Levendel Júlia

AZ A SZAG

1995 augusztus

AZ A SZAG
ezekre a kérdésekre nincs válasz, nincsen semmi, csak a halál
(Tolsztoj: Feltámadás)

Közvetlenül előttem ültek. Egymás mellett az első- és másodrendű vádlott. Az idősebb, amelyik szúrt, bőrzakóban, a haja varkocsba fogva. A szag volt ismerős. A szag ugyanaz. Nem az ő szaguk, hanem a belőlem, minden pórusomból áradó, egész lényemet betöltő, bizonyára elemi, az életben maradási ösztönömből fakadó, a kétségtelenül szükséges, védelmező undor szaga — keveredve a szégyenem szagával. Szag. A Markó utcai bírósági épülethez érve — A bíróság nagy épületében… — tudtam és mondtam is, hogy egyszer már jártam itt: éppen harminc éve — Beléptek a szép, díszes épületbe, s a széles, pompás lépcsőn felmentek az emeletre —, mégis csak az újra érzett szag, hogy ez ugyanaz a szag, a szag értette meg velem az ismétlődést: és akkor már dőltek, zúdultak a kellékek, dörrenve vágódtak elemek, események — ahogy lenni szokott.
a rendelési idő végén
Harmadéves pszichológus-hallgató voltam, s a rendőrséghez tartozó gyerek- és ifjúságvédelmi osztályon gyakornokoskodtam, tanultam a szakmát, s persze vívódtam a magam korlátaival: nem költöztethetek mindenkit a lakásomba, nem fogadhatom  örökbe a gyerekeket, s egyáltalán, a rendelési idő végén bezárom az ajtót, leadom a kulcsot a portán, kilépek, elmegyek — de akkor mi értelme valamennyit ott lenni?, mit csinálok ott?, talán kacérkodom csak a hasznossággal, mások megsegítésével?az egyenlőtlenség az erőszakból származik… hogyan lehet ezt az erőszakot megsemmisíteni? Hol lehet egyáltalán meglelni? Ott van a katonában, a rendőrben, a bíróban, a zárban, amellyel bezárják ajtómat. Miként küzdjek ellene? Hol, mivel? És itt vannak azok az emberek, akik egytől egyig erőszak által élnek, de küzdenek az erőszak ellenmégpedig erőszakkal küzdenek ellene. Őszinte ember számára azonban az lehetetlen. Erőszakkal küzdeni az erőszak ellenez annyi, mint új erőszakot állítani a régi helyére. Az erőszakon alapuló művelődést elősegíteni — ugyanazt jelenti. Az erőszakkal szerzett pénzt összegyűjteni és az általa kisemmizetteket megsegíteni vele — ez annyi, mint erőszakkal gyógyítani az erőszak okozta sebeket...

Többnyire csavargó gyerekeket hoztak be, ezt-azt loptak, de inkább az eltűnés, az iskolakerülés, a csavargás miatt jutottak újra meg újra fogdába. Láttam javítóintézeteket, nevelőotthonokat, s nyilvánvaló volt: nekünk mindent el kell követnünk, hogy a gyerekek ne kerüljenek oda. Még nem zárult le a pesterzsébeti lányotthon pere, ahol a kamaszok fellázadtak a brutális nevelőnők ellen, s napokig ostrom dúlt az épületben; a rendőrségi beavatkozás és a lányok letartóztatása után néhány héttel, a kihallgatások egyikén jellemzést kértek az intézet igazgatójától is, s ő a zendülés fő szervezőjét erőszakosnak, kegyetlennek, ostobának, alamuszinak, elmebetegnek minősítette, hozzátéve, hogy több rosszat nem tud mondani róla, mert alig fél éve dolgozik ezen a helyen. A meghallgatás jegyzőkönyve aztán — elrettentő példaként — kézről kézre járt, mert akik akkor a gyerekvédelmi osztályon dolgoztak, nemcsak a pszichológusok, hanem a rendőrök is — talán naivan és szélsőségesen — a gyerekek, a mégoly züllött, mocskos, hazug, bűnöző gyerekek pártján álltak, elfogultan védelmezték őket, s minden módon tiltakoztak a közvélemény riadt és sztereotip megbélyegzése, kirekesztése, elutasítása ellen. Akár úgy, hogy kisebbnek és szelídebbnek tüntették fel a bűnözés és erőszak veszélyét. A visszaesők, érezhetően, szívesebben voltak a fogdában, mint bárhol másutt. A kötelező empátia — amiről senki sem prédikált, senki nem is tanított, sőt meg sem nevezett — mint a csiriz, ragasztott: a bőrömhöz tapadt a világ minden nyomorúsága, szennye — mennyit lehet segíteni? Legalább a zsigereimmel is felfogtam, milyen eszköztelen vagyok, s hogy mekkora teher és mekkora érték is ez az eszköztelenség.

