Levendel Júlia

EZEK A NAPLÓZAVARGÁSOK

2000 augusztus

EZEK A NAPLÓZAVARGÁSOK

Az első pillanatban úgy gondoltam, ha már egy nem költő is nekiugorhat a maga költészetregény-fejezetének[1], mintha csak azt ordibálná, hogy „ide nekem Thisbét is!… Ide nekem az oroszlánt is”, ha tehát szertelenül és mohón kap a – meglehet, nem is neki dobott – labda után, és az illendő tartózkodást végképp mellőzve arról akar írni, hogy a legközelebbi életművekben mi a legizgatóbb-kétségesebb, mondhatni, a leginkább ingerlő, mintha csak a gyereke idegen vonásait nézné: honnan, miért (de hát együtt élni bárkivel, a költészettel akár, nem csupa lelkendezés és ájult hódolat) – nos, elvetve most már mindenféle sulykot, úgy gondoltam, nem csak huszadik századi költészetről-költőkről, és nem csak verses művekről írok. De mit közelítsek ilyen távolról! Ha Ady-alfejezettel indítom költészetregényemet[2] – s találhatnék-e szélsőségesebb-ingerlőbb versvilágot meg személyiséget? –, másodjára szembefordulok majd a ténnyel, hogy a hatalmas erejű, látomásos, és oly gyakran klasszikus módon megrendítő, leteperő Móricz-műveket is csiszolatlannak, szinte elkészületlennek érzem. Hogy az utóbbi években bosszant és hőköltet a – látható, tudható: nála grafomániából eredő – nyelvi trehányság. Nézhetem-e éppen a Móricz teremtette gyerekek – Nyilas Misi vagy Állami Árvácska – tanácstalan, riadt, és mégis konokul számon kérő tekintetével a sietősen lekent elbeszéléseket: hát az irodalom nem nyelv-művészet?! Mert ha az, miképpen lehetséges, hogy egy ízig-vérig író, egy nagyszabású, mitikus történeteket is formába rendező művész jószerivel olvasatlanul engedi útjára írásait? S hogyan lehetséges, hogy nincs a közelében teremtett lélek, aki rábökne azokra a hanyagságokra, hibákra, amelyek vitathatatlanok? Itt nem csip-csup ügyekről van szó! Az 1924-es (még Janka is élt akkor!) Kivilágos kivirradtig első mondata a magyar próza csúcsteljesítményei közé tartozik: „A nagy, dupla tetejű földszintes ház úgy feküdt a rengeteg udvar sarkában, mint egy nagy bolhászkodó komondor.” Aki a mondatot leírta – ezt hosszú elemzésekkel bizonyítani lehetne –, mindent tud a prózáról, méghozzá a 20. századi, tehát a film feltalálása utáni mesterségről, noha elképzelem, hogy én bizony kellemetlen, bolhászkodó komondorként odasündörögnék ehhez a mesterhez, s megkérdezném: feltétlenül szükséges a mondatban kétszer is a „nagy” szó, nem ügyetlenség ez, pusztán hevenyészettség?

