LENGYEL KASSZANDRA A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTT
1990 nyár
Marian Zdziechowski (1861—1938)
A katasztrofizmusnak, az európai civilizáció válságát tudatosító eszmetörténeti irányzatnak talán sehol sem volt annyi létjogosultsága, mint a két háború közötti Lengyelországban. Így hát legalábbis furcsa, hogy Marian Zdziechowski, az a történetfilozófus, aki a korszakban szinte egyedüliként, már-már mániákus rögeszmésséggel hirdette az apokaliptikus világkatasztrófát, kortársai szemében szánalmas csodabogár volt, „akinek fogalma sincs az ún. napi problémákról.”1 Csupán a nyolcvanas években fedezték fel újra2, amikorra a szocializmus válsága letagadhatatlan ténnyé vált; akárcsak fiatalabb eszmetársát, Hamvas Bélát, a katasztrofizmus magyar prófétáját.
vészharangot kongatott
A Közép-Európa szerte ismert komparatistát és közírót, aki előbb a krakkói Jagelló Egyetemen, majd 1919-től a vilnai Báthory Egyetemen tanított összehasonlító irodalomelméletet, haláláig egyetlen kérdés izgatta: nemzete sorsa. 1918-ig ebben nem volt egyedül. Ám ő a függetlenség kivívása után is vészharangot kongatott. Bárhol lapozzuk fel terjedelmes publicisztikáját, mindenütt olyasféle megfogalmazásokkal találkozunk, mint egyik késői kötetében, amely a sokatmondó Wobliczu końca (Szemtől szemben a véggel) címet viseli: „… helyzetünk szörnyű. Sziget vagyunk, mindenünnen ellenséges hatalmakkal körülfogva, vasgyűrűbe szorítva, s nemcsak Lengyelország állami létének megmentésére kell gondolnunk, hanem szellemi létünkére is, szellemi függetlenségünkre a közvetlenül fenyegető veszély ellenében.”
Az utóbb Kasszandra-jóslatnak bizonyult pesszimista prófécia mögött — csakúgy, mint az életmű egésze mögött — az a motívum húzódik meg, amelyet Bibó István joggal nevezett ,,az egyensúlytalan közép- és kelet-európai politikai lelkiség legjellemzőbb vonásának”: ,,a közösségért való egzisztenciális félelem”3 Ez munkált a szerzőben, amikor Közép-Európa sorsáról gondolkodott, s ez áll katasztrofista szemléletű történetfilozófiája hátterében is. Ezért — a mai fül számára idegenül patetikus stílusa és sok tekintetben anakronisztikus nézetei ellenére — Zdziechowski tipikus alakja térségünk gondolkodástörténetének.
Zdziechowski írásai jól szemléltetik, hogy a nemzeti eszme Közép-Európában szükségégszerűen csak torz formában létezhetett. Hiszen a függetlenség kivívása a térség kis népei számára nemzedékeken át a politika legfőbb célja volt. Olyan cél, amelynek megvalósulása érdekében nem csupán a nagyhatalmakkal, hanem egymással is össze kellett csapniuk. Igaz, az évszázados elnyomás kialakította önvédelmi reflex időről időre életre hívott olyan elgondolásokat, amelyek Közép-Európa egységbe forrasztására irányultak. Ám ezek — a kölcsönös bizalmatlanság, a tolerancia hiánya, s nem ritkán a nemzeti fölény megszerzésére irányuló hátsó szándék miatt — sohasem valósultak meg. A politikai gondolkodás nemzeti csőlátássá szűkült miközben maga a nemzeti eszme nacionalizmussá silányult, vagy a messianizmus romantikus jelmezébe öltözött. Így azután nem is lehetett mássá, mint nagyon is ambivalens, ám mégis egyedüli fogódzóvá a közép-európai történelmi lét ingoványán.
széles körű autonómia
Ezt példázza Zdziechowski pályája is. A századforduló táján a nemzetféltő aggodalom sok más kortársához hasonlóan benne is megérlelte a gondolatot, hogy a Kárpát-medence kis népeinek össze kell fogniuk. Ennek kimunkálására alapította 1901-ben Krakkóban a Szláv Klubot, s folyóiratot adott ki Świat Słowiański (Szláv Világ) címmel, olyan munkatársakat gyűjtve maga köré, mint a szociológus Ludwik Gumplowicz, vagy az akkoriban Varsóban élő kitűnő nyelvész, Baudouin de Courtenay. Az 1912-ig működő klubban a kárpát-medencei szlávok és magyarok együttműködését szorgalmazták. Végső céljuk széles körű autonómia kivívása lett volna — Galícia mintájára — az Osztrák–Magyar Monarchia támogatásával.
