Faragó Ferenc

KRÉTA NEM TÁNCOL

1993 tél

KRÉTA NEM TÁNCOL

1

Amióta az a mondat elhangzott, sokszor felébredek éjszaka. Az utcai lámpa hidegen világít a szobámba. A család alszik, csak a nagyapám lassú horkolását hallani a vékony falon keresztül. Előkeresem az órámat, fél három van. Már nem tudok újra elaludni. A nap megkezdődött, még ha vannak is, akik most mennek haza. Nekem már megkezdődött. Bár kevés zajt csapok, ahogy az ágyban cigarettázva a falat és a mennyezetet figyelem, és várom az első villamos tapogatózó hangjait, a sínek újra felhangzó sikítását, a galambok burukkolását a ház előtti fákon, az újabb nappalba beleterpeszkedő város kiszámítható mozdulatait, azok az arcok is felébrednek, akik a szobám falát borító, domború mintázatú tapétában laknak. Ha látni akarom őket, nagyon kell figyelnem. Először egy kopasz, fülbevalós tengerészt pillantok meg, de előbb még éles profilja gyorsan elmosódik. Fejéből dob lesz, melyen egy néger dobos széles keze pihen. A néger vállából női szoknya abroncsa, a szoknyában táncoló nő, amilyen nőalakok a krétai rajzokon vannak. Egyszerre mozogni kezdenek: a tengerész elégedetlenül ingatja fejét, talán nem kapta meg aznapi rumadagját, és a fülében lévő nagy karika is életre kel; a néger vad ritmusba vág, de csak az egyik kezével; a táncosnő forog, szoknyája térdig emelkedik. Hallom a ritmust. Ha megjelennek, mindig ugyanazt a ritmust hallom. Őrjítő gyorsaságban egyesülnek ebben a ritmusban a város most nem hallható, nappali zajai: az autók távolból monoton zúgássá tompuló motorhangjai, az ajtócsapódások, a kiáltások, a fák susogása, a háztetők cserépremegtető sóhajai, a parkolóórák szakszerű kattanása, a gerendák recsegése, a szúk percegése, a záráskor lehúzott redőnyök csapódása a tokhoz; mint valami vákuum, szívja magához, ez az egyre félelmetesebb, az élet valós ütemét többszörösére gyorsító dobolás a pénzváltók pergő számlálását, a dossziék lezuhanását, a szájban elroppanó szőlőszemek utolsó szívhangjait, a tálak suhogó röppályáját a falig, a kés elhelyezését a kézben, a lányok illatos ellebegését a férfiszemek tükre előtt, az ígéretek lemondó sóhajú fővesztését, a színes fagylaltgombócok lehuppanását a földre, ahogy egy útjelző-oszlophoz kötött bicikli zárja kattan, ahogy a mindent eldöntő találkozásra várva a gyomor görcsös kordulásokkal osztja kikerülhetetlen tanácsait, ahogy a fékek még utoljára fognak, ahogy az északról, mint egy szűz öl, védtelen városba bemenetel a hideg levegő, ahogy a város határában az érett barackok szét-lottyannak a köves talaj vesztőhelyén, ahogy a hosszan kígyózó sorokban órákat veszteglő utolsó ember orra előtt a nehéz tölgyfaajtót becsapják.

őrjítő ritmus

És most már hiába próbálom feledni, az arcokat hiába takarom el a kezemmel, hiába csörgök, teszek-veszek, hiába kapcsolom be a rádiót: az őrjítő ritmust nem tudom a fülemből, a fejemből kihajtani. Talán az idő gyorsul meg ilyenkor bennem, nem is az élet; mintha a tárgyak gyorsabban szaladnának az időre szűkölve váró jövő felé, amit én nem akarok. Mintha erőszakkal cibálnának magukkal.

Csak egyszer próbáltam erről valakivel beszélni. Ez csak a kamaszkor képzelődése, mondta, tanulj meg együtt élni vele, aztán legyél úrrá rajta, gyűrd magad alá, győzd le, és el fog tűnni. Elfelejted, mint a pattanásokat. Láttam, hogy fogalma sincs, miről beszélek.

Fekszem az ágyban és újabb cigarettára gyújtok. Megszólal a Rákóczi-induló. Erre a muzsikára, az igazi valóság eme zenei izommutatványára a tengerész eltűnik a fedélzetről, a dobos keze elillan, a táncosnő forogna még, de nincs már a ritmus, amely kecses lábát, ütemre ringó, formás és kedves mellét (a krétai nők mindig félmeztelenek a táncban) vezetné. Józanodik. Kint és bent, lent és fent. A bérházak lefogta láthatáron arany hágcsójára hág a nap.

Harapok valamit, mielőtt elindulok. Egy fegyelmi tárgyalásra mégse menjen az ember üres gyomorral. 

2

— Jobb lett volna, ha tartod a szádat — mondta az anyám még este, és a hangjában nem volt sok együttérzés. A vacsorát kavargatta a konyhában, és fel se nézett. Reszteltmájat ettünk sóskrumplival. 