levendel2_0828

Martyn Ferenc: Kompozíció II, mng.hu

De nem aknázom alá a pozitív, a mintaadónak szánt példamondatot, hiszen ugyanebből a remekműből csippentek először keservesebbet – ilyesfélét: „Már ekkor megint új ételnél tartottak, káposzta volt az, nagyszerű töltelékkel, friss sertéshúsdarabokkal tömve, egy olyan étel volt, ebből még a félholtnak is ennie kellett, ha mégúgy jól volt is már lakva.” A mondat harmadik „volt”-jánál, de már az „egy olyan étel”-nél is a komondor vadul mordul: nincs ebben a világban semmi szörnyűbb, mint a kiszolgáltatottság, a tudat, hogy bárki bármit elkövethet, s nincs sehol védelmező és biztos ellenpont, sehol menedék, elrejtő odú. Nekem a költészet mintha mindig is ezt pótolta volna; illúziót adott, hogy dehogynem, van, vagy legalábbis vannak, akiknek hozzám hasonlóan szükségük van a gyerekesen gondolt igazra, megbízhatóra, tisztára, mindarra, amiről az ember hat- vagy nyolcévesen ábrándozik. Ahogyan Móricz is ábrándozott, és ahogyan megőrizte, évtizedeken átmentette az ideáit. De akkor miért nem törölgeti meg gonddal, szeretettel a mondatait, ahogyan a jó zöldséges is puha ronggyal egyenként fényesíti az almáit?
nagy gigerli volt
„Borbíró – ezt már az Úri muriban olvasom, és többször is elolvasom a mondatot, hasztalan – nagy képpel magyarázta a várost a grófnak – aki különösképpen egy szóval sem tiltakozott a meg nem magyarázott kineveztetése ellen – a város nevezetességeit”. Vagy előveszem ős-kedvencemet, a Légy jó mindhaláligot, amit igazán nem „megrendelésre”, penzum-kényszeres kapkodással írt, hiszen nemcsak tudom, nem csupán megtanultam, hallom a szövegben ma is a sírását, látom, ahogy az alig értett, de eliszonytató leteperi, ahogy a gyanú sötét hullámai elöntik: hát minden megtörténhet?! Előveszem a Móra Kiadónál megjelent illusztrált példányomat, és tessék: „…a keze nagyon erősen meg volt mosva, a körmei igen fényesek voltak. Misi drukkolt, ha közelében volt, mert sohasem volt biztosítva az ember, hogy meg nem szólítja azt, aki éppen a keze ügyében van. A kézelője mindig ragyogó fehér volt s az aranygomb csillogott benne, mindig tarka selyem nyakkendője volt, egészen lazán kötve, de sohasem csokorra. Ez a tanár nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza, s fel volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is.” És így tovább – de ahogy hitetlenkedve másolom most, s persze, tudom, hogy mordulós másolás ez, azt kérdezem magamtól: csakugyan annyira fontos, nagyon hiányzanak a végső „tisztítás” mozdulatai. Nekem mostanában nagyon. S ahogy a slendriánság egyre divatosabb lesz, mert már nem is csak „bevett”, inkább korszerűnek minősített és elvárt, pedig jól látható-hallható: a felületesség és közöny tünete; gyerünk, siessünk, akkor kevésbé fáj; hisztérikus sikkantások, hogy tovább, tovább, akkor kevésbé fáj; szóval minél könyörtelenebbül bánik el a „korszellem” a szeretetet talán egyedül hitelesítő műgonddal, én annál megrögzöttebben bólintok magamnak: aha, fontos.

Szeretném megérteni – hiszen benyomásaim, érzéki élményeim és feltételezéseim jócskán akadnak –, hogy kinél-kinél valóban a hajszoltság vagy újabb időkben az alkalmazkodás, sőt siker-keresés magyarázza-e az egyszerű gondatlanságot. És tudni akarom, tudatában vannak-e a hevenyészettségnek maguk a szerzők.