Bár a Közép-Európa gondolat ebben a formájában intermezzónak bizonyult Zdziechowski pályáján, 1918 utáni cikkeiben felbukkan egy magyar–lengyel államszövetség terve, amit felfoghatunk egy sajátos, csonka Közép Európa eszmének is. Ezt a föderációs elgondolást, az előző koncepcióhoz hasonlóan, Zdziechowski monarchista meggyőződése inspirálta: irántunk táplált rokonszenve elsősorban Horthy-Magyarország monarchista berendezkedésének szólt. Az együttműködés gondolata abból a feltételezésből eredt, hogy a Monarchia bukásával megbomlott európai erőegyensúlyt egy erős magyar–lengyel föderáció biztosíthatná. Jellemző, hogy Zdziechowski az államszövetség tervezésekor nem riad vissza Közép-Európa térképének önkényes átrajzolásától sem. A közös magyar–lengyel határt ugyanis csak úgy lehetne megteremteni, hogyha Ruszinszkót (Ruś wegierska), az antanthatalmak által Csehszlovákiának juttatott területet visszacsatolnák Magyarországhoz.
Ez a tervezet nemcsak azért érdemel figyelmet, mert a nemzeteink közötti kapcsolatok kevéssé ismert fejezetéhez tartozik. Hanem azért is, mert az elgondolás Zdziechowski politikai nézeteinek alapmotívumára derít fényt. A lengyel gondolkodó jól látta, hogy a trianoni békerendszer nem teremthet tartós stabilitást sem Európa, sem a lengyelség számára. Az új lengyel állam fölöttébb bizonytalan sorsú képződménynek látszott. A békeszerződések ugyanis csak az állam nyugati határait garantálták, nyitva maradt azonban a keleti határ kérdése. Ez pedig egyet jelentett a frissen visszanyert önálló államiság fenyegetettségével. Hiszen, mint tudjuk, Lenin világforradalmi ambícióinak megvalósulásához Lengyelország leigázásán és szövetségi köztársaságként történő csatlakoztatásán keresztül vezethetett volna az út. Ezért követett el mindent Zdziechowski egy erős és nagy Lengyelország megteremtéséért. Szeme előtt az 1772-es határok között újjáéledő nemzetállam képe lebegett. Ennek az államnak a stabilitását kellett volna erősítenie a magyar–lengyel föderációnak, de ez az elgondolás áll Zdziechowski „lengyel kulturális imperializmusa” mögött is. Ez a mérsékelten nacionalista nemzetiségi politika a „keleti végek” ukrán, belorusz és zsidó etnikumának fokozatos asszimilálásával, a lengyel kultúra fölényére hivatkozva akarta lengyellé gyúrni a vidék lakosságát, s ennek révén biztosítani a történelmi lengyel határokat.