3

Ezt az iskolai öltönyt, amit kikészített a székemre, mindig is utáltam. Ha felveszem, a vak is látja, hogy kényszerből van rajtam. Utálom ormótlan szabását, fantáziátlan kékjét. Lehet, hogy többé már nem lesz rá szükségem. Vége a reggeli becsöngetésnek, a tanár várásának a padban, a napló lapozása alatti lapulásnak, a tábla előtt megugrott pulzusszámnak, a gombócnak a torokban. Nem fognak belőlem kipréselni semmilyen megbánást. Úgyis tudnák, ők is tudnák, hogy hazugság. Elnézést kérnék, meghajolnék a földig, ők élvezettel végignéznék nagy erőkkel és megalkuvásokkal megrendezett színjátékomat, és utána ugyanazzal az ítélettel repítenének ki szeretett tanintézetükből. Ezt az örömet adjam meg nekik? Az öltöny vereségét?

érdemtelenül kaptam

Hát igen, mélyen megbántam, én igazán nem így akartam, nem tudom, hirtelen mi történt velem, de ígérem, hogy ez soha többé, soha de soha többé nem fordul elő, és igyekszem majd észrevétlen magatartásommal és serény igyekvéssel a tanulásban rászolgálni arra a többszörösen megelőlegzett bizalomra, melyet érdemtelenül kaptam, amikor úgy döntöttek, hogy mégis megmaradhatok az iskola felháborodott, de nagylelkű és megbocsájtó közösségében, ebben a szó valódi értelmében tápláló anyaként, alma materként viselkedő második otthonban.

Még köpenyt sem veszek.

4

Milyen szép ilyenkor az Andrássy út. Az éjszaka meggyóntatta, bűneik terhétől megszabadult sárga szemétládák most jól látszanak. Az ostorfák, akik egyedül dacolnak a dacolnivalóval, óvón hajlanak az üres úttestre. A locsolókocsik vizükkel gondosan elkerülik a boltok elé kitett tejesrekeszeket, melyeket már jócskán megdézsmált az olthatatlan hajnali szomjúság. A hirdetőoszlopok, mint jóságos zöld totemek törnek föl az ég felé. A kulcsra zárt kapuk elhitetik magukkal, hogy van mit védeni. A kilincsek fényesen várják az első rájuk tévedő tenyeret. Aztán egy aktatáska kiránt az utcára egy embert, egy frissen fésülködött, könnyű nyári inget viselő embert. A táska megy elöl, fogja a kezét annak, aki talán inkább visszafordulna. Az összes kilincsek, fogantyúk, szíjak, övek, fűzők, pertlik és kapaszkodók felkészültek az elsőt követő többi kéz elcsábítására. A harmadikon egy tanár már feltette szemüvegét. Több ablak mögött kávét főznek. A Deák térre különösebb engedély nélkül is behatol az első napsugár. Az Astoriánál bekapcsolnak a forgalmi lámpák. Csak az elektromos óra mutat huszonkét óra harminc percet, mintha beleszeretett volna ebbe az egyébként nem kellemetlen időpontba. A Csendes vendéglő bejárata előtt két boldog részeg ölelgeti egymást, ragadós csókokat váltanak, és arról vitatkoznak nagyokat nevetve, hogy most hová is menjenek. A zöldségesnél egy láda citrom kiborult, az egész Károlyi-kertnek átható citrusillata van. Egy bevásárlókocsis öregasszony átvág a téren, nyilván a Nagycsarnok felé. A Helikon kiadó táblája tisztán és nyugodt lelkiismerettel néz a mellette elhaladó arcába. A Bécsi Söröző füstüvegén keresztül most sem látni semmit. Az iskola bejárata előtti rács a helyén. Nehogy azt hidd, ha innen kijössz, mehetsz akárhová. Csak jobbra vagy balra. Hogy futásodban megakasszon. A portás alszik a helyén. A folyosókon a korai órához képest elég sokan vannak. A kollégiumban a reggeli pattogás. Ki lehetne számolni, hogy az évek során hány kéz fogta meg ezt a korlátdarabot. A lépcsőket a lerobogó cipők megkoptatták. (A lépcsők lefele kopnak: csak kijönni az igazi.) Egy nagy hajú, korán kelő elsős még bedagadt szemmel a tankönyvét hüvelyezi az ablakmélyedésben. Világos van. A vécé nyitott ajtaján füst szállong kifelé: már kibontották a rumosüveget. A tanári előtt lányok állnak. A reggel beeső tanárnak lehet a legnagyobb reményekkel előadni a titkos kéréseket. A szertárban kínos rend honol, bár az éjszaka folyamán elloptak belőle egy spirituszban ázó embriót, egy kitömött madarat és két medencecsontot. A takarítónő vidáman köszön, és nem tudja, hogy a hiányt ő lesz kénytelen felfedezni, e szomorú tény az ő felfedezésében lát napvilágot. A dézsában álló hibiszkuszon éjszaka két új vörös virág kinyílt. A tanáriban, ahol ugyancsak a sötétség óráiban illetéktelenek jártak, és kijavítottak néhány matematika- és fizikadolgozatot, a fegyelmi bizottság már összeállt. A bajuszos igazgató fehér köpenyben van, mint az orvosok. A középkorú magyartanárnő a fegyelmi ügyben érintett tanuló érdekében szelíden felsorolt tényekkel síkraszáll. A tornatanár, akit nem vontak be a bizottság munkájába, de azért megjelent, a csuklóját mozgatja és vállkörzést csinál. A sértett történelem-tanár, akinek a folyosón a tanuló egy meggondolatlan pillanatában azt mondta, hogy maga, tanár úr, egy szemét disznó, hallgat, és már nem haragszik. Aki pedig erre az eléggé el nem ítélhető kijelentésre ragadtatta magát, az kint áll az ajtó előtt, és az ítéletre vár.

