Levendel Júlia

KÖZÖNSÉGES DRÓT

1998 november

KÖZÖNSÉGES DRÓT

Könnyebb volna naplószerűen kezdeni ezt az írást, hogy ma, a csehszlovákiai bevonulás harmincadik évfordulóján a görögországi Asprovaltán vagyok, ötödször immár ebben a városkában, s hogy Budapesten kívül talán nincs is hely, amelyet úgy ismerek, mint ezt a jellegtelen, csupa gusztusos nyaralóházból és a világ bármely táján fellelhető bazár-üzletsorból, étteremből, bárból álló turista-állomást, olyannyira ismerem, hogy míg a partról a főutca felé battyogok, végig a százméteres Arisztotelész utcán, és aztán jobbra fordulok, mintegy harminc métert megyek a zöldségesig, ahol még paradicsomot meg uborkát veszek a salátához, és átvágva az éjjel-nappal forgalmas főúton a super marketben is tankolok ásványvizet, sajtot, olajbogyót, és a közben már száraz fürdőruhában, műanyagpapucsban, pénztárcámat az egyik nejlonszatyorba csúsztatva az apartmanunkig lépegetve is olvasok, Koestler önéletírásában A kereszt nélküli hadjárat című fejezetet olvasom éppen, a Nyugat ’32 és ’39 közötti „hétéves vakság”-áról szóló részt, hogy erre a vakságra csak pszichológiai természetű mentség lehet: a Nyugat „egyszerűen képtelen volt elhinni és felfogni a nácik rémtetteiről szóló történeteket és a világuralomra irányuló fantasztikus törekvéseiket, amelyek valóban úgy hangzottak, mint valami science fiction történet. Amikor Hitler megbukott, ugyanez a pszichológiai gát akadályozta meg, hogy helyesen értékeljék Sztálin törekvéseit; a jelenség hihetetlen, szinte perverz pontossággal ismételte meg önmagát. Akkoriban azonban valóban kivételes képzelőerő kellett ahhoz, hogy a Nyugat hagyományain nevelkedett elme tudomásul vegye a középkori kínzások és az ókori államrabszolgaság intézményeinek újjáéledését, s még nagyobb szellemi erőfeszítés, hogy elhiggye: a nemzetiszocialista és kommunista erők az évezred végén terrort, összeesküvést és hódítást készülnek a világra kényszeríteni.

