AZ ELLENÁLLÁSRÓL, AMI ÚGYSZÓLVÁN LEHETETLEN
8 töredék az ontológiai pacifizmusról [2004 április]
1.
Természetesen a háború maga a megtestesült irracionalitás. Ehhez képest – legalábbis ezt állítják a kérdést kutató történészek – az emberiség ismert históriájában talán egy-két hónapot tett ki a globális béke korszaka. Mivel nem vagyok járatos az Európán kívüli kultúrák világában, mondanivalómhoz a szellemi „muníciót” (ugye, milyen árulkodó kifejezés!) az okcidentális világ eszmetörténetéből merítem. Ez a hagyomány pedig azt sugallja, hogy a háborús logika elválaszthatatlan a Nyugati Civilizáció önértelmezésének két évezredes történetétől. Persze ugyanúgy a szembenállás is a háborúval.
harcias erények
Umberto Eco, a nyugati racionalitás/irracionalitás eredetét firtató írásában azt mondja, hogy az ésszerűség kérdése már az antikvitásban is szorosan egybefonódott egy zavartalanul működő, általános világ- és társadalmi rend elismerésével. A latinok átveszik a görögöktől az ok-okozati viszonyokon nyugvó ésszerű világrend elvét, de azt jogi argumentációval is kiegészítik. Az újfajta logikai norma (modus) egyben korlátozás és határ. Azaz: az egyértelműen rögzített térbeli határok összefonódnak a megalapozás mítoszával. Romulus meghúzza a (város)határt, és megöli testvérét, mert az nem respektálja a határt. „A határok elismerése nélkül nincs civitas” (Eco, 1989: 378). Innentől a harcias erények és az ésszerű viselkedés elválaszthatatlan. Horatius Cocles is azért lehet hős, mert megpróbálja feltartóztatni az ellenséget a hídon, amely elválasztotta a rómaiakat az ellenségtől. A vizes árok és a fal egyúttal a város határait is definiálja. A Pax Romana ideológiája és az Augustus-féle politikai tervezet is a határok pontosításán nyugszik. Az impérium erejét a tudás biztosítja, amely világosan megtervezi a sánc (vallum) vonalát, a határt, amelyen belül sikeresen lehet védeni a birodalmat. A határon kívül lévők, a barbárok, egészen más, ellenséges világot testesítenek meg. A kereszténység Krisztusa persze heroizmust hoz a nyugati embernek – kétezer év tapasztalatát summázva: hullámzó eredményességgel.
2.
A háború (némelykor a modern polgárháborút is ideértve) a végletekig fokozott racionális cselekvés és az irracionális orgia keveréke. S a háború-kiméra eme fajspecifikus vonása igazából az utóbbi két évszázadban mutatkozott meg – mondja Jan Patočka. Először a nagy francia forradalomban fonódott össze kibogozhatatlanul a kalkulatív társadalomtervezés (Condorcet) és a határtalan pszeudo-vallási rajongás (jakobinus terror). „Már a modern kor kezdetén, a 16-17. századi vallásháborúk idején megjelent a 20. századihoz hasonló kegyetlenség és orgiasztika, amelyért már akkor is az addigi fegyelem felbomlása és az ellenség démonizálása a felelős. Arra azonban, hogy a démoni éppen a maximális józanság és racionalitás korszakában tetőzzék, még eddig nem akadt példa a történelemben” (Patočka, 1996: 345).
