Levendel Júlia

„KÖSZÖNÖM, ABBU NEM KÉREK!”

1992 tavasz

„KÖSZÖNÖM, ABBU NEM KÉREK!”

Thomas Mann regényének elején az öreg Buddenbrook vacsorát ad, amelyre a családtagokon kívül néhány régi barát is hivatalos: a háziorvos, a költő, a tiszteletes, a műértő alkusz, a szenátor, a borkereskedő; és a sokfogásos, pompás étkezés, a derűs csevej, anekdotázás közben a 18. századi eszményeknek és öltözködésnek hódoló házigazda egyszeriben olyan dühbe jön, hogy tájszólásban önti ki mérgét. A fia ugyanis Lajos Fülöp rendszerét dicséri, amely — úgymond — „barátságos és pártfogói” ,,a kor praktikus ideáljaihoz és érdekeihez”. Az idős kereskedő, aki vagyonát nem éppen széplelkű, finnyás módon halmozta, most hevesen tiltakozik: „Praktikus ideálok… köszönöm, abbu nem kérek! Ismerem: gombamódra tenyészik a sok ipari, technikai meg kereskedelmi iskola, s a gimnáziumból meg a klasszikus műveltségből egyszerre butaság lesz, és az egész világnak egyébre sincs gondja, mint bányákra… és iparra… és pénzszerzésre… Mindez derék, nagyon is derék! Hanem másfelől, ha soká így tart, egy kicsikét butító, nemde?”

az ideálok hiánya

Milyen szerencsés az öreg Buddenbrook! Nem csupán azért, mert szerettei és ő magas támlájú, nehéz székeken ülnek, nehéz ezüstkéssel-villával nehéz, jó ételeket esznek, nehéz, jó borokat isznak hozzá, és kimondják, ami a szívüket nyomja – szóval nem csupán klasszikus polgári életformája miatt, s nem is csak azért, mert vannak ideáljai, és ezeket még harmóniában hordozza magában; én mindenekelőtt azért tartom szerencsésnek, mert a fiával, az örökösével vitázik, és meg sem érinti a reménytelen idegenség érzete. Ragyogóan megsejt valamit a jövendő torzulásból, csakhogy ez itt még inkább másnak tűnik, még nem fenyegetés, nem válság; a kérdőmondatban, hogy „egy kicsikét butító, nemde?”, legfeljebb tovasuhanó árnyék a rosszérzés. Szerencsés az öreg Buddenbrook, mert valójában Jean fiától is távoliak a praktikus ideálok, és még távolibb az ideálok hiánya.

De lehet-e egyáltalán ideáloktól mentes korszak? Talán nem. Az ideálok azonban a felismerhetetlenségig deformálhatók, ócskíthatók – rád vigyorognak a tévé képernyőjéről, hogy borzadj vagy gőgösen fordulj el; és ha már romantikus romnak látod az ideál-maradványokat, a makacs kis ideál-csírákat, posztmodern vagy: józan és kiábrándult, már a kiábrándultságból is kiábrándult – de egy kicsikét ez is butító, nemde?

A Modern ebben a le- és fölszámolós világáramlatokkal huzatosított korszakban, úgy látszik, csakugyan a múlté, végképp és teljesen elvetni való, s hogy helyette nincs más, illetve, hogy ami van, az nem tudja, nem is akarja megnevezni magát, nos, ez azért elég beszédes önmeghatározás. Ha a ,,poszt” prepozícióval beéri korszakunk, az legkevésbé sem a szerénység jele – ó, nem. Ez a sutaság, amely közben a „szellemes” jelzőre ácsingózik, rettenetes lepusztultság tünete.

A Modern kornak tehát befellegzett. S hogy korszerűek, vagyis már kellően posztmodernek legyünk, vagy annak látszódjunk (ha a kettő esetleg nem ugyanaz), siessünk kijelentésünket egy hanyag, ám intelligens vállrándítással kísérni, hogy ez persze nem olyan nagy újság, a Modern kornak már az első világháború kitörésekor befellegzett, de hosszú agóniája mérhetetlenül kártékony. Itt van hát kiterítve a Modern – örülhetünk, hogy ettől is megszabadulunk, meg eszelős követelőzéseitől, céltalan lendületétől, kételkedő lelkesültségétől. Örülhetünk, ha akarnokságának írmagja sem lesz már. Örülhetünk. Kinek jutna eszébe temetés helyett dicsérni a halottat?!