levendel2_0115

Ez a kételkedés a hihetetlenben a hétéves éjszaka legáltalánosabb jelensége… Számunkra az új rendszer tettei és tervei nem csupán spekulációk vagy akadémikus viták tárgyai voltak, mint a Nyugat politikusainak, hanem irtózatos személyes tapasztalatok. Ez kényszerített bennünket, hogy felvállaljuk a vércsehangú Kasszandrák mindig népszerűtlen szerepét. Senki nem kedveli azokat az embereket, akik az utcákon rohannak, és azt kiabálják: Készüljetek, készüljetek, elközelgett a Haragnak Napja! Különösen nem kedvelik pedig őket akkor, ha kiejtésük idegenszerű, és Berlin meg Moszkva állítólagos agresszív terveire vonatkozó fülsértő vádaskodásuk fokozza a nemzetközi gyanakvást és feszültséget.”
gyerekesen vagy eszelősen
Mondom, könnyebb volna legalább elkezdeni naplóformában, hogy megyek ott Asprovaltán, látszólag gyerekesen vagy eszelősen a könyvbe feledkezve – lehetetlen abbahagynom, míg meg nem tudom, ki a gyilkos, vagy hogy a szerelmesek egymáséi lesznek-e –, olvasva megyek tehát, vizes lábamon viszem a forró, sóderos homokot, caplatok az Arisztotelész utcán, jobbra a főúton, át a másik oldalra, egyik üzletből ki, a másikba be, s közben persze jól tudom, hol és mikor vagyok, hol kell fordulnom, s hogy ideje bekapcsolnom a villanyfőzőlapot, mert a zöldbabos-rizses bárányhúsnak még párolódni kell; és míg józanul tudom a tennivalóimat, meg ugyancsak józanul azt is, hogy ezt a Koestler-könyvet valamiféle céllal, mondhatni előre megfontoltan hoztam magammal A Föld söpredékével, az Emlékkönyvvel és a Párbeszéd a halállal című kötettel együtt, s míg ezt a szöveget olvasom, újraélem a harminc év előtti – nem is kétségbeesést, inkább rémületet és fuldoklást, mindig fuldoklás-féle volt (és van), szinte egyszerre a sóvárgó fuldoklás meg a remények vesztét követő fuldoklás; a kettő majdnem összeér, az idő gyorsulásával már-már keveredik a vágy, a mérhetetlen szomjúság – mire is? szabadságra, a közösség melegére (Koestler azt mondja, „a testvériség részegítő érzése”), olyan hitre, ami az egyén közhasznúságának receptjét is kínálja valamiképp, hogy a szellem eleve anyagtalan, megfoghatatlan, határolhatatlan és jobbára megnevezhetetlen sóvárgása mégis, valamennyire testesüljön –; fuldokoltat tehát a kívánkozás, a nekirugaszkodás drukkja és majdnem ugyanakkor a tehetetlenség, ahogy az áttörhetetlenség fémes ragyogása vakít, a mindig bekövetkező megverettetés, becsapottság; könnyebb volna erről a fuldoklásról naplószerű jegyzeteket készíteni, a dokumentálással együtt hűteni magam, szétbontani, szálazni, ami óriási gubancként nyom, szorít, könnyebb volna talán, de hát éppen negyven éve (ez a kerek évfordulók ideje), hogy utolsó naplómat összetéptem és apró darabokban lehúztam a WC-ben, mert beláttam, felnőttesen, nagyon is józanul megértettem, hogy például a Nagy Imre-per ítéletéről írottak nem kerülhetnek elő egy esetleges, egyáltalán nem fantasztikus házkutatás során, és egyúttal azt is meg kellett értenem, hogy a naplóírás roppant kétes, tisztázatlan, s így csaknem tisztátalan vállalkozás, mert minek leírni azt, ami senkinek sem szól, ha meg szól, legyen az egyetlen ember vagy a bizonytalan utókor, miért naplóban vall és rögzít a szerző, mintha mégiscsak magában beszélne – abszurd, pascali társalgás a bútorokkal, bár akkor nyilván nem adódtak irodalmias hasonlataim, de a magam módján rendeztem a napló-kérdést, és most, bármennyire is könnyítené helyzetemet, nem tehetem zárójelbe a negyven év tapasztalatát, éppen most nem, amikor már azt is értenem kell, hogy a történelem-alakítási sóvárgás és a történelmi vereség mindenféle kalandjának, szépséggel kecsegtető és kínnal-vérrel teli, hősiességet ígérő és árulásokat hozó kalandjának lehetősége nincs többé, amikor fuldokolva érzem, hogy nem zárult le semmi, nem ért véget semmi – egyszerűen nincs többé.