Martyn Ferenc: Kompozíció, mng.hu

Martyn Ferenc: Kompozíció, mng.hu

Persze, az Életem regényéhez kell mindenekelőtt fordulni, amelynek Pthrügy fejezete így kezdődik: „Amit eddig írtam, mind csak azért kellett megírnom, hogy eljussak oda, hogy megírhassam a feledhetetlen szenvedések könyvét. Voltaképpen egész életemben erre készültem. Mintha csak azért lettem volna íróvá…” –, azért is, mert néhány novella mellett – időrendben: után – az önéletírás a legcsodálatosabban megmunkált Móricz-mű. Holott azt hiszem, nem kell készpénznek venni, ami az egyik ’38 végi feljegyzésben olvasható, hogy „Ezt az évet valósággal átaludtam. Az önéletrajzon kívül semmit se csináltam…” Ó, dehogynem. Felsorolni is fárasztó volna, mi mindent csinált, mivel törődött, mennyi tervvel próbálkozott – irodalmival és kertészetivel. Árulkodó azonban, hogy bár a regény ‘38-ban folytatásokban megjelent a Pesti Naplóban (és Móricz Virág megjegyzi, hogy „nem keltett olyan érdeklődést, mint más Móricz-regény folytatásokban”!), a ‘39-es könyvváltozat szerkezetileg is, de főként stilárisan, más. Néhány később, ‘39-ben publikált részletet is beépített a könyvbe (például a szociográfiának, társadalomelemzésnek is mintaadó, remek Középosztály vagy A múlt, a dicső múlt fejezeteket), teljesen új fejezet a legdrámaibb, a Lebicskázva című – „Megfagy az arcomon a mosoly, pirosság ér helyette, bűnvád, lelkiismeret: hogy merek én mosolyogni valamin? tügyi emlékeimen? Ha igazi vér volna bennem, ötven év óta nem volt volna szabad egyebet csinálnom, csak üvölteni azt a szörnyűséget, mindent, amit ott elszenvedtem…”, észreveszem, hogy elkezdem, és úgy mondom magamban, abbahagyhatatlanul, ahogy a legszeretettebb versekkel jár-kel az ember, s nem azért zsolozsmázom most, mert hogy költészetregényt írok – évtizedekkel korábban szinte akaratlanul beépítettem magamba, ahogy a mondókák és imák is anyagszerűen részei lesznek a személyiségnek; testrészek; s mára tudom is, hogy nekem ez a próza, amit én próbálok, ahogy gyúrom, faragom, ahogy lélegzem, sóhajtok, nyögök, ehhez áll a legközelebb. „Ebben az órában, mikor e sorokat írom, a magyar főrendiház együtt ül és a zsidótörvényjavaslat utolsó döntését hozza. 1939. ápr. 18. Bennem felrémült a saját életemnek zsidótörvénye, amit a tügyi plebiscitum ugyanilyen szenvedéllyel hozott meg a Móricz-fajta ellen” – ezt még ugyancsak a fejezet elejéről idézem, de itt sürgősen vissza is lendítem magamat, vissza az eredeti „megértés-témához”, vissza oda, hogy miképpen magyarázható a sok csiszolatlan remekmű után a változatlanul hajszolt és gondokkal sokasodó korszakban ennek a regénynek a kidolgozottsága, nyelvi-stiláris mívessége – aztán az Életem regényéről még úgy is lesz szó – hogy is ne lenne az én költészetregényemben! –, másutt, más összefüggésben.
fullasztó egyedüllét
Tehát a könyv-változatot kibővítette, nemcsak egész fejezetekkel, de apróbb részletekkel, új adatokkal is, és a lapban megjelent szövegből el is hagyott. Azért pepecselt többet, mert soha ilyen magányos és főként időből-korból ennyire kiszakadt nem volt? Amit – hallottuk – a fogadtatás lanyhasága is jelez? „Kinek mesélem én magamat? – kérdezi a regény Csécse-részében, holott még a „boldog szigetről”, az életindulásról ír. – Akikről szólok, már mind halottak”. Ezt a fullasztó egyedüllétet panaszolja a naplófeljegyzésekben is, újra meg újra – magának? Vagy kinek? Az arctalan utókornak? A papírnak, a mechanikus írógépnek? A mappának, amibe csúsztatta a telepötyögtetett lapokat? „Szörnyű sors. Már nekem nincs kinek beszélni.”