*
A bolsevik expanzió reális veszélye apokaliptikus vízióvá tágul, s a közeli katasztrófa előérzetével tölti el a lengyel gondolkodót. ,,A Szovjet-Oroszország felől áradó dögvész minden országra átragad, belerágja magát minden nemzet szervezetébe, mindenhol bomlási folyamatokat indít el” — írja a Szemtől szemben a véggel előszavában. Majd így folytatja: „A bolsevizmus apokaliptikus vállalkozás”, amely „hadat üzent az Isten eszméjének, lerombolja a vallást, az erkölcsöt, a nemzetet, a kultúrát — mindazt, ami az őseink által tisztelt hagyomány szférájához tartozik.” Az európai civilizáció jelenlegi állapotában azért képtelen ellenállni a bolsevizmusnak, mert elfeledkezett a kereszténységről. A kereszténység válságát Zdziechowski csatlakozva az európai filozófia nietzschei vonulatához — a francia forradalomra vezeti vissza Az európai civilizáció a francia forradalom óta a demokratikus eszme jegyében fejlődött, amelynek kiteljesedése ,,a mennyiség uralmához vezetett a minőség felett”. Zdziechowski szerint ennek következménye, hogy elveszítjük érzékünket a dolgok minőségi tulajdonságai: a jó és a rossz, a szép és a csúnya közötti különbség iránt, közömbösekké válunk a művészi, vallási és erkölcsi tökély eszméivel szemben.” Ezért mondja Zdziechowski, hogy „szemtől szemben állunk a történelem végével”, ezért nyilatkoztatja ki az Apokalipszist. Ami a kérdésre, hogy miként lehet elkerülni a pusztulást, a századelőn élt lwówi filozófiaprofesszor, Wojciech Dzieduszycki elgondolását idézve válaszol. Az ő intenciói alapján úgy látja: „Egyetlen kiút van: visszatérni ahhoz a ponthoz, ahonnan elindultunk: az Istenhez, a keresztény gondolathoz, amely az embert Isten képmását hordozó, természetfölötti célokra rendeltetett lénynek tekinti, nem pusztán biológia fenoménnek.” A keresztény eszme mentheti meg Lengyelországot, és így Európát is, feltéve, ha — ahogy a lengyel bölcselő figyelmeztet: „lelkünk legmélyén akarjuk ápolni”, s ha ,,Antemurale Christianitatis akarunk lenni, nem pedig Antemurale Bolschevitatis”.
erkölcs és politika szétválása
Hogy a maga korában miért nem talált visszhangra ez a messianisztikus fogantatású, a nemzet sorsát és a kereszténység jövőjét szoros összefüggésben szemlélő történetfilozófiai elgondolás, arra bizonyos értelemben választ ad Marcin Król észrevétele. Szerinte Zdziechowski mellőzése az erkölcs és a politika szétválásával kapcsolatos. E mintegy százötven éves folyamat során „a politika fokozatosan elvesztette történetfilozófiai és erkölcsi megalapozását”. Így azután a történetfilozófusoknak tudomásul kell venniük: „nem számíthatnak arra, hogy a politikusok meghallgatják őket.”4
De talán lényegesebb az, amit a Zdziechowskit személyesen ismerő Czeslaw Miłosz mond.
Az 1980-as év Nobel-díjas költőjének wilnai diákként volt alkalma megismerkedni a professzorral. Miłosz alapító tagja volt annak a Zagary (Zsarátnok) elnevezésű csoportnak, amelynek költőit a katasztrofizmus irodalmi irányzatához sorolja a lengyel irodalomtörténet-írás. Teodor Bujnicki, Aleksander Rymkiewicz és Czeslaw Miłosz művészete Zdziechowski katasztrofista történetfilozófiája hatása alatt formálódott. Ugyanakkor nem véletlenül nevezi Miłosz magát és költőtársait Zdziechowski „szörnyű gyermekeinek”. Hiszen fényévnyi távolság választotta el a harmincas évek akkor még baloldali fiataljait a liberális konzervatív nézeteket valló professzortól. Kapcsolatukat Miłosz így világítja át egykori tanárára emlékező szép esszéjében: „Valamiféle elkerülhetetlen és szörnyű esemény közeledtét jósoló eszkatologikus látomása összecsengett olvasói és hallgatói homályos előérzetével s a kor atmoszférájával. De csupán maga a látomás. Értekezésmódja, következtetéséi, intelmei más irányba mutattak, mint a fiatalok törekvései. Hiszen ők éppen azokban az irányzatokban vélték fölfedezni a megváltást, amelyeket a professzor a Sátán művének nevezett. Ami számára az éjszakát jelentette, azt ők a felkelő nap sugárzó korongjának tekintették.”5
Zdiechowski pesszimista jövőképe a bolsevizmus-sátánizmus hozta világpusztulásról idegen volt a két háború közötti Lengyelország közhangulatától. „A frissen visszanyert függetlenség mámorában, 1918 után a lengyel közvélemény — írja Miłosz — optimista módon hitt (…) a Népszövetség védőszárnyai alatti tartós békében, a nemzetek önrendelkezésének nagyszerű jelszavában, a társadalmi reformokban, Páneurópában, a technikai fejlődésben, a demokráciában”.6 Hiába figyelmeztette olvasóit már 1923-ban a wilnai történetfilozófus: „Európa kis része vagyunk, sorsa a mi sorsunk: mi is a kommunizmustól és a nacionalizmustól vagyunk megfertőzve, s Európával együtt, egymást marva, nemhogy megyünk, de egyenesen rohanunk a szakadék felé.” A próféta sorsa a mellőzöttség. De vajon miféle tulajdonságok jelölnek ki valakit a prófétaságra? Miért éppen Zdziechowski lett a katasztrofizmus prófétája a két háború között Lengyelországban?
