Centauri

KŐRISBOGÁRPOR

2009 február

KŐRISBOGÁRPOR

Amint szomjazó karaván bandukol egy szaharai ária dallamára, és vele egy magányosan dudorászó mór, aki hét éve látja maga előtt a távolban vibráló oázis datolyapálmáit, azt a ligetet, azt a kútkávát, azokat a ringatózó körvonalakat, amit imbolygó tevéivel elérni akar, épp így haladok harminchárom éven át a száműzött nő titkos szíve felé, és épp azt hiszem, amit a délibábban rekedt, derék vándor, ha megáll egy pillanatra, majd a szeméig húzva kaftánját, továbbhalad, akár egy lassan lépdelő indigókék gólya.

Eltévedtem vagy megtévedtem.

a hosszú homokredők atomjai

Bárhogy is, már bizonyos, hogy sosem érek oda: elnyel a szomjazó homok, átsöpör fölöttem és végül maga alá temet ez a vágy; szép tevéim elkóborolnak, csontjaim szétmásznak a szélrózsa minden irányába, sziklaszilárd szándékaim elporladnak, és a hosszú homokredők atomjai lesznek, gondolom. Ám a tuniszi sós mocsarak kócsaglábaitól az Elefántcsontpart atlanti fövenyéig húzódó sivatagi hátság meggondolja magát, és úgy dönt: mégsem kellek neki, hisz nyugszik őbenne már épp elég csont, jobbak is mint az enyém, erősebbek és fehérebbek: robosztus beduinok, öreg tevehajcsárok, oroszlánok, gepárdok, és gazellák csontjai; tehát, amikor a psziché Afrikája elereszt, és makacsságom a kiszáradt Csád-tó hófehér medrén is átvisz, mégis rátalálok a száműzött nő titkos szívére, pontosabban arra, akiben a világ elől elrejtett titkos szív dobog – és csak remélem, hogy a fantázia Szaharája lelkem mórját is oázishoz vezeti egyszer; mert a titkos szívig elérni olyan út, amelynek nem lehet ára még egy képzelt mór szomorú halála sem; a titkos szív ugyanis épp abban a mellkasban dobog, ahol azok is élnek és repülnek, akik sosem éltek, és szárnyalni sem tudtak soha; ahol azok is feltámadnak, akik meg sem haltak. Abban a mellkasban, amely azt a szívszerű Grált őrzi, folytonos feltámadás zajlik, s még ha nem is szül minden nap új gyermeket, az állapota mégis mindig, minden reggel, minden este, minden napon: áldott. Ha pedig beteg? – nincsen annál nagyobb rontás. A magamfajta rémülten ül az ágy rámpáján, míg a benne szakadatlan vándorúton járó, szél cibálta mór, a fáradtan veszteglő tevék mellett térdepelve, a meg nem talált, áhított nő Mekkája felé fordul, és szőnyeg helyett keserű, átokhangú imára, az arabosan forró, félőrült homokra borul. 

Steve Corey, flickr.com

A létezők kellős közepén élünk aztán, amikor átlépek a harminchármon, és rátalálok mégis; itt élünk, alighanem az egyetlen nem létező udvar házában – ő meg én. Ám alig foglaljuk el ezt a házat, gyötrő fáradtság tör rá; szomorúan lóg, mint az elsodort lobogó, az ágakon a lomb; megáll a közeli patak, és a kandalló fölötti óninga; a meder kövein feltorlódik a víz, és úgy tornyosul, akár a gát, amin nem tud már átfolyni az erdő, a falióra mutatói közé pedig hálót sző a pók. Azt kéri:

– Hozz nekem kőrisbogárport.      

