Lenkei Júlia

A TÁNCOSNŐ ESETE A ZENESZERZŐVEL, A GYÓGYTORNÁVAL ÉS A KOLLEKTIVITÁSSAL

1992 tavasz

A TÁNCOSNŐ ESETE A ZENESZERZŐVEL, A GYÓGYTORNÁVAL ÉS A KOLLEKTIVITÁSSAL
In memoriam Kövesházi Ágnes

Volt egyszer egy táncosnő. Gyenge reflektorfényben táncolt, de azok a deszkák a modern színpadi formanyelv születésének terepei voltak. A lényegüknél fogva hagyományőrzőbb professzionista nagyszínházak, operaházak reflektorai élesebben, és úgy tűnik, tartósabban világították hőseiket, a legbátrabb változások azonban, melyek az azóta eltelt évtizedekben a hivatásos színházak tradíciójába is beépültek, elsősorban az amatőrök műhelyeiben forrtak ki. A ,,vívmányok” azonban nap nap után használt eszközökké váltak — az alkotók emlékezetét a mai közönség számára jobbára elnyelte az idő. Közülük való volt Kövesházi Ágnes, aki pedig a gyenge reflektorfényt is sokallta.
műhelymunka
A 20. századi magyar táncművészet valószínűleg egyik legkarakteresebb jelensége, legmarkánsabb alakja, neve fél évtizeden keresztül állandóan ott szerepelt a korabeli avantgárd művészeti estek plakátjain. Ha az akkoriban divatos kóruselvnek nem mondana ellent, azt mondanám: sztár volt. Mégis sikerei teljében, fiatalon, szinte egyik pillanatról a másikra hagyta el a művészpályát, eltűnt a színpadról, és nem ideológiai-politikai-egzisztenciális kényszerből, mint kortársai — már akik megérték — húsz évvel később: önként fordított hátat a színpadnak. Ahol a műhelymunka során annyian néztek fel rá, oly egyértelműen kimagasló tehetség volt, s oly sokak dédelgető szeretete vette körül. Ennek okát próbálnám az alábbiakban megfejteni a történet többi szereplői: a szobrásznő, a mesternő, a zeneszerző, a költő, a kortárs barátnők segítségével.

Gondosan őrzött fél évszázados leveleket tartok a kezemben. A táncosnő, aki táncos múltja relikviáit soha nem gyűjtötte, s talán művésznek sem tartotta magát, megőrizte őket. 1930 nyarán születtek, az utókor nyilvánosságára annyi tartozik belőlük, hogy írójuk, egy ifjú zeneszerző, Kozma József, valóságos művészeti programot fogalmaz meg bennük. Az új, a kortársaktól hol „teljes”-nek, hol „totális”-nak, hol „lényegretörő”-nek nevezett színházi művészet eszményét, mely egyszersmind a művészet megszüntetése már, s az élet művészetté tétele egyben.

Kövesházi Kalmár Elza: Anya gyermekével, mng.hu

Kövesházi Kalmár Elza: Anya gyermekével, mng.hu

,,Új életet teremteni. Életformát, dúsat, termékenyt és szabadot. Mérhetetlen szabadságot, csodálatos élményeket. Az új ember küszködése több mint vegetálás. Művészet.”
ősi, lényegi hivatás
Akkoriban annyira a levegőben voltak, különösen az ifjú zeneszerző és a táncosnő környezetében az ilyesfajta gondolatok, hogy még a magánélet legintimebb szféráiba is beférkőztek, teljességgel átitatván azt. Az életet átható, azzal egybefonódó, átformáló új művészetet akartak valamennyien, abban a korban, midőn — ahogy egyikük fogalmazta —: „Sztanyiszlavszkij és Gordon Craig már régen klasszikusnak számítottak. Mejerhold szintén messze előttünk járt. Érthető, hogy ezeket a bátor művész-forradalmárokat igen nagyra becsültük. Piscatort is, aki kortársunk volt. De érthető az is, hogy nekünk más volt az utunk, hogy minket már új feladatok sürgettek.” A művészcsoport egyik alapítója, arcélének meghatározója, Palasovszky Ödön, aki éppen fél évszázaddal később mondta magnóra ezeket a szavakat, annak idején programjukat határozta meg: ,,a hazai színházkultúrát visszavezetni a régi tradíciók tisztaságához. A színházat visszaadni ősi, lényegi hivatásának és megtelíteni új tartalommal. Megtermékenyíteni a mai embert mozgató új eszmék gazdagságával és új ritmusok, látványok, új kifejezések élményeivel”.

