KISÚJBÁNYAI LEVÉL

Kisújbánya, Neuglasshütte. Falu Baranyában. Szeszélyes dombok közt, a Mecsek végvidékén. Közel a tolnai határhoz.

A kétnyelvű felirat példás, az országút viszonylag jó. A kertek messziről viruló-zöldek, szinte átmenet nélkül folytatódik ben­nük a lankákról lecsorduló vadon. Csak épp a nagy nyugalom szokatlan. Egyetlen lélek sem jön szembe velünk, ahogy megkö­zelítjük a dombok közé szorult kis települést.

Látogatók vagyunk. Egynapi turisták. Kulcsot kaptunk egy baráti házhoz, mely­nek lakói Pécsre költözatek.

A tavasz teljes pompájában. Május van, a zöld hónap. A záporok, a mindent elözönlő burjánzás ideje. Gyöngyvirág hava. Nyárelő hava. A kora tavasz első len­dülete rég megtört, a vadvirágok előőrsei — a martilapu, a kankalin — már vissza­húzódtak, átadva helyüket a nyár eleji, tartós burjánzásnak, melynek lendülete kevésbé látványos, ám annál kimeríthetetlenebb. Körül kígyószisz, pipacs, gyujtoványfű.

A közeli dombok hegyet játszanak, pedig annak jó ha kisöccsei lehetnek. Meg­hitt hullámzásukban nincs semmi vadregényes. Se szikla, se fenyő. Ám ahogy egy-egy kopár faóriás felnyújtózik odafönn a dombtetőn, abban mégis van valami bérc­lakói méltóság.

gyanúsabb, emberi eredetű tárgy

Az ösvények csatakosak. Vízerek csordogálnak alá a domboldalakról. Az ember előbb viaskodik a vendégmarasztaló sárral, aztán a gyepen folytatja útját. Az árok mélyén időszaki patak csörgedezik a mohos, csiganyálkás kövek közt. Belezúdítva autógumik, kiszuperált vaskályhák, ismeretlen eredetű bádogdarabok, műanyag­csövek. Egy billenten álló autóroncson, melyről mindent leszereltek, ami mozdít­ható, rendíthetetlenül masíroznak fel-alá a piros bodobáncsok. És a vízerecske karcsú partján derűsen futkos egy barázdabillegető. Kőről kőre ugrik, körbefordul, valamit a csőrébe kap, odébblibben. Ha gyanúsabb, emberi eredetű tárgy kerül az útjába, meghőköl egy pillanatra, aztán átröppen fölötte, s vidáman folytatja a maga törékeny egyensúly-táncát.

A csatakos ösvényen vadak nyomai. Paták, nagyobbak és kisebbek. Itt a vaddisz­nó szétterpesztett, páros körme csúszott meg a sárban. Ott őz- és szarvascsapás vezet. Távolabb egy róka egyvonalú, szeszélyes „zsinórozása” tűnik a bokrok közé. Emberi lábnyom alig. Ami mégis fel-feltűnik, igen régi lehet. Széleit elmosta az esővíz, csak kettős árka — a nagyobb és a kisebb — emlékeztet eredetére.

Kisújbánya (Neuglasshütte) mesefalu, ahol vadállatok ütöttek tanyát. Halott falu, már ami az emberek jelenlétét illeti, s főképp télen át az, amikor csak a szél és a hó birtokolja a kerteket. Hogy mióta tart az állapot, nincs róla tudomásom. Nincs, aki megmondhatná. Csak találgatni lehet a kidőlt-bedőlt kerítések állapotá­ból, a kerteket elözönlő burjánzásból. Bár ennek sincs pontos mércéje. Hány esz­tendőre van szüksége a vadonnak egy valahai gyümölcsöskert elözönléséhez? Gya­nítom, innen az utolsó lakók nem is olyan régen távozhattak. Mert a vadon szigorú­an visszaköveteli a magáét, s ha emberkéz nem fékezi, esztendők alatt képes föle­mészteni korábbi évtizedek munkáját. Itt, a formálódó mesefaluban a lombok és gyökerek burjánzása még szelíd, mintha a természet még nem ismerte volna fel egészen, mekkora lehetőségek várnak rá. Nem indította be még az attakot, ami majd maga alá temeti végképp a civilizációt.