Sok effélét kért korábban is, abban a rövid időben, amit együtt töltöttünk a megtalálása óta; sok olyat, amit nem hittem; sok olyat, amit addig nem találtam, de nem ez, nem a megszokás az oka, hogy meg sem lepődöm. Kőrisbogárpor? – ilyenről még nem hallottam. De ha mégis, akkor se tudnám, mi az, és mire való. S ha tudnám is, mire való és mi az, akkor sem hinnék benne, ám ha a titkos szívtől jön a kérés, nem kell benne hinnem, nem kell értenem és tudnom, mi és mire való, csak mennem kell, ahogy harminchárom évig felé is mentem, ahogy most is ott vándorol az én Belső-Szaharámban a nálam kevésbé szerencsés, tikkadt és bolond, egyedülálló mór.

megszerzem, de hol?

Bármire van szüksége, csak egy kérdés marad: megszerzem, hiszek benne vagy sem, használ vagy nem, megszerzem, de hol? És talán mert sosem teszem fel azokat a kérdéseket, amelyek a miértre, a hogyanra, a mikéntre vonatkoznak, talán hálából, talán bölcsességtől vezetve, erre az egyre mindig megadja a választ; akkor is, ha nem kérdezem. Igen, azért, mert úgy vagyunk mi együtt, hogyha azt kéri, fessem be az eget, akkor nem azt kérdezem, hogyan, hanem csak annyit: milyen színűre?

Gyorsan hűl a teste, és azon morfondírozik: ha egyszer a bőre lehűl, míg a testében megállíthatatlanul terjed a láz, akkor mi történik majd a halálakor? Belül kihűl, míg a bőre felforr? Elparázslik három pillanat alatt?

Aztán úgy érezi, hogy eltörik a csuklója, és kéri: fogjam meg erősen. Megragadom, de nem tudom, mit jelent: erősen. Minden erőmből? De hisz akkor valóban eltörik. Végül csak tartom, ahogy Mózes karját tarthatták annak idején, hogy a harc állása az új hazát kereső népnek kedvezzen, és épp csak annyira, amint a csukló gyöngesége engedi – és az erőtlenül csordogáló vér. Hüvelykemmel érzem a pulzusát, a csuklója valóban egyre fagyosabb, és úgy érzem, ha ez a pillanat, a titkos szív halálának pillanata, kibírnám azt is, tartanám, míg csak élet marad benne, míg csak kering benne a lét emléke; úgy érzem, ha meghalna, én halhatatlanná tehetném; és ahogy benne minden folytonos feltámadásban áll, az is, ami meg sem halt még, úgy nekem is hatalmamban áll feltámasztani őt, időben – jóval a halála előtt. Most.  

– Ha átmész a fészeren, a hátsó ajtó küszöbe alatt találsz egy rég halott kőrisbogarat. Azt törd össze, és hozd ide nekem, attól meggyógyulok.

Az ő hidege szalad végig ekkor a bőrömön.

YGD, flickr.com

Fogom még a kezét, mintha törött árbocot tartanék, és a tenyere az elmúlás előtti pillanatban, a vihar előtti csöndbe kifeszített, hófehér orrvitorla volna, a teste pedig elárvult hajó. Aztán veszem a kabátot, a tűzhely mellől a gyufásdobozt, felhúzom a bakancsot, és kezemben a tűzvörös viharlámpával, a kamrán át a fészerbe megyek. Lehúzva a fejem, óvatosan kerülgetem a mennyezetről lógó levendulacsokrokat, ünnepi piroslással csillognak a lekvárosüvegek, meleg és száraz a levegő, a talpam alatt megroppan itt-ott az öreg hajópalló, s elborít a vargánya illata. A hátsóbejárathoz érve lejjebb engedem a lámpát, hogy jól lássam majd a küszöböt. Este van, éjfél körül jár az idő, alig néhány perce telt be a Hold, épp azelőtt, hogy kőrisbogárport kért a fájdalmára, és a közelgő halál ellen, ezért az ajtó túloldalán, a vakító fény mellbe vág. Néhány pillanatra megfeledkezem a küszöbről, és a résbe szorult kőrisbogárról; kilépek az udvarra, lerakom a lámpát, és behunyom a szemem; talán egy percre maradok így, míg a szemhéjakon át megszokhatom az erős, egynemű és kérlelhetetlen fényt.