Az ifjú zeneszerző magába szívta ezeket az eszméket, folyamatosan ütköztetve persze azokkal, melyeket akadémiai tanulmányai során sajátított el, de egyszersmind önmagában is újra meg újra felfedezte őket. ,,Új művészetet teremteni. Nem exkluzív, csak kiváltságosoknak dukáló, másfél óra hosszat tartó szórakoztatást csinálni. Hanem valamit, amiben benne él mindenki, és ami mindenkiben él. Valamit, ami mindenki életének szerves kiegészítője, élettápláléka. Nem narkózis. Utat mutató, harcoló, élő művészetet. Nem múzeumokat töltögetni, és nem az irodalomtörténet szakállas professzorainak korhadt skatulyáiban csücsülni. Az egereknek van már rágnivalója elég! Az új művészet több mint művészet — élet!”

Sok tehetséges ember gyűlt össze abban a körben, ahol kettejük életútja egymást keresztezte. Nem mindenben egyeztek elképzeléseik, vitatkoztak is sokat, voltak közöttük alkotók és végrehajtók, vezető egyéniségek és irányítottak, pedagógusok és tanítványok, de az újat akarás és harcra készség közös volt bennük. A költészet, az emberi mozdulat vagy a látvány világából érkezve, a társadalom megváltoztatásának óhajától vezérelve át akarták formálni a színpadi művészetet.

Hősnőnk azok közé tartozott, akik a mozdulat világából építették újjá, de mestere, Madzsar Alice tanítása szerint az emberi mozgás megváltoztatása világmegváltoztató erőt hordoz. Ez a mozgásművészeti rendszer a dolgozó nő mindennapjait éppúgy fel kívánta szabadítani, mint a művészi mozgást. A mesternő „testben és lélekben szebb, tisztább és egészségesebb női generációt” szeretett volna felnevelni, alapos anatómiai és élettani tanulmányok után új alapokra helyezni a testnevelés iskolai oktatását. A mozgásművészet más irányzataihoz hasonlóan a gyerekeket a felszabadult, egészséges mozgás szeretetére kívánta nevelni; programja társadalmi méretű volt. A nő speciális testi adottságainak megfelelő tornát dolgozott ki a munkahelyek számára, ezáltal a dolgozó nő életmódját is meg kívánta változtatni.

Kövesházi Kalmár Elza: Támaszkodó, mng.hu

Kövesházi Kalmár Elza: Támaszkodó, mng.hu

Néhány kollégájával együtt, egyikkel-másikkal párhuzamosan, ugyanazokról az alapokról kiindulva, ahol a testnevelés reformja is gyökerezik, de ahonnan a balett kötött mozdulatrendszere alól felszabadult modern tánc is kinőtt, minden egyes jól látható és rejtett izomcsoportra, ízületre, szervre nézve olyan speciális gyakorlatok rendszerét dolgozták ki, melyeknek az orvosi munkával karöltve gyógyító szerepük lehet. Így jött létre a gyógytorna, melyet szoros kapcsolat főz a modern tánchoz.

