Levendel Júlia

„MÉG NEM FOGUNK BELELÉPNI”

2000 december

„MÉG NEM FOGUNK BELELÉPNI”

Évtizedek alatt olyan sokszor elképzeltem a Magyar Tudományos Akadémia úgynevezett patkótermét, azt a vasárnap délutánt, 1918. december 1-ét, öt óra volt, már sötét – várjanak-e az alakuló ülés megnyitásával, hiszen többen nincsenek még itt, akik elfogadták a tagságot és nem jelezték távolmaradásukat – várjanak még, vagy kezdjenek hozzá? A patkó alakú asztal közepén Móricz Zsigmond ül, valahogy egyszerre magától értetődő, hogy most – és mindjárt halálos csönd is lesz, mindenki feléje fordul, ő pedig feláll; sohasem volt nagy előadó, később is szenvedett a nyilvános szereplésektől, a feszengésnek azonban, úgy látom, árnya sincs körülötte; már jó tíz esztendeje maga mögött hagyta a kezdő író botladozásait, zömökebb lett, szinte vastag, a nyáron betölti a negyvenet; megállapodott, ahogyan a többiek is itt, mind a nemzedéktársai; a nála fejjel magasabb Kosztolányi is kamasz-csibészesen villogtatja ugyan a szemét, lendületesen fordul ide-oda, de oldalra söpört haja jócskán megritkult, és hát valósággal kövér. Igen, kövér. A felnyírt frizura talán még teltebbnek is mutatja. Móricz tehát feláll – Uraim, az életösztön kergetett össze bennünket, olvassa, a szöveg, meglehet, mélyebb hangot kívánna, dörgedelmes basszust, de azért jól van így, a terem akusztikája kitűnő; ahogy megszólal, érzi, hogy ma itt semmit el nem véthet, az elfogódottságot pedig, hogy végül is ő csak Adyt helyettesíti, a sírig hű barát, sőt, a szövetséges megrendült és megrendítő szerepe elfedi.
azt már nem tűrte
Olyan sokszor képzeltem el azt az alakuló ülést, a háború végén, a Károlyi-forradalom világot, hazát, irodalmat jobbító lelkesültségében összekapaszkodók áhítatával oly sokszor szembesítettem a saját vágyaimat és iparkodásaimat, hogy egy idő után szelesen azt mondtam: a magyar irodalom valamennyi csoportos fellépése közül számomra a legközelebbi, a legfontosabbnak tűnő éppen a Nyugat írógárdájának kezdeményezésére teremtett Vörösmarty Akadémia. Sokáig ellenőrzés nélkül elfogadtam, hogy ’19-ben a fehérterror „betiltotta” működését – hogyne vettem volna készpénznek az efféle fogalmazást, mikor jószerivel más tapasztalatom se volt a csoportos írói szervezkedésekről, mint hogy azokat a mindenkori hatalom betiltja. Tökéletesen érthető volt az is, hogy ’25-ben, amikor Babits a Vörösmarty Akadémia feltámasztását kezdeményezte, a Horthy-rezsim azt már nem tűrte el. Szóval nagy azonosulásomban csúsztattam kicsit, és úgy dédelgettem magamban az Akadémia történetét, hogy a valóságosnál sokkal jobban hasonlított a mi „auktoritatív testületté tömörülés”-i próbálkozásainkhoz. Megkönnyebbülten olvasom viszont, hogy a Pár-sorban megjelent ’83-as esszémben ismereteimhez híven írtam, hogy Babits javaslatára „a jobboldal gyűlölködése fellángolt, de az ostoba és agresszív reakció támadásánál fájdalmasabb volt, hogy az Akadémia működésre képtelennek bizonyult. Meghirdettek ugyan egy novella- és tanulmánypályázatot, bíráltak és díjat osztottak, de az amúgy is nehezen induló, lendület, közös akarat híján, voltaképpen már hitetlenül összeálló társaság belülről bukott meg. Babits lírai reakciója: A gazda bekeríti házát című vers”.

Babits és Ady. Székely Aladár fotója

Babits és Ady. Székely Aladár fotója

A történelem epizódjai, akárcsak az emberek vagy a művek, nyilván hangulatunktól, érdeklődésünktől függően más-más vonásukat mutatják, így-úgy kicsit másnak mutatkoznak, ennek azonban semmi köze az átírásokhoz, a cinikus vagy alig értett-tudott ferdítésekhez, hazugságokhoz.

Újabb időkben például hajlamos vagyok azt gondolni, hogy azért volt (és van) szívemnek kedves a Vörösmarty Akadémia, mert sohasem valósult meg. Terve terv maradhatott, céljai eszmények. Mert sem a tízes évek végén, sem a húszas évek közepén nem kellett folyamatban elócskulnia. De ez sem pontos így. Már a ’18-as kezdetet sem lehet összevonni az újraélesztési kísérlettel.
nemes pátosz
Vissza hát Vörösmarty születésnapjához, a Magyar Tudományos Akadémia patkótermébe, Móricz megnyitójához! Először nem is az összekergető életösztönt mondta. Az az igazság, hogy nem azt. Kaffka Margit haláláról beszélt, mintegy „hivatalosan” bejelentette, bár nyilván mindenki hallotta már, hogy éppen aznap meghalt Kaffka Margit. Ő is a spanyolnátha áldozata lett, az Európán végigszáguldó betegségé, amely néhány héttel előbb Karinthy feleségét is „elvitte mint meg vagyon írva / ‘Gyűlölet és téboly mocskos magzatja a dögvész’„; Móricz indítványozta, hogy az Akadémia könyvet írasson Kaffkáról (a „pillanat hevében” Schöpflin Aladár vállalkozott a monográfia elkészítésére – nem készült el soha), s hogy az első, 1918. évi 5000 koronás Vörösmarty-díjat posztumusz Kaffka kapja meg, pontosabban az elhunyt családja – segítsenek legalább így Kaffka Margit kisfiának felnevelésében (a gyerek másnap meghalt). Úgy hiszem, a Kaffka Margitra emlékező szavak és a résztvevő felajánlás után a voltaképpeni megnyitó beszéd nemes pátosza még nemesebbnek hallatszott, a Pesti Hírlapban 3-án megjelent Móricz-szöveg, már nagylélegzetű bevezetése is – Uraim, az életösztön kergetett össze bennünket annak a költőnek napján, akinek megmarcangolt s iszonyú fantáziájában feltűnt volt a sír, hol nemzet süllyed el. A sír fenyeget: de még nem fogunk belelépni – ezzel a konkrét tragikummal is sűrűsödött.

lj_kaffka

“…éppen aznap meghalt Kaffka Margit..”


