Levendel Júlia

„MAJD ELŐTŰNIK MÖGÜLE AZ ÉRDEM”

1998 február

„MAJD ELŐTŰNIK MÖGÜLE AZ ÉRDEM”
R. Várkonyi Ágnesnek [1]

Pár napot töltöttem az 1959-es év nyarán Kerecsenden barátoknál, a falu orvosának és ápolónő feleségének házában, s bár akkoriban mindenütt, mert a saját bőrömben rosszul, vagy inkább helyén nem valónak éreztem magam, és úgy rémlett, sohasem jutok már az áhított felnőttségbe, az igazi, a teljes jogú, a mindenki által elismert felnőttségbe, hogy a hónapok, hetek, napok, órák csak vánszorognak, minden másodperc meggyötör és gonoszkodva faggat: milyen, no mondd, milyen ez a lefogó, visszahúzó tempó, kibírható-e egyáltalán; s miközben én már pontosan tudom, mit akarok kezdeni azzal a beláthatatlanul sok idővel, amennyi még egy szűkre szabott élet is, hogy amikor nekem már részletes terveim, látomásaim vannak a családomról, persze a saját, magam teremtette családomról, a szerelmemről, a gyerekeimről — meg a munkámról is; magabiztosan hittem, hogy drámát, novellát és regényt is írok majd, talán tanulmányokat, monográfiát a novella történetéről például, akkoriban ehhez sokat, kapkodva céduláztam a Széchényi Könyvtárban, meg tanítani is akartam, azt nagyon — minderre önmagamtól hajszoltan úgy éreztem, régen felkészültem, s csak merőben konvencionális okokból mégsem tehetem azt és úgy, nem, azért nem, mert csak tizenöt éves vagyok, és tizenkettőnek is alig látszom, a buzgalmam legfeljebb megmosolyogni való, jobb, ha titkolom, ha a hülye, hülye idővonszolódásról senkinek említést sem teszek, úgy sincs, aki értené azt a szörnyű szorítást a bordáim között, a gyomromban, a torkomban, az én szorításomat senki sem érzi, nem, senki, hogy bár totyog, tipegve halad az idő, de halad, és üresen halad, nélkülem, hogy az egész elmúlik, eltelik, én pedig elkésem, mindent lekések, teljesítetlenül maradnak a vágyaim, közben lázadoztam is, milyen igazságtalan ez a fékezés, ostoba próbatételféle, és rám-rám csapott az igazi rémület, hogy talán soha, soha, soha —
felnőtthöz méltó
Ott Kerecsenden mégis jó volt, normális nyaralás, mint a magam korú lányoknak, szerettek és szabad voltam, például szabadon szerep-játszhattam. Igaz, otthon is kivételes felnőtt-szabadságot élveztem, bizonyára azért is kívántam olyan erősen a legalizált felnőttséget, de Kerecsenden nem otthon voltam, s ezzel eleve megnőtt a színpadom. A ház mögötti kis kertben nyugágyban hevertem, s kivételesen jól emlékszem, hogy akkor ott miket olvastam és játszottam hozzá naphosszat: Mikes Kelemen Törökországi leveleit azért vittem, mert a gimnáziumban kötelező olvasmány volt, sejtettem hát, hogy unni fogom, mindegy, s A varázshegyet azért, mert azt felnőtthöz méltónak véltem. Mindenesetre az első nap megtanultam a szövegkönyv szerinti elhelyezkedést, hiába volt forró nyár, mindegy; „A pokrócokat a fekvőszékre kellett teríteni, egyiket a másik fölé, mégpedig olyan módon, hogy lábtól még jó darab lógjon a földig. Aztán az ember letelepedett, és a belső takarót maga köré csavarta: előbb hosszában hajtotta magára hónaljig, majd alulról a lábára — ehhez az ember ültében előrehajolt, és duplára fogta a pokróc behajtott végét —, majd a másik oldalt hajtotta rá hosszában, miközben a dupla lábcsücsköt pontosan a takaró hosszanti széléhez kellett igazítani, hogy a csomag a lehető legsimábbra, legegyenletesebbre sikerüljön. Ezután a külső takaróval kellett ugyanezt az eljárást követni, ennek kezelése már jóval nehezebb volt… Ahhoz csak néhány törzsbeteg ért… hogy mindkét takarót egyszerre csapja maga köré három biztos mozdulattal, de ez ritka, irigyelt képesség, s nemcsak sokéves gyakorlat kell hozzá, hanem természetes adottság is.” Nekem mintha meglett volna ez az adottság, tekertem és csaptam, és közben éreztem az érezhetetlen tüdőbajt, féltettem és ápoltam magam, Kerecsend kísértetiesen hasonlított Davosra, még a képzelt hőmérő is ott volt.