2

Környezettanulmányra mentem egy hetedik kerületi cigány családhoz, éppen három fiútestvért füleltek le, mikor a közértből loptak, a legidősebb talán tizenkét esztendős volt. Öreg, romos épület alagsorában, ablaktalan odúban találtam az anyjukat meg a kisebb gyerekeket, és két nap múlva az asszony, akkor is három gyerekkel, beállított a lakásomra — honnan tudta a címemet? —, szabadkozott és hadarva, sipítozva kérlelt, mondanám meg, mit csináljon, hogy ne legyen több gyereke. A gyerekgyilkos lány is ezt kérdezte tőlem, sírt, a végleg alámerülők értelem nélküli félelmét láttam a szemében. Mit csináljon? Mondjam meg, mit csináljon. Tizenhét éves cigány lány, munkásszálláson lakott, nyolcadmagával egy szobában; amikor hajnal felé erős fájdalmai voltak, kiment a WC-re, szült, a mosdóba nyomva megfojtotta a gyerekét, a testet törülközőbe csavarta, betette a szekrényébe és visszafeküdt, akkor lett rosszul, rettenetesen vérzett, az egyik idősebb szobatársnője orvost hívott, ő az orvosnak is elmondta, aztán a rendőröknek, mindenkinek készségesen, hogy mi hogy történt. Nekem is elmondaná, de ezt nem kérem. Mielőtt elővezetik, elolvasom az összes jegyzőkönyvet, valamennyi meghallgatott vallomását, az újra és újra feltett kérdést, hogy hát nem tűnt fel a lány terhessége?, s az ismétlődő válaszokat, hogy nem. nemigen, nem is figyelte, nem gondolt arra, vagy azt gondolta, kicsit meghízott, meg hogy különben visszahúzódó, jó lány. Havonta hazautazott az édesanyjához. de az anya sem gondolt erre; a rendőri jegyzőkönyvben ez is benne volt: megkérdezték az anyját is. A bíróságon is meghallgatták. Hány éves lehetett? Harmincöt? Hetvennek látszott, két szemfoga hiányzott, és minden mondatot elismételtetett a bírónővel. Nem kérdeztem semmit a szülésről, amúgy is el kellett képzelnem, ahogy lekuporodik a WC-ben, az oldalára fordul, felhúzza a térdét, másként nem is férne el, az ajtót nem lehet becsukni, nyikorogva aprókat leng, a deszkából kiszakították a riglit, szemközt az egyik mosdó csapja elzárhatatlan, vékony sugárban állandóan folyik a víz, ráadásul alul, a szifon mellett szivárog és pattogva csöpög egy zománcozott vödörbe. A köldökzsinórt elharapta, és meg sem nézte, fiú vagy lány. Sietett. Nekem szakvéleményt kell írnom, elsősorban az értelmi képességéről. Mi a különbség a folyó és a tó között?, a gyerek és a törpe között? Itt csak beszélgetünk, de ő az íróasztal egyik, én a másik oldalán ülök. Az elővezető őr rám nézett, intettem, menjen csak, nyugodtan kimehet; megvizsgál?, nem, nem vagyok orvos, csak beszélgetünk; de nem engem figyel, hanem a polcon hagyott cigarettát. Mohón nézi, rágyújthatsz; nem ülhetek így, felállok, mellé lépek, még nem látszik rajtam, hogy terhes vagyok, a második gyerekemet várom, és védenem kellene a magzatot, minél messzebbre húzódnom ettől a szerencsétlentől. Undorodom a füsttől. Mutatok neked pár képet, mondom, és megsimogatom a fejét. Három évvel fiatalabb nálam, a távolságot soha el nem tüntethetem. Fölé hajolok, ruhám éri a ruháját, karom a vállát, látod, csak beszélgetünk. Iparkodom.
