Z. Karvalics László

KÖVEK ÜZENETE

1996 augusztus

KÖVEK ÜZENETE
„Nem az ember az egyedüli, akinek emlékezete van. A kövek
is emlékeznek. Ha tudod, hogyan hallgass,
hogyan fülelj, a kövek sok mindent mondhatnak neked.”
(Claude Kuwanijuama, Shungopavi hopi falu kikmongwija, „szent” embere) [1]

Hosszú út vezetett addig, amíg az eredetileg fenyő jelentésű kónosz kezdetben alkalmi hasonlatként, majd mind gyakrabban használt műszóként, végül geometrikus terminus technicusként végleg felvette a kúp jelentést. Nyelvi szempontból metaforával, ismeretelméleti szempontból verbális modellel állunk szemben [2], de a nyelvi megoldás ebben az esetben magának a megismerésnek is modellje — a félig vagy részben megismert dolgot el kell nevezni, és (Maruyama szavaival) a klasszifikációs és relációs univerzum részévé tenni. Az újat, az ismeretlent mindig a már ismert mintájára (modelljére), annak fogalmi rendszerében ragadjuk meg és képezzük le [3]. Ez a széleskörűen elterjedt megközelítés azonban nem közhely a társadalomtörténet legkorábbi szakaszaiban. Mert mi is az „ismert” akkor? Sorrendbe lehet-e állítani egyfajta megismerés-régészettel a metaforálási láncok szemeit?
határtalan horizontok
Minél összetettebbé válik a mesterséges és társadalmi környezet és az ehhez kapcsolódó tevékenységek rendszere, minél gazdagabbá és árnyaltabbá növekszik a nyelv, annál több áttétel távolít el a megismeréshez segítségül hívott megoldások természetközvetlen eredetétől. (A korábbi példánál maradva: filológiai ismeretek nélkül a gyógyszerként használt „kúp” elnevezés forrásvidékét keresve kizárólag a sok alakban visszaköszönő térgeometriai formáig juthatunk — a kifejezés természetközvetlen mivolta végérvényesen elhomályosult.) S miközben az antropogenezis összekapcsolódik a szimbolikus környezet megteremtésével (a jelentésadások láncolatán át elért állapottal, amikor a környezet már csakis ezen a közvetítésen keresztül adott) [4], újólag háttérbe szorul a szimbolikus környezetnek a valóságos környezethez ezer gyökérrel kötődő volta. A szimbolikus környezet termelésének „eszköze”, illetve „módja”, a nyelv, illetve a kommunikáció háttérbe szorítja a szimbolizáció „tartalmát”, illetve „eredetét”. Látszatra mindez a súlyos elméleti konstrukciókat nem zavaró, kevéssé jelentős mozzanat. Valójában a korai információrendszerek ,,természeti-környezeti beágyazottságának” rövid áttekintését a megismeréstörténeti szituáció teszi aktuálissá és különösen fontossá. Napjaink számítógépes technikája ugyanis egyszerre nyit határtalan horizontokat és nyújt elborzasztó perspektívát. Miközben a tudás megszerzése és közvetítése mennyiségi-minőségi szempontból fordulóponthoz érkezik a legújabb hipermédia- eszközökkel, a virtuális valóság szimulációs megoldásaival (s mindennek a közoktatásba áramlásával), a megismerési keretek effajta kitágulása a természettől eltávolodás fokozódó veszélyét is felidézi. Már anélkül is meg lehet „ismerni” a lepkét és a gombát, hogy — horribile dictu — valaha is járnánk erdőben. A képernyők és kijelzők világa minimalizálja a helyváltoztató mozgást, és kizárólag mesterséges környezeti térbe szorítja az élettevékenységet és az információszerzést. A „szimbolikus” környezet — Toffler kifejezésével — „szuperszimbolikussá” válik, s immár nem a valóságos környezet nyelvi interpretálása, hanem a szimbolikus környezet információ-együttesének komplex feldolgozása közvetít. A természet mint megismerési viszonypont megőrzése nem valamiféle ökocentrikus indulat talmi és ingatag teoretikus követelménye, hanem a valósághoz kötöttség megőrzésének, a szimbolizációs láncok „lehorgonyzásának” egyetlen lehetősége. E lehorgonyzás híján a szimbolikus környezet önálló életre kel, s anti-utópiába illő következményekhez vezet.