carra2

Feküdtem tehát a nyugágyban, mindenfélével felszerelkezve, külső és belső pokróccal, erős, valósághű ábrándokkal, de öniróniám szemernyi sem volt, nem mondhattam volna Mikessel vagy Mikesnek képzelvén magamat a világvégi bujdosásban, hogy „a sok kevés semmi dolgaimtól ment lévén” tehetek ezt vagy azt. Bujdosó, az igen, hazátlan, számkivetett, ez könnyűszerrel érezhető volt, és átélhető a mindig jobbra, valami nagy fordulatra várás, meg hogy a lassan telő időért felelősséggel tartozom, rá kell jönnöm, hogy mi a teendőm — de láttam-e „bizonytalan voltát a sorsomnak”? Szorongtam a bizonytalanságtól, még inkább a késlekedéstől, s ha nem is tanítottak hinni a gondviselésben, valami hatalmas oltalmat éreznem kellett ahhoz az elszánt életre készüléshez. Felfigyeltem-e az érvelésre, s ha igen, ellene mondtam-e ’59 nyarán, hogy „mind itt, mind másutt, csak az Isten akaratjára kell magunkot hadni. És ne úgy gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az Isten a világot teremptvén, magára a világra hadta, hogy menjen amint lehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz. Valamint hogy az órás megcsinálván az órát, aztot feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint neki tetszik.” Minden tapasztalatom azt bizonyította, hogy magára hagyta, sőt, nem is teremtette; még a szkoliotikus gerincemben, a gyorsan romló fogaimban, allergiás kiütéseimben is érezhettem — ezt aztán valóban, nem úgy, mint a képzelt tüdőbajt —, hogy a 17. századi keresztény hit, Rákóczi és Mikes hite összekaparhatatlan, s miközben rohantam volna megszállottan az egész életbe, gyorsan, még sokkal, sokkal gyorsabban, egyre azt tapasztaltam, amit a születésem évében meghalt Antoine de Saint-Exupéry, hogy „Semmi sincs befejezve. Világunkat egymáshoz nem illeszkedő darabokból alkották. De nem az alkatrészek hibásak, hanem az Órás. Az Órás – hiányzik.”
ahová egy felnőttet nem
A hiányzó Teremtő, sőt a hiányzó, nem is kontár, hanem egyszerűen hiányzó Órás miatt kellett előző nyáron összetépnem a naplómat, hősiesen és önfeláldozóan téptem olyan apró darabokra, hogy lehúzható legyen a WC-n, mert a hősiességnek és önfeláldozásnak még a látszata, a formája, az esztétikuma sem maradt vigaszként, legalább tűzbe dobhattam volna, a lángok martalékául, igen — de nekem már ez sem, csak ócska összetépés, WC, még húzd, még, el ne duguljon — vagy hagytam volna, hogy az esetleg beállító nyomozók kezébe kerül, nevekkel, eseményekkel, mindazzal, amit hallottam, tudtam, aminek részese voltam,?, hihettem-e, hogy a nyomozók kezéből a gondviselés védelmébe kerül, s a füzettel együtt mindazok is, akikről ott szó esett? És miféle figyelmes teremtés vagy akár figyelmes szakmunka az, amellyel a teremtettek nem tudnak bánni? Az alkatrészek meghibbannak? Csalnak például és hazudnak? A. férjét életfogytiglanra ítélték, és körülöttem egy sereg ember segíteni igyekezett A.-nak, segíteni, hogy a lakásába ne telepítsenek társbérlőket, vagy hogy megmaradjon tanári állása, és ezek a segíteni igyekvő emberek jóvá hagyták, hogy a legfelsőbb Ügyészségre meg a Művelődési Minisztériumba, meg a ki tudja már hová szóló folyamodványokat én kézbesítsem, mert én csak tizenöt éves vagyok, de tizenkettőnek sem látszom, mert értem, mit kell elintézni, és beengednek oda is, ahová egy felnőttet nem, én egyenesen kézbe adhatom, be a különféle intézmények kapuin, engem a portás meg sem állít, a legéberebb őr is csak mosolyog, és bementem, kézbe adtam, elintéztem, és repesve vittem a jó híreket A.-nak, ott is, nála is, be a kapun, fel az első emeletre, csöngettem, és A. zavartan nyitott ajtót, szürke pongyolát kapott magára, és láttam a férfit az ágyában, és láttam, hogy A. próbálja elhitetni magával, hogy én csak tizenöt éves vagyok, én meg csakugyan nem értettem, hogyan lehet ezt, hogyan élhet így valaki, hogyan láthatom azt, ami nem történhet meg még ebben a Teremtőtől fosztott világban sem. Aztán csaknem negyedszázad telt el, és A. gyakorló pedagógusként szaklektora lett irodalom tankönyvünknek, s minthogy jól tájékozódott, tudta: az elismerések közé jócskán kell elmarasztalásokat iktatni, különösen szemléleti torzulásainkat hangsúlyozta, s végül is ő írta le, hogy a kézirat nem felel meg a szocialista világ- és irodalomértelmezésnek, és én még akkor, még a nyolcvanas évek elején sem értettem, hogy az érthetetlen megtörténik.