nagyon fél
És ha megmentenénk a fiatalkorúak börtönéből? Mindezeket az intézményeket mintha csak arra találták volna ki, hogy annyi bűnt, annyi romlottságot sűrítsenek össze bennük, amennyit másféle körülmények között semmiképpen sem lehetett volna létrehozni… Most, itt, ebben a konkrét kérdésben kell mondanom valamit, minden filozofálás hárítás, nem akarok semmit hárítani; ha megmentenénk a börtöntől, mástól is — mitől?, mi lesz vele?, mi lehet?, minek él?, ez a hárítás, és én nem is gondolok ilyesmire, közelebb hajolok, olyan közel, hogy sírni kezd, úgy fél, nagyon fél, hogy megint gyereke lesz. Gyereked, most? A szülés napjától rabkórházban, aztán fogdában volt. Most? Félsz? Nem is láttál férfit. Kövér, kerek arca merő értetlenség. Akkor nem lesz gyereke? Biztosan nem? A diagnózis majd segít a bíróságnak olyan enyhe ítéletet hozni, amilyet csak lehet, a rendkívül csinos, értelmes bírónő is részese a gyerekvédelem szent, nagy összjátékának, látni fogom — és?, aztán mi lesz vele?, meg az anyjával, a testvéreivel, a szobatársaival?, jól van: ostoba és demagóg így kérdezni, nem kérdezünk, tesszük azt a picit, amit tehetünk. A tárgyalásán csak hallgató voltam, egyszemélyes közönség, a tanúk kihallgatása után elmentem én is, addig is fölöslegesen ültem ott, oda a szag sem kísért; láttam, hogy észrevett a teremben, de eldönthetetlen, csakugyan örült-e. Talán nem félt, nem volt ott semmi félelmetes, még ünnepélyes vagy tiszteletet parancsoló sem. Nem volt eskü, nem volt tágas, hosszú helyiség, emelvény, lépcső, ikonszekrény sem volt, az asztalt nem borította zöld posztó, az asztal mögött ülők nem viseltek aranygalléros egyenruhát, de azért meglett a tárgyalás, vád és védelem elfoglalta a helyét; valami surrogás, kattogás, kitartó, egykedvű nyikorgás, ahogy a munkásszállóbeli WC-ajtó leng, ahogy vödörbe csöpög a víz, ahogy önmaga körül fordul a Föld. Akkor azt hittem, a gyerekvédelmi osztály pszichológus-szobájában sikerült nekem valami: az igyekezetem, felnőtté válási törekvésem, szakmai szereplésem legalább nem mondható kudarcosnak. Legyőztem az undoromat. Fiatal voltam, s az eltökéltség, a nagyon is megtervezett, elméleti cselekvésvágy mögött ösztönös bizalom, friss, ropogós remény lelkesített, de harminc év után olyan erővel csapott meg az a szag, olyan kérlelhetetlenül ugyanaz volt, s tudtam, most nem fogok Szent Györgyként kardot ellene, magammal nem hadakozom, sok, már sok volt, mondtam hangtalanul; a tehetetlenség és eszköztelenség megroppantott talán?