kútmély csönd

A házat amúgy erdő veszi körbe; olyan erdő, amiben szárítani való gombát szedhetünk, a vaddisznók túrásaiból néha szarvasgombát is, a hegyoldal tisztásain meg fekete áfonyát, a csarabosban, ott ahol tavasszal a nyírfajd dürög, ősszel pedig édes bogyókat csipeget, hisz ősz van, majdnem nyár még, ám amikor a fészer hátsó ajtaján kilépek, át a kőrisbogaras küszöbön, rideg és kemény tél fogad: kútmély csönd és a hó vadsága.

A közeli tölgyerdőnek, és a távoli hegy fenyvesének pedig nyoma sincs. Ráadásul nem a Hold fénye tükröződik a havon, hanem a Nap vet szikrákat mindenütt. A titkos szív váratlan megbetegedése, haldoklása is valószínűtlennek tűnik, annyira rémisztőnek, hogy félni sincs erőm, és most zsibbadásig srófolt ostobasággal, ámulva és bámulva állok itt, azzal a gondolattal, hogy a ház másik oldalán, a verandánál talán még mindig tart az ősz. És az erdő is áll? És a Hold is telik? És mielőtt feltehetném a kérdést: miként lehetséges, hogy a titkos szívbe – mint a kétely – fájdalom vegye be magát, hogyan lehetséges, hogy a nő megbetegszik, áldottságát a halál ígérete túrja ki, amikor végre, az életút felénél megtalálom, hogyan válhat lehetségessé itt, a fészer túloldalán a Hold, az ősz és a tölgyerdő totális, maradéktalan hiánya, szóval, mielőtt minderre rákérdeznék, ahogy végignézek a vakító, január végi sztyeppén, ahol csak néhány kóró zörgő szára kandikál ki a hóból, ahol sármány se röppen, mielőtt újra felvehetném a viharlámpát, mielőtt megkereshetném a korhadt küszöb hézagjában a rég halott kőrisbogarat, feltámad a szél, az arcom lefagy, könny szökken a szemembe, és a fészerajtó becsapódik.

Hiába kapok a kilincs után, már nem érem el, s valamiként tisztán érzem: ez hiba. Lassú vagyok. Tudnom kellett volna valahonnan, hogy az ajtó becsukódik, de én nem hagyhatom. Mert nem nyílik többé. A finom porhó egy szempillantás alatt lábra kel, magasan és sűrűn száll, nem látok az orromig sem, fogom a jeges kilincset, nyitogatom az ajtót, de az, amilyen könnyen engedett ki, épp olyan makacsul tartja magát. Sebaj, gondolom, megkerülöm a fészert, mert az ajtó nyilván beszorult, megkerülöm a házat is, épp ahogy a mór kerülgeti a vágyaktól elvágó dűnét; előre megyek, a ház ajtaján menekülök vissza, és elújságolom, hogy odakint váratlanul télbe fordult a hosszú ősz, nem is akármilyen télbe, sőt, eltűnt az ezeréves tölgyerdő, abban a két órában tűnt el, ágcsonkjaival, odvaival, madaraival együtt, amit a házban töltöttünk. Mi több, eltűnt az éj is, és fényes, téli nappal lett belőle; és a Hold is eltűnt, és hidegen ragyogó, alacsonyan delelő, a horizont felett fáradtan függeszkedő, sápadt Nap ült a helyébe. Igen, megkerülöm a fészert, és a ház ajtaján megyek vissza, és ha mindezt elújságoltam, ismét áthaladok a kamrán, a kamraajtón át belépek a fészerbe, és belülről ismét kinyitom azt az ajtót, amelynek küszöbe alatt a rég halott kőrisbogár teteme hever.

Veszettül kavarog a hó; úgy tűnik, a préri minden hópelyhe csakis a fejemnél – mint rajzó méhek a lakatlan kas körül.