karvalics2

Érdekes, hogy a megismerés racionalitásának oldalvizén az érzelmi szféra „tárgyiasításához”, kommunikálhatóvá tételéhez felhasznált eszközök között megingathatatlanul őrzi vezető helyét az ember „belső világának” a „külső világgal”, a természettel felfedezhető analógiájára építő kép- és szóalkotás. A művészetben (a szépirodalomban és a vizuális művészetek világában egyaránt) és a hétköznapokban se szeri, se száma a rögzült metaforáknak, természet-kötött érzelem-toposzoknak. A lelki tartalmaknak a felszíni alakzatok, a növények, a természeti jelenségek köréből vett metaforákra épülő kifejezéseit összegyűjtve akár párhuzamos pszichológia is írható. Ennél azonban fontosabbnak tetszik, hogy a spontán metaforálásnál és a költői képalkotásban is óriási fölénnyel vezetnek a természetközvetlen asszociációk, s azokat csak messze leszakadva követik a tárgyi világból vett képek (a lelkekben sokkal több ,,kiszerelésben” fordul elő „vihar”, mint mondjuk hangszer, a bomlott cimbalomtól a mélyhegedűig).

Az alábbi rövid, vázlatszerű áttekintés célja, hogy rápillantson a társadalomtörténet legkorábbi információrendszerei közül azokra, amelyek még közvetlenül őrzik ezt a természet(környezet)függést. A Természet ezúttal nem a megismerés tárgyaként — ahogy leginkább szokásos — hanem a megismerés eszközeként, illetve ,,infrastruktúrájaként” szerepel.
metaforálási láncok
Persze a primitívnek nevezett világkép fogalmi rendszerének másik három valóságegysége — a tárgyi (mesterséges, teremtett) környezet — a társadalmi (közösségi) környezet, illetve a saját test és tevékenység reflektív mezeje — is „lehorgonyzó” természetű. Nagy előszeretettel és alapossággal vizsgálta például a tudomány a „saját testet” mint metafora-kiindulópontot, és az épített környezet, illetve a használati eszközök világának kifejezésekben megőrződő, gyakran metonimikus kiindulópontú felhasználását. A zegzugos „metaforálási láncok” bizonyos pontjain így alakulhatott ki az a különös helyzet, hogy mesterséges kömyezetelemeket használtak a természettel kapcsolatos tartalmak művészi közvetítésére. [5]

*

Azokkal értek egyet, akik szerint a legkorábbi információrendszerek eredendően sajátos emlékezeti (emlékezetjavító) mechanizmusként alakultak ki [6], s az információszerzést, illetve továbbítást támogató megoldások későbbieknek tekinthetőek. Az a folyamat, amelynek során az egyedet „körülvevő valóságnak egy nagyobb tartománya reprezentálódik az idegrendszerben, mint az, amelynek reprezentációját a pillanatnyi ingerkörnyezet hordozza” [7], már az állatvilág evolúciójában megindul. S noha ez a mozzanat éppen a környezet állandóságára készít fel, az emlékezeti produkció iránti igényt mégis a helyváltoztató mozgás, a lokomóció szabályozza. A helyváltoztató mozgás döntő szerepe az embernél is megmarad. [8] Az újként megismert tér-tartományok, tér-formák és objektumok reprezentációjának megőrzése a bejárt területek nagyságának, illetve változékonyságának függvényében alakul, a tevékenység sugarának megnövekedése a releváns környezeteinek számának ugrásszerű megnövekedésével jár. Az élettér-nagyság növekedéséhez képest az éghajlati-ökológiai okok miatt végrehajtott élettér-váltás drámai kihívást jelent az információháztartásnak: megváltozik az információs alakzatok egymáshoz viszonyított aránya. Új információk tömege vár értelmezésre, feldolgozásra, megerősítésre, hogy lassan „háttér” információvá váljon. A kognitív apparátus gőzerővel dolgozik [9], a „régi” és az „új” összeolvadásával megnövekszik a „transzformációs kapacitás”, sokszor „megoldásként” rátalálva a szimbolizációra [10] — egészen addig, amíg az újként megismert információs tartalmak generációs átadásával reprodukálhatóvá nem válik egy sajátos közösségi ,,ismeret- és tudásminimum”. A térformák, az éghajlat, a növénytakaró, az állatvilág változatossága hasonlóképpen transzformációs mozzanatként működik — sokan ebből vezetik le az „ingerszegény” sarkvidéki és az „ingergazdag” mérsékelt égövi kultúrák feltűnő különbségeit.