vigyázat, mondom magamnak
A majdnem virtuális Vörösmarty Akadémiáról összeszedegetett dokumentumokat rettentő nehéz szép, könnyen áttekinthető, lineáris rendbe rakni, talán nehezebb, mintha áttétel nélkül a saját történetemet formálnám, hisz tudom már, minden hangsúly, minden rebbenés, az előbb vagy utóbb megemlített, s persze az elhagyott, elfeledett, észrevétlen maradt, de azért megtörtént, megvolt mozzanatok mennyire változtatják az egész mesét. Jogom van-e a más, mások meséjét tologatni, ki- meg befordítani? És félek, hogy a bőség zavara is elsodor; hogy szájamban, kezem között összetorlódnak az események és a szavak, s indulataim csak füstölgő, formátlan salak-heggyé halmozódnak. Félek, hogy újra meg újra összevétem az egykorit a maival, s ezzel óhatatlanul is igazságtalan leszek. A magyar kultúra munkásai ezennel síkra szállanak a magyar kultúráért – mondja Móricz. S hogy: Mit jelent ez a harc? Ez a harc éppen ellenkezője a militarizmusnak: nem öl: teremt… És valamivel később: A népek nem harcolni akarnak: hanem élni. A népek nem barbárságot akarnak: hanem kultúrát. A népek nem azt akarják, amit a gyilkos, kardos, gázbombás katonák csinálnak: hanem azt akarják, amit mi, a kultúra szerény s egyszerű munkásai csinálunk”. Vigyázat, mondom magamnak, mielőtt sietősen reflektálnál, sőt, legjobb, ha minden egyes reflexió előtt elszámolsz lassan háromig, s közben megunhatatlanul tudatosítod, hogy szavak, kifejezések, beszédmódok merőben mást jelentettek nyolc évtizednél is régebben, mást egy történelmi alkalom szülte „összekergetett” társaság ünnepségén. Idétlen tehát olyasmin fennakadni, hogy ha a militarizmus „ellenkezőjé”-ről van szó, miért kell egyáltalán harcot, síkra szállást és egyebeket emlegetni, és még ennél is idétlenebb „a népek akaratáról” közönséges és szaftos káromkodásokat ejteni. Míg elhessentem – kétségtelenül feltoluló – káromkodhatnékomat, kis időt inkább visszahátrálok még, de csak néhány napot, s elképzelem azt a valamivel fesztelenebbül mozgó-fecsegő társaságot, amely az Akadémiát kiötölte.

Hatvany Lajos budai palotájában történt, a vörös báró vacsorán látta vendégül a Nyugat neves stábját: Babitsot, Kosztolányit, Móriczot, Karinthyt, Schöpflint, s mint a Budapesti Hírlap tudósításában olvashatni (Rákosi Jenő konzervatív, előbb és főként később, majd látni fogjuk, nemegyszer véresszájú lapja ezekben a forradalmas napokban meglepően visszafogott, már-már maga is forradalmi hangú, rokonszenvező) – nos, a BH Rbz. aláírású (Roboz Imre) cikke szerint: „Csevegés közben Hatvany Lajos fölvetette azt az ötletet” – azt, hogy az idők szavát megértő, s ezért kapuit kijjebb táró Petőfi Társaság felvételi ajánlatát ne fogadják el vendégei, hiszen köztudott, hogy ők mindig is a Petőfi Társaság ellenében működtek, viszont „alakítsanak inkább egy külön társaságot a Goncourt Akadémia mintájára, amelybe aztán mindazokat az írókat belevonnák, akiket erre a kitüntetésre érdemesnek találnak. Babits Mihály ajánlatára nyomban Vörösmarty Akadémiának nevezték el a társaságot, s néhány nap alatt meg is valósították tervüket. Huszonöt írót ítéltek méltónak arra, hogy maguk mellé válasszák, még pedig ezeket: Ady Endre, Ambrus Zoltán, Barta Lajos, Biró Lajos, Bródy Sándor, Füst Milán, Gárdonyi Géza, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Ignotus, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Kassák Lajos, Kiss József, Kemény Simon, Krúdy Gyula, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Révész Béla, Szép Ernő, Szini Gyula, Szomory Dezső, Tóth Árpád. A kiválasztott írók hajlandóknak nyilatkoztak az akadémiai tagság elfogadására, egyedül Szép Ernő hárította el magától a megtiszteltetést.”

Tóth Árpád
a klikk
Furcsa névsor, akadékoskodom megint, s már hiába is magyaráznám, hogy más idők, más jelentések, mert nem Herczeg Ferenc és Kassák Lajos, vagy Gárdonyi Géza és Szomory „összekergetése” hallatán csodálkozom, nem is azért, hogy ha a Petőfi Társaság megújulását Hatvany vendégei egyöntetű kétkedéssel fogadják, és inkább ellen-akadémiát hoznak létre, miért hívják mégis a Petőfi Társaság prominenseit – nem, számomra nem ezek a legdöntőbb kérdések, hanem az egész felnőtt életemet nyugtalanító társaság-szervezési szempontok, és a szempontok cserélődése, aztán hogy a közösség vágya miképpen keveredik a résztvevők érvényesülési igényével, hogy hol van a méltányosság és a konvenciók alázatos elfogadása, illetve az önmeghatározás-megkülönböztetés és a kirekesztés közötti határ. A Kádár-rendszer „népfrontos” kultúrpolitikájával hadakozva mélyen belém ivódott, hogy mindenféle ízlésbeli és világszemléleti különbséget félresöprő, minden protokolláris és „kiegyenlítő” csoportosítást utáljak. A költészetet – ahogy Böll mondja – nem lehet szabaddá tenni, mert maga a szabadság, a szabadságot pedig nem lehet előállítani, nem lehet teoretikusan tervezni és létrehozni – a szabadság ugyanis mindenekelőtt individuális és érzéki. Visszaélni a szabadsággal, összetéveszteni a szabadossággal, önzéssel, nyegleséggel persze túlontúl könnyű és általános. De hát mivel nem sikerül visszaélni? Mit nem lehet elmaszatolni vagy diabolikusba fordítani? Az úgynevezett irodalmi élet egyik alapszava – immár száz évnél régebben – a klikk. A francia eredetű, cimboraságot jelentő kifejezés kezdettől pejoratív töltetű volt, zárt és érdekérvényesítő (az én fogalmaim szerint tehát eleve szellemellenes) csoportokat illettek a névvel, s mégsem mondható, hogy a szabad individuumok teremtette szabad költészet társulási törekvésének az égvilágon semmi köze hozzá. Mert ki döntheti el, hogy az írók egymás művéről írt elemzései, méltatásai például a galád klikkezés eszközei vagy éppen a szellem természetes és egészséges mozgásából adódó figyelem, kíváncsiság és összekapaszkodási vágy dokumentumai – olyan gesztusok, amelyek nélkül nem létezhet irodalom. Diktatúrák idején, a szabad sajtót nélkülözve is nehéz szembesülni a „klikk” szóval – a klikkezés, tapasztaltuk, szörnyű vád, megbélyegzés, ami megtorlásért kiált –, de nem annyira nehéz, mint a létező demokráciában. Naponta többször is bontogatni kell a díszes csomagolással vagy mocskos papírral takart, otromba madzaggal kötözött kifejezést, és kérdezni: valójában mi is? A szellem sorvadásával fenyegető közöny évadán leginkább talán fel-feltörő kívánságunknak kell ellenállni, hogy legalább klikkezős alapon érdeklődjön egyik alkotó a másik iránt.