levendel3_0115

Érzem persze, hogy ez a patetikus „nincs többé”, sőt az egész patetikus fuldoklás – sóvárgás és becsapottság, és a szemérmes kényszer, hogy a pátoszt egyidejűleg kifordítsam – nagyon is Koestler-stílusú, de nem alkalmazkodás Koestler stílusához és élményeihez, nem póz és nem (bele)képzelődés. Amikor bepakoltam a könyveket, már meglehetősen kínos volt a gyanú, hogy ez talán menekülés, szellemi-nyelvi otthonkeresés, mintha a fél évszázadnál régebbi helyzetek, magatartásformák és kétségek ismerősebbek volnának, mint a maiak, ezek az itteni, ezredvégiek, csakhogy akkor duplán kizökkenve helyből-időből baktatok az Arisztotelész utcán, s már nemcsak komikus vagyok, ahogy fürdőruhában, papucsban, üzlet és üzlet között is belefeledkezem a könyvbe, hanem öregesen komikus – mi az, hogy ismerősebb nekem az a világ, ismerősebb a nyelv, a beszédmód?
viktoriánus idill
Miután Koestler 1936-ban hithű kommunistaként, Komintern megbízással, de egy liberális angol újság tudósítójának álcázva tapasztalatokat szerzett a spanyol polgárháborúról és megírta az élesen Franco-ellenes Spanyol testamentumot1937 elején – tudva, hogy a spanyol nemzetiek legfőbb ellenségként körözik – megint csak visszatér a háború sűrűjébe, és Malaga elestekor sem menekül a többiekkel, hanem a Sir Peter Chalmers-Mitchell-lel, a kiváló angol zoológussal kötött barátságra hivatkozva, hogy a visszavonult idős tudósnak, aki mentő-közvetítő szerepben a városban marad, társra van szüksége, voltaképpen kiszolgáltatja magát a fasisztáknak. A Párbeszéd a halállal egyik fejezete dramatikusan így kezdődik: „Hétfő délután jöttek… Most még csak vasárnap van. Még lenne idő menekülésre. Alkonyodik, és az andalúziai éjszaka súlyos árnyai gyorsan ereszkednek alá, rátelepednek a haldokló városra”. S aztán a többszörösen megcsavart leírás, ahogy Sir Peterrel gyertyafénynél vacsoráznak, Lola, a hűséges házvezetőnő „négy darab angolkóros szardíniát” tud előteremteni, de gyönyörű kristálypoharakból isznak kitűnő fehér bort, és mindenki olyan, úgy mozog, mintha a Pompeji végnapjait játszaná. A tökéletesnek látszó viktoriánus idill közepette a Sir egy-egy morfiumfecskendőt vesz elő, tartalék tűvel és tubussal, és tudományos alapossággal elmagyarázza, hogyan kell használni, „hogy az ember megszabaduljon az egész polgárháború minden szörnyűségétől”. Komolyan még arra is figyelmeztet, hogy a tűt valamilyen láng fölött fertőtleníteni kell, különben gennyes kötőszövet-gyulladás léphet fel, mire Koestler ugyancsak komolyan megjegyzi, hogy a szóban forgó helyzetben nem sokat számítana egy többé vagy akár csak kevéssé súlyos kötőszövet-gyulladás – és Sir Peter beismeri, hogy ez a megjegyzés logikus. Amikor pedig Koestler a fürdőszobában gyakorolja, hogyan is fogja esetleg beadni magának a vallatást kivédő-előző injekciót, a kis ablakból látja a közeledő tankok füzérét, és mégis úgy érzi, olyasmit művel, amiért valamikor az apja pofont ígért volna. Ezt is ott olvastam – újraolvastam – Asprovaltán, és nagyon élesen láttam az éppen harminc év előtti saját jelenetemet, amely persze sokkal kevésbé volt drámai és idillikus; heten ültünk apám szobájában ’68 augusztus 21-én este, az ablakból nem látszottak a tankok, de tudtuk, hogy ott vannak már – füzérben – Prágában, és mind mélyen hittük – ma is meggyőződésem, hogy legalább akkor, ott mindannyian őszintén hittük, kinek-kinek bárhogyan is alakult aztán a sorsa –, hogy valamit tennünk kell és hogy valamiképpen kifejezésre kell juttatnunk tiltakozásunkat. A spanyol polgárháborúra emlékezve Koestler már az ötvenes években is magyaráz: „Most visszagondolva azokra a napokra, emléküket bemocskolja a homlokzat mögötti cinikus kétszínűség” … meg: „Ma már tudjuk, hogy igazságaink féligazságok voltak… s hogy akik szenvedtek és meghaltak… csupán bábok voltak két totalitáriánus rendszer világuralomért folytatott játszmájában” – meg kell magyaráznia, hogy amikor 1936 novemberében „megjelentek az égen az első orosz repülők, mind, akik átéltük a védtelen város haldoklását, úgy éreztük, hogy megérkeztek a civilizáció mentőangyalai”, és azt is meg kell magyaráznia, hogy mit jelent „Európa kollektív lelkiismerete”, bizony, a hírhedett „antikommunista” Koestler, akiről talán egyetemistaként hallottam először, de nevének bármilyen elítélő jelzőkkel körített kiejtése is veszedelmes volt, pedig akkor valóban csak olyasmit tudhattam meg róla, hogy a Sátán testet öltése – szóval Koestler még az önéletírásában is ilyen mondatot vet papírra: „Spanyolország hatására még egyszer, utoljára megvonaglott Európa haldokló lelkiismerete”.