carra3

Az időt persze másképpen érzékeltem, mint ’59-ben, de nem szédített még az eszeveszett vágta, az alig volt, máris vége riadalmat még tompította, elnyomta a beteljesületlen vágyak és kötelességek iszonyú súlya — de azt hiszem, már alkalmasabb voltam, hogy felfogjam, egyáltalán, hogy odafigyeljek az időről meg az időélményről szóló elmélkedésekre, például arra, ami ’59-ben még átfolyt rajtam: hiedelem-e, „hogy az újszerű, érdekes tartalom ‘elűzi az unalmat’, azaz megrövidíti az időt, az egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség, egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, ‘unalmassá’ teheti, de a nagy és legnagyobb időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom megrövidítheti az órát vagy akár a napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban szélességet, súlyt, szilárdságot ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek. Amit unalomnak, hosszadalmasságnak hívunk, ezek szerint inkább az idő beteges megrövidülése, ennek oka pedig az egyhangúság; a szakadatlan egyformaságban a nagy időtartamok is szívdermesztő módon összezsugorodnak: ha egyik nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik, s teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződnék, és észrevétlenül repülne el. A megszokás az időérzék elszenderedése vagy legalábbis elfáradása; nyilván az is megszokáson alapul, hogy fiatal éveinket lassan éljük, későbbi életünk azonban egyre gyorsabban, sietősebben pereg. Tudjuk jól, hogy az új megszokások, át-szokások beiktatása az egyetlen mód rá, hogy életünket visszatartsuk, időérzékünket felfrissítsük, idő-átélésünket általában megújítsuk. Ez a célja minden hely- és levegőváltozásnak, nyaralásnak, ebben rejlik az epizód és a változatosság üdítő mivoltának titka.” Szerencsére ott Kerecsenden, hely- és levegőváltozásom közben még nem kaptam fel a fejemet, és nem fontolgattam, hogy is van ez. Hogy van a teremtéssel és hogy van az idővel. Életem talán legeseménytelenebb évében oly kétségbeesetten, annyira vértezetlenül küzdöttem ezekkel, hogy a ráérősen hömpölygő beszédre rá sem tudtam hederíteni. Nem az éhezők és hajléktalanok meditálnak a szociális igazságról. Settembrini és Naphta párbaját persze úgy izgultam végig, mintha mindkettő segédje és mindkettő tanítványa, egyben viadaluk tehetetlenségre kárhoztatott tanúja volnék, a humanista levegőbe lövése éppúgy elbűvölt, mint a radikális Leo Naphta öngyilkossága. Ez az! Ilyesfélékre vágytam, megragadó tettek leírására-élésére, nem ragacsos, lefokozó, nekem hihetetlen, mert megérthetetlen kóválygásra az időben, az egyszeri életben.
közelebb visz a felnőttséghez