Végül is kérdéses számomra, hogy amikor a Hatvany-palotában megfogant a Vörösmarty Akadémia, és cigarettázva, kávét, konyakot kortyolgatva nyomban neveket is felröppentettek – kiket? ti kikre gondoltok? te kire még? –, helyes volt-e az elfogulatlanság, a nyitottság és a valamilyen minőség nevében, de kimondatlanul jól felfogott érdeket is érvényesítve, politikusi manőverezéssel a merőben más pályákon futókat is meghívni, s ezzel eleve protokollárissá és személytelenné formálni a testületet, beépíteni így a szétesés okozóját. Vagy szűkebb, zártabb – de egyúttal merevebb és ezáltal hatástalanabb, mert jelentéktelenebb, és persze gyors széthullásra ítélt – körben kellett volna maradni. ’18 végén azonban ez nem lehetett kérdéses. És nem azért, mert a résztvevők pályái csak később hajoltak erre-arra – nem, itt kivételesen nem erről van szó. A történelmi pillanat izgalmában, a hatalmas feladat előtt (hogy képzelt feladat? minden nemzetmentő, világformáló feladat képzelt) fel kellett és fel lehetett függeszteni a személyes ellenérzéseket. Azon a késő őszi estén – hadd ne kezdje ki keserűségem ezt a meggyőződést – ők érezték, hogy előttük legalábbis egy nemzetnek sorsa áll, s hogy a „világpolitikai romok” alól úgy lehet megmenteni a szellemet, a kultúrát, a költészetet, ha mindezt egységes, „közös nemzeti kincs”-nek tekintik.
a bohóckodások ideje lejárt
Közben visszazökkentünk a már elveket, törekvéseket, programot kinyilatkoztató, sajtókonferenciának is szervezett alakuló ülésre, amelyen Móricz megnyitóbeszéde után Schöpflin felolvasta Lovászy Márton kultuszminiszter Akadémiát üdvözlő levelét, és az előzményekről, a szervezésről is a főtitkár Schöpflin beszélt, hangsúlyozva – miként a Pesti Napló tudósított –, hogy „a most tömörült írókat a forradalom hozta egy társaságba, de voltaképpen eddig is szolidárisan küzdöttek” (erős túlzás? az, persze, de mit mondjon egy akadémiai főtitkár?! végtére is a bohóckodások ideje lejárt). A Vörösmarty Akadémia alapszabály-tervezetét, a javaslatokat, a már meghozott döntéseket Móricz mellett a másik alelnök, Babits ismertette (a Vörösmarty Akadémia elnöke, Ady már nem volt ott, a november 27-i elő-értekezleten azonban még beszélt is). Innen nézvést már a program is bizonytalannak tűnik: hogy minden évben „a legjelesebb szépirodalmi mű” szerzője Vörösmarty-díjat kap (soha, senki Kaffka után nem kapott), s az Akadémia új tagjait a díjazottak közül választják (értelemszerűen nem választottak új tagot); hogy az Akadémia könyveket ad ki, Molnár Ferenc javaslatára egy Magyar Bibliát, „egy vaskos könyvet – írta ’25-ös cikkében Babits –, mely egy kötetben egyesítse mindazt, amit a magyar szellem legkülönbet, legmaradandóbbat alkotott az évszázadokon át: lírát, tanulmányt, elbeszélést, drámát, s irodalmunknak ezt a standard kincsesházát olcsón szórni szét, hogy ne hiányozzék egyetlen magyar házból sem, s lélekkel és kultúrával fogja egységbe azt, amit kard és ágyú dúlt és szaggatott szét” (nem adtak ki könyvet, a Magyar Bibliát se; azt jóval később, a kilencvenes évek elején nekünk sem sikerült, írószövetségi háttérrel sem sikerült – kellett volna? hiányzik?); fontos programpont volt – Vörösmarty emléke előtt is hódolva – a közhasznú szavak szótárának szerkesztése, egy új kritikai szemle indítása és az ifjúsági irodalom színvonalának javítása (felesleges is megjegyezni, hogy nem szerkesztettek, nem indítottak, nem javítottak). Az Akadémia kötelező feladatának vélte, hogy ápolja Vörösmartynak mint „az európaiság és pacifizmus nagy képviselőjének” a kultuszát, a munkával pedig vezető „szakelőadó”-ként Kosztolányit bízták meg (mit tehetett volna? ami elmaradt, nem az ő mulasztása, ami megvolt – és mi volt meg? –, nem az érdeme). Tervezték még, hogy az első nyilvános ülést a Nemzeti Színházban tartják, s majd Károlyi Mihály fogja megnyitni. De oly sok minden történt – erre már nem futotta. És különben is: mit csináljanak egy nyilvános ülésen? A felolvasások halálosan unalmasak (már akkor is), a matiné „diszkreditált forma”, „a publikum már torkig van az efféle cécókkal… a színészek és színésznők pedig a könyökünkön jönnek ki”; mi az a forma és konkrét tartalom, amelyben „a kultúra folyamatossága” fenntartható, ami segít „által lépni” a nemzetet fenyegető sírgödröt? Mi lehet az? Az elemi társasság-igényen, jobbítási lelkesültségen túl miféle konkrétum? Márpedig ha a forradalmas mámort követően ki-ki józanodva tennivaló után néz, valamit néven kell nevezni. Ez itt a bökkenő. Az egyéni alkotásokon kívül lehet műhelyfélét teremteni, de az évtizednél régebben meglett már. Igaz, a Nyugat kavarta légáramlatok roppant szűk térben hatnak – de még egyszer: mi az, ami hazányi, sőt, a népek hazáját, a nagyvilágot betöltő írói tett?

