségbeestem. Oda az egészségem. A fejem, a fogaim, a májam. Minden szúrás az oldalamban lökött, hogy megtegyem. Gerincvelő-sorvadásra gyanakodtam. Mennyi álmatlan éjszaka, kedélybetegség, enerváltság. Egyedül maradtam. Már nem ünnepeltek. Aztán elegendő a hír, hogy MOSONI KÖVET VAGYOK! – ÖRÜLÖK NEKI, ÉN BOLOND! Elegendő a sikermorzsa, hogy felbuzduljak, álljam a csatát, a minden oldalról érő támadásokat. Nem tudok sikerek nélkül élni”. Szemközt, a Török utca elején csupasz, nagy fa. Megtapadt itt, nyáron terebélyes, a felső ág a villamosvezetékig ér, lecsupálják majd – talán gesztenye. A levelek elviselik az olajos lepedéket, a port, a kátránygőzt, a ragadós nyirkosságban, lármában, kopaszon is milyen egészséges. És fölfelé, a domb aljában is megkapaszkodó, kerítéseken átnyúló fák; meddig lehet itt ácsorogni? Elmúlt már éjfél? Zsebre dugott kézzel állok, és tapintatlanság volna felemelni a karom, meghúzni a kabát, a zakó ujját, hogy lássam az órámat. Nincs még éjfél, vagy már réges-rég elmúlt, már akkor, amikor a hídon baktattam. A lakásokból ömlő zene, tévé-sercegés-nevetés, a kabaré elcsendesedik, azt hallanám, áhítatvágy, az is, Himnusz; megérezném, ha lassulna körülöttünk a forgalom, a lámpaoszlopnál megállna csókolózva egy pár, röpdöső reménnyel, hogy az új évben akad otthonuk, egy részeg üveget emelne az egész világ egészségére. Aligha kerülhetném el, hogy éjfélkor valaki a nyakamba essen, „sok boldogságot, pajtás, fel a fejjel, lesz ez még így sem”. Ha tudnám, hogy most közeleg éjfél, sietősen továbbmennék, Radosék felé, a néptelenebb rózsadombi kapaszkodók felé. Bámészkodni akárhol lehet.

Nem vagyok kutyaszorítóban, nem áhítozom mérhetetlenül a sikerre – talán –, nem játszom az ötlettel, hogy a budai hegyekben végezzek magammal, nem figyelem a rólam alkotott kép változásait a többiek szemében, szeretném lehántani a héjat – az-e? –, és méltányosan lajstromozni. A főkönyv ragyogó egyenleget mutat: szeretek és szeretnek, pénzkereső munkám többnyire örömet ad, folyamatosan harcolok azért, hogy az ízlésem szerint dolgozhassak, és az ideiglenes, kicsi győzelmek, egy-egy elfogadás, engedélyezés is mámorossá tesz; képes vagyok a sodró időből kihasítani, körülkeríteni a jó darabkáit, ismerem a boldogságot, rálátok a sodortatásra, hogy a legkeserűbb pillanatokban is legyen valami kapaszkodóm: ezen a szinten nem megy könnyebben.
fejbepuffantás
„Én mindig menekülni akartam magamtól, féltem, hogy hitványul kell élnem. Beletörődni, hogy a magam körén túl nem hatolhatok – hát nem hitványság az? Beletörődni, hogy két lépéssel arrébb minden halottá lesz, beleragad az iszapba, sőt, egészen elmerül … alá … bele … le … ISTEN AZ EMBERT NEM NEGATÍV, HANEM POZITÍV BOLDOGSÁGRA TEREMTETTE. A KŐ AZÉRT, MERT NEM SZENVED, MÉG TÁVOL ESIK A BOLDOGSÁGTÓL … A LEGNAGYOBB BOLDOGSÁG A LÉLEK KIMŰVELÉSÉBEN ÁLL … Fennkölt gondolatok, méltó a mi erényszövetségünkhöz … a tökéletesedés eszméjéhez… A tökéletesedés végén azonban mégiscsak ott a fejbepuffantás… Zavaró, hogy azt semmiképpen sem kerülheti el az ember… Na jó, elég ebből”.