 

Most, a nagy átértékelések idején – ezt minden korban szeretjük az igazság és tisztánlátás beköszöntésének nevezni – könnyűszerrel bizonyítható, hogy a Modern felelős az elmúlt kétszáz év szörnyűségeiért, totális államhatalmak kialakulásáért éppúgy, mint a környezet pusztításáért. A Modern embereszménye, a folyvást tudni, tenni törő, önmegváltásért buzgó teremtmény, a tökéletesedésért rajongó, büszke hős mire jutott? Ha testet öltene, meghalna a lelkifurdalástól. Ez a Modern ember Széchenyi önvádjainak, Rimbaud menekülésének és Ady önpusztításának pátoszát is vágyódva idézhetné, s csak zuhognának, egyre zuhognának az elrontott, kifordult, balul elsült dolgok; ez a szerencsétlen Modern ember pedig annyit sem tudna kinyögni, hogy nem ő tehet róla, nem így akarta. Pontosabban: éppen ezt nem mondaná, és én ezért vonzódom hozzá ódivatúan, ezért vélem magamban is felfedezni a Modern jegyeit – méghozzá modern, vagyis forradalmi és sohasem konzervatív vagy nosztalgikus szerepjátszással.

El kell mondani tehát helyette, hogy csakugyan nem így képzelte, nem ezt sóvárogta, sőt: hogy nem tehet róla – bár az illetékesség tudatától illetlenség volna megfosztani. Az eszméket fel- és kihasználók gaztettei nem semmisíthetik meg az eszméket. A Modern transzparense alatt játszódó rémtörténetek elítélendők – mindig, most is a rémtörténetek! –, de a transzparensre mázolt fogalmak védtelenségét, plakát-magányát nem szabad feledni. Nekem pedig úgy tűnik föl, hogy a posztmodern első számú öncsonkítása az eszmék elvetése. Nem az ilyen vagy olyan eszméé, hanem az eszméket és eszményeket teremtő, azokért lelkesedő, küzdő ember magatartásának elutasítása ez.

az ürességnek odalökve

A posztmodern mintha egyetlen ideának kegyelmezne, s ez a szabadság; de éppen a szabadság fogalma igényli leginkább a „szövegkörnyezetet”, a szabadság csak a többi ideával kapcsolatban, kötöttségeivel értelmes, tartalmas. Az ürességnek odalökve a szabadságeszme úgy működik, mint a rák: pusztítva burjánzik a lélekben, elterpeszkedik, felfalja a teret; halált és ürességet teremt. Egyenlőség és testvériség nélkül például a szabadság is hazug frázissá, legfeljebb gátlástalansággá lesz. Felszámolja önmagát.

Csakhogy – visszakanyarodva feltételezésemhez – az ember mégsem nélkülözheti egészen az eszméket és eszményeket. Mintha többek között ezek tennék emberré. Szüksége van a lelki tápra, a szakralitásra, hiszen a végtelen iránti érzéke valahogyan csak megmutatkozik. Gyanútlanul fogyasztja hát a műtápot, az intézményekben előállított pirula-vágyakat, a tudományos eszközökkel ellenőrzött pótideálokat. A légmentes fóliacsomagoláson meg – a minőséget szavatoló márkajelzés mellett – ott a szabadság szalagocskája is: nem kötelező ezt fogyasztani. Választhatsz másik intézményben készült, más tudományos módszerrel vizsgált, más színű-márkájú termékből is – vagy kiléphetsz a világűrbe. Ma már semmi sem lehetetlen. S az ugyanolyan kínálata annyira bőséges, hogy ha semmi se tetszik, valóban kérdéses: életre való vagy-e. Bár a gazdag termelés erre is gondol: ellátnak a deviánsoknak szánt lelki áruval is. Ez a szabadsággal kérkedő, hanyagságot mímelő, toleranciát emlegető korszak ­– talán az elfogadott semmilyensége miatt – a legkizárólagosabb-diktatórikusabb. Kéjjel mutatja neked, mennyiféle életút lehetséges: a stadionban térítő, áldást osztó prófétától a gazdaságot fellendítő vállalkozóig, a programszerűen taszító, gusztustalan műveket alkotó-árusító művésztől a heti robot múltán kiskertjébe menekülő iparosig, hivatalnokig – de mindez riasztóan hasonlít egymásra, mert a szereplők ugyanannak a darálónak alkatrészei, működtetői. Van-e valódi szabadulás ebből, vagy a kitörési kísérletek is a darálót hajtják, színesítik életét, és mondani lehet, mutatni: itt minden elfér, aki nem akar, az is elfér, a nemakarása is elfér.