karvalics3

Noha a szimbolizáció megindulása nagyjából egyidős az első eszközök (tárolóedények s fegyverek) elkészítésével (LeCron-Foster szerint kb. félmillió év), az eszközhasználattal nemcsak ez az új információs mozzanat jelenik meg. Egy eszköz ugyanis nem pusztán készítése és használata, hanem elsősorban megőrzése miatt lesz egy magasabb információs minőségállapot megteremtője. Természetesen az eszköz alapanyagának és az eszköz előállításához szükséges segédanyagoknak a feltalálási helyére, az előállítás technológiájára, a megmunkálandó objektum természetére, valamint az eszköz használatának módozataira és „ergonómiájára” vonatkozó tudások „természet-kötöttségére” számtalan (igaz, az eszközök differenciálódásával és bonyolultabbá válásával egyre kevésbé látványos) példát lehetne felsorolni. Ezúttal egyetlen mozzanatra, az eszközhasználat „ontogenezisének” ritkán hangsúlyozott szempontjára hívom fel a figyelmet. Az eszközhasználat kifejlett formájához, az eszközkészítéshez számtalan lépés vezetett. Az alkalmilag eszközként használt természettárgyak megőrzési esélyének növekedésében, s a bennük tárgyiasult információ „emlékezetben tartásában” nem kizárólag a teremtő értelem, hanem az adott természeti környezet néhány egyedi sajátossága is „felelős”. A pillanatnyi feladatmegoldás érdekében segítségül hívott tárgy használat utáni eldobásától a tartós megőrzésig vezető úton környezeti meghatározottságok a döntőek. Ahogy nem esetleges az eszközhasználatot igénylő tevékenység helye, hanem létezik kitüntetett térdarab, ott a használat után eldobott céltárgyak feltalálási valószínűsége egyre nagyobb, ezen keresztül a keresésükre fordított idő és energia egyre kisebb lesz. Ugyanannak a tárgynak a többszöri felvétele a „spontán módon” tovább szűkített feltalálási térben — elsősorban a különböző típusú környezeti egységeket összekötő ösvényeken (pl. szavannacsík vagy ivóhelyhez vezető ösvény) történik. A „magával vitel” aktusa abból nő ki, hogy a megszokott tevékenység szokatlan (új) környezetben végzéséhez nincs jelen a szükséges eszköz, s a keresésére és elhozására fordított idő és energia nem áll arányban a használatától remélhető előnyökkel. A tárgyat a tényleges tevékenység megkezdése előtt, közvetlen külső inger nélkül, egy későbbi cselekvés hatékonyságának növelése érdekében veszik magukhoz.
egységes világkép
Az első tudatosan formált információs alakzatnak az eszközfunkciójú természettárgyak megőrzését és a bennük „tárgyiasult” információkat tekinthetjük. Az eszközök, a tevékenységek és a közösségi tér bonyolódásával, az eszközhasználat és a kooperáció „rutinjával” minderre egyre több közvetlen információs alakzat épül, amit egységes világkép fog össze. E szimbolikus-mágikus-mitikus világkép kezdeti formája döntően természetorientált, ám ezt a jellegét a természeti hatásoktól való viszonylagos függetlenedéssel párhuzamosan mindinkább elveszti. A jelrögzítés legősibb formájától, az egyes tárgyakba karcolt jelentéshordozó mintáktól elszakadó barlangfestmény jól példázza mindezt. Az első kompozíciónak tekinthető rajzok az ember első kísérletei „világképének s az élőlények egymáshoz való viszonyának kifejezésére” [11], a későbbieket viszont már túlnyomórészt valamilyen „mágikus” tevékenység eszközeként, hordozójaként elemzik. A mindent átszövő „szakrális” vonzáspont mellett azonban részbeni önállóságukat mindvégig képesek megőrizni az információháztartás elemi alakzatai közül azok, amelyek a természeti környezethez kötött jelentés/jelösszekapcsolás révén „támogatják” a megismerést.