Cím nélkül
A modern világban a mindennapi élet banális eseményeit és a mega-orgiát (többek között a háborút) ugyanaz az erő szervezi. Ernst Jünger elhíresült kifejezésével: a totálisan mozgósított korban a béke és a háború ideje relativizálódik. Mindennek a hátterében pedig az újabb korok emberének céltalan bolyongása és unalma áll. Az első világháború kitörésére alig-alig szolgál magyarázatul az imperialista hatalmak gyarmatosító éhsége. Ugyan, kérem! Mi köze Max Schelernek, Sigmund Freudnak, Thomas Mann-nak, Rainer Maria Rilkének, Georg Simmelnek, Guillaume Apollinaire-nek, Emilé Durkheimnek stb. a hagyományosan értelmezett imperialista törekvésekhez? Európa vezető entellektüeljei tömegével álltak be a háborús uszítók táborába, metafizikai argumentációval igazolva a nyilvánvaló őrültséget – legalábbis a frontélmények kijózanító hatásáig. Mintha a német filozófus, Hans Joas számára is szinte megoldhatatlan rejtvény lenne ez a megszállott – az egész nyugati világra kiterjedő – háborúpártiság, a huszadik század elején. Ezt írja: „Ha csak egyes gondolkodói iskolákról lenne szó, akkor kézenfekvő volna, hogy ezen iskolák belső problematikájára háborús írásaik segítségével reflektáljunk. Csakhogy a háború iránti lelkesedést mutató értelmiségiek között racionalisták és irracionalisták, idealisták és antiidealisták, neokantiánusok, életfilozófusok, pragmatikusok egyaránt megtalálhatók voltak, s még a marxizmus sem tette immunissá képviselőit a háborúhoz fűzött reményekkel szemben” (Joas, 2002: 101). Talán leginkább mégis azoknak van igazuk, akik az általános zavarodottságban, az ideges bizonytalansággal kevert beteges aktivizmusban látják a Nagy Háború kitörésének okait? A második világháború látszólag sokkal egyszerűbb képlet. A démoni gonoszság és a demokratikus elkötelezettség mintha elválni látszana egymástól. Bár Drezda, Hirosima, s mindenekelőtt a Szovjetunió „felszabadító háborúja”, továbbra is „bosszantó” momentumok a jó/rossz dichotómiájában érvelők számára.
3.
Dulce bellum inexpertis („Édes a háború annak, aki még nem tapasztalta meg”). Rotterdami Erasmus 1515-ben megjelent munkájának a címe igazi telitalálat. Ezzel a művel kezdődik a modern kor pacifista irodalma, mondja Arszenyij Gyliga. Az orosz filozófus, aki egyébként tüzértisztként harcolta végig a második világháborút, a kanti örök béke-terv előzményeihez kapcsolódva rámutat, hogy a modern politikai szabadságküzdelmek eredete összefonódik „a bizonyos körülmények közötti szolgálatmegtagadás’” jogával. Franck, a protestáns prédikátor, elsők között mondja ki, hogy „Ha a fejedelem vagy egy felettes zsarnokként mutatkozik meg, és semmilyen igaz ügyet nem képvisel, csak az önzés, a dicsvágy, az irigység, a bosszúvágy, a vérszomj, a rosszhiszeműség vagy a zsarnokság kedvéért hadakozik, akkor a neki kijáró tisztelet Isten ellen való – s nem az Istent kell-e inkább tisztelni, mint az embert?” (id. Gyliga, 1990/1: 3).
önáltatás
Az általában vett fegyveres katonai szolgálat megtagadása nem is olyan régen – súlyos következményekkel járó – magányos hőstettnek számított. Szerencsére, a személyes pacifizmus alapformája, a fegyveres szolgálat visszautasítása, lassan a demokratikus országok szinte mindegyike által elismert állampolgári jog lett. Másrészt, sokak szerint, az átállás a professzionális hadseregekre automatikusan „megoldja” a kérdést. Nyilvánvaló, hogy ez a megközelítés nem nélkülözi az önáltatást. Hiszen éppen az a modern totális háború fő jellegzetessége (beleértve a terrorizmus elleni háborút is), hogy eltörli a különbséget a katona és a civil, az eseményekben önkéntesen résztvevő és a „nem szándékolt” (vagy nagyon is szándékolt) mellékhatások által érintettek között.
Már rég nem ittam pezsgőt
A „jó háború” számára biztosított egérutak tehát azt mutatják, hogy korántsem avultak el az „örök béke” lehetőségeire irányuló fantáziálások. Mindez persze azzal is jár, hogy újra és újra fel kell tenni az antropológia első számú kérdését: milyen is az ember eredendően. Altruista vagy egoista? Jó vagy rossz? Pacifista vagy militáns?
4.