 

A legkelendőbb műtáp, a legvarázsosabb-vonzóbb ideál a siker. A siker pedig ahhoz szegődik, arra mosolyog, akinek szerencséje van. Siker és Szerencse olyan kivilágított csillagok, amelyek nem feltételezik az individuum erőfeszítését, erkölcsét, értelmét – voltaképpen semmit sem feltételeznek, nem kívánnak az embertől, legfeljebb lökdösik, hogy elhiggye: őrajta nem múlik semmi. Az „egyszer hopp, máskor kopp” jelenségeivel nincs mit kezdeni, csak kívánni lehet, hogy jöjjön és minél tovább tartson a „hopp”. Nicolai Hartmann, ez a megrögzött Modern gondolkodó, aki úgy vélte, hogy a világban nincs eleve adott értelem, de az ember nagy lehetősége, hogy értelmet vigyen az egyébként értelem nélküli világba – Hartmann is, a többi terhes, követelőző idea-kertésszel együtt, leltárba vett emlék talán; vajon tud-e bárkit is lázítani, s ha igen, ha mégis, mi lesz itt a lázadóval?

Megyek a Deák Ferenc utcában a metróállomás felé; a Probaby bolt kirakatában neonszínű, Walt Disney-utánzatú gyerekholmik; az egy éve felszámolt könyvesboltok üvegein most is csomagolópapír – halottak; és a sarkon, az egykori NDK Centrum helyén létesített autószalon előtt óriási csődület. Nem a szokásos, mindennapi tolongás, árus-bőség, zsibvásár ez, az ámuldozós tömeg egy metálzöld autócsodát vesz körül, az imént hozták ki, mindene csillog-villog, aranyborjúnak is alkalmas. Ifjú tulajdonosa bőrszerelésben áll mellette, csak icipicit, mintha fotózáshoz tartaná magát, aztán mutatványosan beül, most indít, szétrebbenti bámulóit, elégedetten mosolyog. Körben az üdvözült arcokon még ott a jelenés lenyomata, irigység és sóvárgás elegye, és a hit, hogy szerencséje akárkinek lehet. A kövér trikóárus, a foszló pulóveres könyvárus, a cigarettát, zoknit, lengyel törölközőt és erdélyi szőttest árusítók, a hittérítők és az üzletkötők, diákok és koldusok tapadnak a lassan gördülő kocsihoz. Nem kérdéses, hogy szerencséje akárkinek lehet – de lesz-e?

ez is butító

Október 23-án az ünnepi híradóban lelkesen mondja a hírkészítő: ,,egykor halálra ítélték, ma a legmagasabb kormánykitüntetések egyikét vehette át.” És látható a Parlament, a szőnyeges folyosó, a nagy terem, ünneplőbe öltözött emberek, diadallal, hogy íme, itt a ,,hopp”, megvan, Szerencse és Siker, ha úgy alakul, megjelennek, az embernek nincs más dolga, csak türelmesen vár, így lesz parlamenti díszletekkel, magas rangú állami vezetőkkel, televízióval szentesített az ideológia-mentességet sugalmazó ideológia, így érvényesül a posztmodern életgyakorlat – egy kicsikét ez is butító.

