Nagy András

KÖNYÖRGÉS, UNIKORNISÉRT

1991 tél

KÖNYÖRGÉS, UNIKORNISÉRT

Lemaradhat-e ismét a bárkáról, aki egyszer már bizonnyal lemaradt? Nézhet-e újra ábrándos, rövidlátó szemével a mind magasabbra és magasabbra gördülő hullámok tetején magabiztosan, végleg távolodó hajó után az a szelíd és zabolázhatatlan lény, akit talán isteni parancsra feledtünk közös emlékezetünk sejtelmes túloldalán? Nem leszünk-e szegényebbek, árvábbak nélküle?

Ágaskodó szarvát nyeli el utoljára a tengerről kelő finom pára, köd, s így is marad meg azután nemzedékek képzeletének alsó horizontján: mozdulatlan, fenséges, magányos. Egyszarvú.
egyetlen szarv
De az adósnak bizonyuló lelkiismeret sután próbál elégtételt szolgáltatni majd neki: címerekbe emeli, kőbe faragja és szőnyegekbe szövi várkastélyok külső és belső falaira, fenségét így cseréli közjogira, magánya kompozíciók törvényszerűségének tűnhet csupán; egyetlen szarva majd finoman, sokszorosan megcsavarodik.

Így lesz ornamentika belőle.

Istennek bizonyosan oka volt rá, hogy ne mentse meg. S ha megteremteni egykor mégiscsak szükségesnek vélte, úgy a mindent elborító áradás korrekciójával vonta vissza ezt a szükségességet. Vallomásos félmegoldás. Vagy inkább: próbatétel? Talán ez a lény mégsem volt ártatlan. Hatalmas, szép szemével így követte a hullámok emelkedését. Úszni aligha tudott, gyapjas testébe bizonnyal hínárok tekeredtek, apró buborékok ültek meg pórusain, patás lába nem sokáig borzolhatta a vizet; agóniája gyors és szép lehetett.

Rejtett élete a visszaparancsolt hullámok nyomán titokzatos, közös emlékezéssel vette kezdetét. Vadsága zabolázhatatlanságnak sejlett már csupán, s elképzelt, kései és intim édenkertek érzéki lakójaként ügetett, ringott, meg-megtorpant színes ábrázolásokon, ilyenkor orrluka kitágult, szőre felborzolódott, szemében emberi tekintet fénye gyúlt — olyan tekinteté mégpedig, mely éppen fékezhetetlen vágyakozásában emberi. A kertben ekkor feltűnt, ábrándozva vagy gazdag magánya csendjébe süppedve a szűz.

Az Unikornis ismerői sokat írtak érzéki természetéről. Örök sóvárgásáról tanúskodott Leonardo da Vinci, s a kínai Egyszarvú Borges szerint csaknem angyali üdvözlet tolmácsa lehetett. Szépsége elbűvölte mindazokat, akik pusztán az ábrázolások visszfényében ebből valamennyit is felcsillanni láttak; nemes, riadt vadsága csak akkor csillapulhatott, ha fejét egy szűz végre az ölébe vonta.

S ha az érintetlen ölbe simult a fenséges fej, hatalmas díszével játszott, rajta pihent vagy szalagot kötött rá a lány-kéz. S így volt jó bizonnyal a szűznek.

unicorn2_0120

La Dame à la Licorne, mondedelabible.com

Hat szőnyeg őrzi ezt a sejtetett idillt egy párizsi múzeumban: La Dame à la Licorne finoman szőtt, ősi kárpitjai. És már alig-alig kell őriznie. Isten korrekciós tervét beteljesítette a szolgáló idő: lassan szertefoszlik az őrizetlenül hagyott titok, az Unikornis közös emlékezetünk bárkájáról így marad le végleg. Igen, ez így bizonnyal próbatétel volt.