Martyn Ferenc: Vitorlás fekete lobogókkal, nol.hu

Martyn Ferenc: Vitorlás fekete lobogókkal, nol.hu

Másutt: „Valahogy annyira magamban élek, hogy az már nem emberi.” Vagyis ha azt keresem, miért hagyta hevenyészetten a műveket, és válaszért értelemszerűen az élete eseményeit, körülményeit kerülgetem először, még meghökkentőbb, tiszta logikával megfejthetetlen rejtélyekbe ütközöm. Mert a legkiáltóbb indok persze a hajszoltság. Móricz Virág a Tíz év című dokumentumokat kommentáló könyvének első oldalán írja, hogy apjának „1931-ben a Nyugat szerkesztésén kívül saját felsorolása szerint százharmincöt írása jelent meg. Ötvenhat a Nyugatban, a többi napilapokban, rádióban vagy előadói dobogón. Ebben a százharmincöt tételben benne van egy címként a Forr a bor regény, és nincs benne a Rokonok – mert az később jelent meg –, sem két, abban az évben írott színdarab.” A kötetben található első naplórészlet pontosan rögzíti ezt az állapotot: „Olyan fáradt vagyok. Fáradt a testem, mert nem tornászom, nem sportolok, fáradt a gondolkozásom, mert azt sem trenírozom. Nem gondolok végig gondolatokat, nem tudom már ki sem tisztázni, csak kiprodukálom azt is. Nem is tudok vitatkozni, nincsenek érveim és ellenérveim. Én csak egy író vagyok, aki megírja.” Három és fél esztendővel később még keményebben-önkritikusabban: „Nem érhetnek meg bennem a gondolatok, mert féléretten és félhazugságban ki kell mondanom” – a jellemzés-leírás könyörtelen, és olyan túlzottan szigorú, amilyen csak önmagával lehet az igényes ember. Tartalmilag nincs is itt semmi bökkenő – hanem önkéntelenül is felvetődik a kérdés: ha valaki a tompulásig, betegségig fárad, hogy írással keresse meg a szükséges nem keveset, miért éppen írásban, méghozzá nem rövid jegyzetekben panaszkodik? Vigaszt vagy valami enyhülést remélve miért az írógép billentyűit veri, ha szüntelen undora van a „kiprodukált” szövegeitől, s mégis, aznap is teljesítette emberfeletti adagját? Mert magányos, nincs kihez szólni, s mert grafomán. Csakhogy ez is „félhazugság” – vagy kegyesebben: féligazság; mindegy. A naplófeljegyzésekben ugyanis nem csak magányáról olvashatni. Többé-kevésbé mindenről. Rendszeresen és fillérekig bontva a pénzügyeiről: a befektetéseiről, a követeléseiről, a kiadásairól – legtöbbet az előlegpumpolások szervezéséről. Tervekről és találkozásokról – hogy az ember megbűvölten a saját kérdését ismételgesse: kinek? Kinek írja mindezt? Hiszen a művek, még ha szerzőjük a végsőkig, „nem emberien” magányos is, valakihez szólnak – meg kell születniük, hogy megszólíthassanak valakit, pontosabban: a művészeti alkotásokról is megkérdezhető, hogy miért, milyen indíttatásra készülnek, de a bárhogyan feltett kérdés és a bármilyen értelmű válasz csak afféle melléktermék, a művek mellett, vagy a művek hátterében gomolygó okoskodás, és az alkotások ettől függetlenül (látszólag erősítve vagy cáfolva az elméleteket), tényként léteznek; úgy tűnik, könyvtárnyi alkotáslélektani irodalmon átrághatja magát az ember, vállvonásnál, s egy eldörmögött-dünnyögött „hát mert meg kellett lennie” magyarázatnál bölcsebbet aligha találhat. De a napló? Miért ír valaki naplót?
ötlet-noteszbe valók
Ezerféle okból. Először: lehet az igényes confessio egyik formája, s aki írja (nem feltétlenül író), nem is képzeli titkosnak, sőt, igyekszik koráról, körülményeiről úgy beszámolni, hogy az másokat, a későbben élőket is érdekelje. A reneszánsztól, vagyis amióta az egyének öntudata, gyakorta önnön fontosságuk tudata csak úgy dagadozik, virágzik a napló-irodalom, s minthogy a 17–18–19. században a szellemi-lelki élet elsőrendű jelzése volt a naplóírás, beidegzettségként, néha irodalmiasan, utánzó, sznob jelleggel művelték később is. Az írók naplóiban (Tolsztojtól Kafkáig, Móricztól Radnótiig) terjedelmileg is nagy rész a mű-csíra. Egy-egy helyzet, alak, történet skiccelése. Ezekre mondható, hogy nem is igazán naplóbejegyzések, inkább valami ötlet-noteszbe valók – ilyesfélék: találomra Kafkától: „Tegnap a Vencel téren találkoztam két lánnyal, túlságosan sokáig néztem az egyiket, holott, mint későn kiderült, éppen a másik viselt háziasan puha, barna, redőzött, bő, elöl kissé nyitott kabátot, neki volt törékeny nyaka és orra, s a haja már elfeledett módon szép. – Öregember lötyögős nadrágban a Belvederénél. Fütyörészik; mikor ránézek, abbahagyja; mikor félrenézek, újrakezdi; végül fütyül tovább akkor is, mikor ránézek. – A szép nagy gomb, szépen egy leányruha ujjának végére felvarrva. Szépen viselik, lebeg az amerikai csizma fölött. Milyen ritkán sikerül nekem valami szép, s ennek a jelentéktelen gombnak és a tudatlan szabónőjének meg sikerül.”