Siker és Szerencse mindig látványos. Az az ember sikeres, akiről sokat beszélnek, aki a médiában sűrűn szerepel. Sikeres akkor is, ha a közvéleménykutatások adatai szerint kicsi a népszerűsége, ha neve hallatára gúnyos mosolyra húzódnak a szájak; sikeres akkor is, ha pojácának, fölfújt hólyagnak, demagógnak bélyegzik, a Siker ugyanis mennyiségi jelzés, független a minőségtől. Ha valaki villanásnyira látható a televízióban, ha nevét kinyomtatják újságban, számíthat a gratulációkra, s nagyjából mindegy, hogy milyen ügyben, minőségben idéztetik. A néma tömeg, azok, akik nem jutnak soha nyilvánossághoz, akik még egy nyilvános vetélkedőn vagy a kandi kamera előtt sem szólalhatnak meg – ez a kitaszított és szenvedő sokaság a posztmodern poklának lakossága. És valóban: tudományos értekezésben és politikai szónoklatban lakosságként emlegetik. A lakossággá lefokozott emberek pedig ámuldoznak az eléjük gurított autón, és elhiszik, hogy a történelem úgy zakatol, mint a Vidám Park hullámvasútja. A társadalom elit rétege és a normálisan alkalmazkodók elfogadják a Siker-uralmat, méghozzá olyan könyörtelenül, feltétel nélkül alkalmazkodnak – s ugyanakkor olyan laza mozdulattal –, hogy kétséges, megtűrik-e, egyáltalán hagynak-e módot elhárítani ezt a szolgai létet. Nem mész el egy reprezentatív, fogadásos szimpozionra, mert úgy gondolod, ezeken a rendezvényeken semmi érdemleges nem történik, és nem szereted a reprezentációt, az áltörténéseket, a fontoskodást, illegést és műmosolyt — szóval: nem. De a napilap, amelyik sorozatot szentel az eseménynek, megszólaltat néhány meghívottat, így megkeres egy újságíró: nyilatkozz!, s te félszegen kitérnél: alkalmatlan vagy, hisz nem is mész el. Á! tehát nem, mondja lelkendezve, szóval nem, vagyis bojkottálod az egészet, s már látod, fölöttébb alkalmas vagy, szenzáció-alany így is. Bojkottálni ezt a nagyszabású rendezvényt, amelyre összesereglik mindenki, akiről úgy vélik (kik?), hogy számít a szakmában és a szakmán kívül – nos, ez érdekesebb, mint egy átlagos részvétel. Tudod, hogy ízlésed szerint nem térhetsz ki. Magyarázol. Már kéred: ne tulajdonítson jelentőséget a távolmaradásodnak – és közben szégyenkezel, mert persze, hogy van jelentősége, de mondod: nem mész el, mert nincs kedved. Ilyen azonban nincs. Kedvük az individuumoknak lehet, ők engedhetik meg maguknak a szabadság és függetlenség luxusát, csakhogy az individuumokkal nem kell számolni. Manapság ugyan – a demokráciában – nem tiltják, nem büntetik őket – úgy iktatja ki az államgépezet, a posztmodern intézményi rendszer a személyiséget, hogy az egyedi vágyaitól, akaratától megfosztott emberre individuum-maszkot ragaszt. A behunyt szemre nyitott szemet. Mintha a látónál is jobban látna. A posztmodern kulcsszava a mintha. Logikus következmény, hiszen a mindenfajta eszménytől szabaduló végül is a világnézetétől, a milyenségétől válik meg, s azt a tapasztalatát, hogy a jelenségek, az események, a kapcsolatok, emberek és történések sokféleképpen, olykor valóban homlokegyenest másnak látszanak, hogy nehéz az eligazodás, mert minden csalóka, illékony, színváltó, és korunkban az általános bizonytalanság az elviselhetetlenségig nőtt – nos, ezt a tapasztalatot a posztmodern embere nem köti össze azzal a megmaradt lehetőségével, hogy mégiscsak válasszon, ítéljen, s így befolyásolja a világ alakulását. A mintha, az állandósított feltételes mód lemondás a karakteres véleményformálásról – végső soron az individuális létezésről. A jellegzetes posztmodern töredékek nem a nagy küzdelmekbe belebukó, de éppen mert küzdő, törekvő, hát tragikus modern hős művei. Nem Michelangelo fragmentumai, amelyek számomra az elkészült szobroknál is megrendítőbbek, nem a Vörös és fehér, amelynek egyes fejezeteit Stendhal nem tudta megírni, mert túl „száraz”-nak érezte magát. A posztmodern töredék mögött nincs nagyszabású küzdelem, mert nincs eszme, vágy, szenvedély. A töredék, amelyik csak azért töredék, hogy önnön megjelenésével mutassa a világ töredezettségét, szétesettségét, és nélkülözi a művész ideáit – felszámolja önmagát, nem műalkotás többé.