A kultusz kultuszt teremt, a szervezet szervezetet szül, a hangos szó pedig ez ideig mindig, mindenkit még nagyobb hangerő bedobására ösztönzött. ’18. december 8-án, vagyis a következő vasárnapon „művészek és tudósok új kultúrszövetséget” alakítottak az Újvárosháza nagytermében. A szövetség, amelynek elnöke dr. Pikler Gyula egyetemi tanár, ígéri, hogy át fogják alakítani „Magyarország szellemi életét”. A nyomban kétszáz fős testület (tagjai között természetesen ott találjuk a Vörösmarty Akadémia tagjait is) – a Világ című lap szerint – „a művészeti irányok közti különbségektől teljesen eltekint, és a művészetek közös céljaira egyesíti a művészeket”. Felkérik Molnár Ferencet, hogy fogalmazzon memorandumot ezekről a közös célokról, amit eljuttathatnak „a külföld művészeti és tudományos intézeteihez”…
világjobbító tervekhez pénz kell
Megállítom magam, szép nyugodtan számolok, tudom, hogy a bőszült kerék csikorgását-nyikorgását csak én hallom, itt – ők ott éppen nem. S különben is, van konkrét tennivalójuk. December végén például felterjesztéssel fordulnak a miniszterhez, amelyben közvetlen pártfogást kérnek a Budapesti Könyvkereskedők Egyesületének, méltányossági alapon kivételezést: hogy a szénhiány miatt elrendelt délután négy órás zárás helyett a könyvesboltok hatig tarthassanak nyitva. Mi sem természetesebb, mint ez a támogatási gesztus, hiszen a könyvkereskedők is oly szíves átiratban köszöntötték megalakulásakor a Vörösmarty Akadémiát – „A magyar íróknak díszes sora… kezesség arra, hogy az irodalom nyerni fog vele, a könyv kultusza új s újabb rétegekben kap otthont…” A forradalmi összefogás-megbékélés nyelve csak egy annyira ellenforradalmi időben ingerlő, mint ez a mostani, századvégi, a miénk, holott még innen is hallani, még ezekben a protokolláris, gyakran fölkurblizott szövegekben is a régi dallamot, hogy: Egy újabb szellem kezd felküzdeni, /Egy új irány tör át a lelkeken: / A nyers fajokba tisztább érzeményt / S gyümölcsözőbb eszméket oltani, / Hogy végre egymást szívben átkarolják… és így tovább. Akadékoskodunk talán a szívben átkarolás képzavara miatt? Ó, nem. A nemzethalál, a glóbuszhalál, a nagy fenyegettetések egyébként nemegyszer a legtöbbet és legjobbat hozzák ki emberekből. Vannak, akiket éppen a tragikum légköre tesz szolidárissá, ámulatba ejtően nagylelkűvé. És azt még mámorosan is tudja minden reformer meg forradalmár, hogy a világjobbító tervekhez pénz kell, pénz pedig nagylelkűség híján nem akad. Már az alakuló ülésen elhatároztatott, hogy „az előkelő pénzintézetek vezetőit fel fogják kérni az adakozásra, illetőleg gyűjtésre”, s hogy ez nem maradt üres szó, arra csak egy példát említek: január elején a Pesti Hírlap kiadótulajdonosai, a Légrády testvérek saját lapjukban hírelték, hogy „A Vörösmarty-akadémia nemes céljai és kiváló tagjai iránt táplált” elismerésüknek akarnak „kifejezést adni, midőn a Pesti Hírlap 40 éves jubileuma alkalmával 10 000 koronát” ajánlanak fel irodalmi pályadíjul. Schöpflin Aladár főtitkár és Móricz Zsigmond alelnök (a Pesti Hírlapban is rendszeresen publikál) levélben köszöni meg az adományt, s egyúttal kifejezik „a magyar íróvilág általános elismerését a Légrády testvérek cég iránt azért a nagyszabású munkásságért, amellyel negyven év alatt a magyar szépirodalomnak is mindig kitűnő és rendkívül nagy gárdáját foglalkoztatva, az írók anyagi és erkölcsi illő honorálásával, a magyar irodalom értékeinek gyarapítását előmozdította”. A levél persze nyilvános és a Pesti Hírlapban jelenik meg, ugyanúgy, ahogy a jubileum alkalmával a Petőfi Társaságnak felajánlott 10 000 koronás pályadíjról szóló, Herczeg Ferenc elnöknek címzett levél is.
nem tisztességes itt megállni
A Vörösmarty Akadémia legreprezentatívabb szereplésére Ady halála ad alkalmat: az Akadémia bocsátja ki a gyászjelentést és rendezi a temetést. Móricz is az Akadémia nevében búcsúztat, s csak őutána beszél Babits, a Nyugatot képviselve. Bámulatos gyorsasággal sajátítják el a diplomáciai szintű etikettet. Mindent tudnak, hogy egy nagy nemzeti temetésen kinek ki után kell vonulni, ki mellett állni, kinek ki után szónokolni, s mintha még ennél is gyorsabban törülnék emlékezetükből a ceremóniákat talán szétpukkasztó, de saját stílust, tudáson alapuló rálátást a jelenségekre, önmagukra, az idő játékaira – szóval csodálatos humorukat. Amikor Móricz a Vörösmarty Akadémia Elnöksége nevében közlemény kiadására kéri a Világ című lapot, s a közleményben visszautasítja a temetés rendezését támadó cikkeket, hogy „lehetetlen volt kordont vonni” és „félelmes lett volna fegyverrel akadályozni meg” a költő tisztelőit, hogy a koporsó közelébe nyomuljanak, és valami furcsa elégedettséggel rögzíti, hogy „a csarnokban, ahol még a fekete leplek mögötti lépcsők is tömve voltak” s „a Múzeumkertben is, ahol ezer és ezer ember szorongott” – nos, hogyan hogy ebből az Elnökségből senkinek sem jut eszébe a fiatal, nagyváradi újságíró, az a kemény szavú Ady Endre, aki Vörösmarty születésének centenáriumára (nem volt az olyan régen!) nemcsak azt írta, hogy: „Meghalt, és nagy lett. Így van ez minálunk”, hanem a lehető legtömörebb, valóban zászlóra festhető, mit bánom!, hímezhető meghatározásként: „Vörösmarty a költők fejedelme: világosság fejedelme hát”. Miért nem jut eszükbe, hogy ez a „nagyszabású” temetés félelmetesen, abszurd módon rímel a Vörösmartyéra, mikor is „a társaság minden osztálya, a születési jog, a vagyon, az irodalom, kereskedés és ipar képviselőitől a szegény kézmívesig megjelent a temetésen, melynél nagyszerűségénél fogva méltóságteljesebbet, a közbánatnál fogva ünnepélyesebb és meghatóbbat a főváros még nem látott”. Miért nem is próbálnak valami mást?, valahogyan nem részt venni a pogány halott-tépésben? Hogy próbálnak? – legalábbis szentül hiszik, hogy éppen ők próbálják menteni, méltón őrizni Ady emlékét, mikor veszettül erről-arról ugatnak a kisajátítók? A „közlekedés” – rémületesen ismerős, noha most se háború, se forradalom, se országdarabolás – érzékeltetésére csupán: Franyó Zoltán a Vörös Lobogóban megfenyegeti a gazdag Hatvanyt, hogy „ne nagyon grasszáljon Ady szellemi hagyatéka körül, mert ha elveszítjük a türelmünket, megszólaltatjuk magát az elnémult koronatanút” (kiemelés eredeti); a „grasszálás” pedig úgy értendő, hogy Hatvany a Pesti Napló halottjának mondta Adyt, „megbízatta magát” a Vörösmarty Akadémia által, hogy megírja a költő életrajzát, ezt „világgá hencegi”, ráadásul „vigasztalhatatlan gyásza jeléül, percnyi késedelem nélkül – még mielőtt a halottnak sírhelye lett volna – sietett a boltja kirakatába kiakasztani Adyék ‘szeretettel’ dedikált fényképét”. Mire A Hét Heti postájából bárki megtudhatta, hogy Franyó „nem volt mindig olyan vörös, mint amilyenre most átmázolta magát; volt ő vitézkötéses nemzetiszínű is… most azonban változtak a konjuktúrák, most hát hirtelen kirántotta vörös melléből szőrös lobogóját, s ha más ‘szenzációja’ nincsen szegénynek, halottrablókat szimatol…” Sokszor elgondolom, hogy ha érdeklődő földönkívüliként olvashatná-hallhatná az ember az efféle polémiát, gondtalanul göcögne…, ha nem nyomná annyi tapasztalat, hogy kényszerűen nyögjön és bólintson: bizony, lehet, a sűrű átmázolásokból ez-az valóság lehet, és valamit, valamilyen kirakatba talán csakugyan kiakasztott Hatvany. Ám szerencsére a ’19 elején is virulens szélsőjobb sajtó ezúttal is képes háttérbe tolni a finomabb kétkedést. Az Új Nemzedékben például Lendvai István (valaha még a Nyugatban is verset publikáló költő, akkor éppen az Ébredő Magyarok Egyesületének alapítója, főként az Új Nemzedék publicistája, néhány hónap múlva ennél a lapnál írja és szerkeszti belső munkatársként Kosztolányi a Pardon rovat cikkeit, de Lendvait említve nem tisztességes itt megállni: a ’23-ban ceglédi képviselőségig jutó, véres-habos szavakban tobzódó újságíró a háború alatt bátor antifasisztává lesz, Szálasiék börtönbe vetik, és ismeretlen körülmények között ott hal meg) – nos, Lendvai előadja, hogy Ady „halálos betegsége előtt szorgalmas olvasójává lett lapunknak, el-ellátogatott hozzánk”, s ebben, csakis ebben a bensőséges, „a magyar faji élet titokzatos mélységeit” értő közegben sírhatta el, hogy ő bizony Ignotusékhoz, Jászi Oszkárékhoz szorult, oda kényszerített lett, s ettől „lelki meghasonlásba jutott”, de Lendvai, aki most „a legmélyebben” siratja „testvérét”, fogadkozik, hogy békében nyugodhat Ady, a „bús érmelléki kálvinista vérnek gyönyörű fölragyogása”, mert „verseinek forró fajszerelme és nemes zengése el fogja fátyolozni a jövendő magyar szemek elől a Jászi Oszkároknak, a Szende Páloknak szóló ajánlásokat, a halandóságnak e szomorú adóit, amelyeket Ady Endrének is le kellett rónia, mert a hazug, zűrös magyar élet nem tudott együttrepülni az ő viharos lelkével”.