Lassan múltak akkor a napok, de nem üresen és nem unalmasan — csakis azért lassan, mert nem éreztem, hogy a tempót bármennyire is megszabhatom. Pedig A varázshegy vége felé szinte türelmetlenül, mint egy tanár a nehéz felfogású diáknak, azt magyarázza Thomas Mann, hogy „Az idő, amelyről megmondtuk már, hogy nem olyan, mint az állomási óra, melynek nagymutatója löketszerűen, öt percről öt percre ugrik, hanem inkább olyan, mint azok az egészen pici órák, melyeknek mutatója emberi szemnek szinte láthatatlanul mozog, vagy mint a fű, melynek növését senki sem észleli, noha titkon mégiscsak nő, és ez egyszer félreismerhetetlenül meglátszik; az idő, ez a csupa kiterjedés nélküli pontból összetevődő vonal (amiről az elhalálozott Naphta bizonyosan megkérdezné, hogy a kiterjedés nélküli valamik hogyan állhatnak össze vonallá) — az idő tehát a maga osonó, láthatatlan, titkos és mégis szorgalmas módján továbbra is változásokat érlelt.” Hogy áhítottam ezeket a változásokat, hisz a változásról szentül hittem, hogy az csakis jó, több, hogy közelebb visz a felnőttséghez, vagyis a szabadsághoz. Hiába volt talán az oktatás, mert mégis állomási órának érzékeltem az időt? Mert képtelen voltam még „osonó, láthatatlan, titkos” voltát észrevenni — és gyönyörködni abban, amit éppen, sőt csak az „osonó, láthatatlan, titkos” idő tartogat? Félek, hogy egyszerűen átlapoztam például Mikes leírását a gyapottermesztésről vagy a selyemeresztő bogár papirosra tett egynehányszáz tojása fejlődéséről. Félek, hogy együttérzésemből, képzelgésemből csak az elnagyolt bujdosás, számkivetés, hontalanság állapotára futotta, de az állapotot összehozó éveket, hónapokat, napokat, órákat iszonytató sivatagnak gondoltam, visszahőköltető pusztaságnak, és oda sem merészkedtem a részletekhez. Nyilván fogalmam sem volt arról, hogy 1725-ben a harmincöt esztendős Mikes Kelemen Rodostóban hasonlóan képzelgett, mint én ott a kerecsendi nyugágyban. Csakhogy ő többnyire a valóságban látott, tapasztalt, megfigyelt dolgokba élte bele magát, én meg a lehetségesekbe, a vágyottakba. „Ez a féreg a tojásból kikelvén, igen-igen kicsid és fekete — írja, miután kellő alapossággal elbeszélte már a bogár etetésének, gondozásának módját. — Egynehány nap múlva fejéredni kezd, de ezt a köntöst leveti, és minthogy vastagodik, fejérebb és zöldes ruhát veszen magára. Egy kevés nap múlva az ételt teljességgel elhagyja, és elaluszik mintegy két napig. Azután hánkolódni és nyughatatlankodni kezd, úgyannyira, hogy a nagy erőltetésben megveresedik; akkoron a bőre megráncosodik, és azt leveti, no már harmadik köntöst veszen magára. Hát nem elég egy holnap alatt háromszor változtatni egy köntöst? Azután enni kezd, és akkor egészen más formájú leszen, mint annak előtte. Egynehány napig jól évén, ismét mély álomba esik; abból felserkenvén, új inget veszen magára, azaz új bőrt. Azután ismét egy kevés ideig a jóllakáshoz fog, de végtire mind azt, mind az életet, mind a társaságot megunja, és mindezektől el akarván magát vonni, olyan kis remeteházacskát kezd selyemből csinálni, amelyet nem lehet eleget csudálni”.