Lányok olykor megállnak a szőnyegek előtt. Őket bámulta néhány emberöltővel ezelőtt Rilke, a szemüket, amelytől mégiscsak ennek a csodalénynek az élete függött. S így meséltetett hősével, Malte Laurids Briggével ezekről a szőnyegekről Abelonének, a gyönyörű-gyönyörűnek, akihez méltatlanok a szavak.

Ahogy állt ott, a virágzó aranyesőbokor előtt, a kertben.
halk élet
A lányok, akik most állnak meg ábrándos arccal a kárpitok előtt, unokái vagy éppenséggel dédunokái azoknak, akiket Rilke követett egykor a tekintetével. Aggodalmasan. Majd mind elkeseredettebben, látva, ahogy védekezésül szinte előkaptak egy füzetkét, ceruzát, s rajzolni kezdtek, ezek a világba tévedt kisasszonyok. Hogy valamiként ne kelljen azt látniuk, amit látnak — csak a körvonalakat, kompozíciót, ornamentikát. Vagy egy jókedvű kis mellékállatot. Hogy ne pillantsák meg, ami a szemükbe ötlik: létezett egykor ilyen élet is — „kissé céltalan mozdulatokkal átszőtt, halk élet”. Amelyről egykor hihették: ilyen lesz az ő életük is. De amíg rajzolnak, mégiscsak el kell gondolkodniuk. Nem, nem nyomhatják el magukban ilyen könnyen a ,,másíthatatlan életet”, mely ezeken a képeken „tündökölve és kimondhatatlanul” kitárul előttük.

Így írta Rilke. És mi lett tekintetükben az Unikornissal?

Ne beszéljünk most a történelemről, mely éppúgy nem menti fel ezeket a lányokat, ahogy a rajzolás sem menthette meg. Hiszen két-három generáció ugyancsak csekély idő egy Unikornis életében. S végső soron nem is az ő életéről van szó, hanem a miénkről.

Mert amíg rajzoltak ezek a régi lányok, egyszerre kiderült: ruhájukat hátul nem jól gombolták be. Vagy nem végig. Mert „mikor ez a ruha készült, még szó sem volt arról, hogy egyszer csak egyedül elmennek otthonról”. S egy barátnő ugyan be tud-e gombolni jól egy ilyen ruhát, aki maga is efféle csendes és meggondolatlan diverzió részese?

Mintha a ruha szövete alól sebként villanna ki a szőnyeg.

Pedig már szinte önmagukat is föladnák, nézte Malte ott, a múzeumban, „hogy úgy gondolkozzanak maguk felől, ahogy talán a férfiak beszélnek róluk a hátuk mögött. Ez lett a haladás akkor, s ez győzedelmeskedett azóta. Hogy az élet sem volna más: mint valami gyönyört keresni, majd még hatalmasabb, meg sodróbb gyönyört. És nem várni, amíg az rájuk talál. Ők, akik pedig a várakozás hősei és virtuózai és költői voltak.

Az első szőnyegen madarat etet a szűz. Majd koszorút fon a másodikon. Egy kis orgonán zenél a következőn, majd sátorban várakozik a negyediken. Gyász tölti be az ezután látható szőnyeget, majd lakoma zárja a hatodikat. Az Egyszarvú ekkor már a szűz ölében nyugtatja fejét, aki pedig tükröt tart elé.

unicorn3_0120

La Dame à la Licorne, mondedelabible.com

Vagy csak elfáradtak, mesélte Malte Abelonének. Hiszen az ő sorsuk volt évszázadokon át, hogy a teljes szerelmet éljék, hogy csak ők adjanak hangot a teljes párbeszédnek. S fenségesekké, boldogokká, hősökké váltak eközben; de hát mégsem bírták tovább.
emlékezetvesztés
Az efféle úti skiccek a nagymama holmijai között sárgulni szoktak, majd szállodaszámlákkal, hajójegyekkel és titokzatos sorokkal telerótt lapokkal együtt hullanak a feledés papírkosarába. Vagy a szándékos emlékezetvesztés áldozatai lesznek, ha megjelent végre a vőlegény; ilyenkor kályhákban is elhamvadhat az úgynevezett előtörténet minden dokumentuma.