lj_kosztolanyi
komolykodó reprezentálás
Mondjuk: ennyit. Egyelőre ennyit. Ez sem mulatságos, és sajnos, mégsem feledteti, hogy a Vörösmarty Akadémia tagjai is Adyért csatázva önreklámoznak. A Nyugat összevont emlékszámába a „törzsgárdából” jószerivel mindenki ír legalább egy szösszenetet – alig is titkolhatva, hogy a legfontosabb mondandó a szerzői aláírás. Hogy ki-ki jelen legyen. Aztán lehet hangosan és még hangosabban, különböző lapokban követelni, hogy „szobrot Adynak!”; a Vörösmarty Akadémia Nemzeti Palotában tartott emlékszobor-bizottsági alakuló ülésén a fővédnök Károlyi Mihály is méltatja Ady „nagy szellemét és meleg szívét” – a Pesti Napló tudósítását nézem az eseményről, és kisiskolásként megszámolom, hányan kaptak funkciót a szobor-bizottságban; huszonegy csupa neves személyiség. Fogalmam sincs, hogy valójában mi a dolguk (még megnevezni sem tudom, ami nem jött létre, nem történt meg), és igyekszem, nagyon igyekszem hárítani a feltételezést, hogy a nemzetet fenyegető sír szélén csak komolykodó reprezentálást játszottak.
kifordult világ
A Vörösmarty Akadémia ezzel – mint kövek közé, föld alá kanyargó erecske – eltűnik, legalábbis erre a rejtőzésre, a társaság „néma együttlété”-re utal Babits cikke, amely a Nyugat ’25. május 16-i számában jelent meg. A hat év utáni történetmondás, érthetően, a tisztesség őrzése mellett józanul-praktikusan csoportosítja-hangsúlyozza az egykor volt eseményeket, hogy hatásosabban érvelhessen az újbóli tömörülés mellett. ‘25-ben úgy emlékszik Babits, hogy a Vörösmarty Akadémia „a kommün kitörése miatt kényszerült működését megállítani” (nem tudom, mi a „kényszerült” kifejezés konkrét tartalma, én nem találtam dokumentumot, ami ezt bizonyítaná, a fehérterror annál inkább megalázta, destruálta, kiszorította a „nyugatosokat”, hónapokra még a folyóirat működése is „megállt”). „Bús, magyar gondokkal teli évek következtek – folytatódik a szöveg –: az ország szétszakadása, az írók egy részének elszéledése, a politika előtérbe nyomulása s a kulturális csüggedés megmagyarázzák talán, hogy ez a megállás ily sokáig tartott”. A maga módján tökéletesre csiszolt mondat, sehol semmi horzsoló, felsértő él, viszont benne van „a kor lelke”, a húszas évek közepének szorongó-taktikázó lelke. Szenvednek – mindannyian szenvednek – a kifordult világtól, hogy lélektől lélekig mily iszonyatos a távolság, bűnöket, kicsi árulásokat-csúsztatásokat tudnak egymásról – s mégis: mintha valami lehetőség, bár a konszolidáció nem éppen friss, forradalmas lehetősége nyílna előttük. Babits hamarosan olyan verseket ír, mint a Cigány a siralomházban, Kosztolányi mindjárt nekifog az Édes Annának, Móricz a Pillangó idillbe menekülése után a Kivilágoskivirradtigot írja. De a Vörösmarty Akadémiát feltámasztó cikk megcsillantani sem szándékszik a gyötrelmeket. Nem ám. A cikk a Nyugat „megállapodott írógenerációjá”-nak kultúrpolitikai ambícióját jelzi, az öntudatot, „hogy éppen ez a generáció van hivatva, egységében a mai magyar irodalmi élet zűrzavara között az igazi Tekintély forrásává lenni”. A belső, a költői vívódásokról adjanak hírt a versek! A cikkel együtt, egy számban megjelenő Utca, délelőtt és Utca, estefelé („Háború volt, most kell ölelni, / testet a testtel elkeverni, / hogy majd legyen mit újra ölni…”, és három sorral később a legborzongatóbb Babits-sorok: „…gyerekek szaladnak az utcán, / mint kis patkányok, egyre többen, / egyre többen és rongyosabban. / Oly csodálkozva néznek olykor, / mintha kérdeznék: Mit akartok / velünk?” Vagy tessék elolvasni a Magyarország következő heti számában megjelenő Kanizsai Dorottyát, hogy a Felejtés sötét asszonyként jár közöttünk, hogy „Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben. / Tört ablakunkon át befütyül a sok szél / úgy, hogy meg sem értjük egymást: / egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj; / mi pedig különös táncot táncolunk: / ez a tánc a süketek tánca.” Vers és cikk, akárcsak a személyiség és az élet rétegekre és terepekre tagolódik – naivitás eztán nem megkülönböztetni, tudomásul venni a rétegzettséget. Sőt, úgy látszik, „az igazi Tekintély forrásává” csakis az lehet, aki megértette és megfelelően használja a különféle kifejezésére alkalmas eszközöket. Ezért lesznek a cikkben, illetve az idézett mondatban a cselekvő igékből főnévi igenevek: szétszakadás, elszéledés, nyomulás… Nem illendő egy testület nevében fellépő, összefoglaló és programot adó cikkben arról beszélni, hogy az országot – és Európát – mondjuk, szétszaggatták, feldarabolták – mennyivel finomabb a „szétszakadás”, és finomabb „szétszéledést” emlegetni, kulturáltan nem mondani, hogy a Vörösmarty Akadémia meghívott harminc tagja közül öten meghaltak (Ady, Bródy, Kaffka, Kiss, Gárdonyi), öten még akkor is, 25-ben emigrációban vannak (Barta, Biró, Hatvany, Ignotus, Kassák), hogy van, aki már alig-alig ír, vannak, akik befogták magukat a szórakoztatóiparba, és így tovább. Egy „akadémikus” elegánsan a semmit sem konkretizáló „szétszéledés” szót használja, nem emlékeztet, és lehetőleg nem is emlékszik arra, hogy „a most tömörült írókat a forradalom hozta egy társaságba”, s hogy az is „a politika előtérbe nyomulása” volt; hogy aztán nemcsak a Károlyi-forradalom lelkes hívei (többé-kevésbé mindannyian), hanem jó néhányan (egészséges fenntartásokkal) a proletárdiktatúra mellett is elkötelezték magukat (Babits és Laczkó például egyetemi katedrát kapott, Gellért a sajtóiroda vezetője volt, Móricz és Juhász Gyula, Kassák, Révész vagy Tóth Árpád „kompromittáltsága” közismert), és viselték a kemény vagy puhább megtorlást (katedra-fosztástól a bebörtönzésig, megbilincseléstől bujkálásig, erről művek tanúskodnak, a Légy jó mindhaláligtól Füst Adventjéig, amelyben az író lelke „felejthetetlen megrendülését… szakadatlan könnyei”-t örökítette meg, vagy a befejezetlen, abszurdot előlegező ‘21-es Krúdy-regény, a Mit látott vak Béla szerelemben és bánatban. Végtelenségig sorolható. A forradalmi lelkesültség, „a politika előtérbe nyomulása” magyarázza, hogy a ’19 februárjától megjelenő Néplap szerkesztői Krúdy Gyula mellett Gárdonyi Géza és Móricz Zsigmond – hogy ők hárman együtt dolgoznak! de most már csakugyan radikálisan abba kell hagyni).