levendel4_0115

Ezen aztán vigyorgok. Az ő mindvégig megőrzött baloldali pátoszán, meg azon, hogy nekem mennyire ismerős ez a nyelv, s hogy én most küszködöm a magyarázattal, a sokkal szemérmesebb-szerényebb körülírás megkísérlésével: errefelé talán ’68-ban volt utoljára – most aztán csakugyan utoljára! – a történelem és az egyes ember között erkölcsi természetű, felszólító jellegű kapcsolat. Nem tapasztaltam semmiféle kollektív lelkiismeret mozdulását, de alkalmam nyílt olyan emberekkel találkozni, akikben hozzám hasonló kényszer, kötelezettség – ösztönféle volna? – működött, hogy szembeforduljanak, fellépjenek a társadalmi igazságtalanságokkal, a politikai brutalitásokkal szemben. Senki sem próbált volna a tankok elé feküdni, s jószerivel tudtuk, hogy nincs módunk fordítani a történelmen, tudtuk, még ha nem emlegettük is perverz önsajnálattal-dédelgetéssel, hogy persze, mi is bábok vagyunk totalitariánus rendszerek világuralomért folyó játszmájában, s hogy a magunkfajta mindig csak az lehet; nem, még nem volt általános a hárításnak ez a módja, olyannyira nem, hogy akkor, ott például egyikünknek sem volt kétséges, hogy valamit tennünk kell, mert nekünk kapcsolatunk van a történelemmel, és a kapcsolat több, mint hogy áldozatként vagy hírfogyasztóként elszenvedjük vagy tudomásul vesszük a politikai eseményeket, továbbá eleve megkülönböztetjük a természeti katasztrófát a politikai eseménytől.
mesélős fordulatnak szánt mondat
Amikor a Párbeszéd a halállal című dokumentumregényben Malaga elestéről ír Koestler, bölcselkedve megjegyzi, hogy „minél régebben vár az ember valamilyen eseményre, annál jobban meglepődik, amikor az végül bekövetkezik”, s három esztendővel később, A Föld söpredékében kísértetiesen visszatér a mondat (más a fordító): „Régi igazság: minél jobban felkészül valamire az ember, annál jobban meglepi, ha végre bekövetkezik”. Miért szólt hozzám olyan erővel az egyébként mindkét könyvben mesélős fordulatnak szánt mondat? Miért fedeztem fel azonnal a visszatérést? Miért tűnt nekem furcsa déjà vu-nek, ami voltaképpen Koestler déjà vu-je? Végül pedig miért sejtem, hogy éppen ezért az ismétlésért és áthatásért pakoltam be a könyveit, s lépegettem elvarázsoltan az Arisztotelész utcán?

Efféle megközelítésben nincs értelme szellemes-önironikus összefoglalásokat idézni, olyasmit, hogy Koestlert „szkeptikus optimizmus” jellemzi, vagy a vélhetőleg utolsó jegyzetét: „ne túlozd a mértéktartást” – nincs értelme, mert éppen a saját otthonosság-érzésemet nem magyarázzák a bármily frappáns fogalmi lelemények, csak az élettel, a reflektált, napról napra választott, viselt, cipelt történésekkel együtt, ahogy rétegre réteg rakódott, és össze is csúszott persze, csak a testi, érzéki, tapasztalt, és közben megnevezett és megkülönböztetett dolgokkal húz olyannyira ismerős világába. Nem (ahogy mondani szokták) a valóságanyagával hitelesít, hiszen itt nem a hitelesség kérdéséről van szó; hiteles lehet egy jó okoskodás is – miért ne lehetne hiteles? De az a gondolkodás- és beszédmód, amit most annyira közelinek, annyira a sajátomnak is érzek, a folyamatos kétely, a rálátás nem puszta gondolati-nyelvi párlat.