Pekka Nikrus, flickr.com

Ám hiába kerülgetem az ajtót, nem találok mögötte semmit; nem tapintok falat, ablakot, és amikor a szél csillapodik, a hópelyhek rajzása elül, látom is: nincs immár ott semmi, se fészer, se kamra, se ház, és annak ablaka, ajtaja, verandája, semmi sincs ott, csak egy behavazott ajtótok, abban meg a fészerajtó, ami beszorult, és ami – úgy tűnik – nem vezet többé sehová. Ahogy eltűnt az ősz, és tél lett belőle, eltűnt a sötét éj, és fényes nappallá vált, amint a langyos Hold rideg Nappá nőtt, amint belső-sivatagom mórja és karavánja elől minduntalan eltűnik a távoli oázis, úgy eltűnt a fészer, a fészerhez épített kamra, és a kamra folytatása, a régi és kedves rönkház, s velük együtt eltűnt, vagy máshová került a titkos szív is, betegem szíve, aki miatt a kőrisbogarat keresem.

Higgadt maradok, s nem gondolom, hogy mindez csak álom. Bármilyen valószínűtlen, úgy tűnik mégis, olyan nap ez, amikor minden mássá lesz, minden átalakul, igazán ritkán, de megeshet ez, miért ne, nincs ezzel semmi baj. Talán ez magyarázza, hogy a titkos szív – akiért harminchárom évet vándoroltam – épp ma lett beteg; az a szív is átalakul, talán az enyém is, igen, mert miért is nem esem kétségbe, miért nem gondolom, hogy ez álom lehet, más semmiképp; miért is nem számolok azzal, hogy mindent, ami eddig volt, mindent álmodtam csak; s az ajtó, ebben a hirtelen támadt télben, ebben a kopár, inaktív térben, nem ajtó már, csak festmény nélküli keret, s mint ilyen, legjobb esetben is csak egy rémálom ajtaja lehet. Ha nyílna is, nem nyílna semmire: egyik oldala olyan, mint a másik; egyik oldalán állni épp olyan, mint állni a másikon.

merről van kívülről

Végül is mit foglalkozom most azzal, ajtó-e még? Ez a tél valóság-e? Hol van a kőrisbogár, ez itt a kérdés, s hogyan jutok hozzá? – gondolom, és az övből előveszem a tőrt, majd az ajtó alól kifeszítem a jeges küszöböt. A kipattanó léc valóban repedt, és benne tényleg ott a kőrisbogár. A gyufásdobozból a mellényzsebbe rakom a gyufaszálakat, a bogarat a skatulyába, a dobozkát pedig papír-zsebkendőbe csomagolva a belső-zsebbe. Újra körbejárom az ajtót, a házat még mindig nem találom, a hó vakít, és fázom. Lesz, ahogy lesz, gondolom, és bár nem világos már, merről van kívülről, ahol régen volt, néhány órája még, onnan nekifutok, hogy az ajtót átszakítsam. Nekifutok többször is, vállal rohanok neki, de a rozoga ajtó meg sem nyekken. Később rugdosom, míg a lábam meg nem fájdul, és a bakancsom fel nem hasad. Leülök a tövébe, nekidöntöm a hátam, rágyújtok, és nem gondolkodom. Aztán megpróbálom a másik oldalról is, onnan, ami régen a belső oldal volt, de onnan sem megy. A tok és az ajtó rendületlen, én tanácstalan vagyok. Végül a tőrrel farigcsálni kezdem az ajtót, mi mást tehetnék? Viszonylag könnyen, hosszában jól hasad, méteres szíjácsokat húzok le róla, kéttalicskányit szürkületig, az ajtó már lyukas elvileg, de nem látni rajta át, s nem szakad be most sem, hiába ütögetem, és próbálom újra vállal. Szürkül, a szél elül, nem havazik, fázok, a bakancsom lyukas, a lábujjam fáj, az ajkam kiszárad. Este a szíjácsból tüzet rakok, lehúzom a bakancsot, a lábam melengetem, tenyeremben a havat, a hüvelykujjammal csorgatom a vizet a számba, jól jönne egy flaska, olvad az ajtó körül a hó, néha bóbiskolok, nyugodtan, és azt hiszem, valahányszor elszunnyadok, hogy amikor felébredek, már odabent, az ágyban leszek. Többször is megesik ez, de az ajtó és a tél meg az éj mindig marad, a szíjács pedig fogy, ezért a tüzet az ajtó tövéhez terelem. Felgyújtom az ajtót, gondolom lelkesen, majd a láng átégeti, igen, sokkal jobb az, erősebb, mint a vállam vagy a lábam. A láng az ajtót nyaldossa, az ajtó lassan enged, de végül már parázslik, először a küszöb fölött, aztán egyre feljebb, végül a közepén is, s hamarosan kiesik belőle a kilincs. Hosszú az éjszaka és egyre hidegebb, érzem jól a hátamon, mégis odébb kell húzódnom, az ajtó olyan forró.