lj_babits

A „bús, magyar gondokkal teli évek”-féle fordulatok áthatják Babits egész cikkét, valamiféle veretességet is adnak az írásnak – a mit és a hogyan kifogástalan összhangja ez, iskolában úgy tanultuk: a tartalom és forma egysége –; ’25 tavaszán például szükségesnek véli Babits, hogy tisztázza: a Nyugat generációja ugyan forradalmat csinált, de „csupán az előttünk járók elsekélyesedett, sablonba fogult látókör nélküli, zsurnalisztikus irodalma ellen! Nem az igazi, nagy magyar költészet, nem a szent és nemes magyar ősök ellen!” Hanem aztán mire becsüli a gonddal választott, az idők követelményét oly igen tiszteletben tartó szavakat a saját meg az utókor? Előbb az utóbbiról, az rövidebb. A Szépirodalmi Könyvkiadó ’78-as Babits esszéit, tanulmányait időrendben közlő kétkötetes gyűjteményében, a cikk szövegében egy helyütt szögletes zárójelbe tett, kipontozott rész található: hogy az Akadémia „abban a szomorú időpontban” hívta életre magát, amikor „a vad erőszak rémei közt megtépett […] ország kultúrájában látja és akarja igazi létét…” Mi a csuda lehet, ami egy jegyzetekkel ellátott, korrekt Babits-kötetben ’78-ban sem tűr nyomdafestéket?! Az ember – kivált ha nem nőtte ki a tilos iránti gyerek-érdeklődését – megnézi a Nyugatban, s lám mindössze két szót hagytak el (kellett? mert valamely cenzor felneszelt? avagy az olyannyira buzgó-vigyázatos szerkesztők „kedveskedtek” a gesztussal? netán éppen az elhagyással, kipontozással, amit könnyűszerrel behasonlíthat az olvasó, lehet, hogy ezzel gondolták kiemelni s elképesztően bátornak mutatni Babitsot?) – az eredeti szöveg tehát így hangzik: „megtépett és megcsonkított ország”. De ha már újabb időkbe ugrálok: a spenótnak becézett hatkötetes irodalomtörténet nem említi a Vörösmarty Akadémiát, a ’65-ös Magyar Irodalmi Lexikonban szerepel, bár a rövidke címszó szinte csak hibából áll, a ’94-es UMIL nagyvonalúan mellőzi a címszót – na, ja, mormogom magamban, és Tandori fordításában Jarrellt idézem, hogy „mindenki a fontos / Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos”. Kicsit szenilisen elmondom még egyszer, dajkálom a másfél sort – a költészet végül is praktikus. Így élhet vele az ember.
toporzékolóan antiszemita
A ’25-ös Babits-beharangozást érthetetlenül vad felzúdulás fogadja – jobbról. A még itt is „visszafogott” Budapesti Hírlap szerint: „A szabadság hazájában élvén, senkinek sem lehet megakadályozni a forradalomban szőtt, de elejtett fonalak újra való felvételét”, s annak ellenére, hogy az aláírás nélküli vezércikk megnyugtatja az igaz magyar honszeretőként háborgókat („Valami tragikusan nem kell hát felfogni a jó nevű társaság újraszületésének pillanatnyi hatását”), siet figyelmeztetni, ne hagyja senki, hogy a társaság az emigránsok „visszafuvarozó vállalatává nője ki magát”. Közlik az újjáalakult Akadémia harmincegy tagjának nevét (köztük van persze az emigráns Hatvany és Ignotus), meg a ködösített „értesülést”, hogy a tagok között szereplő Herczeg Ferenc „semmi körülmények között sem akar együtt lenni” „a forradalomban és még inkább az emigrációban kompromittált elemek”-kel. Az Új Nemzedék ugyancsak névtelen vezércikke nem visszafogott, vértolulásos uszítása, amellyel „az öntudatra ébredt nemzeti közvélemény” aktivitását kéri, hogy elsöpörjék „a forradalmak szellemi szállásmestereinek nyílt szervezkedését”, mindenekelőtt toporzékolóan antiszemita. Felvonultatja az antiszemita sajtó valamennyi kellékét – végül is nincs sok –, vannak, akiket egyszerűen „faji” alapon kitiltana (természetesen Molnár-Neumann Ferencről vagy Szomory-Weiss Dezsőről ír), Babitsnak felrója, hogy nem volt soviniszta, utalásszerűen emlékeztet ’19 elejei – nekem gyönyörű – Vörösmarty-cikke (Az igazi haza) néhány futamára – az Új Nemzedék nem idézi, én igen: „Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. De nem a föld a haza. És nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi háborús ‘hazafiak’ estek: akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területekért, az élettelen földért. Nem a föld maga szent, nem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek emlékei.” Ez pedig így értelmeztetik: „arra oktatta az ifjúságot, hogy nem a föld a haza… és helyeselte a magyar háború elvesztését”. De Kosztolányival szemben a legindulatosabb (vajon melyik kollégája írta? talán éppen Lendvai?), ő a „kövér opportunista”, „a hájdús napraforgó”, aki a „Vérmezőn Pogány József hadtestparancsnok elvtárs előtt hajlongott, majd a kommün bukása után… szent háborút hirdetett és ‘meztelen kardot’ követelt a zsidóság ellen, hogy aztán újra visszatáncoljon a jövedelmezőbb liberalizmushoz… (Az Édes Anna záró oldalaihoz, kétségtelen, jól jött ez az „észrevétel” – bárcsak teljesen alaptalan volna!) Mindenütt tiltakoznak Vörösmarty „fel- és kihasználása” ellen. Az Életben Zéta aláírással glosszázó a névválasztásban egyenesen „kardvágást” lát „a magyar kegyeletre”, s mulatságosan kusza szövegében igyekszik világgá