Amikor a világháború kitörését követő héten Koestlert Franciaországban mint gyanús idegent letartóztatják, még mielőtt a hírhedett Le Vernet-i internálótáborba viszik, egy éjszaka a rendőrségen elterpeszkedve mellette ül az egyik őr, s neki jó sokáig alkalma van tanulmányozni a kövér ember arcán „a kifejezéstelen, üres brutalitást”, s megérti, „miért kezelték a munkások mindig egyfajta bizalmatlansággal a baloldali értelmiségieket. Idézheted Marxot és Lenint fejből szakmányban; amíg nem érezted egy rendőr izzadságszagát az orrodtól öt centire, fogalmad se lehet róla, hogy miről is van szó”.

levendel5_0115

Márpedig én éppen azt vélem újra – elemi erővel – felismerni, hogy az úgynevezett történelemmel Koestlernek és nemzedékének – ha nem keresték is különösképpen – még természetes, eleven, érzéki tapasztalatokat is magában foglaló kapcsolatuk volt, s olyasmit sejtek, csöppet sem kérkedőn, hogy az én korosztályom meg az utolsó, amelyik érzékelhetett valamit ebből a kapcsolatból.

Persze kelet-európai zsidó értelmiségiként kétségtelenül óriási előnye van az embernek, hogy egyszerre lelkesedjen és ironizáljon, hogy teljes önmagát kínálja valamely ügynek, s közben folyamatosan mégis kívül érezze magát – előnye, akár 1905-ben, akár 1944-ben született.
konkvisztádorok utódaként
A spanyol polgárháború – emlékszünk! Európa haldokló lelkiismerete is megvonaglott tőle! –egyik dicsőséges színteréről például ezt írja: „A hágó ezer méter magasságban van; fölötte meredezik a felhőkbe, ezerötszáz méter magasan egy kopár, csúcsos szikla: az Ördögtorony. Ott fenn, az Ördögtornyon ül Pizarro százados, és onnan néz le az országútra, hogy nem jönnek-e a fasiszták. Mellette egy telefon és egy közönséges drót. Ha jönnek a fasiszták, Pizarrónak le kell szólnia telefonon a hadtápparancsnokságra, de mivel szent meggyőződése, hogy a telefon éppen abban a kritikus pillanatban nem fog működni, lerakatta azt a dróthuzalt, amely nyolcszáz méteren át, a szikla mentén a hadtápparancsnokságig vezet, és ha megrántja odafenn a drótot, akkor lenn megszólal egy kolomp. Olykor-olykor rászáll egy madár és megcsipkedi a drótot, mire lenn riadó van.” Ennek a Pizarro századosnak természetesen az is szent meggyőződése, hogy ő egyenes ági leszármazottja Dél-Amerika felfedezőjének, mindenesetre a konkvisztádorok utódaként szerez az embereinek élelmet, lőszert meg takarókat. Valaha, ifjúságom idején erről a leírásról azt mondták volna: deheroizáló. A hivatalnokok elítélően mondták volna, az alkotók bizsergető tiltakozásnak értelmezve – deheroizáló! Ez még veszélyesebb és persze bátrabb tett volt, mint mondjuk továbbgondolásra késztetni, holott éppen deheroizálás nincs ebben a pillantásban, mint ahogy a harkovi bazárt, az első ashabádi kirakatpert, a sevillai siralomházat vagy a Roland Garros stadiont, amelyet a francia kormány 1939 szeptemberében ideiglenes gyűjtőtáborrá alakíttatott a nemkívánatos idegenek számára, s ahol a hirdetőtáblán még ott voltak az utolsó mérkőzés eredményei, meg hogy „a vegyes páros meccsek a 3. pályán lesznek” – mindezt, és az életfolyam jószerével valamennyi epizódját a mindvégig megőrzött, bár az őrzéstől gyakran szenvedő-feszengő, erről lemondani mégsem akaró pátosszal, klasszikus, szophoklészi vagy homéroszi heroikus szemlélettel idézi meg. Mert megint csak arról van szó, hogy egy-egy fogalmi skatulyában könnyen semmivé lesz, értelmezhetetlenné válik a nagy buzgón begyömöszölt rengeteg tudás, összefüggés felismerése, s noha a szellem működéséhez nélkülözhetetlenek a megnevezések és a megkülönböztetések, ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam egy másik ember világában, hogy sajátomként ismerjek a pillantásaira, nyilván nem elegendő, hogy hasonlóképp használjuk a fogalmakat, jóllehet az otthonosság és ismerősség érzését is csak fogalmakkal próbálhatjuk megközelíteni – mint én például most azt, hogy Koestler a szó eredeti értelmében sohasem deheroizáló, s talán azért nem, mert a végtelenbe törő kísérleteiben és a megrendüléseiben, az ember legkicsinyesebb és legaljasabb megnyilatkozásait látva is érzékeli, amit a paranoiás Ivan Dmitrics Gromov úgy magyaráz A 6-os számú kórteremben,hogy a szenvedést megvetni annyi, mint „megvetni magát az életet, mert az ember egész léte abban áll, hogy szenved éhségtől, hidegtől, sérelemtől, veszteségtől, s végül a hamleti halálfélelemtől. Ezek a szenvedések alkotják az egész életet: ezt lehet gyűlölni, terhesnek, nehéznek találni, de megvetni – nem lehet.” A deheroizálás pedig megvetés, nemcsak lekicsinylés, hanem kifosztás is. Mert Pizarro százados „közönséges drót”-ja szánalmas, sírni és röhögni való, ahogyan Akhilleusz vagy Sziszüphosz „eszközei”, és ők maguk is azok, ahogyan az álnéven, idegenlégiósként bujkáló Koestler is sírni és röhögni valónak látja magát, mikor egy csűrben patkány fut végig a karján – még a saját sírfeliratát is megkölti azonnal: „HITT A SZOCIALIZMUSBAN – MEGHALT PATKÁNYHARAPÁSTÓL”, ezt tehát lehet gyűlölni, terhesnek, nehéznek találni, de megvetni – nem lehet.

