Kámán Balázs

LASSAN JÁRJ…

2002 május

LASSAN JÁRJ…

Vali nénit mindannyian kötelességtudóan őriztük a családban, ahogy fényképeket, szerelmeslevélbe rejtett, préselt virágokat vagy koszorúszalagot szokás. Egyik nemzedék a másikra hagyta — nem volt terhes örökség. Vali néni alig foglalt helyet, nem igényelt sok törődést, és nem keltett érzelmi viharokat. Dédnagyanyám húgát tavaly tavasszal, százhárom éves korában — szeretnénk hinni — álmában érte a halál. Mindenesetre nem szenvedett fájdalmas betegségtől, és egyikünket sem gyötört sorvadásának látványával. Nem sorvadt. Mintha nem is változott volna, legalábbis abban a negyedszázadban, amit felidézhetek, Vali néni maga volt az állandóság — olyannyira az volt, hogy csak mostanában társítom hozzá a préselt virág és a koszorúszalag képét, meg persze az állandóság fogalmát. Illendően pap búcsúztatta, bár sem Vali nénit, sem az utolsó útjára kísérő gyászoló gyülekezet tagjait — talán tizenöten lehettek — semmilyen egyház vagy vallás nem tekinthette híveinek. A fiatal, felvilágosult papnak elegendő adalék volt a százhárom év: élvezettel beszélt arról, hogy megboldogult testvérünk három században élt, hiszen még a tizenkilencedikben született, s a huszonegyedikben szólította magához az Úr. Élvezte, hogy mosolyt csalt ezzel az ajkakra — mindenki élvezte a csöppnyi, bizsergető, már-már lázadó derűt, noha nem vétett senki semmiféle konvenció ellen, és végtére Vali néni legszemélyesebb-egyénibb tulajdonságát is sikerült megragadni: az átlagosnál hosszabb ideig tartó életet. Hogy tűrte, elmúljon felette ennyi sok esztendő. Ahogy megidéződött törékeny, mégis szívós teste — hiába, a huszadik század rémítő förgetegei sem dönthették le, és így tovább —, kétségtelennek mutatkozott, hogy állhatatos, hűséges és rendkívüli teljesítményekre volt képes.

mi a titka

Bölcsességre is. Mint amikor századik születésnapján meglátogatta az Ablak című televíziós műsor stábja. Vali néni sötétbordó ruháján feketeszegélyes fehér zsabó, fején sűrű szövésű háló, alóla néhány szál hajból tekert tincs kandikált ki. Jól mutatott. Öblös, méregzöld bársonnyal kárpitozott fotelba ültették, előtte a kisasztalon hosszúkás poharakban sárga narancslé. Tényleg szép és színes volt az egész. Meg hiteles is. Még a nagymamakorú riporternő sem csak karrier-féltésből csacsogott és kaccantott — valamennyire megérinthette a csupasz tény, hogy riportalanya legalább kétszer annyi évet hagyott maga mögött, mint ő. Bakfisnak hatott mellette. Mutatóujját kecsesen hamvasszőke hajához, aztán szájához érintette. Elárulná-e nekünk, Vali néni, hogy hosszú életének mi a titka? S dédnagyanyám húga akkor — már annyira várta a poén-hívó kérdést — boldogan elpirult, vigyorogva nyitotta finom bajuszkája alatt pengeszáját, mosolygott, mint a temetésén a többiek, mert úgy látszik, minden a megbeszéltek szerint történik, beteljesedik, és ahogy elemi iskolásként tanulta, hangosan és tagoltan ejtette ki a titkot rejtő mondatot: Lassan járj, tovább érsz!

A Közmondásaink című összeállításból
kép | Carel van der Pluym: Öreg hölgy könyvvel