Dávid Katalin

KÖZÖS SZÖVEDÉK

Domonkos Endre fotóművész emlékére [1991 ősz]

KÖZÖS SZÖVEDÉK

 Tavasz van, amikor ezeket a sorokat írom, és valójában ez az évszak az, amikor az elmúlásra gondolok. Mert ilyenkor éled minden körülöttünk, aminek sorsa a pusztulás. Ősszel, mire megjelenik írásom, már nem él bennem a halál gondolata, inkább a feltámadás tudata tölt be. Akkor érkezik a természet ahhoz a láthatatlan ponthoz, amelyben az újraszületés felé fordul. És mindegy, hogy a lét melyik síkján éli meg ezt valami: kő, növény, állat, ember közös szövedék része. Létezésünk, melynek része az Élet és a Halál, születésünkkel kezdődik, és elveszíthetetlen tulajdonunk marad mint örökkévalóság. Megsemmisülés már nincs, visszafordíthatatlan a lét. Ezt már a tudomány is vallja.

érett energia

Egy Henry Moore-szobrot járok körbe: a Harcos alakját. Egyik oldalán fölém emelkedik az ellenség elé pajzsot tartó nagyszerű erő, a hatalmas klasszikus szépségű atléta, a támadó és sérthetetlen ember szimbóluma. A kiteljesült, érett energia, mindaz együtt, amit emberi monumentalitásnak tartunk, amit a tökéletes életnek nevezünk idelent. Majd tovább mozdulok a szobor körül. Az alak másik oldala egy szerencsétlen, ülő, gyenge csonk. Dehogyis támad ez, hiszen hiányzik fél karja és fél lába. A pajzs mögött összetört az ember, rémült és torz, az előbbinek többnapos hullája. Erő és pusztulás drámája, a mindenre elszánt akarat és a tehetetlenség tragédiája, a bátor szépség és a megcsonkított test diszharmóniája. Ez a kettősség, az Élet és Halál egyetlen létezőben megfogalmazva: valóságunk legmélyebb titkának művészetté formálása. Életről, halálról, létezésről sok meditáció, filozófiai gondolat íródott már. A legnagyobbak mellé állítom ennek a 20. századi zseninek a szobrát: mert illusztráció nem lehet tökéletesebben azonosuló szövegével.

*

A Létezés tehát irreverzibilis, és ez a tény kapaszkodó, hogy örökkévalóságra születtünk, meg remény is, hogy az a bizonyos örökkévalóság tökéletesebb lesz, mint ez az élet volt. Mégpedig úgy, hogy személyes létünk válik tökéletesebbé, tehát ez az evolúció már nem az Embert érinti meg, hanem az Ént.

Henry Moore szobra a Kew Gardenben, Wikimedia Commons

Teológiát olvasó, tanulmányozó ember vagyok, hozzátartozik műveltségemhez, így vált határozott élményemmé a meggyőződés, hogy a teológia megtestesüléstana a legnagyszerűbb előrejelzés a tudomány számára. Ugyanis bizonyos, hogy a Létezés nem ért el növekedésének természetes végpontjához az Emberré válással. Amilyennek magunkat látom, gyenge kezdete csak annak, amivé leszünk. Az evolúció mostani állapotunkon túl is folytatódik. „Nem halunk meg teljesen”, mondja Teilhard, ami szerintem azt jelenti, hogy a halálban valamitől megtisztulunk, valamit ledobunk magunkról, hogy semmi akadály ne maradjon a tökéletesebb felé lépnünk: de az Én megmarad. Tudom, hogy megmarad.[1]

Így válik a halál kozmikussá. Persze tudom, hogy ebben a közös-szövetű világegyetemben minden, amit teszünk, egyben kozmikus méretű, de a halállal összefüggésben a legtettenérhetőbb. Miről van szó? Szenvedés-betegség-halál, a nagy hármas energia. Kölcsönzöm a gondolatot, tehát tisztességgel idézem: „Ha viszont a világ csakugyan olyan mű, amely most is küszködve alakul, s ha születésünkkor valóban belepottyantunk a harc kellős közepébe, akkor megértjük, hogy az egyetemes erőfeszítés érdekében — amelynek munkatársai vagyunk, és kockán forgó tétje is — elkerülhetetlen a szenvedés… a világ vég nélküli tapogatózás, folytonos kutatás, óriási harc: csakis sok sikertelenség és rengeteg sebesülés árán haladhat előbbre. A szenvedő létezők… ezt a kemény, de nemes helyzetet tükrözik. Nem haszontalan vagy értéktelen elemek, éppen csak mindegyik bizony megfizet az egész előrejutásáért és sikeréért. Olyanok, mint a harcmezőn becsülettel küzdő és elvérző katonák.”[2]