kifinomult erkölcsi érzék
A professzor alakját felidéző kortársak kivétel nélkül megemlékeznek személyisége alapvonásáról: morális indíttatású, metafizikus vallásosságáról, s az ezzel csak látszólag ellentétben álló pesszimizmusáról. Miłosz arról beszél7, hogy Zdziechowski alakjában a „vallásos érzés meztelensége” mutatkozott meg, gondolkodását pedig etikai abszolutizmussal párosult „metafizikus vágyódás” vezérelte. Zdziechowski egykori személyi titkára, Stanisław Stomma szerint8 a professzor „különösen kifinomult erkölcsi érzékkel” rendelkezett. S bár élénken reagált a Rossz különféle megnyilvánulásaira, „Isten szomja”, s az „örök értékek iránti metafizikus vágy” erősebb volt benne a Rossz létezése miatti szkepszisnél. Miszticizmusba hajló, a végső dolgok felé irányuló gondolkodása (mely a századforduló Ifjú Lengyelországának szecessziós-szimbolista stílusával állt rokonságban) a keleti kereszténység hatásáról árulkodik. Ebben nincs semmi különös, hiszen Zdziechowski a „keleti végekről” származott. Alkatában a végek lelkisége mutatkozott meg: az a sajátos pszichikum, amely — Miłosz szavaival — „nyelvek, kultúrák és hitek keresztútján” formálódott. A tehetős nemesi család gyermeke Minszk környékén, belorusz falvakkal körülvett kúrián nőtt fel, élete utolsó két évtizedét pedig Wilnában, e lengyelek, zsidók és oroszok lakta, sajátos atmoszférájú városban töltötte.
A keleti végek tarka etnikai és kulturális közege kivételes érzékenységet fejlesztett ki az eszmélkedő fiatalemberben az eltérő kultúrák sajátosságai iránt, s egyúttal felfokozta nemzeti azonosságtudatát. Ezt erősítette a családi környezet is, amelyben a lengyelséghez tartozás vállalása éppoly magától értetődő volt, mint a katolikus vallás gyakorlása. Ám Zdziechowski a cári birodalom alattvalójaként azt is megtapasztalhatta, hogy pusztán nemzeti hovatartozása vállalásáért atrocitások érhetik. Gyermekkora arra az időre esett, amikor az 1863-as felkelés emléke még élénkén élt a szívekben. A felkelés nyomán megerősödő elnyomás légkörében különös aureóla övezett mindent, ami a nemzeti hagyománnyal volt kapcsolatban. Krasińskiról szóló könyve előszavában így emlékezik erre az időszakra: „A házkutatásoktól való félelem miatt a felkelés idején minden külföldön nyomtatott könyvet megsemmisítettek nálunk, s emiatt ritka volt (vagy tán egyáltalán nem is akadt) olyan ház, amelyikben költőink művei megtalálhatók leltek volna, Már tizenhat éves voltam, de Krasińskiról csak hallomásból tudtam. Egyszuszra olvastam végig (…) nagymamám hozta meg Lwówból — persze titokban — a kétkötetes Krasińskit Tarnowski előszavával, valahol az útiruhájába, bevarrva.”