A méhek bonyolult tájékozódási információrendszere egyetlen célt szolgál: visszatalálást a tér központi elemévé tett kaptárba és a virágpor-gyűjtő helyek lokalizálását. A kíváncsi főemlősnek azonban már egy tér-szeletben felfedezett tárgysokaság elhelyezkedéséről is pontos reprezentációt kell készíteni. [12] Miközben az útvonal-reprezentációk növekvő fontossága egyenes arányban áll a bejárt terület nagyságával, igazi jelentőségre mégis az adott helyre találás kényszerének megjelenésével, a letelepedéssel tett szert. Az adott környezeti feltételek között szükségessé váló tájékozódási-emlékezeti produkció támogatására létrejövő első információs eszközök inkább egyszerű tér-modellek, mint térképek: nem a távolság-arányok, hanem a releváns tér-objektumok egymáshoz viszonyított helyzetének megragadása és megőrizhetősége a lényeg. Minden kétséget kizáróan az oda- és visszatalálás támogatása a funkciója a csendes-óceáni tengeri térképeknek (pálcikák, csigahéjak, koralldarabok „modellezik” a számtalan szigetet és áramlatot, sok esetben egy-egy hajócsalád féltve őrzött titkaként). A letelepedéssel „relevánssá” váló kitüntetett tér-szelet a lakóhely, amelynek geometriai bonyolultsága már átlépi a kritikus memóriaküszöböt: a legrégebbi ismert térkép, a mezsiricsi hegyoldal 15 ezer éves ábrázolása és a Catal Hüyükben talált 8 ezer éves „térképszerű rajzok” is már házakat tüntetnek fel.

karvalics4

Fizikai képességeik (gyorsaság, erő, ügyesség) révén jó néhány állatfajta került az emberi tevékenységháztartásba. Az információszerző képességet intézményesen megnövelő állatok felhasználására azonban (a szagló-keresők kivételével) jóval kevesebb figyelem jut. Pedig vízszegény kultúrákban a forrás megtalálásához sokszor nélkülözhetetlen különböző állatok „igénybevétele”, a hajósnépek számára pedig az ún. „part-látó madarak” alkalmazása könnyíti meg a szárazföld-keresés gyötrelmeit. [13] A legrégebbi idők óta alkalmazzák széleskörűen az időjárás rövid és hosszú távú előrejelzésére egyes növények, rovarok, madarak és emlősök viselkedését. Az információszerzés „eszköz”-jellege még jobban kidomborodik, ha nem egyszerűen megfigyelnek egy-egy állatot (mint pl. legelterjedtebben a madarak repülésirányát és költözési idejét), hanem „megteremtik”, előállítják a szükséges feltételeket. Az akváriumba zárt halak, a kifejezetten erre a célra tartott béka, a barométerként szolgáló levágott fenyőág korai alkalmazott „információ- technikai” megoldás. Az érzékeny állatok előre jelezik a földrengést vagy az árvizet — mint José Maria Lima híres amazóniai hangyái, amelyeket követve Acre állam indiánjai mindig előre megkeresik a majdani áradás után el nem öntött biztonságos helyeket.