3

A gyerekgyilkos lány tavaszi tárgyalásáról eljöttem, még az ítélethirdetés előtt el a bíróság nagy épületéből, aztán a gyerekvédelmi osztályról is eljöttem, el a pszichológus szakmától, mitől még? Öt év sem telt el törékeny sikerem után, és 1969 nyarán Prágában, a lerohant, megvert, égett hús szagú Prágában, ahol még úgy voltak, felcserélve, összekeverve az utcatáblák, hogy megtévesszék a tankosokat — Prágában a bűntudattá lett kétségbeesés hullámai mintha elmosnák azt a kicsi győzelmet, s a roncs, a mocskos cafat, ami kisodródott, a nyákos üledék az időtállóbb szégyen: hogy semmit sem segíthettem, az égvilágon semmit, és nem is fogok soha, és nem azért, mert eljöttem, hiszen nem hagytam el semmit, a lányt, a WC-ajtót, a cigány asszonyt, akinek fogamzásgátlót adtam, Prágát, ahonnan barátokat és iratokat csempészek — nem tudtam eljönni sehonnan, mert örökké körülöttük kell keringenem, és látnom kell az alámerülés riadalmát, olykor a debil örömpislákolást, emberszemetet fiatalon és öregen, javítóintézetekbe és szociális otthonokba vetődtem, mint csapdába a kerge vadak, tetszett a táblacsere, mindig is tetszeni fog, de közben látnom kell a reménytelenséget, hogy sem a világ-, sem az önmegváltásra nincs esély — töredékes sincs; újra meg újra szembesülni, és eltolni az áltatás finom batisztkendőcskéit — Egészen más tudni, hogy valahol messze egyes emberek kínozzák embertársaikat, s mindenféle züllesztő befolyásnak, embertelen megalázásnak és szenvedésnek vetik alá őket, és megint más… látni ezt a züllesztést, megalázást és gyötrelmet. — 1969 nyarán Prágában megvetéssel és undorral nézték a magyar rendszámtáblát apám Moszkvicsán. A kocsiba négy felnőtt és három kisgyerek zsúfolódott, mint egy szegényes, mégis békés, meghitt családi kirándulásra. A második nap délutánján az a kislány, akivel odahajoltam a gyerekgyilkoshoz, akivel beléptem a bíróság nagy épületébe, az immár négyesztendős kislány lázas lett és csillapíthatatlanul hányt, éjfél felé véreset hányt, de a prágai orvosok azt mondták, elindulhatunk haza. A csomagtartóban a kimenekítendő barátok legfontosabb iratai, diplomák, családi emlékek, ezüst étkészlet meg damaszt. Ki büntet, és kinek szól itt a büntetés? Poros, dermedt városokon, falvakon át, és a citromos ásványvizet kiskanállal adogatva, rettegve, hogy az is visszajön, figyelve az egyre erőtlenebb rebbenéseket az ember nem kérdez így, nem mondja magában, hogy büntetés, nem is mond szavakat, nem citál Tolsztoj-szövegeket, mert nincs hasonlóság és különbség, nincs megformálás és nincs metafizika, nincs semmi, hisz nyüszíteni meg nem tud már.