Világosodik. A parázslás abbamarad. Ha megmozdulok, nyikorog a hó alattam, az ajtó bűzlik és füstölög, és amikor végre felbukkan a horizont mögül a Nap, és fénye végigsúrolja a mezőt, látom, hogy az ajtóban hatalmas fekete luk tátong. Majdnem akkora, mint egy hordó, és majdnem beleférek, de mégsem lyukas. Nem látni át rajta, és ha megkerülöm, semmi sem látszik abból, hogy voltaképp az éjjel átégettem – a túloldala még mindig sértetlen. A maradék szíjácsból ott is tüzet rakok, és onnan is égetem, álló nap, másnap éjjel, harmadik nap már innen is, onnan is, mégsem lyukad át, csak két kormos, füstös üreg keletkezik, látszólag össze kellene érjen, ám nem ér össze mégsem. De legalább a kőrisbogár megvan, és nem fázok! Később úgy döntök, nem égetem tovább az ajtót, hisz már állva is elférek benne, csak épp alig kapni levegőt odabent, ezért veszem a tőrt megint, és kipucolom. Levésem a belsejéről a faszenet, visszafaragom a nyersfáig, olyannyira alaposan, hogy végül újra felbukkan az ajtó tölgyfájának nemes és súlyos illata. Újabb tüzet már az ajtó előtt rakok, odabent sohasem, a barlanggá táguló üreget tisztán és füstmentesen tartom, ha fázom, kimegyek, ha álmos vagyok, behúzódom az ajtó, táguló üregébe, és meg nem tudom mondani, miért, de várom a tavaszt.

marjorie plenge, flickr.com

Hosszú a tél, és éhezem, néha annyira, hogy előveszem a kisdobozt, és belőle a kőrisbogarat, a tenyeremen forgatom, s már azon vagyok – hisz a semminél az is több –, hogy bekapom. Mégis, a kőrisbogár mindig marad a helyén, a dobozkában, én pedig inkább a környéket járom, mohát kaparok ki a hó alól, csigákat piszkálok ki a felforgatott kövek zugaiból; úgy érzem, megenném már a követ is, és amikor felhők jönnek fölém, úgy kívánom őket, mint a tejszínhabot; néha lábujjhegyen állva próbálok leharapni belőlük valamit, úgy képzelem sikerül, meglepő, hogy nem édesek, de laktatók, tejízűek és keményebbek, mint bárki hinné. Valóban éhezem, amikor leválik a bakancs talpa, apróra vágom a tőrrel, egy-egy darabkát két napig is elrágcsálok, de a kőrisbogár, a haldokló titkos szívgyógyszere marad, és végre jön a tavasz.