A fizikai nevelés rendszere hamarosan művészi következményekkel járt: ,,a mozdulatművészet a testkultúra továbbfejlesztése a művészi mozgás irányában” — írja könyvében Madzsarné. Erről tudósítja 1929-ben az egyik tanítvány, Gottschig Iza a mesternő Kassára férjhez ment leányát: ,,Most alakult ki a mozdulatművészeti rendszer, kis anyádnak könyve új kiadásban. Ha mindezeket látnád, el volnál bűvölve a mozdulatművészettől, tényleg gyönyörű és érdekes, olyan tág teret ad a legkülönbözőbb kombinálásokra, kapcsolódásokra, analízisekre stb, és visszavezetve t.k. nem más, mint az eddigi rendszer, csak művészeti célok szolgálatába állítva.” Ennek a kapcsolatnak, egészséges, gyógyító és művészileg kifejező mozgás összefüggésének szinte szimbolikus megtestesítőjévé lesz Katzi, Kövesházi Ágnes, aki a mozgás minden ágát művelte élete egyes korszakaiban, éppen mesterével ellenkező irányú utat bejárván, a művészi mozgástól a gyógytornáig.
művészi tánc
Az „egészségi és szépségi tornából” művészi tánc nőtt ki, a tornászlányokból művészcsoport nevelődött, a legjobbak a szakma minden csínját-bínját megtanulták. A művészi mozgás kifejlesztésére, aktív kipróbálására pedig az új művészetet zászlajára tűző fiatal művészcsoport programjainak keretében kerülhetett sor. A 20-as évek második felében a mozgásművészeti növendékek egyre gyakrabban szerepeltek fiatal költők, muzsikusok, színészek közös estjein, új műfajok kipróbálásában, járatlan utak kitaposásában. Az Új Föld-estek, a Zöldszamár Színház, a Cikk-Cakk-esték, a Rendkívüli Színpad vagy a Prizma az új mozgásvilág bemutatkozása is volt, s ezeknek a zeneakadémiai esteknek éveken át egyik meghatározó koreográfusa és előadója Kövesházi Ágnes. Néhány cím művei közül: Cikk-cakk tánc, Lélegző tánc, Az idő tánca, Géptánc, A hatkarú istennő, Prizma, A kezek tánca, A munka tánca, 12, Zöldszamár pantomim. Ezek a táncok, pantomim darabok, kórusok, „mozgáskompozíciók”, „mozdulatinterpretációk” olykor fiatal zeneszerzők, közülük is elsősorban ama levelek írójának eredeti kompozícióira, sokszor idegen, rendszerint távoli népek motívumaiból összeállított, hangszerelt zenére, gyakran versre vagy parlandóra, esetleg mechanikus effektusokra készültek, s eleve elképzelhetetlenek voltak a klasszikus táncműfajok mozdulatanyagában. Szándékuk szerint a művészet határait tágítani, a műfajokéit oldani akarták. Nemcsak a mozgásanyag, hangeffektusok, műfajhatárok tekintetében hoztak újat és merészet ezek a számok, de a színpad tárgyi elemeinek látványvilágában is.

A kollektív és avantgárd színezet, valamint a munkásmozgalomhoz kapcsolódás bizonyos konspiratív jelleget is adott a művészeti esteknek, akkor is, ha semmi tiltott nem szerepelt a programon. Hősnőnk ifjúkori barátnője, a későbbi neves iparművész, Éva Zeisel mesélte idős korában, angyalian tört magyarsággal, a Zöld Szamár Színházról: ,,A Katzi az előbbi napokban körülment és nagyon conspiratorial, ő azt hiszi, teleragasztotta, ahol lehetett, kis ilyen négyszöglettel, amin csak rajta volt egy zöld szamárfej. Ezt nem hiszem, hogy valaki is tudta, hogy mit jelent, mert nem mindenki ilyen avantgardista volt, de ő ezt nagy hévvel csinálta.”