Az ilyen és ehhez hasonló gyermekkori élményeknek bizonyára nagy szerepük van abban, hogy Zdziechowskit felnőttkorában sem hagyta el a nemzeti fenyegetettség érzése. Ezt bizonyítja az is, hogy 1920-ban könyvet jelentetett meg Wpływy rosyjskie na dusze polska (A lengyel lélekre gyakorolt orosz hatások) címmel amelyben a szellemi életben és a politikában jellemző russzifikáció különböző módozataira hívta fel a figyelmet.
A formálódó személyiségre azonban legalább olyan erősen hatott egy másfajta szellemiség is, melyet a iskoláztatás közvetítetett: az orosz kultúráé. Zdziechowski a minszki orosz gimnázium elvégzése után a pétervári egyetem hallgatója lett. S bár később átiratkozott a dorpati (tartui) egyetemre, meghatározó élményei Pétervárhoz kötődtek. Érthetően: a város a századelőn a magaskultúra fellegvára volt. Európai rangú szimbolista költészet született itt, s kibontakozóban volt az ,,új ég és új föld” apokaliptikus igézetétől áthatott keresztény vallásbölcseleti reneszánsz. Orest Miller szemináriumai az orosz eszmetörténet szlavofil hagyományára irányították Zdziechowski figyelmét. (Első könyvét az orosz és lengyel romantikus történetfilozófia összehasonlításának szentelte: a könyv Krakkóban jelent meg, 1887-ben Mesjaniści a słovianofile (Messianisták és szlavofilek) címmel. De személyes kapcsolatai is elmélyítették az orosz kultúra iránti rokonszenvét. Ismeretséget kötött a kortárs orosz művészek és gondolkodók legjobbjaival, többek között Vlagyimir Szolovjovval, a vallásfilozófiai megújulás ihletőjével, a Trubeckoj fivérekkel, a Merezskovszkij-Hippiusz házaspárral. Zdziechowskit valósággal átitatta az orosz kultúra. S ez ugyancsak ritkaságnak számított a lengyel kultúra történetében. Talán Stanisław Brzozowskit, a Młoda Polska vezető kritikusát kivéve az orosz szellemiség alig hatott a lengyel gondolkodásra. A két nemzet közötti kulturális értékcserére rávetült a hagyományos ellenségesség árnya. Czeszłav Miłosz azt írja irodalomtörténetében, hogy ,,ha léteztek is bizonyos vonzalmak a kortárs oroszok iránt, a lengyeleknek illett azokat meggyónniuk egy íratlan viselkedési kódex szabályai szerint.”9
Zdziechowski nem tartotta be ezt az íratlan szabályt. Valószínűleg azért, mert az ő esetében nem csupán felszínes hatásról volt szó. Az, ami az orosz keresztény bölcselőkhöz fűzte, a gondolkodás hasonló hangoltsága volt, melynek mélyén a keleti kereszténység morális hangsúlyú vallásosságának hatása rejtőzött.
a metafizikai Rossz
Kétségtelen, hogy Zdziechowski metafizikájának formálódásában különös szerepet játszott Vlagyimir Szolovjov eszmerendszere. A szolovjovi metafizika fogalmi hálója a lengyel bölcselő számára a filozófiai önmeghatározás eszköze volt, amelynek segítségével a maga legsajátabb meggyőződését juttatta kifejezésre Istenről, hitről, világról. Rokonságuk azonban mélyebben gyökerezett a metafizikai Rossz kikerülhetetlenségének tudatából eredő pesszimizmusban, amelyet mindkettőjüknél a személyes Istenbe vetett feltétlen hit ellensúlyozott. Hiszen Zdziechowski Szolovjovval együtt vallotta, hogy az élet céljának az Istennel való egyesülésnek kell lennie, minthogy „az Istennel való egység nem rabság, és nem jelenti a személyiség feladását, ellenkezőleg: a személy megerősítését”, s ezzel a szabadság esélyét.