Jó is, mert az ajtóba vájt barlang túl nagy már, fázom benne, a tétlenség pedig lassan, de biztosan megöl. Víz borítja el a síkságot, szokatlanul messzire látok, nincs köd, nincs hófelleg, végre, de hiába látok messzire: nincs fa, bokor, távoli erdő, de még egy rettentően távoli hegy sem kéklik. Sarjad a fű, de a füvön kívül semmi más nem sarjad. Nem látok nyulakat, fajdokat, és hiába várom, hiába melegszik az idő, nem jönnek madarak. Egy sem. Így hát, mivel az ajtó körül semmi sincs, otthagyom, és elindulok.

karavánt se képzel

Nyomokat keresek, és sokat tépelődöm, miért esik ez meg velem. Ha megállok és végképp nem értek semmit, amikor úgy érzem, az sem volt igaz, ami a titkos szív előtti harminchárom évben történt, amikor úgy érzem, álmodom, de nem akárhogy, mint aki sosem volt még ébren, és talán más sem vagyok, csak egy számomra ismeretlen és elkeseredett ember mórja, és ez itt, amit járok, az ő Belső-Szaharája, és ez a gazda még csak karavánt se képzel mellém, amint reményt se, akkor előveszem a gyufásdobozt, s belőle a kőrisbogarat, azt nézegetem, hogy megnyugodjak. Ha véletlenül az jut eszembe, hogy a tenyeremen nyugvó kőrisbogár is csak egy ismeretlen álma, felpattanok, és gondolkodás nélkül haladok tovább, bármennyire fáj is, bárhogy vérzik a lábam, addig-addig, míg nem érzek semmit, nem gondolok semmire, és össze nem esek. Szeretek ájulásból ébredni, arccal a tócsában, beleszuszogva a fűbe, és hagyni, hogy tátott számon bemásszon kéttucatnyi hangya.

Egyszer aztán azt veszem észre, hogy amikor magamhoz térek, bár világos van, fényes nappal, ragyog a mező, odébb sárgállik némi homok, az ég márványos, és nem látok rajta sehol napot. Nem tudni, honnan jön a fény, de a Nap nem adja, ez biztos, pokoli a hőség, bármerre megyek, egyre szárazabb a környék, mintha ez a valóság hajdani víziómmal lassan, ám biztosan összeérne. Egyre többet gondolok arra, hogy hamarosan találkozom valakivel, s nem lesz az más, mint a dudorászó, félőrült mór, aki egy idő óta, mióta a neki ígért nőt bennem, az én Belső-Szaharámban nem találja, és hiába fohászkodik hozzám, végre megkeres engem, hogy átlépve a paradoxon limbusát, lángpallosokat is leküzdve, engem, a teremtőjét és magányát, végre megöljön.

De a mór sem jön, ahogy az éjszaka sem. Eső sem, hideg sem, meleg sem. Nincsenek többé felhők, mennék már vissza az ajtóhoz, ha már csak a tok van ott, akkor is, az még volt valami, ám itt semmi sincs, halványkékből sárga lesz az ég, márványozottsága is megszűnik, s amikor épp olyan halvány okkersárga lesz, mint a föld, akkor, a horizontra nézve úgy tűnik, mintha egy sárga ék szűkülete felé tartanék. Fohászkodom: bárcsak lenne már egy délibábom!

Leslie Kalohi, flickr.com

Nincs délibáb. Dühösen gondolok a mórra, aki sosem érte el, de legalább látott nem létező oázist, és akit néha legalább tevék vittek, és akinek kívántam: találjon oda, a vágyott ligetekbe, homokba mondott imái érjenek fel hozzám, és boldogságom maradéka mentse meg attól, amibe most én kerültem. Nincs délibáb, nem jön a mór, hogy bosszút álljon, de szétszóródott csontjait, tevéit sem találom, hogy legalább azt érezhessem, megöltem őt, elvesztettem, nem támasztottam vihart neki, soha egy könnyet, befelé, neki és a karavánnak nem ejtettem, szomjan halt, részvéttelenségem eltemette, így megérdemlem ezt a sárga eget, s bárki vette le róla a Napot, jól és bölcsen tette.