túlfegyelmeztem
Mikor a pesti kórházban bekötötték az infúziót, tizenkét kiló sem volt; banális mandulagyulladás különben, egy hét után egészséges; akkor, aztán, már a megszabadulás eufóriájában — a diplomák és egyebek is túl a határon, a vasfüggönyön —, most már megírható a szorongás, választható a forma… olyasféle boldogság fogta el, mint az utazót, aki új, addig ismeretlen, csodás világot fedez fel… Azon a késő nyáron töredékeket írtam; lazán összefűzött képekbe, jelenetekbe, jegyzetekbe szorítottam a százfelé futni akaró legfontosabb darabkákat, történet-elemeket, s bizonyára olyan kezdetlegesen kötöttem-csomóztam, túlfegyelmeztem, ahogy még elegánsan pattanó pókok híján spárgával rögzítettük cókmókjainkat a kocsi tetejére eszkábált rudakhoz. Az az írás a hamarosan induló, kiverekedett folyóiratunkba készült, az első valahová készülő írásom, és úgy terveztük, az októberi avatóesten is elhangzik majd belőle néhány részlet — legalább a prágai kínokról, a gyerekgyilkos cigány lányról meg a tengerről szólók. Nem jelent meg, nem hangzott el; s ahogy most a bíróság épületébe léptem, és mentem fel a lépcsőn a második emeletre, mint tojáshéj a talpam alatt, ez is ropogott; jó lesz vigyázni. Már régen szilárd halmazállapotú ugyan és önmagába zárt: az avatóest rendezőjének széles-lendületes karmozdulata, nagy, sötét szemében a gonoszkodáson és fanyarságon átütő izgalom, a betiltók, az ijedt mellékszereplők vonásai is; nincs érzelgősség, de azért vigyázni kell, törékeny, élő az egész.

4

Megtaláltuk a termet, a kilenc órára hirdetett tárgyalás résztvevői szigorúan két csoportban, a folyosó két falához tolt padoknál: egyik oldalon a vádlottak, nyolcadik hónapos terhesen a fővádlott felesége, szétvetett lábbal, kihívóan cigarettázva, és mind olyanok, a hadonászó, fel-felröhhenő haverok is olyanok, mint a metró, a mozgólépcső utasai, az utcán csörtetők, a Moszkva téren ácsorgók. Nincs már szemem, fülem, orrom a Gonosz felismerésére? Ezek? A másik oldalról nézem őket, a családom köréből, és nem hajt semmi, hogy az undoromat legyőzve odahajoljak, de harag-szikrák, dühcsóvák, bosszú-kívánságok sem indulnak belőlem. Mint a lábadozó beteg, tompa sajgást, fájdalmat meg a fájdalom emlékét vonszolom… nem látta még csak lehetőségét sem annak, hogyan győzhetné le, vagy akárcsak hogyan fedezhetné fel a győzelemre vezető utat… itt lesz ma a nagy nemzeti elkenősdi bemutatója, mondom már vagy ötödször, idétlenül, kényszeresen, túl hangosan, mintha a falaknak is mondanám, legalább a falaknak, itt ma ócska elkenést láthatunk. Végre előkerül a kulcs, a jegyző, az ügyész, aztán az ülnökök, a bíró, és most sincs eskü, emelvény, lépcső, csak nehézkes rendezgetés, fáradt helyezkedés… Megkezdődött a tanúk felhívása, azután kiküldték őket a teremből… a bíró halk, gépies adatfelvételéből most még egyetlen szó sem érthető, ez az ember… érdemes múltú, de már meglehetősen szenilis, amint mondották róla… öregsége napjaira megkapta ezt a helyet… Híven teljesítette a felsőbb helyről kapott utasításokat, és rendkívül büszke volt kötelességtudására… most igyekszem tárgyilagosan és éberen figyelni, egy tudósító kíváncsiságával; nem hagyom, hogy a vadul megcsapó szag elsöpörjön; mint a haldokló melletti virrasztásnál, rögzítenék minden mozdulatot, minden szót, a fintorokat legkivált. Minek? Több, mint egy esztendő telt el a szúrás óta. A tárgyalásnak meg kell lennie, pedig szeretnék tussolni. Ahány politikai erő, annyi szeretné tussolni. Meg a tussolást is tussolni. Porvédőt rá, mint a távoli, közeli, egész távoli, egész közeli múlt darabkáira. Mindegyikre. Ki szúrt?, kérdezhették volna. Debrecenből a fővárosba került, képzetlen, munkanélküli, leitatott fiú. Mikor szúrt? 