*
Amikor a világháború kitörésének évében megjelent Zdziechowskinak a Pesymizm, romantyzm a podstawy chrescijanstwa (A pesszimizmus, a romantika és a kereszténység alapjai) című, a metafizikáját összefoglaló munkája, úgy látszott, a lengyel gondolkodó, követve alkati hajlandóságát, a tiszta metafizika felé fordul. Hogy mégsem így történt, annak a történelem az oka. Az elvont metafizikai vizsgálódásoknak (ahogy Közép-Európában oly gyakran) akkoriban sem kedvezett az idő. Zdziechowskit Minszk melletti családi birtokán, Rakówban érte utol az 1917-es októberi forradalom kitörésének híre. A bolsevik fordulatot kezdettől „eszkatológiailag” érzi át. S noha az eseményekről csak az újságokból szerez tudomást, értesülései mindjobban alátámasztják intuícióját: a bolsevizmusban a metafizikai Rossz öltött testet. „Bevallom, nem tudtam másként értelmezni, mint misztikusan, azaz mint a sötétség túlvilági, metafizikai erőinek az e világi dolgokba való közvetlen beavatkozását” — írja Widmo przyszłosci (A jövő kísértete) című esszéjében. A közeli katasztrófa tudata ettől fogva válik írásai vezérmotívumává.
A húszas évek elejétől kibontakozó történetfilozófiája arról tanúskodik, hogy „beérett” Pétervár inspirációja. Hiszen metafizikai történetszemlélete formálódásában döntő szerepet játszott, hogy „megélte magában Keletet”. Az eszkatologikus szemléletű orosz vallásbölcselet segítségével, felülkerekedvén a szűk nemzeti nézőponton, felismerte, hogy a bolsevik forradalom az európai civilizáció egészét veszélyezteti, mivel tagadja a keresztény értékrendet. Ebből a szemszögből nézve joggal állíthatta hát, hogy a bolsevizmus „apokaliptikus vállalkozás”.
Zdziechowski katasztrofista történetbölcselete a bolsevizmus eszmetörténeti értelmezésére épül. Talán a módszer azonosságával magyarázható, hogy a lengyel gondolkodó több ponton jut Nyikolaj Bergyajevével megegyező következtetésre. Bergyajevhez hasonlóan Zdziechowski is az orosz történelem szerves fejleményének gondolja a bolsevizmust: „A cárizmussal folytatott évszázados harc logikus befejezésének”. Ebből következik, hogy sajátosan orosz jelenséget lát benne. „Nem kételkedünk abban — írja a lengyel katasztrofista —, hogy a jövendő történészei úgy mutatják majd be a bolsevizmust, mint Oroszország legjellemzőbb megnyilatkozását a történelem színpadán”. A jelenség kialakulását Zdziechowski — Herzen nyomán — a péteri reformokra vezeti vissza. Pontosabban: arra a szakadásra, amelyet a Nyugat kultúrájával való első találkozás okozott az orosz gondolkodásban Az orosz értelmiség — idézi Zdziechowski Herzent — a csupán külsőségeiben átvett nyugati kultúrával éppoly idegenül állt szemben, mint saját nemzeti hagyományával. Herzen úgy látja, ezzel magyarázható az a radikalizmus, amellyel az orosz értelmiségi az új társadalmi rend megteremtéséért síkra száll.
undorító elegy
Zdziechowskit főként a forradalmár-lelkiség eredete és természetrajza érdekli. Úgy véli, a forradalmiság az orosz nemzeti tudat alapvonásával, a maximalizmussal áll kapcsolatban. A maximalizmus az a gondolkodás- és cselekvésmód, amely a „mindent vagy semmit” elv gyakorlati megvalósításában nyilvánul meg. Ennek az abszolutisztikus elvnek a kialakulását Zdziechowski az orosz történelem menetével és az orosz nép pszichikai sajátosságaival magyarázza: „Ez az évszázadokon át rabláncon tartott emberek mániává vált utópizmusa”, ,,ez annak a történelemnek az eredménye, amely mind magasabbra emelte a monarchista önkény eszméjét, ez ama fajnak és vérmérsékletnek a megnyilvánulása, amelyben a Szláv lázadó-anarchista hajlamai valamiféle undorító elegyben folytak össze a Mongol engedelmességével”. Ez a maximalista gondolkodás- és cselekvésmód Zdziechowski szerint azért veszélyes, mert nem vesz tudomást arról, hogy „az e világi létben semmiféle abszolútum nem érhető el”, s így — a dolgok természetéből adódóan — „a valóság tagadásához, s ennek révén vak és a maga tekintet nélküliségében kegyetlen pusztításhoz vezet a morális, az állami és a társadalmi rend minden részterületén.”