Keresztapám Indiában élt valaha néhány esztendeig, és gyerekkoromban sokat mesélt a tigrisjárta vadonról. A dzsungelben elő-előbukkanó romtelepülésekről. Hirtelen tűnnek a gyanútlan vándor szemébe: a felmeredő, ágak és gyökerek lyuggatta romfalak, düledező tornyok. Ellepi őket sűrű fonadékával az iszalag, a fák ág-bogain tarka orchidea virágzik. Az épületek egyre jobban elvesztik geometrikus arányaikat, természeti képződményekké kopnak, s némelyikről már csak egy kis fantáziával lehet eldönteni, hogy valóban emberi kéz formálta-e valaha. Ezek a holdfény-megvilágította indiai romvárosok — mert, ne feledjem, a holdfény hozzá­juk tartozott keresztapám meséiben, mintha nappal legalábbis nem léteztek volna, s ugyanígy tartozékuk volt a visongó majomcsapat, a trombitáló elefánt-csorda, meg a birtokháborítóra ordítozó tigris — évszázadok óta porladnak, süllyednek emlékezetté a vadon mélyén.

iránytűm mutatója nem leng ki

Itt, a szelíd baranyai dombok közt nincs semmi romantika. Belső iránytűm, mely általában jól működik, s képes fölmérni egy-egy ismeretlen táj jellegében, hogy ott mely égtáj az uralkodó, Kisújbányán megzavarodik. Hiába is próbálkozom a megszokott játékkal, iránytűm mutatója nem leng ki semerre. Ebben a tájban képtelen vagyok érzékelni, hogy a derűs dél, a civilizált nyugat, a mérték nélküli kelet vagy a vad észak fennhatósága alatt áll-e. Hiányzik ehhez az ember jelenléte. Egy mosoly, egy hát görbülete, egy visszanéző szempár.

Közeledtünkre csak egy cirmos macska lép ki a palánk résén át a csatakos járdá­ra. Nyújtózik, figyel. Aztán ahogy elfogy köztünk a távolság, visszaszökken a kert­be, a maga birodalmába és eltűnik a cserjék közt. Teszi mindezt némi szemrehá­nyással, mint akit a sziesztájában megzavartak. A cserje mélyén lapuló ház ablakai bedeszkázva. Ez a jámbor macska gazdátlanul tengeti itt az életét. Bár, mi tagadás, cseppet sem úgy néz ki, mintha sokat unatkozna a maga cirmosi magányában, vagy mint akit az ínség különösebben meggyötört volna.

Nehezen találjuk meg a házat, mely kölcsönkulcsunkhoz tartozik. Az udvaron magasba csap a burján, mindent elönt a gyom, a tengernyi vadvirág. A természet itt is visszaköveteli a magáét. A kerítést ellepi a sövényszulák, a házfalat borostyán porlasztja. Benn a házban dohszag, egérszag. Mosatlan edények. Idő- és emberszag, melyet az öreg pokrócok és falvédők árasztanak magukból. Pókhálók. Csuprok és bokályok, szeszélyes összevisszaságban, minden stílus nélkül összehordva. Foltos térítők, gyertyatartók. Megállt falióra, ami 3 óra 10 percet mutat. Itt mindig három óra tíz van. Nappal vagy éjszaka? Nem tudni. Mindegy.

Az udvaron a kút kávája alig látszik ki a cserjék sűrűjéből. Fáját vastagon ellepi a mohapárna. A vödör egy madzag végén fityeg, de szinte fölösleges, mert a víz csaknem a föld színéig ér. Mozdulatlan a felszíne, s ha az ember óvatosan lehalássza róla a belerothadt avart, fűcsomókat, fintorogva bámulhat szembe a maga visszanéző tükörképével.

megállt fölötte az idő

Hogy a falu nevében mire utal a „bánya” szó, nem tudom. Ami keveset tudok erről a jobb sorsra érdemes kis településről, csak annyi, hogy a lakói svábok voltak. Fával dolgozó mesteremberek. Bútort készítettek, és klumpát, csattogó fapapucsot. De nyilván nem ebben merült ki minden tevékenységük. Azt is csak sejtem, hogy részben tán kitelepítették őket, részben maguk fordíthattak hátat — munkalehetőség fogytán – a kis falunak. Aztán a helyükbe költözők sem időzhettek itt sokat. A település — távol az élettől, a világtól — elvesztette kohézióját, szokásait. Elvesztette önmagát. Lakói fogytán fogytak. Megállt fölötte az idő, mint a szoba öreg falióráján. Vagy mint odafönt az öreg ház padlásán, ahová hiába is leskelek föl, mert se falépcső, se létra nem vezet oda. Pedig szívesen körülnéznék a kitört faablak mögött, ahol jól látható a fülledt, öreg padlások jellegzetes porbarnája. Miféle sorsuk-vesztett limlomok kallódhatnak ott? A becsük tán annyi, hogy a szemlélőt emlékeztethetnék valamire, ami elmúlt, s amiről sosem fogom megtudni, micsoda. Felsandítva szinte érzem azt a jellemző padlásszagot, ami cserép-, pókháló-, reves fa-, moha- és macskaszagból adódik össze.