carra4

Abban az eseménytelen, próbára tevő és megkínzó esztendőben iszonyúan sokat várakoztam — olyasmire kényszerültem, amihez nem adatott (akkor és azóta sem) tehetségem, és a sivárnak érzett időszakban mégis barbár történésekkel szembesültem — sivár és eseménytelen volt-e az az év? A kis Szilágyi Jóska halála és temetése! Szilágyi Tibi három-négy évvel idősebb volt nálam, így felnőtt már, a barátom, egy Ofotért-üzletben technikusként dolgozott, és a nagymamájával lakott. Az édesapját munkaszolgálatba hurcolták, s valahol Ukrajnában megölték, az édesanyja a háború végén ismerkedett meg Szilágyi Józseffel, az itthoni nagyon kevés fiatal kommunista egyikével. Szilágyi olyan volt, mintha a korszak valamelyik jellegzetes regényéből lépett volna ki — valóban a nagy szegénységből tört felfelé úgy, hogy a maga sorsával együtt az egész világ sorsán is változtatni akart. Puritán és szenvedélyes maradt, nem ártott neki semmiféle pozíció és gyorstalpaló, semmiféle jogi doktorátus és kiutalt villa. Házasságkötésük után adoptálta Tibit, és nevelte a saját két gyerekével együtt. ’56 novemberében Tibi is a jugoszláv követségen volt, de amikor Lukács Györgyék kimerészkedtek, megpróbáltak hazamenni, s úgy tűnt, sikerült nekik, a kamasz fiút is elengedte az anyja, nézte az ablakból, látta, hogy befordul; a Szív utcában lakott a nagymama, nem a világ végén — nem? Tibi volt az egyetlen, aki a követségen menedéket keresők közül nem került Snagovba. De néhány évvel Szilágyi megölése és a kis Jóska halála után disszidált Svédországba.
eszelős tekintettel
’59-ben, azt hiszem, ugyanannyit tudtunk Szilágyi haláláról, mint ma; kiszivárgott a hír, hogy az ’58 júniusi „hivatalos” halálra ítéléskor már halott volt, mert képtelen volt bármiféle alkura, „viselkedésre”, „kooperációra”. A bíróság tagjait közönséges gyilkosoknak nevezte; azt mondják, agyonverték, s hogy „kihívta” a meggyilkolását. Hány éves lehetett Ella néni, amikor hazajöttek Romániából? Negyven? Sokkal többnek látszott, mint az én hatvankét éves nagymamám. Bár nem tudom pontosan felidézni, milyen volt Románia után, és mennyit öregedett a gyerek halálakor. Az ötéves Jóska, aki mulatságosan hasonlított az apjára, és elbűvölően eleven, egészséges, erős volt, két-három hetes betegség után halt meg. A gangos ház konyhaablakára emlékszem: hogy amikor anyámmal eljöttünk Ella nénitől, visszanéztem, és láttam őt eszelős tekintettel maga elé meredni; soha addig nem láttam olyan eszelősséget és olyan öregséget, és szégyelltem, hogy bár nem voltam beteg, napokig fegyelmezhetetlenül vacogtam, rázott a hideg.