Csakhogy éppen ezen a területen bizonytalanodunk el a leginkább. Egy példa Tzvetan Todorov antropológiai tanulmányából. Az újszülöttek ún. szopási ösztöne, pontosabban ennek értelmezése, már a modern pszichológia létrejötte előtt komoly fejtörést okozott a gondolkodó embereknek. Kant az ember eredendő szabadságra irányultságát látta benne. Freud viszont agresszív, autoerotikus és narcisztikus megnyilvánulásként értelmezte. Az újszülött alap-beállítottsága a külvilághoz úgyszólván kannibalisztikus, az anyai mell után kapkodva, azt magáénak tudva, egyúttal bejelenti igényét a világ egészének birtoklására is. A Freud-tanítvány, Alfred Adler közbülső megoldást talált: a szopási ösztön az ember interszubjektív beállítottságának bizonyítéka. Szükségünk van a másikra, társak nélkül az állandó bizonytalanságba zuhanás réme fenyeget.
négyféle álláspont
„Nincsenek tények, csak interpretációk.” A Nietzschétől származó híres-hírhedt kijelentés mintha mégis igaz lenne az emberi természet végső alapjait firtató kérdésekre (és válaszokra). Kant antropológiája, lényegét tekintve, éppen ezzel a dilemmával szeretne számot vetni. Kant szerint az emberi természettel kapcsolatban négyféle álláspont lehetséges. Vannak olyanok, akik azt vallják, hogy az emberi természet alapvetően jó. Mások szerint alapvetően rossz. E két álláspont képviselői egyaránt rigorózusak és apodiktikusak. A harmadik csoport szerint az ember eredendően se nem jó, se nem rossz. Ők az indefferentisták. Végezetül némelyek azt a nézetet képviselik, hogy az ember jó is meg rossz is. Kant szinkretistáknak nevezi őket. Kant önmagát rigorózusnak és apodiktikusnak tekinti, mert álláspontja szerint az emberben kiirthatatlanul benne van a rossz. Bár Kant láthatóan a „legrosszabb” megoldás mellett foglalt állást, mégis optimista, mert távlataiban lehetségesnek tartja az emberben lévő rossz paralizálását. Az örök béke elérése, amely az emberi természet „természetes” teleológiájának legmagasabb rendű betetőzése lenne, ha nehezen is, de elérhető. Ennek három feltétele van, mondja Gyliga, a kanti álláspont lényegét összefoglalva. „Az első: az államok alkotmányára vonatkozó helyes elképzelések kialakítása. Másodszor: évszázadokig tartó tapasztalat-felhalmozás. Harmadszor: jó akarat” (Gyliga, 1990/1: 6).
Fa Nápolyban
Ha a világ mai állapotát szembesíteni próbáljuk a kanti kritériumokkal, azt látjuk, hogy az elsőnek semmiképpen sem tesz eleget. Számtalan zsarnoki rendszer (amerikai megfogalmazásban: lator állam) létezik még a földtekén, s akik a szabadság és az emberi jogok nevében a háborúra (mint a kisebbik rosszra) szavaznak, megfontolandó argumentumokra támaszkodhatnak.
De mi a helyzet a tapasztalattal, mi újjal szolgálhat még a történelem?
5.
A tapasztalattal voltaképpen ugyanaz a helyzet, mint a tényekkel: kontextuális természetű. Forduljunk újra Todorovhoz segítségül. A Szemben a szélsőségessel című könyvének prológusában az 1944-es varsói gettólázadás eszmei mozgatórugóinak értelmezésére vállalkozik. Az ok kézenfekvő. Ha volt a második világháború hat esztendejének erkölcsileg vitathatatlanul tiszta és heroikus vállalkozása, akkor az a Honi Hadsereg által irányított varsói felkelés. Todorov azonban nem elégszik meg a sztereotip értelmezésekkel, s még ebben a történetben is képes feltárni láthatatlan mélyrétegeket. Kimutatja, hogy az események ideológiai szálai a Honi Hadsereget irányító lengyel tisztikar feudális-messianisztikus világnézetéhez vezetnek, melynek kulcsfogalmait a becsület és az önfeláldozás alkotják. Közvetlenül a háború előtt az egyik lengyel tábornok úgy érvel, hogy az anyagi eszközök hiányosságát mindig ellensúlyozni lehet az akaraterő és a bátorság erényeivel. Okulicki (a felkelés operatív vezetője) szerint „egy bot, egy benzines üveg elegendő a német tankok ellen, feltéve, hogy a végsőkig elszánt lengyel kezek szorítják azokat.” Igazából nem Varsót vagy magukat a lengyel embereket kell megmenteni, hanem „egy absztrakciót, amit Lengyelországnak neveznek” (Todorov, 1994: 15). Itt nem egyszerű hazaszeretetről van szó, hanem egy istenített (és feminizált) hazáról. Az egyéneknek meg kell halniuk, hogy a morális és politikai értékek tovább éljenek. Különös módon ez a messianisztikus emelkedettség összekapcsolódik kalkulatív-utilitarista célokkal is. Okulicki úgy gondolkodik: ha az oroszok támogatják a kitört felkelést, akkor győznek. Ha nem, és a németek lemészárolják a felkelőket, akkor a szovjet barbarizmus lelepleződik a demokratikus nyugat előtt, és ki fog törni a harmadik világháború. Todorov szerint persze ezek után sincs okunk kétségbe vonni a felkelők személyes hősiességét, morális tisztaságát. Mégis: a történelmi tapasztalat azt sugallja, hogy az empirikus világ határain belül a morális tisztaság csak megközelítő érvényességű lehet, s a jó/rossz dichotómia konstrukciója, így vagy úgy, deficites az elérhető valósággal szemben. Mindez persze a radikális pacifizmus igazságigényére is érvényes.