Martyn Ferenc: Tengerparti táj, viragjuditgaleria.hu

Martyn Ferenc: Tengerparti táj, viragjuditgaleria.hu

Vagy Máraitól, aki mostanában annyira divatos lett, hogy ebben a pillanatban, mikor eldöntöttem, hogy tőle is ide másolok egy részt, dacosan mondani kellett magamnak, mintha hároméves volnék: azért is ide másolok, mert különben utálom a felkapottságot, a közhangulat kreálta és hólabdaszerűen növelt, kultusz-táplálta divatozást, amely mindig ideologikusan is szépen passzol az éppen adott kurzushoz; tehát a „polgár” Márai, akinek ízlése, modora annyira idegen tőlem, és a naplóját is csodálkozva olvasom: biztos, hogy ugyanarról a társadalmi jelenségről éreztünk-gondoltunk valamit, mert például a ‘68-as „történelmi” eseményekről ennyi mondandója van: „Őrségváltás Prágában. A bandaharc során eltűnnek, akik tegnap másokat eltüntettek… Az újságok jelentik, hogy az ottani ‘főideológust’ menesztették. Ennek valószínűleg három aranystráf volt a paroliján… Az alideológusnak csak két stráf jár. Lehet, hogy vannak egyszerű, karpaszományos ideológusok.” Ennyi. Jó neki, gondolom dühösen, vagy tűnődve aztán, hogy talán lényegében igaza volt, s én ostobán pazaroltam azt a rengeteg drukkot, reményt, áhítatot, vágyat, és szenvedtem a letiportatást, romlást, szétpergést, elócskulást – lehet, de most már visszacsinálhatatlan, nem is akarnám vissza-, vagy másképpen csinálni, így most már csak idegenként olvashatom a Márai-féle feljegyzéseket, a naplóit, vagy hálát rebegő levelét például az amerikai elnöknek, hogy az Egyesült Államokban megtalálhatta a szabadságot – mindegy; azért is idézek tőle, mondom, nem fogom kiszolgáltatni és nem hagyom magam elsodortatni a saját indulataimtól, hiszen egy picinyke naplórészletből, talán abból leginkább, látni-hallani, hogy ízig-vérig író. Megint találomra választok: legyen a salernói közkórház ‘70-ből, ahová intestinális vérzéssel, eszméletlenül szállították, s ahol a huszonöt ágyas kórteremben, hetekig mozdulatlanul, feküdt. „Amikor, éjfél után, eloltják a villanyt – írja – (csak az ajtó felett elhelyezett Mária-szobor feje körül világít egy kis villanyfüzér), kórusban nyögni kezdenek a betegek. (A kórterem is börtön, tele váddal és önváddal.) Ez a nyögés, elalvás előtt, a félelem kórusa: félnek az éjszakától, a sötéttől, a haláltól. Reggel ugyanilyen nyögő kórussal kezdődik a nap: ocsúdnak és félnek. Este attól féltek, hogy meg kell halni. Reggel attól félnek, hogy élni kell.” S akkor, még mindig szigorúan az illusztráció szükségességéért, egy ‘37-es Radnóti napló-részlet – vers-csíra? Vagy már vers inkább? „A Bld Strasbourg sarkán vettem egy darab keserű csokoládét, néztem az utcát, ettem. Egy nő rámmosolygott, felékínáltam, hangos nevetéssel ment tovább. És boldog voltam. Szemerkélni kezdett az eső. Könnyű voltam, lebegtem és áztam. Már zuhogott. Lementem a föld alá. És daloltak egymásután az állomások, Chateau d’Eau! Strabourg St. Denis, Réaumur-Sebastopol, Réaumur-Sebastopol! Étienne Marcel, LesHalles, Chatelet, Cité, St. Michel, Odéon. S tudtam, hogy valahol a vonal végén felbukkan az utasok előtt a szundító Alésia s a hortyogó Pte. D’orléans.”
fintor
Látom, hogy egy naplóba sok minden leírható, ami aktuálisan nem publikus, rendszerint, mert lényegre törő, köntörfalazás nélküli, így hát sértő, ám valamikor – én most? – szívrepesve olvashatják. Móricz naplójából ilyennek érzem például az Új Idők, no meg Herczeg Ferenc jellemzését: „a legjobban elterjedt szépirodalmi hetilap”-ot egyetlen fintorral elénk állítja: „A tájfelvételek alá kétsoros verseket írnak ott most.” S aztán elmeséli – a naplónak! –, hogy Herczeg regényeit nem olvasta, csak egyik-másikba bele-belenézett s eldobta. „Mint író nézem már harminc éve a könyvet”, látnia kellett, szagolni szinte, hogy Herczeg „az agyával dolgozik. Tehát soha nem ad eredetit, csak kialakítottat, s olyan társadalmi rétegnek, amely már száz éve elvesztette a létjogosultságát, s azóta csak azért tengődik, mert a világrend-átalakulás megkímélte valamennyire”.

