Fenákel Judit

LÁTÓSZÖG

2005 december

LÁTÓSZÖG

Talán attól, hogy most lent ülök a földszinten a férfiak helyén. A szigorú szabályokat megenyhítette az idő meg a hívők fogyatkozása. Jobb oldalon a férfiak, bal oldalon a nők, időnként átszólnak egymáshoz, imaszünetekben meglátogatják egymást. Fölöttem a kupola csillagokkal teleszórt kék ege, előtte ívben feszül a tórai parancsolat: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.

De akkor a súlyos parfümillatban gőzölgő karzaton voltam, a nők között. A kupola csillagokkal teleszórt egét eltakarták a frissen szabott ruhába bújt női hátak. Kalapok emelkedtek fölöttem, művirágok, lebegő sálak függönyözték a kilátást. A szívemet pedig az elszánás dobogtatta, nem bujkálok tovább a félhomályban, körvonaltalan, kocsonyás kételkedésemet megfogalmazom és kimondom: az Örökkévaló, akinek az engesztelés napján mellemet verve megvallottam bűneimet, az Örökkévaló, az egyetlenegy nincs többé.

így szokás

Eddig se volt, csak én nem mertem megtagadni. Nem Tőle féltem, anyuval kerültem az összeütközést, hisz nyílt szembefordulásom a Gondviseléssel – ugyan mikor viselt gondot ránk, amikor aput megölték vagy amikor bennünket bezsúfoltak a marhavagonba? – nem lesz mentes a hangos jelenetektől. Anyu a kötelességeimet fogja sorolni, emelt hangon szórja rám a KELL-t meg a HAGYOMÁNY-t, hogy nagyapa meg apu odafönt – hol az az odafönt, a zsinagóga kupolájában, esetleg a felhőkben, vagy azokon is túl? – mit gondolnak majd rólam – mit gondolhat, aki nincs? – órákig vitatkozhatok irracionális butaságokon, hisz anyu nem akar meggyőzni, anyu azt akarja, hogy engedelmeskedjek. Csakhogy az istenhit nem olyan, mint a takarítás meg a mosogatás, amit meg KELL csinálni, vagy a lecke, amit szintén meg KELL írni, és nem is olyan, mint a kötelező nagynéni-látogatás, hozzá is el KELL menni. Miért? Csak. Vagy: így illik. Még inkább: így szokás. Anyu nevelési elveiből kimaradt az így is lehet meg úgy is lehet. Mindenre egyetlen megoldást tudott, a muszájt. De az Örökkévalóval más a helyzet. Ha nem hiszek benne, nem erőltetheti rám. Elbújhatnék persze látszatimák, látszatáhítat mögött, nagy ünnepeken fölvenném a sötétkék rakott szoknyát, és a templomban kelet felé fordulva szájamat mozgatnám a Smone Eszré ütemére. Hosszúnapkor böjtöt tettetnék, aztán valami eldugott zugban megtömném magam vajas kenyérrel, pészachkor otthon csak maceszt rágcsálnék, szédereste figyelmesen követném a Hágádát, közben az eszem másutt járna, mindenféle regényterveken. De hát tizenhárom évesen nem hazudik az ember még kegyességből sem. Tizenhárom éves korban az anyu iránti kíméletet képmutatásnak nevezik, és undorodnak tőle. Az igazat minden körülmények között. Ebben rendíthetetlen voltam, mint anyu a kötelességteljesítésben. Így aztán nem vettem fel a sötétkék rakott szoknyát, és nem fordultam kelet felé nagyünnepeken, hosszúnapkor nem böjtöltem, pészachkor kenyeret ettem, látványosan tagadtam meg őseim hitét, az egész világ képébe vágtam, hogy nincs Isten. Még büszke is voltam magamra. Zsidó barátnőimet Auschwitzcal némítottam el, ha lenne fölöttünk Isten, a táborokat lerombolta volna, és megmenti az ő választott népét. Keresztény osztálytársaimat a szűzen fogantatással riogattam. Hogy képtelenség. Hogy férfi beavatkozása nélkül nem születik gyerek. Mindenkit meg akartam győzni. Le akartam győzni. A felvilágosult elme agresszivitását, mint a szúró fényű reflektort, irányítottam arra, aki gyanútlanul szóba állt velem.

Manny Moss, flickr.com

Neofita buzgalmamat azóta is felismerem minden újhitűben. Veszedelmes ellenfél a hitehagyott, új eszmék iránti lelkesedésében feledtetni akarja a régit, ő a leghangosabb, a legkegyetlenebb, az ő korbácsa üti a legmélyebb sebet egykori eszmetársa húsába. Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy tizenhárom évesen estem át az elpogányosodáson, valódi fájdalmat csak anyunak tudtam vele okozni.

megváltozott a látószög

És most? Ötvenöt év után újra a szegedi zsinagóga kék ege alatt ülök a csillagokkal teleszórt kupola védelmében, szemben velem a tórai parancsolat: Szeresd felebarátodat… Csakhogy most a földszinten, a férfiak helyén bámulom a festett csillagokat. Se ruhák, se kalapok, se művirágok, se sálak nem takarják előlem a kilátást. Talán ettől. Megváltozott a látószög. Itt lent a földszinten tágas és levegős a zsinagóga. Nem érzem a nehéz parfümök szagát sem, és ha akarom, tekintetem átfúrja a festett eget, és elhatol a valóságos ég kékjéig. Nem lettem templomos öregasszony, a gyerekkorban elvesztett hitet, hiába szeretném, nem tudom magamba visszaimádkozni. Nekem – fájdalom – továbbra sincs Isten. De másnak azért lehet.

felső kép | Shemsu.Hor, flickr.com