A mozikirakatban szerényen csak a rajzfilm-figurák, egy ívlámpa fénye és a saját árnyam kapucnival – azt írnám alá: tűnődés. Fel nem ismerne így senki. Kérivel ebédeltem néhányszor vendéglőben, s hogy az emberek megismerik – akad, aki bátortalanul biccent is, de többnyire izgatottan-büszkén, a közelléttől felgyúlva csak bámulják –, hogy népszerű, még most is telhetetlenül élvezi. Komédiázik az idegeneknek, unottan ebédelő polgárokat provokál, s persze hanyagul. Ripacskodása engem kétszeresen mulattat, hiszen előttem rejtené és hencegne vele. Ki ez a pasas Kérivel? De a stúdióban állítólag szigorúbb vagyok akármelyik rendezőnél, s még sohasem volt komoly zördülésem színésszel. „Szeretném, ha mindvégig kifelé is élne ez a Széchenyi – mondtam Kérinek. Ha figyelné magát, ott és akkor, amikor alkalma nyílik erre. Vízen, fényezett bútor felületén, üvegen, és ha még mohóbban lesné, hogy milyen hatást kelt. De sohase legyen komikus az öntetszelgése. Arra kérlek, hogy te sohase lépj ki a szerepből, s amikor gúnyos önmagával, akkor legyen a legszorongatóbb.” Utólag írtam egy jelenetet a filmbe: Széchenyi a róla készített litográfiát mustrálgatja, aztán sorba rakja Kossuth, Batthyány, Wesselényi, Andrássy Gyula, Andrássy György, Deák, Eötvös és Teleki arcmását, visszatér a sajátjához, próbálgatja elhelyezni, de elégedetlenül nem talál méltó szomszédokat, tologatja, felcseréli a történelmi portrékat, mintha pasziánszot játszana. Úgy tűnik, egyedül van. Türelmetlenül és már gyöngédség nélkül elkülöníti a Széchenyi-képet, aztán hirtelen félresöpri az egészet, „micsoda társaság!”, mondja a dicséretre szomjas művésznek. Kéri pedig megtestesíti az álmaimat: gyermekien nárcisztikus és fenségesen arisztokratikus egyszerre, önző, aki csak emberektől körülvéve képes mozdulni, finnyás magányos, aki bármilyen kihívó közönségességet megenged magának.

Dark City Alley

Abbahagyom közben, igaza van Ormainak, abbahagyom a Dunába sodortatásnál – megszakítom. Az utókorbeli bölcsességére nem tartok igényt. Ez az én filmem, és minden egyes kockája, a legutolsó is közben lesz. El vagyunk-e veszve? Visszasüllyedünk-e a barbárságba?

Amikor szeptember közepén a repülőtérre kísértem Editet, alig beszéltünk. Belekapaszkodtunk az ügyintézésbe: ide állj, itt fognak szólítani, ide kell tenni, keresd elő, arra most nem lesz szükség, zárd le kulccsal. Éjszaka eleget beszéltünk, sokat is. Kértem, hogy ne rendezzünk könnyes-tépelődő búcsúzást, de ezt is a megbántottságomnak tulajdonította, s végül órákon át vigasztaltam. Egykettőre elmúlik az a pár hónap, neki azonban felbecsülhetetlenül sokat hozhat szakmailag, távlatai nyílnak, kimászhat a kisszerűségből, a lefokozottságból, az áltevékenységek kábulatából. Tudtuk ezt már tavasszal is, amikor megpályázta az ösztöndíjat; az indulás előtti izgalomban mégis megnyúlt az arca, s úgy pityergett, mint egy megható szerelmes film ifjú-bohó hősnője. „Hét hónap, az rengeteg idő! Hányszor hét hónapot élhet az ember? Jobb volna, ha nem mennék. Ha megbetegednék. Ha nem tartóztatsz, ha nem hiányzom, akár meg is halhatok. Hét hónap – az nem lehet ideiglenes”. Rosszkedvűen próbáltam leszerelni, mondtam, hogy ilyen ostobaságokat csak nagyon okos nőktől hallani – valóban szorongott, a bűntudat is megérintette, és talán érzékelte, hogy nem tudja kifejezni magát. Idegen szerepekkel leplezte volna. Pannit nem emlegette, s mielőtt hajnalfelé elaludtunk, nagyon is józan mozdulatokkal még elővett valamit a szekrényéből, átrendezte az egyik bőröndjét, hogy helyet szorítson. A repülőtéren régi kollégájával találkoztunk, szemüveges, szakállas professzor, a világ bármely civilizált országában otthonosnak tűnne. Megörült, hogy talán Edit is a brüsszeli kongresszusra utazik – jó társasága lesz, udvariaskodott, az amerikai ösztöndíj hírére pedig még készségesebben helyeselt: „okosabbat nem is tehetne, bárcsak minél több tehetséges ember megvetné odakint a lábát. Sohasem értettem azokat, akik féltékenységből vagy rosszindulatból akadályoznak. Legszívesebben minden fiatalnak azt tanácsolnám, hogy menjen, siessen, és a többieknek is, az arra érdemeseknek. Aki maradásra kényszerít vagy buzdít, annak fogalma sincs a különbségekről. Igen, az ottani lehetőségek és a mi lehetőségeink különbségéről, de szinte szégyellem, hogy azt mondom, lehetőségeink, holott nekünk nincsenek lehetőségeink. Nincsenek, kérem. Már mindenki tudja, hogy nincsenek”. A nyájassága dühvel keveredett, megérintettem volna a vállát: mi baj? – Bizonyára ömlik belőle a panasz, de csak néztük, értelmes arccal hallgattuk – bólintgatással is felért ez –, s amikor továbbment, mintha tolakodótól szabadulnánk.
cseberből vederbe
A járdaszéli lámpaoszlopon hirdetések, „Dilibuli” nevű rendezvényre csábítanak, kertes házat árulnak, víz- és gázszerelést ajánlanak és angol nyelvtanulást, a papírok felhólyagosodnak, a kínálkozás kopott-fáradt, mint az öreg prostituáltaké; betűről betűre végigolvasom, talán szánalomból, s lépek tovább, a következő oszlopig. Nem érzem, hogy úton vagyok – világfölfedező vándor, aki cél felé tör –, inkább egyik állapotból a másikba lépek – cseberből vederbe? –, állapotokat érzékelek, csak állapotokról tudok: ez maga a kisszerűség, a bekerítés. Távolabb petárda durran, kis szünet után ötször-hatszor még szaporán, de röhögés vagy kurjantás nem követi, a papírtrombita-kárálás is kényszeredett, halkabb, vagy kapucni-váramba tompítva érkeznek a hangok. Párás, nyirkos szigetelés, lucsok és nyák körülöttem minden.