E szecessziósan indázó mondatok, s a néhol meglehetősen naiv megfogalmazások mögött Zdziechowskinak az a helyes felismerése áll, hogy a bolsevizmus életidegensége, következésképpen személyiség- és kultúra-ellenessége is az eszmemegvalósítás fanatizmusával magyarázható. Hogy az olvasó számára minél érzékletesebb legyen ennek az eszmemegvalósító módszernek az embertelensége, Zdziechowski publicisztikus írásokkal egészíti ki spekulatív fejtegetéseit, így az eszme működését is szemléltetheti. Ezek az írások valójában eszmetörténeti tanulmányokba ágyazott dokumentumok: emigrációba kényszerült művészek, tudósok, politikusok, államférfiak visszaemlékezései, vallomásai, beszámolói. A Zdziechowski által közölt részletekből feltárulnak a forradalom, a polgárháború, a NEP-korszak és a sztálinizmus hétköznapjai. Az írások hitelét a személyes élmény adja: a szerzők egytől egyig a bolsevizmus működésének szemtanúi vagy áldozatai. A Varsón keresztül Párizsba emigrált Merezskovszkij-Hippiusz házaspár éppúgy, mint Melgunov, a szocialista meggyőződésű történész, J. Douillet, az Oroszországot kitűnően ismerő volt belga konzul, a lengyel Franciszek Olechnowicz, aki hat évet töltött a GPU börtöneiben, sőt maga Zdziechowski is, aki rokonsága tekintélyes részének kiirtását köszönhette a vörösterrornak. Ezeken a lapokon a tények önmagukért beszélnek: az élménybeszámolók egyetlen hatalmas, bolsevizmusellenes vádirattá állnak össze. A szemelvényekből kirajzolódik a húszas-harmincas évek Szovjet-Oroszországának fő vonásaiban hiteles képe.
megfélemlítés
Mai szemmel olvasva ezeket az írásokat, legfontosabb tanulságuknak azt tartom, hogy világosan kitűnik belőlük a bolsevizmus és a sztálinizmus közötti kontinuitás. Zdziechowski számára szemmel láthatóan egyértelmű volt, hogy a bolsevizmus és a sztálinizmus egylényegű, sőt egyazon jelenség: olyan eszmemegvalósító gyakorlat, amelyet az erőszakra, terrorra épülő hatalomgyakorlás, a megfélemlítés, az elrettentés jellemez. Emiatt nem válnak szét élesen a húszas, illetve a harmincas években keletkezett írások; azt sugallják: nincs jelentős különbség a CSEKA és a GPU országlása között. Az idő múlásával legfeljebb a módszerek váltak kifinomultabbakká.
A moralista Zdziechowski szerint a rendszer lényegét a terror fejezi ki a leghívebben. ,,A hétköznapi gyakorlattá tett terror, amely a szovjet alattvaló életének minden pillanatát áthatja, az a meggyőződés, hogy bármely pillanatban lelőhetik, megkínozhatják, kényszermunkára küldhetik, megbénította a morális ellenállást.” Zdziechowski emiatt nemcsak hogy nem hisz a felszín alatt háborgó mélység létezésében és erejében, de arról is meg van győződve, hogy ,,a diktatúrából nincs visszaút a demokráciába.”
A lengyel bölcselőnek ezt a totális katasztrofizmusát metafizikai szemléletének egy, az orosz gondolkodókétól élesen elütő sajátossága magyarázza. Zdziechowski eszkatológiájából ugyanis hiányzik az Apokalipszis megtisztító erejébe vetett hit, mely olyannyira sajátja az orosz keresztény bölcseletnek. Ez érhető tetten a forradalom értelmezésében mutatkozó különbségben is. Bergyajev nem kevésbé éles hangú kritikusa a bolsevizmusnak Zdziechowskinál, mégis, eszkatológiai szempontból elismeri a forradalom szükségességét.10 Zdziechowskinak ezzel szemben nincs képe a katasztrófa utáni állapotról: a forradalmat a történelem visszavonhatatlan végének látja.