kiáltani, hogy „ahol Vörösmarty neve van a zászlón, ott magyar lélek, magyar fajság és magyar tisztesség köti meg a zászló hordozóit” (a kiemelés itt is eredeti). Ám tudjuk, lefelé mindig van út: a Magyarság, s azon belül Acherontinus ezt az ocsmánysági versenyt fölényesen nyeri. Nála „a dicstelen emlékezetű Vörösmarty Akadémia” „a nemzetgyilkos októberi forradalom irodalmi fiókja”, az pedig nem egyéb, mint a Nyugat. „Sokat hirdetett ál-liberalizmusuk ezután sem fog egyebet jelenteni, mint a szakmányban-disznólkodás szabadságát, a magyar faji lélektől idegen zsidó ízlés kiszolgálását és a magyar nacionalizmustól való tüntető elfordulást”. Hinnem kell a Babits-bibliográfiának, hogy a különös Acherontinus név Dóczy Jenőt takarja – így Schöpflin nyugatbeli vitacikkében (Judeocentrikus világfelfogás) gyilkosan ironikus, mikor Acherontinus ellenében Dóczy Nyugatban megjelent Ignotus-tanulmányára hivatkozik („nagy irodalomtörténeti szerepét és jelentőségét gazdag adatkészlettel, nagyon meggyőzően méltatta… kimutatva, hogy Ignotus nemcsak folytatója, hanem restaurálója a magyar irodalmi gondolkodás és kritika legnemesebb hagyományainak…”). Vesztemre megnézem, mit ír a lexikon – ír-e egyáltalán, ha a Vörösmarty Akadémiáról nem? – Dóczyról, s legelőbb is azt látom, hogy mindössze negyvenhat esztendőt élt, de már harminchét évesen nyugdíjba vonult („leszázalékolták”?). Ady baráti köréhez tartozott (utólag ki nem?), publikált a Nyugatban – aztán (közben) vadul támadta a nyugatosokat? Fél, negyed, tizenhatod tehetség volt talán, ami ritka kivételtől eltekintve súlyos szervi károsodást okoz? Sérelmeket gyűjtött, s hasztalan okádta ki, ő pusztult bele? Mohón kutakodom utána, és képzelgek a sorsáról, mintha heveny hiányérzetemet akarnám csillapítani: istenem!, mióta nem láttam már hasadt lelkűeket! Tényleg, miért kell most mindez nekem? Minek tekerni, véghetetlenül tekerni a fonalat, ha úgysem próbálok a megértő, „megbékélő”, „felülemelkedő” pózában tetszelegni? Mert nem akarok, nem, mondom, nem akarok, és mégis olvasom a Szép Szóban ’37 tavaszán megjelent Földessy-nekrológot, hogy igen, „több mint 25 éven keresztül egy katasztrofális álmatlansággal súlyosodott neuraszténia nehezedett rá, amelyhez a szervi és hűléses betegségek és gonosz balesetek egész sorozata társult”, és keményen bólintok, ahogy magatartás-zavarának magyarázata is „bejön”: „A Nyugat, Ignotus alatt, szívesen látta ugyan, de amikor Dóczy egy kitűnő Nyugat-munkatársról szóló igen-igen elismerő, ám mégsem kritika nélküli tanulmányt adott át Osvátnak – ez az illető író különösebb érzékenysége miatt visszaadta a terjedelmes esztétikai munkát; ezzel aztán kedvét is szegte Dóczynak, hogy az ő egyéniségéhez leginkább illő nagyobb szabású kritikai művekkel állítson be a Nyugathoz” – hanem, folytatom magamban a vagy tájékozatlan vagy súlyos emlékezetvesztésben lubickoló Földessy mondatát –, hanem a Magyarságban írt rövidebb, ám annál hatásosabb cikkeket a szakmányban-disznólkodó, zsidó ízlést kiszolgáló nyugatosokról. Ilyen egyszerű. Csak mert a Nyugatnál „illető író” kedvét szegte.
konkrétan: mit?
Olvasom aztán Schöpflin ’25. július 1-i Babitsot védelmező, a Vörösmarty Akadémia újraélesztését ismét elmagyarázó cikkét (Babits érveit semmivel sem gazdagítja), meg az augusztus 1-én megjelentet (ez a Dóczy-Acherontinusra reflektáló, ám a feltételezhető irónia ellenére is sápatag az írás, túlontúl eltökélt; kínos, ahogy az otromba nacionalizmussal és antiszemitizmussal is „vitatkozik” – valahogy így: még hogy nehezményezni tetszik Babits „konok pacifizmusát”? ugyan, kérem!, „hát már a pacifizmus is zsidó eszme? Jézus Krisztustól Kanton át Romain Rollandig és Babits Mihályig a világ minden nagy pacifistája keresztény volt…”); olvasom a dokumentumokat, szememet, ujjamat futtatom a papíron, mint a nyomkeresők, s egyre csak próbálom követni, végül is mi valósul meg az adott körülmények között még mindig vonzó Vörösmarty Akadémiából? Mit csinálnak, konkrétan: mit? Mi az, ami „irodalmunkat európai felelősségének tudatára ébreszti”? Ami életre hívja az „oly sajnosan hiányzó” kritikát? Ami a közönséget neveli, és visszavezeti az irodalom igényléséhez? (Babits programjában sorolta így.) Nem tudom, mi lehetett volna. Nem tudom, mi maradt el. Böngészem a novella- és az esszépályázat díjazottjait – és? ha nincs pályázat, akkor mi van? Pontosabban: mi van (lett) így, hogy volt a pályázat? Lehetetlen nem megkérdeznem: segít-e bármely pályázat, díjazás az irodalom valódi „ügyeiben”? Tehát nem az érdek, hanem az érték érvényesítésében? Tartok tőle, hogy nem segít. És talán azért nem, mert nincs olyan Tekintély, olyan „teremtő presztízs”, amely jótékonyan uralkodhatna a művészetben. A költészetnek is szüksége van otthonra, hajlékra, meleget tartó zugra, szüksége van társakra, és persze értelmes és igazságos társadalmi (jogi) játékszabályokra – mindezt egy folyóirat is megteremtheti, de semmi szüksége mégoly magas színvonalú irányításra.