1994 március idusának előestéjén, a Charta sajtószabadságot védelmező tüntetése után és a nemzeti ünnepre hirdetett fasiszta demonstráció előtt. Hol és mikor fogták el? Ott, a Szabadság téri demonstráción. De ebből semmi sem hangzik el a tárgyaláson, mert közben 1995 tavasza lett, kínos bármire emlékeztetni, bármilyen politikai indulatra, reményre, polarizáltságra, s különösen szabadság-védelemre meg szolidaritásra. Most bőven elég a napi gond, és gond csak az aznapi lehet. Így aztán ez az ügyésznő nem határozta el, hogy beszédének átfogó társadalmi jelentősége lesz, mint ama híres beszédeknek, ez az ügyésznő, mint egy kisebb sebészi beavatkozáson, igyekezne mielőbb túl lenni a vádbeszéden, s bár gondosan kerüli a legelemibb tényeket, mégiscsak tényeket, neveket, dátumokat, adatokat kell sorolnia — oly elfogulatlanul beszél, mint a telefontudakozó informátora. Szemben a védőt már az első órában is bágyadtság kerülgeti, ásít és nyújtózkodik, az órájára pislog — tudta, mennyi időt fecsérel csaknem tétlenül, nyilván ő is tudta, hogy a tárgyalás elnapolásának kihirdetéséig mennyit kell várnia. Unatkozik. Unja a védenceit, unja a szenilis és konzervatív bírót, ahogy ingerülten oktatja a vádlottakat, üljenek rendesen, összezárt lábbal, beszéljenek rendesen, egész mondatokban, unja az unalmasra tervezett komédiát, amelyben kicsi pénzért azért kell statisztálnia, hogy fedezze jól jövedelmező főszerepeit. Sok szó a késről, az egyetlen tárgyi bizonyítékról, amelyet elfelejtettek behozni. Sok szó a sebről, de a kórházi zárójelentés valahogy hiányzik az iratok közül; véletlenül nincs magánál?, szól a bíró a sértetthez, és elrendel egy rövid szünetet, hogy az időközben befutott orvosszakértő megnézhesse a szúrás nyomát.
a szokásos hatszáz
Elcsüggedve jött ki, tehetetlensége tudatában és a világgal elégedetlenül; erkölcsi rosszullét fogta el — olyasféle émelygős érzés, mint a tengeribetegség… s még az is mondható: Arca eltorzult; legszívesebben hangosan nyögött volna szégyenében... a szép és helyénvaló idézetek ízléssel, önkorlátozással persze rostálandók; ezek végig szabadlábon voltak?, kérdezi valaki a folyosón; a vizsgálati idő alatt?, de hisz oly zsúfoltak a börtönök, hogy az elítélteket is hazaküldik, várakozólistára kerülnek: majd talán ekkor meg ekkor leülhetik a kiszabottat; neurotikus nevetéseink, pedig mint akinek az esze be van zárva, le van pecsételve, s érinteni, megmozdítani nem szabad, mert abból csak zavar támad... az orvosszakértő meghallgatásával folytatódik a tárgyalás, felmondja a comb teljes anatómiáját, beszélnie kell, legalább tíz percig illik beszélnie, és semmit sem tud mondani; egy heget látott, ebből arra lehet következtetni, de persze másra is, bizony, megeshetett, hogy tizenhárom, sőt tizenöt centi mély volt a szúrás, de talán csak tíz vagy kilenc centi; nem néz a vádlottakra, a tanúkra, a hallgatókra, a bírónak magyaráz, mintha iskolában felelne, a bíró bólogat, köszönjük, mondja végre, a szokásos hatszáz?, igen, feleli a szakértő, most igazán értik egymást, a kicsi nyugdíj mellett ezek a tisztességesen megkeresett pénzecskék nagyon is jól jönnek, hamarosan megtapasztalja ezt a bíró is, lelkiismeretesen és határozottan odaszól hát a jegyzőnek: a szokásos hatszázat szíveskedjen az orvosszakértő úrnak, s amaz veszi a felöltőjét, a táskáját, igyekszik minél otthonosabban öltözködni, köszönni, kinyitni és becsukni az ajtót. De hát minek kellene itt történni? Bosszúálló, kemény büntetésnek? Nem. A munkásszállót régen felszámolták, az épületben irodahelyiségek bérelhetők, Prágában azóta nem jártam, az égett hús szagot hurcolom, pedig valójában sohasem éreztem, a kicsempészett diploma tulajdonosa meghalt, a színésznő, aki a töredékeimet mondta volna, meghalt, a betiltók mind meghaltak, a mandulagyulladás elmúlt, a szúrt seb begyógyult, a leltár még kedvező.