Sokszor az egzakt mennyiségfogalmak kialakulása is közvetlenül a természeti környezethez kapcsolódik: nagy mennyiségben előforduló, illetve súlyos növények és állatok elnevezéséből született meg jónéhány szám-jelentés. Néhány példa Stegena Lajos gyűjtéséből [14]: Méhkas — Iránban 10 000, Ebihal — Egyiptomban 100 000, Hangya — Kínában 10 000. A sémi nyelvekben a tavakat, mocsarakat ellepő lótusz „nagy szám” jelentéssel épült be. A szanszkrit „laksha” (nagy mennyiség, nagy összeg, 100 000), eredetileg a nagy tömegben feltűnő piros lazacot jelentette. Hasonlóképpen a „különlegesen nagy súlyt” jelentő szanszkrit „amra” eredetileg többkilós gyümölcsre, a mangóra vonatkozott. [15]
főemlős-örökség
A gyógyhatású növények differenciált felhasználása főemlős-örökség, jó néhány majomfajtára jellemző. Ahogy a kezdetleges munkamegosztás következtében mind többen elvesztik a közvetlen kapcsolatot a környező növénytípusok teljességével, úgy válnak zárt és zárt körben átadott infomrációrendszerré a gyógynövényekre, az ehető és mérges gombákra, a magokra vonatkozó ismeretek. Az egyes vidékek jellemzői mind a mai napig kizárólag in situ természetmegismeréssel és tudását átadó „mesterrel” vehető birtokba.

A mindennapos tevékenységben domináns szerephez jutó növényekhez (elsősorban a búza, a kukorica, a rizs) és állatokhoz (rénszarvas, hal, bölény) kötődött az ember legbiztosabb ismeretanyaga. A gondolkodásban szakrális vonatkozásaik meghatározóak voltak. A monokultúra az eredetmítosztól kezdve a kukorica-rizs-bölény stb. isteneken át a teljes tárgyi és szellemi környezet átfogó, ám éppen ezért az ismeretgenerálást szigorúan zárt körben tartotta.

