A KÖLTŐ LEVELE EGY TÁVOLI VÁROSBA
2009 szeptember
Tisztelt címzett!
Mindig nagy örömmel hallom (olvasom) az Öntől érkező híreket, sőt, ha személyes ismerőseim egyikét vagy másikát az ország azon távoli szegletébe veti a sors kegye, ahol az Ön becses hajléka áll, mindig kíváncsian tudakolom, milyen benyomásokkal érkeztek haza a kedves vidékről, amelyet kis túlzással talán, de mindenképpen találóan, leginkább szívem Mekkájaként aposztrofálhatok, hiszen egyszerű zarándokként magam is gyakran megfordulok arra képzeletben.
egy érző lény megkapó emlékei
Időbeosztásomtól függően, olykor hetente többször is megteszem ezt a jelentős távolságot, és elmém titkos rekeszeit máris szinte csordultig töltik egy érző lény megkapó emlékei, melyeket a képzeletbeli utazások során gyűjtögettem tavaszi mezőn nyíló, illatos virágok gyanánt, mint afféle botanikai ritkaságokat. Úgy is mondhatnám, hogy ellenállhatatlan kényszertől hajtva, már-már hivatásszerűen űzöm ezt az állandó ingázást az Ön becses hajléka és az én becses hajlékom között, akár mint egy jóravaló, közönséges utas, akár mint a vasúttársaság alkalmazásában álló mozdonyvezető.
Igen, bimbózó ismeretségünkre tekintettel, azt hiszem, most már bátorkodhatom bevallani, hogy az éjszaka legfeketébb óráiban, képzeletben gyakran mozdonyvezetői egyenruhát öltök, és időről időre az egyenruha elengedhetetlen részét képező mozdonyvezetői sapka ellenzőjéhez emelt kézzel tisztelgek az Ön életnagyságú, mentális képmása előtt, miközben sebesen robog velem a szerelvény a vakító sötétségtől kihalt, végeláthatatlan prériken, és csupán a mozdony reflektorainak fénycsóvái mutatják, merre futnak a sínek.
Bármerre futnak is azonban, végül minden alkalommal abba a távoli városba érkezem, ahová az Ön személyes mágnesessége delejes erővel hívogat, és ha már egyszer ott vagyok – utólagos engedelmével –, megragadom az alkalmat, hogy a legnagyobb diszkréció és elővigyázatosság mellett, megpróbáljak belesni az Ön hálószobájának becses ablakán, s mintegy feltérképezzem azt a helyiséget, ahol Ön az igazak álmát alussza Morpheusz ölelő karjaiban.
Titokban mindig azt remélem, hogy talán még az Ön Fifi névre keresztelt becses kutyáját is láthatom, e talpalatnyi ölebet, amely mint arról legutóbbi levelében hírt ad, kitűnő egészségnek örvend, akár csak Ön, az Ön szülei, az Ön szüleinek a szülei és az Ön szüleinek a szüleinek a szülei.
eleve kudarcra ítéltetett
A nemes cél érdekében, állhatatos elszántsággal hadakozom a szúnyogokkal, és sokszor hosszú órákig strázsálok a kert indái meg liánjai közt, noha kezdettől világosan látom, hogy gondosan kidolgozott tervem eleve kudarcra ítéltetett, hiszen ahogy Ön is írja, éppen az ilyen esetek elkerülése érdekében, úgy alkonyat tájékán mindig gondosan behúzza a függönyt a szóban forgó lakosztály ablakán, és ezzel áthatolhatatlan fátylat von a kíváncsi tekintetek elé.
Azt mondják ugyan, a képzelet birodalma csaknem határtalan, és valóban megeshet, hogy rosszul értelmezem a helyzetet, ám hiába képzelem minden éjjel, hogy ott állok az Ön becses ablaka alatt, ha egyszer kívülről még képzeletben sem lehet félrelebbenteni a függönyt, amit Ön is könnyen beláthat, ha emlékezetébe idézi azt a közismert tényt, hogy ha az ablak zárva van, a függönyként szolgáló drapériákat szinte légmentesen elválasztja a külvilágtól az úgynevezett ablaküveg.
Költő legyen a talpán, aki egy ilyen szituációban, a józan ésszel összeegyeztethető megoldással hozakodik elő, s bevallom, jómagam is csupán azért nem adom fel a reményt, mert az Ön iránt érzett csodálat több emelet magas, fénylő piramisként emelkedik lelkem mértani középpontjában, azonkívül pedig – az esendő emberi természet ismeretében – bátorkodom feltételezni, hogy egy szép napon majd – akarva akaratlanul – mégiscsak elfelejti behúzni azt a becses függönyt.
az Ön ridikülnek is beillő szíve
Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy az Ön ridikülnek is beillő szíve a legszentebb érzelmek dicső tárháza, s mint ilyen, bizonyára megesik majd egy másik érző lény panaszai hallatán, aki az éjszaka magányos óráiban rendszeresen átszeli a néptelen síkságokat egy lokomotív dübörgő fedélzetén.
Másrészt viszont, ami a mihamarabbi személyes találkozást illeti, sajnos, ismét csupa kedvezőtlen hírrel szolgálhatok, mivel a körülmények úgyszólván teljességgel lehetetlenné teszik, hogy szíves meghívásának hús-vér valómban eleget tegyek, noha – mint az az eddigiekből is nyilván kitűnik – másra sem vágyom jobban, mint hogy e rövidke földi életben legalább egyetlen egyszer Önön, az Ön szülein, az Ön szüleinek a szülein, valamint az Ön szüleinek a szüleinek a szülein legeltethessem a tekintetemet.
Amint azonban legutóbbi levelében oly’ találóan írja, valóban roppant elfoglalt vagyok és valósággal elhalmoz a költői lét ezernyi gondja-baja, így fájó szívvel újfent lemondani kényszerülök az Ön által felkínált rendkívüli privilégiumról, és zsebkendőm sarkával néhány könnycseppet törlök ki szememből. Ezek a bánat könnyei, melyeket azért ejtek, hogy ily módon fejezzem ki, milyen fájdalmasan érint mindez, ám a körülmények ismeretében valószínűleg Ön is hasonlóképpen döntene. Marad tehát a képzelet….
Tisztelettel: az Ön odaadó híve