Így közelítjük meg a halál értelmét. És azoknak, akik hisznek Isten földi megtestesülésében, nem kell elgondolkodniuk mint botránykövön, hogy az emberré lett Istennek miért kellett szenvednie, halált viselnie embervoltában, tehát testben-lélekben, amikor pedig a Végtelennek mibe sem került volna megváltani bennünket akárcsak egy gesztussal, egy gondolattal. Nem tudom, hogy könnyű lenne-e hinnem, ha így történik? Egyszerűen azért, mert a szenvedés és halál lényeges eleme a Földnek, és a Földtől így továbbított energia építője a Világegyetemnek.

lemond minden szépségről

Grünewald, a nagy német reneszánsz mester isenheimi oltárának központi víziója a Keresztrefeszítés, ahol Krisztus alakjában magát a halált ábrázolja a művész.[3] A feszület bal oldalán a térdelő Magdolna és az alélt Máriát karjával felfogó János evangélista áll. Jobbra Keresztelő Szent János, aki — tudjuk az evangéliumokból — nem érte meg Krisztus halálát, Grünewald Golgotáján azonban jelen van mint Jézus jövetelének előfutára. A művészettörténet talán legdrámaibb mozdulatával mutat a megfeszítettre a Bibliából kölcsönzött szavakkal: „Neki növekednie kell…” A jelenet döbbenetes és megrázó, amit fokoz, hogy a művész lemond minden szépségről, az isteninek elfogadott, a halálban is győzelmes ábrázolásáról. Elvet minden megszokott megoldást még azzal is, hogy a jelenetet éjszakára teszi. Mert a keresztrefeszített alakjában a sebezhető, halandó test jelenik meg. Grünewald Krisztusát a minden létező szenvedést magára vállalás teszi monumentálissá. Ez adott egyedül értelmet a festménynek. Az isenheimi templomhoz egy kórház tartozott, ahol epilepsziásokat, üszkösödő sebektől szenvedőket, szifilisztől szétszakadó embereket, a korszak lehetséges testi betegségének minden nyomorultját befogadták. Azoknak tehát, akiknek a kép készült, akik gennyes testtel, borult lélekkel, halálos betegként ott feküdtek a kolostor kórházában, az egyetlen vigaszt nyújtotta: látni, hogyan vállalja Isten fia maga is a fizikai pusztulást, a rettenetes halált. S hogy ez valóban így volt, bizonyítja az oltárkompozíció Szent Antal megkísértését ábrázoló képének bal sarkában a fekvő, gennyes sebekkel, fekélyekkel borított ember, egyike a kórház ápoltjainak. Darabka papíron a felirat, a szerencsétlen szavait idézi elénk: „Hol voltál Jézusom, hol voltál? Miért nem jöttél sebeimet bekötözni?” A nyomorultaknak erre a kiáltására adja válaszként a művész a keresztrefeszített szenvedő alakját.

*

Bizonyos vagyok abban, hogy ha végtelenre tárul majd a tér előttünk, megszűnni soha nem fog, mert a tértelenség ellenemond testi valóságunknak: ami van és ami marad. Megsemmisülnénk tér nélkül. Örökkévalóságunk azonban már nem kötődik az időhöz. Elgondolásaim a halál utániról, meditációim embervoltunkról ezért kapnak kapaszkodót a számomra filozófiai, mások számára természettudományi einsteini tanokban: hogy az idő visszaszorítható és a végtelenig lelassítható. Belemenekülhetünk megmaradásunk reményébe.

Henry Moore: Ovális, Wikimedia Commons

Az idő ítéletét két Chagall-festményen éltem át. A folyam, amelynek nincs partja címe az egyiknek, a másik pedig Az angyal bukása. Mindkettő a harmincas években készült, és a pusztítás közelgő iszonyatának megérzése ihleti. Az egyik személyes életének, családjának siratása, a másikban az emberiség katasztrófáját jósolja. A folyam fölött szálló, véresre sebzett hering a szegény halárus vityebszki zsidónegyed lakóinak jelképe. Ingaórát cipel magával, chagalli értelmezésben a történések hordozóját, az idő jelképét. A paradicsomi boldogságot élni tudó ember előtt akkor tűnik fel, amikor veszedelem fenyeget, amikor az élet katasztrófáktól terhes, amikor a halálos vész elkerülhetetlen, nincs semmi, ami védelmet nyújtson. 