levendel6_0115

És mindenekelőtt azért nem lehet, mert bizonyosfajta emberek képtelenek erre a megvetésre. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy baloldalinak lenni ma – de talán már Koestler korában is – többek között ezt a képtelenséget jelenti. A zsigeri képtelenséget. A mindig ünnepélyes, távolságtartó, irgalmatlan képtelenséget a deheroizálásra.

Amit viszont nem szeretek, de úgy tűnik, menthetetlenül együtt jár a szerelmetes baloldalisággal, az a baloldaliság mint gondolkodás- és érzületmód, mint az olyannyira ismerős magatartás folyamatos haldoklás-, sőt, halottság-tudata. Ahogy én is azt írom, hogy „utoljára, most aztán csakugyan legeslegutoljára”, meg hogy „nincs többé”. És persze azt sem szeretem, hogy gondolom és leírom, mennyire nem szeretem ezt. Nem hiszem, hogy a baloldaliság „élhetetlensége” mutatkozik ebben, inkább az, hogy a század folyamán a baloldaliak döntő többsége „átigazolt” valamely csöppet sem baloldali, mert diktatórikus, totalitárius, vagy egyszerűen csak kényelmesebb, mondhatni „működő” elvhez, illetve gyakorlathoz; durva fordulattal, esetleg önbecsapós siklómozgással vesztette el baloldaliságát – a maradék pedig kivétel nélkül, kényszerűen rá kellett döbbenjen: a baloldaliság csupa paradoxonból összetákolt.