Martyn Ferenc: Kompozíció, oceansbridge.com

Martyn Ferenc: Kompozíció, oceansbridge.com

A Herczeg-témára egyébként azért szán annyi betűt, sort, oldalt a naplóban, mert a híres írónak ‘33-ban „kitaláltak valami rendjelet, amivel a kegyelmes cím jár. Szabályszerű polgár karrier. A polgár, aki eladta magát a ‘mindenkori hatalom alázatos szolgája’ jelszóval”; Móricz jól tudja, hogy elemi érdeke volna, ha gratulálna Herczegnek, már-már rá is veszi magát, hogy küld egy táviratot, de aztán… aztán nem találja „sem a címét, se a kellő kifejezést”. Szóval nem. „Hg F társadalmi jelenség, s erről a pozícióról soha le nem siklott… Rákosi Jenő öregkorára liberális lett. Szinte feloldódott. Valami nedvesség öntötte el a gondolatait. Hg F száraz és kitűnő maradt. A hetven év nem látszik meg rajta. Ez a sváb fiú, akiről Bródy mondta a legjobbat: ‘németül álmodik’, ez most itt hivatalos vezére a magyar szervezkedés gondolatának, az irredentizmusnak, a Területvédő Ligának… Valószínűleg van díszmagyarja is… Mint ember, született erkölcstelen, aki azonban az immoralitást szintén mint társadalmi konvenciót élvezi.” Nos, ha ezt olvasom, igazán mindegy, hogy napló vagy más – kár lett volna le nem írni.
felületes filozofálás
De a Móricz-napló nagyobb hányadáról – csevegések, társasági beszélgetések, felületes filozofálás, és panasz, panasz, dohogás rögzítése, csupa olyasmi, amit szerencsésebb ember élőszóban elmondhat – az a benyomásom, hogy ezeket a „privát” jegyzeteket valamiféle homeopatikus gyógymódként alkalmazta. Mert ahogy a hajszoltságban továbbhajszolta magát, az nem csupán a jól ismert neurotikus tünetnek mutatkozik, a gyakran emlegetett „grafomániával”(„Harmincéves korom óta szakadatlanul írok… szinte grafománia tört ki rajtam”) sem magyarázható. Betege az írásnak – és a „kibeszélés” hiányának?, hát ír, még többet ír, azt is leírja, amit élőszóval mondania kellene, valakinek. ’35 tavaszán például ezt gépeli – és mindig pontosan dátumoz, így itt: „1935.IV.29. este 9.” –, hogy nem tudta betenni a szokott fiókba a délután teleírt papírt, „erre kihúzom, megnézem, hát elszörnyedtem, mennyit összekalapáltam ebben az évben… Ebben éltem ki e hónapokban magamat. Gépelgetés. A beszélgetés mintájára. Csakugyan azt pótolja. Janka mellett elképzelhetetlen lett volna, hogy naponta többször is géphez meneküljek, hogy kibeszéljem magamból, amit el kell mondani, mert különben megfulladok.”