6.
Heller Ágnes a szabadság nevében, és végső esetben, elfogadhatónak tartja a háborús intervenciót. Heller a Jugoszlávia elleni bombázások idején, egy sor reprezentatív értelmiségi társaságában (pl. Habermas), fogalmazta meg „háborúspárti” nézeteit. Érdekes, hogy az inkább keresztény konzervatívnak tekintett Vaclav Havel is affirmatíve viszonyult akkortájt a bombázásokhoz. Havel úgy érvelt, hogy az emberi jogok fölötte állnak a nemzetállami jogoknak. Igaz, a szövetségeseknek nem volt ENSZ-felhatalmazásuk. A történteket mégsem lehet agressziónak vagy a nemzetközi jog megsértésének tekinteni. Hanem olyan törvény iránti respektusnak, amely minden kodifikáció nélkül is magasabban áll, mint a szuverén nemzetállamok nemzeti jogrendszere. Amit a szövetségesek tettek, elsődlegesen a lelkiismeret respektusából és egy spirituálisan értelmezett nemzetközi jog előírásainak való engedelmesség alapján tették. Havel specifikálja is ezt a „magasabb törvényt”, amikor azt mondja: „Az emberi jogok, az emberi szabadság és az emberi méltóság legmélyebb gyökerei olyan valamibe nyúlnak, amely a tapasztalati világon kívül található… Miközben az állam emberi teremtmény, az emberek Isten teremtményei.” (id. Žižek, 2000: 96-97). Žižek azt ajánlja, hogy Havel két kijelentését tekintsük egy következtetés két premisszájának. Ez esetben arra a szükségszerű következtetésre jutunk, hogy a NATO-hatalmaknak joguk volt a fennálló nemzetközi jogot megsérteni, mert Isten „magasabb törvényeinek” eszközeiként működtek. „Ha ez nem a ‘vallási fundamentalizmus’ tipikus esete, akkor ennek a fogalomnak nincs is semmi értelme” – mondja Žižek. Valóban különös, hogy mind a liberálisok (bevallatlanul), mind a keresztények (bevallottan) végső soron transzcendens, vallási értékekre kénytelenek hivatkozni, ha egy háború jogosságát akarják igazolni. De ugyancsak végső soron: nem az irreduktábilis abszolútumra hivatkoznak-e a radikális pacifisták is, amikor összeegyeztethetetlennek tekintik a személyes lelkiismeretükkel a részvételt bármilyen háborúban? Lehet, hogy még mindig túlságosan kicsik vagyunk a végső kérdések megválaszolásához?
7.