 

Az eszmék helyét elfoglaló praktikus megfelelés-igény, a Sikerrel és Szerencsével mért életminőség – ezt roppant könnyű belátni – érzelmi sivárságot terjeszt. A hitet helyettesítő vallás, az erkölcsöt pótló jog, az egészséget felváltó életmód-javallatok karöltve a kemikáliák uralmával, a mester–tanítvány kapcsolatot kiszorító oktatási intézmények és szervezetek darálása – mindez nemcsak butító, egyidejűleg közönybe, érzelmi retardáltságba is taszít. Ahol az erotic show és az intim center szolgáltatásait összetévesztik a szerelemmel, ahol a kultúraterjesztést mindeneket felülmúlva a horror és a pornó kínálata jelenti, talán nem is az a legriasztóbb, hogy ezek a jelenségek vannak, hanem hogy nincs olyan értelmiségi réteg, amely vállalkozna a differenciálásra és hatékonyan tiltakozna a minőségi jelzések hiánya, az eszmék és eszmények zúzdásítása ellen. A posztmodern értelmiségi mintha észre sem venné, mennyire kiszolgáltatott a butításnak; szabadságában tetszelegve nem látja nyomorult függőségét: hogy Siker és Szerencse csápjai közé dobta magát.

érzelmi tompulás

A posztmodern erkölcstelen bújócskája, az így és úgy is értelmezhető szövegek, a látványos csomagolás-technikák, amelyek oly káprázatosak, szellemesek, szakmailag annyira elbűvölőek lehetnek, hogy az ember jó ideig észre sem veszi: már majdnem csupa héj és rutin a termék, csak a zötykölődéshez alkalmazkodó mentális és érzelmi tompuláson is áttörő kielégítetlenség gomolyog benne. A posztmodern művészet nem fáj – hiszen a katarzist ügyesen kiküszöböli –, de nem is segít élni. Konstruktivitás-ellenessége látszólag erőszakmentes, csakhogy a kapcsolat, a másik emberhez odahajló mozdulat igénye is eltűnik ezzel együtt; a szeretet, az érdeklődés, a törődés ugyanis valamelyest erőszakos: kétségtelen, ilyenkor egy individuum egy másik individuum körébe hatol. A posztmodern, elvetve a Modern korában lejáratódott, kificamodott és eltorzult ideákat, fő törekvésének a lebontást tartja, olyannyira, hogy ezt a megállapítást, amelyben például ,,fő törekvés” szerepel, s egyáltalán: egyértelmű állítást tartalmaz, ugyancsak eltolná. A tagadást, a Modern lázadásait, ahogyan a nagy megvilágosodásokat, pálfordulásokat, a szellemi forradalmakat is, használaton kívül helyezte. Hisz éppen az a leginkább demoralizáló és butító, hogy nincs semmi, amit tagadhatnál — amiért érdemes volna erőlködni —, hogy a valamit, akár pozitív, akár negatív előjelű, de Valamilyen Valamit eltünteti a posztmodern, elnyeleti a Mindennel. És döbbenten láthatod, hogy a Minden és a Semmi milyen könnyen felcserélhető.

A posztmodern legrémületesebb tulajdonsága (bár „tulajdonságról” szólni is avítt), amit a Modernben nevelkedett ember talán a legnehezebben visel, hogy távlattalan. Persze, messze kerültünk már attól a boldog bizodalomtól, amellyel a 18. században élők tekintettek a jövőbe, ahogyan sóvárogták eszméik testesülését, ahogy reményeikkel dédelgették a „maradékot”, az eztán születőket. De a 19. századot, és még a 20. század elejét is áthatotta a hit, hogy a szaporodó válságok, az emberfaj lehetetlensége, a mindig, mindenben visszájára forduló, szörny-valósággá változó ábrándok ellenére van előre. Van haladás, van szellemi fejlődés. Az eszmék elrablása ettől is megfoszt. Vörösmarty ma nem írhatná, hogy „Nincsen remény, nincsen remény” – mert bár valóban nincsen, a felismerés, a kétségbeesés, a fájdalmon átsugárzó „mégis”, „talán”, a „bárcsak” és az „akarom, hogy legyen” sincs. A szenvedő-vívódó Modernben rengeteg utópia, negatív utópia született. Lehetett találgatni, mi lesz száz év múlva, hogy fest a Föld egy-két emberöltő után, lehetett kalandozni a jövőben. A posztmodern – miután sem a vágynak, sem a képzeletnek, sem a haladás-eszmének, egyszóval: az individuumnak nem hagy teret – nem is kínálhat jövőképet. A múlt legjobb esetben (a fejlett, civilizált társadalmakban látható) múzeumi darabokban, korrekt leltári lapocskával ellátva kerül az ember elé, a jelenbe préselődik hát minden, de a carpe diem felkavaró gyönyörűsége nélkül, hisz tudjuk, „a legszebb pillanat” megragadása is csak előre-hátra távlatban lehetséges.

Hanem akkor kik, és milyen jövőt terveznek – mégis?

kép | Mihail Larionov festményei