Milyen szerencse, hogy állt, amikor a szúrás érte. Ez a fiú már mellbe is szúrt, már negyedszer került bíróság elé, a fiatalabb, az öccse először. Ülj le!, ülj le!, parancsolták, én náci vagyok, ülj le, ha mondom!; és miért nem ült le, kérdezi most a védő félvállról, nem lobban érdeklődés benne, az álmosságát semmi nem zavarja, de legalább megszólal, csevegve szinte, és csakugyan, miért nem ült le? Mert féltem. Ezt nem értem, ne haragudjon, ezt nem értem; amikor megszólalt, közbeavatkozott, akkor nem félt, leülni meg félt? Ösztönösen szólaltam meg, és féltem. Más csakugyan nem mondható: az ember ösztönösen képzeli el a bezárhatatlan WC-ajtót, az örökre csöpögő mosdószifont, lekuporodást, elmegy, hogy lássa, odahajol, szagolja, hónapok múltán az égett emberhúst szagolja... Egészen más tudni… és megint más… látni ezt a züllesztést… Mondja, írja, ösztönösen — minek? Volt-e komolyabb kára, van-e kártérítési igénye?, kérdezte a bíró. Ezt meg kell kérdeznie, megkérdezte. Nincsen. Az utolsó tanú meghallgatása közel háromnegyed órát tartott, a szerepléstől mámoros, kínosan igyekvő és beszédhibás fiatalembertől ezalatt semmi mást nem lehetett megtudni, csak hogy ő ott volt, legalábbis közel a történéshez. Jó tíz percig készségeskedve rajzolta a helyszínt a bíró asztalán, háttal a hallgatóknak; széles, lelkes gesztusokkal magyarázott is az öregnek, látszott, annak is meg-megnyílik, mozog a szája; a védő a tenyerébe fektette arcát, szemhéja leragadt, a vádlottak szétvetett lábbal lejjebb és lejjebb csúsztak a padon, nem akart itt senki semmit, legyen hát vége, elég, elég; de hogyan lesz vége? Mi lehet egyáltalán? A víz szép, egyenletesen csöpögött le, szemhéjak, sóhajok, elsuttogott szavak, mind le, mozgólépcsők, mint álomban, csak lefelé vittek, a vádlottak félig már fekve, üljön rendesen!, ülj le! letartóztatták őket, leszóltak, hogy egyszerűsíteni, egyszerűsítsék le!, vagy nem szólt senki, megy magától lefelé? És mi a perspektíva?, kérdezte néhány napja sajtótájékoztatón egy újságíró: perspektíva?, mulatságos, alig érzékelhető, de én barátkoznék a szóval, próbálom mondogatni, tagolni, szelídíteni; nagyon furcsa. Mi a perspektíva?