Mit csinált például Mikes Kelemen Rodostóban? Mit csinált egész nap? Reggeltől estig? És hogyan gondolt a következő napra? Mondjuk 1723. decembris 19-én gondolt-e egyáltalán 20-ára, amikor is édes nénjének írva annyira erősködik, hogy ő bizony hiszi, hogy „az Istennek olyan gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra úgy vigyáz, valamint a leggazdagabbéra”?

carra5

Tehát: mit csinált? Mivel töltötte ki azt a nekem mérhetetlenül soknak tűnő időt? Persze ezt így nem tudtam megkérdezni még magamtól sem, de abban a rémülettel elegy idegenségben mégiscsak ez a tudhatatlanság, képzelhetetlenség rejlett, holott — ismétlem csak — valamiféle gondviselést, vagy talán valamiféle logika működését érzékeltem még a világ és a sorsok történetének alakulásában. Éppen akkoriban tudtam meg, hogy az Egy költőre című kedves versemet József Attila Illyés Gyulára írta, s bár még nem érzékeltem és nem értettem a rengeteget mormolt „dal”-ban a paradoxonba futó, fojtogató kételyt, a csontig rágó öniróniát, a jövőre, egyszerűen a jövő időre mint oltalomra és igazságtevésre gondoltam, és szavaltam magamnak újra meg újra, hogy „Szerencséd volna? Én azt nem hiszem. / Majd előtűnik mögüle az érdem, / vagy összetörsz s a tél vizeiben / kemény szavakért könyörögsz majd térden.” Akkor — bizonyára a kamasz készületlenségével és tapasztalatlanságával, no meg talán már évezredek hagyományaként is ragaszkodtam volna az egyértelműséghez, az átláthatósághoz, mert a világban (ezt nem verbalizáltan hittem) megérthető folyamatok vannak — nem tudtam, de talán nem is akartam nem egy az egyben látni és értelmezni jelenségeket; fel sem rémlett még a lehetőség, hogy a jövő mint a másféle, mint igazságos és boldogító létforma egyszerűen eltűnik a tudatunkból. Hogy a jövő csupán a majdani dolgok és események ideje, hogy az égvilágon semmi minőségit nem tartogat, nem rejt magában, nem ígér — voltaképpen nincs is miért várni rá. Nem tudhattam, hogy a jövőben nem fog előtűnni semmiféle érdem, ami a jelenben már nem tűnt elő. Fogalmam sem lehetett arról, hogy a század közepére minden eszme lejáratódott, mind annyira diabolikusba fordíttatott, hogy még az új eszmék lehetősége, keresése vagy kívánása is életveszélyessé vált. Az ideák ilyen könyörtelen kiiktatása pedig logikusan — igen, még most logikusnak tűnik a folyamat! — a jövő hajdan volt jelentéseit is magával vitte. A carpe diem! egykori felszabadítása és öröm-követelése, lázadása a hazug halasztások ellen mára másféle hazugság ideológiája lett, s mert mai hazugság, szörnyűbbnek tűnik minden valaha voltnál: most a jövő, s azzal együtt a spiritualizálás, legalábbis a spirituális vágyak és remények felszámolását jelenti — s még tovább: minden belső késztetést, helytállást, minden külső elismerés nélkül maradt erőfeszítést és teljesítményt — az erős, „kipróbált” kapcsolatokat, szerelmet és barátságot is. Ami itt és most nem méltányoltatik, később sem fog, soha, mert a később ugyanolyan zsugorított és lefokozott ma lesz, ugyanolyan petárda-robbanás méltánylásokkal, ugyanolyan vakfallal a majdan élők szeme előtt, olyan remény nélküliséggel.
vicsorgó gúny és öngúny