Nem megyek tovább, gondolom, már a csóró mór van kívül, hajdani vándorom mórja lettem, egykori szolgám rabszolgája, én vagyok most az ő szamárbőre, nem megyek tovább, nincs hová, önmagamba tartok, önmagamban eltévedtem, nem lehet ez másként, és ha így áll a dolog, akkor nincs esélyem semmi, megállok hát, nem kutyagolok ájulásig, délibábom sincsen, nem hiszek már a kőrisbogárban sem, csak azért nem eszem meg, mert nincsen, hiába látom, ezt gondolom, amikor mégis délibábot látok.

nem tükrözheti az eget

Egy kút áll középen, de ha balra állna, jobbra, messze északon, vagy még messzebb, délen, az is középnek tűnne. Elérni úgysem tudom, mégis teszek felé néhány lépést, hisz ezt kívántam, hogy ha semmi egyéb, legalább legyen egyszer délibábom, és akkor érzem, ahogy elérem a kávát, és a kezem a márványsimára kopott peremet megérinti. Nincs a kúton semmi, nem lóg bele kötél, így hát nincs vödör, gerenda, semmi, csak a káva, és alatta a mély kút; a kút alja pedig halványkéken világít, mintha az eget tükrözné, és e tükörképen néha felhők úsznak keresztbe, de nem tükrözheti az eget, mivel az felettem éppoly sárga és felhőtlen, mint korábban. Rejtély, mi lehet a kút alján, talán víz, világító, halványkék víz, amiben az égről hiányzó fehér felhők ide-oda úsznak? Bárhogy is, mivel inni nem lehet belőle, vödre, kötele nincs, és csak áll itt egymagában, sehol semmi, mióta a fészerajtón kiléptem, nem láttam bokrocskát sem, nem keresztezte utam egy pacsirta, de még a mór sem, mi másért lenne itt a kút, ha nem azért, hogy beleugorjam – végig sem gondolom ezt pontról pontra, amikor már a kútban fejjel lefelé, gyorsan repülök, s hogy miként ugrottam bele, arra nem emlékszem, de tudom: ugrottam.

Rövid a kút, és a zuhanás útja, hamar kiérek belőle, és megértem: a halványkék fény nem víz, hanem ég, és a felhők, valódi felhők benne; a kút égre nyílik, és én, nem zuhanok benne, hanem mint cilinderből a nyúl, kiesek belőle, bele egy távoli égbe. Talán most esek át a mór világába? A kút szűk, a sötét szakasz rövid csatorna, az ég nagy és tágas, ködből ködbe szállok, és bár alattam sivatagot várok, magam alá a kaján mórt képzelem, a mór hulláját, ahogy vigyorog rám lentről a halott, és felvicsorognak rám démoni tevéi, de nem, nincs Szahara, csak egy őrült nagy víz hullámai, amiben az első órák alatt szüntelenül fuldokolom.

Később háton fekszem, emelnek a hullámok és leejtenek, jobb ez, mint az ajtótok világa, így gondolom, hűs a víz, de nem hideg, kék az ég, és nem sárga, Nap és felhő járja, majdcsak jön egy hajó, álomhajó is jó, megteszi tengernagy és kalóz egyaránt, mindegy, felbukkanhat kicsi sziget, és én kiúszhatok, vagy úszhat felém hajóroncs, mentőmellény esetleg egy hordó. Ám hamarosan nehezedni kezdek, erőm elhagy, melegre vágyom, visszasírom a sárga eget, a forró és poros levegőt, az ájulásokat, és a véres lábat, nem úszik felém se hajó, se sziget, érzem, nemcsak a környék, hanem az egész tenger üres, bár lenne cápám, amint kívántam, bár lenne délibábom, de csak a nehezedés marad, újra meg újra lebukom, gondolom, már réges-régen megfulladtam, hát elengedem magam, és az óceánba lesüllyedek, épp amint az égen estem át, csak lassabban. Úgy gondolom, nem élek már, csak még látok, csak még gondolok néha valamit, mintha az a gondolat, hogy halott vagyok, a létezésem halál után is növekvő szakálla lenne, de aztán érzem, hogy egy résbe húz a víz, olyan mélyen, ahol majdnem olyan sötét van, akár a kútban, kisvártatva pedig kizúdul velem a víz egy folyóba.