Kövesházi Kalmár Elza: Térdelő lány, mng.hu

Kövesházi Kalmár Elza: Térdelő lány, mng.hu

Olykor ezek a ”ragasztgatások” komolyan veszélyesek is lehettek. „Sajnos Katzit, mióta beteg volt, Kaba néni olyan szigorúan és szolidan tartja, hogy ő nemigen vehet részt züllött társaságunkban — tudósít a már idézett barátnői levél —, annál is inkább, azaz annál kevésbé, mert sejtheted, hogy nevezett társaság, mely csupa szegény dolgozó emberből áll, csak éjnek idején ér rá privatizálni.” Kövesházi Ágnest, a modern mozdulat megtestesítőjét, a tudós ortopédiai szakembert, a táncost és koreográfust Madzsar Alice nevelte. Katzit, az illem szerint felügyeletre szoruló fiatal lányt: az édesanyja. Egyben ő volt az, aki egész jövendő pályáját, fizikai és lelki értelemben egyaránt, megalapozta. Maga is nagy formátumú egyéniség, a Palasovszky-féle estek gyakori díszlet- és jelmeztervezője, új technikai effektusok ötletes kiagyalója, jó nevű szobrászművész. Kaba, Kövesházi Kalmár Elza, az életében és művészetében egyaránt férfikeménységű alkotó igazi polgárasszonyként nevelte lányát. Ez a furcsa ellentmondás nemcsak őt jellemezte. A visszaemlékező barátnő, annak a Polányi Laurának a leánya, akiről környezete, törekvései, pedagógusi-társadalompolitikusi aktivitása alapján sok minden elmondható, csak az nem, hogy ne lett volna modern és felvilágosodott. Leánya mégis azt mesélte, hogy a Cikk-Cakk-esték közreműködőjeként le kellett fednie az arcát, mert az édesanyja nem engedte, hogy jó családból való fiatal lányként ilyen dologban nyilvánosan exponálja magát. A szobrásznő lányával együtt aktívan közreműködött a legmerészebb színházi kísérletekben, de a lányára szigorúan ügyelt. A két nő — anya és leánya — rendkívüli módon kötődött egymáshoz, közös művészi programot valósítottak meg. Az ifjabb anyjának szemefénye, élete legnagyobb műve. Kettős, sőt talán többszörös értelemben is alkotása. Mint gyermek az anyjának, mint egy eszme megvalósítása a teoretikusnak, mint a műalkotás a művésznek. Kaba az anatómiához jól értő képzőművész tekintetével figyelte lánya testét, az önálló életre kényszerülő asszony erélyével vitte a legjobb tornaiskolába, s a szabad művész alkotóerejével formálta művé. A polgári szigor és a művész rokon lelkű, mégis béklyózó erejű anyai szeretete még jobban felszabadította Katziban a függetlenség vágyát, amely amúgy is benne szunnyadt. Ekkor jött el az 1930-as nyár.