A leányfalui házban naponta többször is géphez menekülő, nem emberien magányos Móriczot mitikus alaknak látom. Olyan az a ház, mint a mükénéi vagy a thébai királyi palota; díszlet is: benne a három felnőtt lány, barátokkal, udvarlókkal, jegyesekkel, férjekkel fel-feltűnnek, az öngyilkos első feleség árnya, a szép, nagy erotikus élményeket adó, de társsá lenni képtelen második feleség és az ő testvérei, kiterjedt rokonsága, no meg a főhős számon tarthatatlanul sok rokona, gondoskodni kell róluk, gondoskodni mindenkiről, munka nélküli testvérről, megöregedett szolgálóról, az egész magyar parasztságról, aztán az írókról, az írni nem tudó, rokkant vagy féltehetségű írókról még inkább, és gondoskodni arról, valamit csinálni – mi az a valami? –, hogy ne legyen olyan iszonytató szegénység („A szívem hasad meg, mintha vérrokonom lenne, ha igazi szegénységgel találkozom… Az én világom az a világ, ahol első és legfontosabb szempont, hogy minden vállalat elsősorban az alkalmazottaiért álljon és éljen. Engem a legnagyobb irtózattal tölt el, hogy egy vállalatnál az igazgatók 7000 pengő fizetést kapnak, ellenben a lapelosztó munkások hetenként maximum 25 pengőt tudnak keresni, napi tizenkét órás szakadatlan munkával”) – gondoskodni az egész emberi fajtáról, csakhogy miképpen tehetné ezt éppen ő, akinek nincs olyasféle képessége, mint az édesapjának, Móricz Bálintnak, vagy mint Adynak, akiről el kellett hinni, és mindenki, barát és ellenség el is hitte, hogy csakugyan mitikus alak (ezt is az Életem regényében írja: „az apámnak megvolt az a képessége, ami bennem nincs, ami Adyban volt meg legnagyobb mértékben minden ismerősöm közt: az, hogy szakadatlanul foglalkoztatta a világát”) – hogyan teljesítse hát a feladatát az elégtelenül kapott képességekkel, olyan korban, amikor már nevetséges a törődés, kivált a másokkal való törődés?

Martyn Ferenc: Kompozíció betűvel, oceansbridge.com

Martyn Ferenc: Kompozíció betűvel, oceansbridge.com

Ráadásul őt igazán a gondoskodás kényszere hajtja, nem a világfölforgatás láza. Úgy törődne mindenkivel és mindennel, ahogy a paraszt szánt, vet, arat, mikor mit kell, minek van ideje, józanul és mégis szenvedélyesen, konokul – s közben folyamatos rosszérzés kínozza, olykor rohamszerűen, mint dagálykor a hatalmas hullám, egészen elborítja, ledönti: rosszérzés, valami sejtelem, hogy mégsem csak ezért született, nem csak a kötelességteljesítés a dolga – hanem mi? Mit tud ő? És más? Ezekben a „naplózavargásokban” furcsa örvények alakulnak: nincs társ, senki, ezért is rohangál az írógéphez, mégis: ha törik, ha szakad, társakat kell találnia ahhoz a feladathoz, küldetéshez… nem, ez sem az ő szava, nem az ő szerepe, idejét múlt az egész… Vagy mégsem? Próbálni kell? Újra meg újra löki valami a muszájhoz. Amíg él, amíg mozog, lélegzik… ilyen fennkölten, aztán leszorítva az elragadtatását, megint csak „kiprodukálja” a régi, józan kötelességteljesítést, de ehhez egyre zavarosabb és magánál kisebb tehetségekkel szövetkezik, öntudatlanul is lefelé lép, amikor „az ügy érdekében” akciókat szervez. A ‘39-es zsidótörvény után megszüntetik Az Estet (s nem Vadnai vagy Földi gyakorta rossz modora, sőt ridegsége, anyagiassága miatt), a „zsidó lapok” felszámolásával Móricznak is elvész például a Pesti Napló adta rendszeres publikálási lehetőség, állásféle szinte, de ő akkor teljes erővel veti magát a népi írók szervezésébe, neki éppen meg kell kapnia a Szabó Pál kezén már megbukott Kelet Népét, bármilyen módon, akármekkora ráfizetéssel – meg kell kapnia („A címe sem rossz. Én ugyan nem akarom még mindig keleti söpredéknek engedni a magyart, de viszont ebben a szóban nemzeti büszkeség lappang, s arra jó, hogy elkülönítse a magyart a Nyugat-bandától.” – ezt is ‘39-ben veti papírra, nem csak a Lebicskázva-fejezetet, és ’40 májusában nem érti, hogy bár kész volna együtt dolgozni az Állam embereivel, „mért nem akarnak, mért nem kapnak rajta, hogy odaadjam erőmet a magyarság kormányzásához”). A fizika törvényei szerint fuldoklik az örvényben; tisztességes, szolidáris, s ennek viseli is minden következményét, de nem veszi észre, hogyan használja ki és fel a kurzussal egyre jobbra tolódó „tábor”. A korábban emberileg ellenszenvesnek érzett Szabó Lőrinccel éppen 39-40 táján mélyül el a barátsága, akarja, rettenetesen akarja azt a jóféle gondoskodást, és persze menthetetlenül csalódnia kell, folyton-folyvást csalódik is („A Kelet Népe meg kell hogy szűnjön, mert: l. Megöregedtem…. 2. Nincs munkatársam. Két év alatt nem találtam gárdát, mely megfelelne. Nincs ma szépirodalmi törekvés az ifjúságban, nincs más, csak bizonyos elméleti csacsogás a faj, a nemzet s az emberiség problémáiról… Már nem maradt más, csak Németh László és Veres Péter”), igyekszik egyeztetni, valahogyan összeilleszteni társadalomformáló vágyait és erkölcsi értékrendjét; s mert képtelen tudomásul venni, hogy ez lehetetlen, néha őt is szennyezi a mocsok – mindenkit szennyez, aki nem a legradikálisabban zárkózik el.