Egy lécekkel kerített gödör eltérít; a széttört aszfaltból, sittes homokból hányt halom is a járdán, rajta piros festékkel írt tábla: Főv. Vízművek, mint tetemen a bosszuló névjegye. Másutt is a félbehagyott munkák nyomai: vörös rozsdagátló foltok egy autó oldalán, kapuba támasztott karácsonyfacsonk, a kerítés túlfelén leborított taliga, néma betonkeverő; nejlonnal takart deszkák. Ilyen langyos szilveszteréjszaka nem volt, mióta élek, megyek – ki tudja, mióta lépdeltem abban a kozmikus lucsokban, apró gyereket vonszoltak előttem, „ne még, mama, nem akarok”, csizmás lábát a földhöz tapasztotta, „megígérted, hogy szót fogadsz, azt mondtad, okos, nagy fiú vagy már”; üvegcsörömpölés, valahol kaput döngettek, ököllel ütötték, rúgták, aztán kővel, talán vasdoronggal verték, távolabb, a faszilánkok cincogását képzeltem; két kuka között részeg kuporgott, fejét a rücskös házfalnak döntötte, tátott szája szortyogó üreg; másik házon bordó felirat: MOCSOK DÖGÖLJ MEG; se csillag, se hold, és a sötét is felhőktől foltos. Amikor megláttam Pannit, megrémültem, bár a józanság elemei megtévesztettek: a bundáját is sajnáltam, s láttam, hogy szép, jól hat az utcai lámpa fényében. Néztem és dideregtem, aztán pancsoltam a saját gyöngeségemben. Pannikám – soha senkit nem szerettem így; meghúzódva figyeltem: a gyerekem, hús-vér valóság, azért hihetetlen, áll itt mindentől távol – hogy kerültünk erre a helyre?; felnézett dacosan a foltos-sötét égre, és kiszolgáltatottan, magának sírt. Amikor szólítottam, össze sem rezzent, a hangom irányába fordult, és futott hozzám, én meg kitártam a karomat, mint régen, amikor leguggoltam hozzá: „ki jön az én házamba?”; „Panni!”, kiáltottam a szemközti járdáról, meglátott és lódult; hányszor totyogott végig a heverőnkön, és a peremhez érkezve nem is lassított, magabiztosan belelépett a levegőbe – úgyis elkapom. Lépett és nevetett. „Panni!”, úgy kiáltottam rá, mintha abban a pillanatban venném észre, a döbbenethez még valami bizonytalanságot is kevertem: talán tévedek, érzékcsalódás, hogyan lehetne ő – nahát! Panni pedig késlekedés nélkül felém fordult és szaladt. Ott voltam megint. A világ peremén, még jó. Kitártam a karomat, hogy odabújhasson a mellemre, a vállamra, a nedves-merev viharkabátra persze; „Panni”, felcsattanó és elfúló lett a kiáltás, ő nem is csodálkozott, nem torpant meg, nem nézett rám gyanakodva, csak futott, a karomba érkezett; milyen könnyű, mennyire esendő, a bundáján át is éreztem madárcsontjait.

kép | Bruno Passigatti, adobe.com