Nem tudom, ’59-ben ott a kerecsendi nyugágyban, a pokrócokat úgy csavarva magam köré, mintha megvolna ama ritka, irigyelt „képesség”-em — tehát hogy ott, akkor eltűnődtem-e Thomas Mann-nal Hans Castorp és Clawdia Chauchat csókjáról, nem tudom, hogy átsiklottam-e a mondatokon, vagy türelmetlenül hárítottam, lapoztam, hogy majd csak jön valami egyértelmű, tiszta, cselekményes, nem tudom, mit szóltam az író megszólításához, hogy hív: tűnődjünk együtt, szerelmi csók volt-e az a csók. Nem tudom. Bizonyára lelkesen fogadtam a kijelentő mondatot, hogy „Clawdia ekkor megcsókolta a száját”. Mármint Hans Castorpét. Végre! A második kötet 328. oldalán jutottunk ide, s aztán mintha vissza is vonná az író ezt a nagy sokára engedélyezett csókot: „Amolyan orosz csók volt ez…”, hogy „senki sem tudhatta pontosan, vajon jámbor, áhítatos szeretetről, vagy testies, szenvedélyes szerelemről van-e szó igazából”. És a történetből kilépve, sőt, mintha a saját történetét felcsippentené és a lehető legtávolabbra tartva nézegetné, azt kérdezi Mann, hogy „Mit szólnának olvasóink, ha kereken megtagadnók, hogy utánajárjunk ennek a kérdésnek?”. Dühített-e akkor a gesztus?: mi az, hogy utánajárjunk? Hát ki a megmondhatója, ha nem ő, aki teremtette Hansot és Clawdiát, s aki bonyolítja sorsukat, kitől várhatom a csók realizálását, a remélt, siettetett, a szereplőknél erősebben áhított igazi csókét? „A nyelv sem különböztet teljes pontossággal… a kétértelműségben teljes egyértelműség honol” — okoskodik az író. Követtem-e? Nem. Nem követhettem, ’59-ben így még nem. És azért nem, mert mindazt, amit A varázshegyből eddig idéztem, akkor, Kerecsenden még nem olvashattam. Mit tegyek most már? Látom, tovább nem rejtegethetem a csalásomat, s már azt sem tudom, vajon éppen egy történész elnézheti-e ezt a csalást. Hozzam fel mentségemül, hogy eddig egyszerűen nem volt szívem az akkor még nem létező Szőllősy Klára-fordítás helyett a korábbiból idézni? Hogy az időről vagy a takarók hajtogatásáról lényegében ugyanazt olvashattam. Mentség ez? Elfogadható védekezés egy réges-régen felnőtté lett, és a felnőttségért valaha annyit sóvárgótól? De ha — hiába minden tekergetés, posztmodern bújócska — megbocsáthatatlanul gyerekes az eljárásom — mindegy, most már mindegy; elgondolom, hogy megrablottnak éreztem akkor magam, mikor olvastam: „…a legájtatosabb szeretet sincsen híján minden testiségnek, s a szélsőséges testiségbe is vegyül némi áhítat; a szerelem mindig önmaga marad, akár agyafúrt életszeretet, akár lobogó szenvedély alakjában nyilvánul meg; a szerves élettel való szimpátiát jelenti, a feloszlásra ítélt anyag meghatóan kéjes átölelését — és még a leghódolóbb, a legvadabb szenvedélyben is van charitas, van szeretet. Ingadozó értelem? Hadd ingadozzék Isten nevében!” (Most, önmagam leleplezése után mégis bánt a csalás, még ha kicsike is az a csalás, és kényszeredetten rögzítem, hogy a valóságnak megfelelően azt olvastam: „Bizonytalan értelem! De az Isten szerelméért, csak hagyják, hadd inogjon a szerelem értelme!”) Persze, most már ingadozhat. Hisz kibírtam. Elviseltem az egyértelműségek többértelművé válását, a József Attila-versben (a többi versében is) hallom, látom a vicsorgó gúnyt és öngúnyt: majd előtűnik… igen, majd, majd elő… Megpróbálok józan és gyakorlatias maradni, mint a pokrócok hajtogatásakor, józanul szembenézni a ténnyel, hogy semmi, soha nem tűnik elő; de megpróbálom közben fogni, tartani egykori nem verbalizált hitemet, hogy a történetekben mégis, most is fellelhető valamilyen logika, hogy van, ami megtörténhet, és van, ami nem, hogy a kiterjedés nélküli jelenben is van igazság és hazugság — megpróbálom.

[1] R. Várkonyi Ágnes 70. születésnapjára készült összeállításból. Lásd még:

http://ligetmuhely.com/lanyi-andras-a-hazatero-rakoczi/

kép | Carlo Carra festményei