Kinek nem jutott még alkalom, hogy az elkerülhetetlen, a szükséges szörnyűség, a történelmi kényszerűség áriájával fellépjen? S persze hozzádalolja, hogy magánemberként fájlalja, és együtt érez, sőt átérzi. De akkor is, ennél, sajnos, csak rosszabb lehet. Ülj le! A Moszkva téri szeretetszolgálat előtt reggel hatvan-hetven méter már a sor, valami ennivalót osztanak, ruhafélét is talán, állnak, csupa férfi, előreesett vállú, egymást érik, préselődnek, bamba massza; szemközt az adóhivatalnál a hosszú sor is laza, változatos, mozgékony. Középkorú, kalapos nő meg lila zakós fiatalember telefonál, diplomatatáskák nyílnak és a mini számítógépek nagy teljesítménnyel működnek. Semmiféle kártérítési igénye nincsen? Nem. Nincsen. Fél egy előtt öt perccel hirtelen félbeszakítja a bíró az utolsó tanút, és sietősen, mintha valami fontosat elszalasztott volna, az elsőrendű vádlottat szólítja. Mondja, nem állt maga idegorvosi kezelés alatt valaha? A bőrdzsekis pedig megadóan feleli, hogy de igen, állt, leszerelték akkor a katonaságtól is. Tehát idegorvosi kezelés, bólogat a bíró, s körülbelül annyira finom, rejtett jeleket ad, mint egy kisegítő iskola gyengéd szívű  nevelője; az ügyésznő jelentkezik is, tisztelt bíróság, ez esetben kérnem kell a vádlott elmeorvosi szakvizsgálatát, a védő nem áll fel egészen, már nincs ereje, de nyomatékosan csatlakozik az ügyész javaslatához. A bíró előbb a jobb oldali ülnökhöz hajol, ec-pec, aztán a bal oldalán ülőhöz, talán így: na lám!, és kihirdeti, hogy a tárgyalást elnapolja, a vádlott elmeorvosi vizsgálatát elrendeli, a vádlott figyelmét felhívja, hogy a vizsgálaton köteles megjelenni, és megyünk ki a teremből, és le a lépcsőn, el a bíróság nagy épületéből; mindig lesz valahogy, úgy még sohasem volt, hogy valahogyan ne lett volna; s hogy ki gondolhatta el e frappáns poént, ki gondolta le?, és közben lépegetünk le, és vigyorgunk a megszégyenítésünkön, és szégyenünkben is vigyorgunk: előző este a televíziós hírműsor szerkesztői tudták, hogy a tárgyalást elnapolják, nekik így nem is lehet hír, nem érdemes kiszállni, mit mutassanak meg? Csakugyan: mit?
önáltatás
Az a szag, keveredve az égett emberhús szagával, a lángoló benzin szagával, sokkal vadabb, semhogy faggathatnám most magam, hogyan lehet ezt az erőszakot megsemmisíteni?… Miként küzdjek ellene?… Istenem, hogyan?, személy szerint, én, most, hogyan, meg hogy a hatalommal való szembenállásom kifejezéséhez elégtelen… a szépirodalmi mű…; vadabb, semhogy korszerűtlen indulataimat korszerű öniróniával álcázzam, bugyoláljam; vadabb most, semhogy eszmények tűntén merengjek — igazság, becsület: édeskésen egzotikus, akár a perspektíva —; hogy a bíróság nagy épülete előtt, immár elhagyva, háttal a bíróságnak, a valódi kilépés esélyében bízzak — Változtassuk meg ennek az életnek a rendszerét, azt, amin alapul… Úgy, hogy először is nem veszünk részt a működésében, mindabban, ami támogatja: a katonáskodásban, bíróságok munkájában, adószedésben, hamis tanításban —, mert mi az, nem részt venni? Önáltatás. Mész lefelé, az álombéli mozgólépcsővel mindig lefelé, és megkérdezed, mi a különbség a folyó és a tó között, odahajolsz, leírod, iratot csempészel, és kibírod, és viszed, hurcolod a szagot, és kibírod, és tudod, hogy ezekre a kérdésekre nincs válasz; nincs; nincsen semmi.

kép | Gaetano Fisicaro, lensculture.com