Rachid H, flickr.com

És végre vannak fák és erdők, kövek, rajtam sebek, és bennem vér, ami még a parti növényekre, amint kivergődöm, kifolyhat! Eper nő a csalit szélén, és döglött lazac kering a visszaforgóban, epret és döghúst eszem hát, iszom a közeli forrás vizéből, tudom, hogy meghaltam, nem is egyszer, de a kőrisbogaram még mindig megvan. Kiveszem az elázott skatulyát, óvatosan kinyitom, és megszárítom a bogarat. Hány év telt el, nem tudom, de ráncos a kezem, a hajam az arcomba lóg, a szakállam a köldökömet is takarja, és ősz vagyok. Látom is ezt, a legközelebbi gleccsertóban, amikor átkelek a hegyeken, átvágok mindenen, s végre úgy tűnik, ismerős a környék; itt, ebben az erdőben, ahol alig van már fenyő, s inkább tölgyek nőnek, látom felrebbenni a csarabosból a nyírfajdokat, úgy érzem, jártam itt már, mások a fák már, a kövek, majd mindegyik, elmozdultak, alig érezhetően a hegyek is, megkoptak a hágók, mélyebbek a völgyek, nem találnám meg a szarvasgomba lelőhelyeket, de ez a vidék mégis, talán ugyanaz! Aztán felismerem azt a patakot, ami annak idején megállt, azon a furcsa napon, amikor a száműzött nő szíve haldoklásba kezdett, és felismerem a tisztást is, félelem tölt el, érzem az ajtó közelségét, érzem, ahhoz az ajtóhoz közeledem, ami mögött azon az őszön a tél volt, ami mögött azon az éjszakán nappal volt még, ami kiengedett és kizárt, de nem állok meg. És ahogy kilépek a fák közül, meglátom a házat, a fészert, a kamrát, és az ajtót is, ami alól a halott kőrisbogarat szedtem, szétszakadok örömömben, a száműzött nő szívdobbanását is hallani vélem, felkapaszkodom a verandára, folyondárok nőttek a pergolára, kopognék, de már nyílik is az ajtó, és egy gyerek áll meg előtte. Nagyobbacska gyerek néz rám kíváncsian. Lakik itt egy beteg asszony? – kérdezem a fiút, aki azt mondja: Lakott itt, igen, egy nagyon beteg öregasszony, a nagyapám idejében, de már réges-régen elment.

felém irányítja csápjait

Visszaugrom a folyóba, ami az óceánba visszaszippant, onnan feldob a hullám a sötét kútba, kilő a káva, mint kartácsot az ágyú, kizuhanok a sárga ég alatti homokba, szaladok vissza az ajtóhoz, a szélnél is sebesebben, de csak gondolatban. A fiú bámul rám, aztán visszamegy a házba, amint én az erdőbe ballagok vissza. Leülök egy tönkre, előveszem a skatulyát, és kiborítom belőle a kőrisbogarat, hogy végre összetörjem. Ám a törött lábú bogár felém irányítja csápjait, megrezzen, majd hátat fordít nekem, ahogy annak idején elpártoltam én is a mórtól, tőlem pedig ugyanabban a pillanatban a szerencse; felmászik egy ág végére, és nehézkesen bár, de a száműzött nő rég halott kőrisbogara elrepül – addig repül majd, tudom, míg másik mórra nem talál, vagy egy másik küszöbre.                                   

felső kép | Massimo Valiani, flickr.com