bukott angyal

Chagall festményein végzetünk elkomorulásakor, tragikussá fokozott megtámadottságunkban viseljük az idő terhét. Megérzése valósággá lett, személyes és kollektív szerencsétlenséggé. Az angyal bukásában a világ pusztulását festi meg. A bukott angyal az emberiség katasztrófájának jelképe, amint a vörös, a vér abnormis tömegével zuhan a földre, és természetes, hogy szárnyán ott az ingaóra, az idő jelképe. Üti az órát, napok és évek múlását mutatja, mintegy az életekkel számol le. De a művész sem hisz pusztulásunkban. Lent a rabbi védőn öleli és menekíti a Tórát, amivel megmenthető még az ember. Az elpusztított Vityebszk fölött pedig megjelenik a Keresztrefeszített, a fájdalmat magára vállaló irgalom.

*

Életről és halálról beszélek úgy, hogy a halált nem azonosítom az elmúlással és nem állítom szembe az élettel. Még csak ezzel a planétával sem, sőt a testtel sem, ami pedig látványosan elporlik, és mégis: megmarad. Nem tartom valami lezárásának, nem is tartom indulásnak: örök létezésünk része. Ilyen egyszerű és főképpen ilyen természetes. De a halállal szembekerülők szomorúsága jogos. A félelem talán nem, mert erősebb bennünk a tudat, hogy ez az élet nem volt végleges formánk. De a szomorúság mindig indokolt, mert mindig feltehető a kérdés, hogy időszerű volt-e az elválás, kilépés az életből.

Pompeiben sétálok. Most csak azért, hogy átéljem az egyetlen pillanatba kövesült régmúltat. Az idő megszakadt, az élő úgy tűnt el, hogy negatív formaként merevedett meg a térben. A helyét megtartotta, mozdulatát megőrizte, de nincs már folytatása a gesztusnak, az arcra dermedt félelmet semmi sem oldhatja. A menekülőket villájuk kertjében állította meg a halál. A magukkal vitt ennivalójuk, értékeik élőbbek, valóságosabbak, mint ők.

Henry Moore: Két forma, Wikimedia Commons

Házaik szépsége, kertjeik zöldellő pompája, fürdőik, boltjaik, a pékségben megmaradt, sütésre váró cipóik, a tálakban a gyümölcsök, az elszenesedett ételmaradékok, az adósok rovása a kocsma falán, az egykori utcai hirdetmények, a gyerekrajzok, a szerelmet adó házak, szállodáik, színházaik, a kereskedőnegyed, a freskókkal díszített élelmiszercsarnok: mindezek olyan épségben rögződtek, hogy nem értjük a város kihaltságát. A mozdulatlanságát. Amikor sötétedik, fények gyulladnak a villák ablakaiban, titokzatosan megelevenednek a kövek. Szürrealista látomás: élő és holt szerepet cserél, az egykor élő megkövesedett, a kövek pedig életre keltek. Nem vették tudomásul az ember pusztulását.

az idő megsemmisülése

Mindez egyetlen pillanatát rögzíti egy ókori városnak, elénk állítja az idő megsemmisülését. Csak a tér uralkodik Pompeiben. Az emberkészítette dolgokon keresztül dacol a sorssal. Mert ezek a tárgyak jogtalannak érzik a pusztulást. Nem volt idejük megöregedni úgy, ahogy megöregedtek a Fórum Romanun kövei. Elfáradtak, a történelem tette őket fölöslegessé: romkertté, múzeummá válhattak, ami a tárgyak temetője. De Pompeinek nem volt lehetősége átlépni a históriába, nem volt lehetősége tradícióvá érni. Fiatalon, erőszakkal pusztult el. A tárgyakkal nem lehet ilyet tenni, mert kiszolgáltatottak a Földnek.

Szeretem Pompei lázadó házait és azt az erőt bennük, hogy képesek felidézni az egykor voltak életét.

Mert bár valóban nem pusztulás, szomorú a halál.

 

[1] Teilhard de Chardin: Vázlat egy személyes világegyetemről. Út az Ómega felé. Budapest 1980.
[2] Teilhard de Chardin: A szenvedés jelentősége és építőereje. uo.
[3] A festmény ma a franciaországi Colmar múzeumában van.
felső kép | Henry Moore: Dupla ovális, Wikimedia Commons