Valami élet mégis van odafent. A rozzant ereszcsatornában gyökeret vert egy kis fa. Talán feketejuhar. Billenten áll, igencsak kevés földet találhatott odafönn magának, de annyira mégiscsak eleget, hogy a gyökerével megkapaszkodjék ben­ne, s a maga igénytelen kis lombjait kifakassza. Sokkal nagyobbra aligha nőhet, mindig apró marad, mint a japánok virágcserépben nevelt, zsugorított kis fácskái.

Oldalt, az istállóban meg a nyitott pajtában: kocsikerekek, széteső saroglyák, favödrök. Egy-egy ismeretlen és ugyancsak időette szerszám — görbe, éles vasda­rab — rozsdával sűrűn elborított faragott nyelű ék, cakkozott élű kalapács. Talicska, pontosabban annak váza, mert a faanyag revesen hullik ki a vaskapcsok alól. Rotha­dó széna- és szalmakupacok. Alattuk — alig akarom hinni — maroknyi, megtöppedt hó, amit az árnyék tartósított, a nyirkos homály szinte mumifikált. Faágak — ki tudja, miért halmozták fel őket —, melyeket sűrűn ellep a fülgomba, ez a lilás-bama, bizarr képződmény. Egy nyelét vesztett vasvilla. És a földön, a fűrész­porral kevert sárban: vadállatok jól kivehető nyomai. Szarvaspaták tiprásának egymásra halmozott ékei. Szarvastrágya. Vaddisznó túrásának nyoma. A vadak télen itt húzhatták meg magukat a zimankó elől menedéket keresve. De legalábbis bekukkantottak az öreg pajtába egy kis elemózsiáért.

Az udvar földjében néhány ujjnyi, feketén ásító lyuk. Először az egerekre gya­nakszom. De ahogy odasandítok, meglepő dolgot figyelhetek meg: cserebogarak bújnak elő a mélyéből. Egy-egy pillanatra megállnak a napsütésben, még részegen, mámorosan a föld alatt töltött esztendők után szárítkoznak, aztán kábán felszállnak a levegőbe. Dülöngve, bizonytalanul kelnek szárnyra. Kóstolgatják a májusi leve­gőt, életük új és végső elemét. Némelyik idétlen röptében hozzám csapódik, lehul­lik a földre, kalimpál kicsit, aztán újult erővel emelkedik a magasba.

álomi eldöntetlenség

A legszebb, legemlékezetesebb ebben a világvégi, ember utáni káoszban mégis a pajta öreg fala. Erről újra eszembe ötlenek keresztapám indiai meséi. Meg még valami: Max Ernst varázslatos képei. Mert ez az öreg, megroggyant faldarab kivi­rágzott, sűrűn ellepik a növények, agyagjából magasba csapnak a kusza szárak, rajta sűrűn elkeverednek a lombok és indák. Lassan természeti képződménnyé ko­pik, s az az álomi eldöntetlenség lesz úrrá fölötte, ami az emberi teremtés és az isteni alkotás művét elkeveri.

Alkonyatkor felkapaszkodunk a cigánydombi kilátóba. Útközben vad pünkösdi­rózsát találunk, ami egyedül itt virágzik az országban, a Mecsek lankáin. Látszik a parányi templom tornya, a kertek fái közé merülő háztetők csücske. Aztán ücsör­günk a homályba vesző kertben, a recsegő falócán. Ragyog körülöttünk a május, a zöld hónap, gyöngyvirág hava, nyárelő hava. Mégis nyomasztó az egyedüllét.

Fönn egy korai denevér cikázik. Kuvik rikolt egy távoli kert felől. És ahogy elhallgat, újra hallatszik az árokból a vadvíz csörgedezése. Megszólal az őskori zene: a tücsökszó.