Először is – erről Koestler oly sokszor ír – a baloldaliság nem csupán „világnézet”, legalább annyira zsigeri, indulati választások egyvelege, s mint ilyen vitathatatlanul individuális produktum. Ugyanakkor az egyes ember közösségért érzett felelősségét, a testvériség melege utáni sóvárgást, egyáltalán: a többiek felé forduló érdeklődést csillantja meg.
csalódásait készíti elő
Paradox, hogy a baloldali alkatú embernek – Derrida mondja így – az az óhaja, hogy igent mondjon „a jövőre és a változásra – mégpedig a lehető legnagyobb igazságosság értelmében”, ugyanakkor tapasztalata, tudása és elemi logikája szerint ezzel mindig saját kudarcait, vereségeit, csalódásait készíti elő. A spanyol polgárháború Nemzetközi Brigádja, amelyet a Komintern hozott létre, hogy aztán életben maradt tagjait a legocsmányabban elárulja, magára hagyja vagy éppen meggyilkoltassa – „a hős csapat – írja Koestler – nem volt egyéb, mint politikai erők öntudatlan játékszere, és amikor szerepét eljátszotta, feláldozták egy gigászi holocaustban… Tíz év szüntelen vereség azzá alacsonyította őket, amik voltak, és sorsuk azt példázta, ami mindannyiunkkal, az európai baloldallal megtörtént… a szemétdombra vetették őket, mint egy zsák romlott krumplit, hogy ott rohadjanak”.

De hát ez a legalapvetőbb paradoxon: az igazságtalanságok miatt érzett „krónikus felháborodottsággal”, a kecses, mozgékony szellemmel, az alapértékek – mint szabadság, egyenlőség, testvériség – szenvedélyes védelmezésével mindig hatástalan marad a baloldali. Márpedig abban a pillanatban, amikor valaki csatlakozik bármely táborhoz, párthoz, bármely irányt mutató és megszabó testülethez, s amikor akár „eszméi”, „a boldogabb és igazságosabb világ” ábrándjának érvényesítése érdekében elfogadja a nem feddhetetlen taktika és stratégia szükségességét, megszűnik baloldalinak lenni – vagy nem csatlakozik, nem fogadja el, s akkor eleve vereségre ítélt. Az ősi és alapellentmondás tehát: „hatékony és eredményes… hadjárathoz pontosan azokat az elveket és értékeket kell sutba dobni, amelyek nevében” az ember a hadjáratba kezdett.

levendel7_0115

Így hát marad a nem-szeretem haldoklás-tudat? S legfeljebb annak lehetősége, hogy rokonérzésekkel figyelhetem-idézhetem mások küszködését, józanul a józanságot, amellyel Koestler bólint a maga ifjúsága felé, hogy „egy szennyezett társadalom még a maga forradalmár gyermekeit is beszennyezi”, s elbűvölhet a nemes pátosz, amellyel 1940-ben, a francia internálótáborból, az idegenlégióból és a hathetes pentonville-i börtönből szabadulva Blimp ezredeshez fordul, megköszönve az újbóli angol közbelépést és életmentést, de leszögezve, hogy „Anglia a mi ellenségeink ellensége, és egy nap talán a szövetségesünk is lesz”, mindenesetre „nem él bennünk lelkesedés egy gazdasági rendszerért, amely elégeti a megtermelt gabonát, és csak egy olyan tyúkra emlékeztet, amelyik aranytojás helyett mindennap egy időzített bombát tojik, majd boldogan rájuk telepszik, hogy kiköltse őket”. Vagy ez már nem csupán a baloldaliság, hanem az európaiság s a több ezer éves kultúra paradoxona és halálra ítéltségének tudata? „Az európai művészet lassan kihal — olvasható A vágyakozás korában —, mert igazság nélkül nem élhet, az igazsága pedig arzénná lett…” De az örökös fuldoklás és hasztalanság-rém közben, mint valami közönséges drót, a lepötyögött betűk sorában is kétes értékű pátosz feszül – lehetetlen nem gondolnom arra, hogy 1944 januárjában, amikor még anyám hasában voltam, még türelmesen kivártam a német megszállás bekövetkeztét, hogy jó időben szülessek, Koestler egy cikkében elmarasztalja a brit tájékoztatást, mert képzelőerő híján „kudarcot vallottak abban, hogy az emberekkel megértessék annak az időnek nagyszerűségét és rettenetességét, amelybe beleszülettek”.

kép | Jean Arp, Alberto Magnelli, Sophie Taeuber-Arp, Sonia Delaunay, Alberto Magnelli: kollektív rajzok (Grasse Album, pinterest.com