A „megállapodott írógeneráció”, az „auktoritatív testületté tömörültek” – Babits vezetésével – hamarosan lehetőséget kaptak, hiszen a Baumgarten Ferenc végakarata szerint létrehozott Alapítvány mindazt „csinálta”, folytatta, amit a voltaképp megvalósulatlan Vörösmarty Akadémia kezdeményezett a konszolidáció idején. És?, a Baumgarten Alapítvány segítette az irodalom „ügyét”? Azt a spirituálisat? Veszek egy mély lélegzetet, még egyet és még egyet – micsoda monodrámát barkácsoltam magamnak? –, és azt mondom: nem. Az évdíjak, jutalmak és segélyek bizonyára sokszor nagyon jól jöttek, sokaknak örömet okozott a kitüntetés (a pénznél is nagyobb örömet tán az írótársak elismerése), sokaknak fájdalmat a teljes mellőzés vagy a „lefokozás”, azzal, hogy csak jutalomban részesültek, de szervezni, művet életre segíteni ilyen módon nem lehet. Azok a polémiák pedig, amelyek egy-egy konkrét kitüntetést vagy kitüntetés elmaradást magyaráznak-vitatnak, úgy hiszem, eleve tévesek: Babits „ítéleteit” sem azzal kérdőjelezném meg, hogy előrángatom a már számtalanszor előrángatott József Attila-mellőzést, mert nem hibás, téves vagy rossz döntésekről van szó, hanem arról, hogy maga a díjazási gesztus nevetséges (nekem), még a legszínvonalasabb döntnök és a legméltóbb kitüntetett esetében is, s hogy az égvilágon semmi köze nincs a költészet ügyeihez.
agyafúrt próba
Szép, szeptember elejei napon megkértem B.-t, hogy jöjjön el velem a Széchényi Könyvtárba; még jó pár ’25-ös lapot meg akartam nézni (többségük mikrofilmen látható), s egyszerre csak három kérhető ki, legalább háromnegyed óra, míg felhoznak egy-egy adagot a raktárból – ott telik el az élet, ha egyedül megyek. Fújt a szél, de még melegen sütött a nap, mikor baktattunk a Várban, és idétlenkedtem, hogy elmúltak azok az idők, amikor szerelem-bizonyításul a csillagokat meg a Holdat kellett lehozni az égről, esetleg tűzön-vízen átkelni – hiába, az igények nőnek. S valóban: nagyszerű, agyafúrt próba a ’25-ös jobboldali magyar újságok mikrofilm-változatát böngészni, befűzni és hajtani a tekercseket a lámpa előtt. Persze szünet így is akadt bőven, s akkor ácsorogtunk a szabadpolcok előtt, a betűrendbe rakott, bekötött folyóiratok rövidke szakaszát, máskor végtelen hosszúságú, polcról polcra kanyargó sorát bámultuk; asztalunk egyébként éppen a Liget mellett volt, ott tömörültünk volna amúgy is. Vigyorogva néztük, nemcsak azt, hogy van, hanem hogy ilyen furcsán-szabálytalanul, terjedelmét-formáját változtatva van, és B. mutatóujját végighúzta az utolsó ‘96-os köteten, és csúsztatta feljebb, tovább, a megnyújtott ’97-es évfolyam első kötetén, olyan gyengéden, ahogy képzelt folyóiratot dédelget az ember.

 Felső kép | A Szózat kézirata