* * *
küzdelem
Talán ez az a pillanat, amikor a tehetség beérett, a formátum kialakult — valami beteljesedett, s talán éppen ezért rögtön bomlani kezdett. Aki a színházban az élet megváltozásának fórumát látta, tovább ment ezen az úton az élet tényleges — a kor baloldali eszméi alapján képzelt — megváltoztatása felé. Aki a mozdulatban a személyiség felszabadításának eszközét látta, a sajátján túl immár a mások mozdulata felé fordult. Akit anyai szeretet és művészi alkotóerő formált, bármennyire tökéletes alkotás volt, egy rántással kiszakította magát ebből az erőtérből. Ami elkészült, máris szétfeszítette a teremtő keretet, újabb formát keresett magának. Az ifjú zeneszerző megpillantja a táncosnőben működő erők küzdelmét 1930 nyarán: ,,Azt, hogy te az utóbbi időben talajvesztettebb, passzívabb valaki voltál, mint ami a te egyéniségedből folyik — ezt nemcsak anyádtól tudtam. Azt láttam magam is. Nem találtad a magad útját, amin járva harmonikus, kiegyensúlyozott életet élhetnél. …Mikor anyáddal beszélgettem, mondta, hogy irtózol a színpadtól, és nem érdekel, és a helyedet sem találod rajta.” Ekkor vázolja fel a zeneszerző az újnál is újabb színházművészet vízióját — de ő is tudja már: a táncosnő az az ember, aki csak a saját maga teremtette keretek között élhet. „Kitaposott utak, könnyű lehetőségek nem valók neked. A küzdelem kell neked, a semmiből valamit teremteni, a káoszt vaskézzel megszervezni: útépítő vagy, szabad ember, alkotó. Ha sémákba szorítanak, fantáziád szárnya kókadtan lehullik, és te az enervált passzivitás céltalanságába zuhansz. A te munkád is csak robot lesz, mint annyi tucat szürke másé. De te hihetetlenül erős vagy! Meg fogod találni a méltó helyedet, akárhol legyél is.” A levelekből kiderül: hősnőnk valóban a saját lábára szeretne állni mindazokkal a formáló erőkkel szemben, melyek idáig juttatták. „Azt hiszem, te valahogy úgy tekinted a pestieket stb., mint valami ellenséges Hinterlandot. Úgy látszik, tényleg kicsit agyonszeretnek, amiből persze mindig pont az ellenkezője sül ki, mint amit akarnak.” Kirajzolódik a külföldre menés szándéka mint megoldás, mint egyetlen lehetséges kiszakadás ama erőtérből.

Kövesházi Kalmár Elza: Táncosnő, mng.hu

Kövesházi Kalmár Elza: Táncosnő, mng.hu

„Első leveledben írod, hogyha odakint nem sikerült megvetned a lábad, kénytelen leszel Pestre jönni. B. véleményeddel szemben én egészen biztos vagyok abban, hogy minden tekintetben a legkitűnőbben el fogsz helyezkedni, és Pest aligha fog egyhamar viszontlátni.” Ez a kiszakadás egyszersmind szakítást jelent a színpaddal, mindennel, ami művészet, mindennel, ami csak az egyénnel foglalkozik. Voltaképp azt akarja megvalósítani a maga legtisztább szélsőségében, amit tanítói vallottak, a kollektivitást és a gyógyítást. „Ízületeid szempontjából biztos igazad van, ha abbahagyod a mozgásművészetet — de viszont. Mondd, tényleg annyira nem kell neked semmi ilyen elrugaszkodott ‘irrealitás’? Tényleg meg tudod tenni, hogy ne csinálj valamit, aminek a kezdetét eddig olyan pompásan csináltad? Nem is szívesen hiszem el — de ha te mondod, biztos úgy van. Ebből a szempontból szörnyen kollektív lettél. Tyhű, de hamar bele fogsz unni a kollektivitásodba — ilyen módon.”
szavaló- és mozgáskórusok
A zeneszerző gúnyolódni látszik, pedig ő is ugyanúgy gondolkodott. Hogy ezt megérthessük, fel kell idéznünk az avantgárd színpad egyik Európa-szerte elterjedt elemét: a kórust. Nem a mai értelmére szűkült énekkart, hanem a színpadi alapegységet jelöli ez a szó, s egyben műfajt: plakátokon sokféle változatával találkozni (parlandó-kórus, indulathang-kórus, beszélőkórus, mozdulatkórus, kórusdráma stb.). A költő nagy lélegzetű tanulmányban ír a kórusok feladatáról: „a szó és mozgás orkeszterének egységével új értelmekre világítani rá, valósággal új rendbe foglalni életünk tényeit”. De még a zeneszerző is cikket írt e tárgyban, amelyben — ugyancsak 1930 nyarán — leszögezi: „Mindaz, ami az avantgarde színpadokon, a munkásszínházakban vagy a laikus tömegek kórusainak munkájából konkrét eredményül leszűrődött — a kollektív kórusdráma irányába mutat. Ezeknek a törekvéseknek értelmében a szavaló- és mozgáskórusok, ének- és zenekarok összmunkájából épül fel az új dráma. Már külső formájában is kollektív: a szereplők nemcsak hivatásos színészek, akik „előadnak” az „előadásért”, hanem éppúgy a laikus tömeg, amely ráeszmélt arra, hogy a szóval, művészi kifejező mozgással való közös alkotás öröme ezerszer igazabb, mint amennyit akár a legsikamlósabb francia vígjáték vagy a leg fejetetejére állítottabb filmgiccs olcsó élvezete nyújthat.” A kollektivitás varázsszava a baloldali értelmiség gondolkodását alapvetően meghatározta, ezért áthatotta összes művészetre vonatkozó elképzelésüket is. Vas István így idézi fel ezt a légkört emlékezésében: „Bármiről beszéltünk ugyanis akkoriban, akár a legszemélyesebb témákról is, minduntalan visszatértünk a közösség fogalmához — sőt, attól tartok, mi kollektivitásnak neveztük —, mindennek ez volt a képzeletbeli próbaköve.”