[1] L. Stan Steiner: Szegény sápadtarcú (Kossuth, Bp. 1985. 13. o.)
[2] L. Szépe György hozzászólását a Modellek és metaforák c. vitához (Természet Világa, 1973/1. 28–31. o.)
[3] Lorenz „… az emberi ismeret… fejlődési útját” véli így megragadhatónak. „Előbb ’kigondolunk magunknak’ valamit, majd összevetjük azt a tapasztalattal és a további érzékelés adataival, hogy azután azok egybecsengéséből vagy egybe nem csengéséből annak helyességére vagy helytelenségére következtessünk. Az organizmusban valamilyen módon keletkező szabályszerűségnek ez az összehasonlítása egy másikkal, amely a külvilágban uralkodik, valószínűleg a legfontosabb olyan módszer, amelynek a segítségével az élő organizmus egyáltalán ismerethez juthat. Karl Popper és Donald Campball a pattern matching nevet adta e fogalomnak, azonban mindkét szó ellenáll a pontos fordításnak… Az ismeretszerzésnek ez a legegyszerűbb formája valósul meg, elvileg azonos módon, már az életfolyamatok legalsó szintjén.” (L. Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne VIII. A dogmák ereje.)
[4] L. minderre Lányi András „együttéléstanának” — főleg G. H. Mead és Bertalanffy gondolataira támaszkodó — bevezetését a Liget 1995/8. számában.
[5] Nem a szójáték kedvéért jegyzem meg, de mindez éppen a szimbolistáknál érkezett zenitjére (Templom a Természet, élő oszlopai… stb.)
[6] Dereck Bickerton nagyhatású elméletében maga a nyelv is emlékezeti mechanizmus. L. pl. Lan- guage and species (Chicago, University Press, 1990.)
[7] Kardos Lajos: Az állati emlékezet (Akadémiai, Budapest, 1988.)
[8] A látás és hallás dominanciája elsöprő túlsúlyuk ellenére is csak látszólagos. A páratlanul érdekes vak-süket-néma-vizsgálatok látványosan megerősítették, hogy az ősi információs funkciók (a térbeli helyzetváltozás érzékelése, az érintéses érzékelés [kinesztézis], a belső állapot érzékelése [pl. éhségérzet], ill. a szaglás és ízlés alkotják azt a fundamentumot, amelyre építve megfelelő kommunkációs-közösségi térben akár a látó- és hallóképesség egyidejű hiányában is ép személyiség, alkotóképes emberi lény válhat). A cselekvés hatékonyságához szükséges érzékszervi aktivitás túlnyomó többségét (szinte minden becslés szerint együttesen több mint 90%-át) persze a látás és a hallás teszi ki, ám az érzékszervi információ funkciójából, feldolgozottsági fokából és ,.prioritási” sorrendjéből kiindulva azonnal viszonylagossá válik a túlsúly.
[9] ,,A környezetváltozás az egyének civilizációs változását pozitív irányba módosíthatja… Az emberen kívül nincs semmiféle olyan termelési tényező, aminek a hatékonysága 1:50 arányban függne a felhasználás helyétől és körülményeitől…” L. Kopátsy Sándor: ’A civilizációs örökség megnövekedett jelentősége’. In: Trendek magyar módra OMIKK, 1989. 94—105. o. Megismeréstörténeti szempontból új szakaszt az a periódus jelent, amikor a „környezetet” egyre inkább a különböző emberi közösségek jelentik egymásnak. Amikor viszonylag kis földrajzi területen sok ember zsúfolódik össze, a „természeti” környezet arányaiban egyre kevésbé meghatározó: „a prekolumbiánus Amerikában csak ott kezdődött civilizáció fejlődni, ahol a földrajzi körülmények kis területre kényszerítették a közösségeket…” (Vekerdi László: ’A prehistória aktualitása’. In: Befejezetlen jelen. Magvető, Bp. 1971). Egésztísük ki ezt mindavval, amit Daniel Stanley (Smithsonian Intézet) állít — ti. hogy a nagy ókori folyam menti civilizációk az időjárásváltozásnak köszönhetik létrejöttüket — s előttünk áll a modell, amely a két szempontot ötvözi a belső esélyt aktualizáló külső lehetőséggel.
[10] Hoppál Mihály és Niedermüller Péter Társadalmi értékrend és szimbolikus kommunikáció c. írásukban (Uők. szerk.: Jelképek — kommunikáció — társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből TK Bp„ 1983. 258—278. o.) Sperbert idézik, aki szerint az ingerek (észlelések) racionális feldolgozása nem igényel semmiféle előzetes szimbolikus feldolgozást. (A szimbolizáció)… akkor lép előtérbe, amikor 1. a beérkező információ a már tudott dolgokat erősen megkérdőjelezi; 2. az intellektuális éberség foka alacsony (álom, félálom).
[11] Anette Laming véleményét Vekerdi László idézi (A „történelem előtti idők” művészete. U. o.)
[12] Fél hektáros területen felfedezett 60 tárgy közül egy kísérleti majom két nap múlva egyetlen egynek a hiányát is észrevette. (L. Csányi Vilmos előadását a MÁFI Filozófiai Vitakörének 1992. nyári konferenciáján).
[13] A téma részletesen dokumentált feldolgozása J. Hornell érdeme (The role of Birds in Early Navigation Antiquity XX. 1946).
[14] Atlantisz. Gondolat, Bp. 1963.
[15] Surányi Dezső: A mangó (Élet és Tudomány, 1993/7. 210. o.).
kép | Ross Faircloth, lensculture.com