Az unokák és dédunokák megnyerték a rettenetes szabadságharcot, beteljesítették ezt a fejlődést magát. Ebben talán a történelem is segítségükre volt, akár csak mint puszta alkalom. Nem, nekik már rajzolniuk sem kell, gombolkozniuk sem, s másféle nyugtalanság fogja el őket a szőnyegek előtt.

Ahogy ott állnak rövid sortban, hónuk alatt izzadságfolt félholdjával, kezük tétován fogja az útikönyvet, a fényképezőgépet vagy éppen a mosolygós, magas fiú kezét. És szépek. És fiatalok. És egészségesek. És az egész élet az övék. Minden tagjuk mozog, bizsereg, lüktet a könnyű vászon és selyem alatt; kint pedig, a napfénytől ragyogó tereken várja őket a jégbe hűtött ital, párás testüknek ott lesz majd a tenger, felkavart vágyakozásuknak a magas, mosolygós fiú feszes teste a hálózsákban, éjszaka. Mindent tudnak a szexuális higiéniáról, együtt írnak képeslapot a távoli szülőknek, s otthon érzik magukat immár minden nagyvárosban.

Csak éppen ezekben a homályos termekben, itt, a szőnyegek előtt nem tudják: miért olyan rettenetesen fontosak ezek az ábrázolatok, amikor már meg sem érintik őket? Igen: régiek. Igen: rettenetes munka és alázat lehetett elkészíteni efféléket; s a közelbe merészkedve nézik a felvetőszálakat, s a közéjük szőtt színes fonalakat. Bizonyára több generáció élete kellett hozzá. Kettőé, háromé? Igen: technika és textúra és művelődéstörténet.

De akkor miért a hirtelen ború?

És még könnyebb, ha az elboruló kedély segítségére van az archaikus térbe méltatlanul zsúfolt, bamba sokaság, a belépőjegy arcátlan ára, vagy valami futó kis kellemetlenség: csattal, beszakadt körömmel, bármivel. Mely feledtetni segít, hogy a hívást sem hallják, hogy ornamentikává lett a mégiscsak vonzó állatfigura, hogy a szabadság tágasságából éppen ebbe a kertbe vágynak, ahol várniuk lehetne, mely magánnyal és ábrándokkal is ezerszer ígéretesebb, tehát gazdagabb ezeknél a sodró, félkész beteljesüléseknél, ami az életük lett. Hogy tekintetük kialudt az Unikornis szemében.

Rochester Bestiary/British Library, wired.com

Rochester Bestiary/British Library, wired.com

Pedig még élni sem kezdték. S akkor talán majd a nagymama skicceire is emlékezni fognak. Ahogy pörgetik a kijáratnál a képeslapok tárolóit. Nyugtalanul veszik meg minden szőnyeg fényesre suvickolt fénykép-másolatát. Ez is segít majd a feledésben: hogy puszta képpé válik, ami vonzás és varázs volt, s nemsokára felelőtlenül tetszeni tud majd, ami az imént csaknem kétségbe ejtette őket. Hogy ennek a „halk életnek” a hangjaira nincs fülük. S a fül sem csak egy szerv ilyenkor, hiába a szabadság, a fejlődés, a fiatalság.
beteljesedő némaság
Többé nem képesek már egymaguk a párbeszédre, s a beteljesedő némaságból hiányzik a fáradtság méltósága — egyszerűen vége lett.

Az Unikornis pedig kecske-mutáns volna, rosszul formatervezett orrszarvú vagy nagyon is átlátszó fallikus fantáziálás — a mosolygós fiú vigaszán nemsokára már nevetni is lehet.

Teste néhány napig felpuffadva, elszíneződve keringett még az Ararát körül, majd hatalmas szarva súlyánál fogva merülni kezdett.

A merülés napjainkra véget ért.

felső kép | Egyszarvú-vadászat (1495–1505), falikárpit, mimimatthews.com