Az utolsó levél mintha minden fontos későbbi lépésüket leírta volna. A lány mindent pontosan úgy tett, ahogyan akkor eltervezte. „Madzsaréknál mindenki azzal fogadott: hogy van Katzi? Hogy néz ki? Mikor jön Pestre? Az összes lányok izgalommal érdeklődtek, és mindenki lecsapott a hírekre. Főleg az volt a nagy probléma: hazajössz-e vagy sem. Itt maradsz-e vagy sem. Én az összes üzeneteket átadtam. Megnyugtattam mindenkit, hogy remekül nézel ki, jól vagy, jókedvű vagy, szeptemberben Pestre jössz, Berlinbe mész — aztán?” Aztán a táncosnő valóban egy évtizedre eltűnt Magyarországról, hogy megvalósítsa azt a programot, amelyet adottságai, a tanultak és környezete jelölt ki számára — mindabból következően és mindannak ellenére, amit addig művelt.

Németországból még kapunk egy futó visszapillantást az odahagyott pályára. „Most éppen lapalapításról van szó — írta a zeneszerző utolsó levelében —. Lantos vetette fel az eszmét. Szombaton lesz egy komolyabb tárgyalás, majd referálok. Az első számba neked kellene írnod a müncheni kongresszusról.”

Kövesházi Kalmár Elza: Mephisto. Tánckompozíció, mng.hu

Kövesházi Kalmár Elza: Mephisto. Tánckompozíció, mng.hu

A „kongresszus” szó kicsit talán túlzóan hangzik, de valóban rendszeresen összejöttek Európa legszélső csücskeiből is az akkor fénykorát élő, megújuló tánc művelői, profik — félamatőrök — amatőrök, csoportok, koreográfusok, oktatók, szakértők, táncosok —, hogy ki művel bemutatkozva, ki produkciókat látogatva, kollokviumokon, vitákon, tréningeken, esetleg csak megfigyelőként, közönségként, kizárólag a tanulságokra kíváncsian, szembesülhessen azzal: hol tart e művészeti ág. A Színház és Mozi első számában ott is van Kövesházi Ágnes beszámolója az 1930-as müncheni tánckongresszusról. A cikk gondolatai ugyancsak segítenek megértenünk a pályamódosítás hátterét.„A hivatásos táncművészet technikai virtuozitása és túlságos formakedvelése zsákutcába visz. A részben Laban-tanítványok, részben munkáslaikusok által vezetett „Laienchöre” művészi szereplése… friss erőt és eleven színt állított szembe a szakmabeliek tradicionális munkájával.