Martyn Ferenc: Tengerparti emlék, viragjuditgaleria.hu

Martyn Ferenc: Tengerparti emlék, viragjuditgaleria.hu

Az ember borzongva figyeli, hogy csak a származás, az adottság predesztinálta a radikalizmust? Másképpen csak kivételes volt? Amikor Móricz a Kelet Népe széthullását siratja, Radnótit bőszíti, hogy oly sokan „nem háborodnak fel eléggé”, és ’41 októberében – már munkaszolgálatai között – gyilkos tömörséggel írja a maga naplójába: „Újsághír. Szabó Lőrinc a német írótalálkozón. Berlinből jelenti az M.T.I.: A vasárnap megnyílt német könyvhét bevezetéséül Weimarban három napon keresztül hagyományos író- és költőtalálkozót tartottak, amelyen 15 ország írói és költői vettek részt. Magyarországot Szabó Lőrinc képviselte.” Érdekes ezeket a „naplózavargásokat” egymás mellé csúsztatni: hogyan élte meg két ember ugyanazt (mint Márai meg én) – egészen másképpen. De ezekhez a „montírozásokhoz” új helyzet, új nekiveselkedés kell – egyelőre még nézem a keserű, ábrándjaiban is megzavart, betegségbe, halálba vonszolódó, dacosan helytállni igyekvő Móriczot (a Magvető antológia hathatós terjesztésének érdekében még ‘42-ben is beadványt írt a „Nagyméltóságú Miniszter Úr”-nak, még ővele és akkor is egyezséget képzelt), tehetetlenül nézem hirtelen öregedését, a tekintetében most nem Nyilas Misi tiszta értetlenségét látom – ez másféle rémület, elhomályosulás; nézem, ahogy iszonyatosan szenvedi a saját tehetetlenségét, de nem, tudomásul venni nem fogja, beletörni, beletörődni nem fog – magában tiltakozik: ez nem tehetetlenség –, így aztán sokszorosan, még jobban fáj; figyelem az egyre szaporábban, egyre rövidebbeket villanó terveket, istenem! ne így! Hanem hogy volna jobb? Hogyan hadakozzon a mindeneken uralkodó rémmel? – Oidipusz királynak látom – sem termete, sem arcvonásai, semmi sem hasonlít, de nekem olyan, mint utolsó esztendejében az apám.

[1] A Hát amint felállok című költészetregény fejezete
[2]MOST FÖLKEL, ÉS FÖLÖLTÖZIK AZ UTOLSÓ MAGYAR”
felső kép | Martyn Ferenc: Kompozíció, kaposvarmost.hu