 

5

Mondatfoszlányok jutnak csak ki a folyosóra.

Nem is az bántott, kollégák, hogy szemét, meg hogy disznó. Hanem ez a maga. Egész pályám alatt még soha…

Pedig példát kellene statuálnunk. Világossá kell tennünk, hogy hol van a határ, ameddig egy diák elmehet. Az mégsem járja…

De ha te hajlandó vagy elfelejteni…

Nyilvános bocsánatkérés…

Én amellett szavazok, hogy ne elégedjünk meg a penitenciával. Hogyan követeljük meg a tiszteletet másoktól, ha itt marad? Ennél messzebb mennék…

A jegyei jók. Magatartása egyébként megfelelő. Nyugtalan, istenem, te mit csináltál tizenhét évesen? Nemsokára felvételizik. Kettétörjük a pályáját?

Azt ő törte ketté. Ha valaki kettétörte egyáltalán, akkor az ő volt…

6

Annyira hirtelen történt, hogy magam sem értettem az egészet. Mentem a folyosón, az utolsó óra utáni ismert felhőtlen könnyűséggel. Szembejött a történelemtanár, akit egyébként kedvelek. Erre mondják, azt hiszem, hogy megszállt az ördög: kedvet éreztem, pokoli kedvet, hogy valamilyen gálád tettet elkövessek. Rálépjek a cipőfűzőjére. Kiüssem a kezéből a könyvet. Képen töröljem. Semmi okom nem volt, és mégis tennem kellett valamit. Mintha más cselekedett volna, nem is én. És akkor azt mondtam neki, hogy maga, tanár úr, egy szemét disznó. Megállt velem szemben, és nem szólt egy szót sem. Azt hiszem, nézte, hogy valóban én mondtam-e ezt neki, vagy egyszerűen magyarázatot várt. Megigazította a félrecsúszott nyakkendőjét. Vissza kellett volna vonnom, vagy azt kellett volna hazudnom, hogy egy versből idézek, egy szerepet tanulok a színjátszókörben, tehát a megjegyzés nem rá vonatkozik. Csak az a baj, hogy mire kimondtam, már nem láttam értelmét visszavonni. Sőt. Közel jártam hozzá, hogy bűnömet különb szavakkal tetézzem. Fejére olvassak mindent, amit csak utálni lehet egy tanárban. Hogy az iskola végső soron egy díszdobozba csomagolt börtön. Hogy semmi értelme az oktatásnak, a nevelés eleve képtelenség. Ne ringassák magukat abban a tévhitben, hogy valakin is lehet alakítani, mikor minden előre ki van találva. Nem lehetnek többek, mint szerény, háttérből figyelő bábák, segédek. De szerencsére — vagy szerencsétlenségemre — megmaradtam az első mondatnál. A tanár továbbment, és azt mondta, hogy a dolgoknak folytatása lesz. Szigorú folytatása. Kemény folytatása.

A kirótt bocsánatkérés konok megtagadása vadabb világ kezdetét jelentette volna. A testmeleg ambíciók hirtelen fagypont alá zuhanását. Szabadabb úszást az úgyis közelítő felé, Szkülla és Kharübdisz nélkül. Lazán zsebre vágott kezet, jóval korábban. És sok minden előre nem láthatót.

Hogy nem így történt, annak számos ésszerű magyarázatát lehetne adni. De hát az érveknek megvan az a makacs szokásuk, az az egyébként nagyon is jóravaló szokásuk, hogy nem győznek meg senkit.

Azóta az éjszakák mindenesetre nyugodtabbak. A tárgyak gyanús sarkokban nem nőnek az égig. A falakon nincs fenekedő ábrázatot kirajzoló repedés, az éjjeli városnak nincsen annyira hívogató, személyre szabott kalandokat rejtegető öble, az utcáról megpillantott ablakok mögött nincsenek, nem lehetnek a vágy felderítésre sóvárgó, vadvizes, terra incognitái. A napok ritmusa lassú. Túlontúl lassú. A kopasz tengerész, a háborgó lélekóceán megátalkodott vadevezőse messze hajózott. A kifeszített bőr hallgat. A krétai táncnak vége.

kép | Hans Arp