… Ösztönös mozgások egyszerű elemeiből épültek fel az egyes csoportkompozíciók, melyeknek szuggesztivitása abból a lendületből fakadt, amit a mozgás öröme nyújt a laikusnak. Laikus alatt értve nem dilettánsokat, hanem az ottani fogalmazás szerint mindazokat, akik nem hivatásos táncosok, és nem a színpadi szereplésért játszanak, és nem is csak a nézőközönségért, hanem elsősorban magáért az együttes mozgásért, mely a napi munka és gond után mint egy felszabadító, megnyitó zsilip, természetes utat enged minden lefojtottság számára.”
legendás gyógytornász
A táncosnő valóban szörnyen kollektív volt. Németországban végleg a gyógytorna felé fordult. A zeneszerző erről így írt neki: ,,Az orthopedia, az nagyszerűen fog neked menni — t.i. biztos töménytelen tanítványod lesz a legrövidebb időn belül. Hiszen olyan kvalitásaid vannak ezen a téren is, amilyeneket hamar nem találni együtt egy személyben.” Ebben igaza is volt. Ami azonban a „kitűnő elhelyezkedést” illeti, erről Éva Zeisel így mesélt: Berlinben „ment egyik gyárból a másikba, munka után munkásasszonyokat tornáztatni, és persze ezek nem fizettek, és őneki nem volt pénze egyáltalán, és gyalog ment a város egyik végéből a másikba, ami elég nagy város volt, és az automatában, ahol lehetett enni zsömlét, főleg ebből élt.” Magyarul: éhezett. Berlin után Párizs következett, majd a negyvenes évektől ismét Budapest. Hogy mit csinált ebben a szakaszban? Nekem úgy tűnik, több évtizedes gyógyító munkájának lényege, hogy tömören összefoglalható: Kövesházi Ágnes haláláig a tüdőbetegek legendás gyógytornászaként dolgozott. Egy percig sem unt rá a kollektivitásra. Függetlennek lenni, egy életen át közvetlenül mások hasznára dolgozni, csak a „reális” dolgokkal foglalkozni — ennyi volt a programja. A hasznosságot persze sokféleképpen lehet felfogni. Az „irrealitás” fogalmán értett dolgok — művészet, egyebek — maguk is belefolynak a realitásba, aktívan alakítják azt; a nem közvetlenül, tárgyilag hasznos érték is lehet maradandó. S az irrealitás tagadása eredményezhet tragédiákat. Önmagában sem a kollektivitás, sem a realitás jelszava nem boldogít. De saját életútját megválasztani mindenkinek szíve joga. Különösen, ha az értékteremtő lesz.

Kövesházi Kalmár Elza: Táncosnő, deakgyujtemeny.hu

Kövesházi Kalmár Elza: Táncosnő, deakgyujtemeny.hu

Kövesházi Ágnes pályamódosítása érthető, önmagán túlmutató, talán saját hiányainkra ismertető, ha rábukkanunk motívumaira, a kor légkörét meghatározó eszmékre, közvetlen környezetének törekvéseire, az autonómia óhajtására, ha a választásban sikerül szétbontanunk kötődés és lázadás, teremtés és szakítás, dac és szeretet összebogozódott, egymást tagadó és erősítő szálait.
hihetetlen gazdagság
Kövesházi Kalmár Elza hosszú életet élt, s bár a pálya szélére került, kifogyhatatlan életerővel, folyamatosan megújította műhelyét. Madzsar Alice hamarosan meghalt, viszonylag rövid életében hihetetlen gazdagságot teremtett. Mostanában kezdik újra felfedezni. Palasovszky Ödön a Madzsar-asszisztensekkel, köztük Gottschig Izával mesternőjük halála után még évekig működtette az iskolát. Az ötvenes években ő is margóra került, de személye és törekvései rehabilitását megérte még. Éva Zeisel ma is él még, keramikusművész.

Kozma József elment Párizsba és világhírű lett. Kövesházi Ágnes, a modern színpadi formanyelv egyik megalapozója, a mozgás felszabadító erejét működtette egész életében, és nem érezte úgy, hogy áldozatot hozott a kollektivitás oltárán.

felső kép | Kövesházi Kalmár Elza: Térdelő lány (Lélegző tánc), mng.hu