A második töredékben már érintettem a mobiltársadalom sajátos logikáját. Korunk mérvadó társadalomelméleti irányzatai közül mind a posztstrukturalista, mind a rendszerelméleti azt vallja, hogy egyre kevésbé az öntudatos és cselekvő szubjektumot (röviden: a személyt) lehet a társadalmi folyamatok ágensének tekinteni. Vagy az áttekinthetetlen és irracionális sokféleség, vagy az autonóm és személytelen rendszerek logikája mozgatja a világfolyamatokat. Ehhez társul az újabban verhetetlen hatékonyságú mobilhatalom: a média. Persze ez sem vadonatúj jelenség. Jean Baudrillard már a hetvenes években érzékelte az előjeleket. Coppola Apokalipszis most című nagysikerű filmjében a mozi intervenciós hatalmát látja megtestesülni. A coppolai felfogásban a film nem tesz mást, mondja Baudrillard, mint más eszközökkel ugyan, de folytatja a „valóságos háborút”. A film a háború be nem fejezett eseményének realizálása és apoteózisa. A háború csinálja a filmet, a film csinálja a háborút. E két szféra kibogozhatatlanul összekapcsolódik a technikában való együttes túláradásukban. „A mozi mindent fölvesz és újrakezd. A forgatás molochi öröme, a milliárdos kiadás szent tobzódása, az eszközök döbbenetes holocaustja; a szédületes körforgás és eklatáns paranoia, melyek a filmet ilyképpen eredendő mondiális eseményekként állítják be” (Baudrillard, 1981: 90). Mindezt olyan történetbe ágyazva, mintha az empirikus vietnami háború nem is létezett volna. A film az szuggerálja, hogy „magában való” vietnami háború soha nem is volt. Ami történt, inkább álom, a napalm és a trópusi világ barokkos álma, olyan pszichotopikus álom, amelynek sohasem volt győzelmi vagy politikai tétje, sokkal inkább valamiféle szent, mértéktelen erőkifejtés. A film látszólagos pacifizmusa ellenére, az amerikai életforma utólagos győzelmét produkálta. „A kinematográfia hatalma kiegyenlítette, sőt felülmúlta az ipari és indusztriális masinéria hatalmát, kiegyenlítette a Pentagon és a kormányzat hatalmát” (Baudrillard, 1981: 91). S valóban erről van szó. Semmi kifogásom a lelkiismeretükre hivatkozó szolgálatmegtagadók és a róluk szóló értelmiségi diszkussziók ellen. Attól viszont tartok, hogy a reklámozott hőstetteket és a harcias/pacifista értelmiségi vitákat egyaránt elnyeli az a kinetikus erő, amelyben minden megnyilvánulás egyszerre lesz informatikus, cool, procedurális, végső soron érzéstelenített.
8.
Igen, mára nyilvánvaló lett, hogy az Erő, ami foglyul ejtett bennünket a szabadság egyetemes ügye és a páni félelem a Nyugati Civilizáció halálától . Van-e kiút a mozgósított szorongás látszatbékéjéből? Jan Patočka, a már idézett Eretnek esszék a történelem filozófiájáról című munkájában páratlan bölcsességgel fogalmazta meg egy lehetséges ontológiai pacifizmus vezérgondolatait. Patočka a megrendültek szolidaritásáról szól, amely „halk és kerüli a reklámot és a szenzációt ott is, ahol az uralkodó Erőnek e területe le akarja győzni. Nem fél a népszerűtlenségtől, hanem kesztyűt dob neki, és halkan, szavak nélkül kiált” (Patočka, 1996: 364). Néhány oldallal korábban Patočka arról beszél, hogy a totálisan mozgósított társadalmakban a nappal erői (a háborús akarat legváltozatosabb formái) nem létezőnek nyilvánítják a halált és a pusztulást. A remélt győzelem ideológiákká transzformált mámora előre semlegesíti a lehetséges veszteségeket. Főképpen azáltal, hogy statisztikai adatokká silányítja azokat. „A háborús akaratban tehát a nappal és az élet a halál segítségével uralkodik. A háborús akarat a jövő nemzedékeivel számol, amelyek még nincsenek jelen, terveit az ő nézőpontjuk alapján fogalmazza meg. A háborús akaratban tehát a béke uralkodik” (Patočka, 1996: 358).
Éjszaka
Ez a béke persze a mozgósított béke, amelyben a háború mindig csak átmenetileg függesztődik fel. Patočka a frontélmény emancipatorikus erejét szegezi ezzel szembe. A Teilhard de Chardin és az Erns Jünger által megfogalmazott frontélményekben feltárul a heideggeri autentikus lét. „Ez az a pont, amikor a fronton harcolókat megrohanja a tökéletes szabadság érzése, a béke, a nappal, az élet minden értékétől mentes szabadság”. A frontélmény fenoménje természetesen nem feltételezi abszolút módon a részvételt a „forró” háborúban. Éppen ezért a mozgósított béke idején is megtapasztalható. Kicsit a hagyományosan értelmezett lelkiismeret rokona, csak magában foglalja a modern kor kiszélesedett tapasztalat-univerzuma által adományozott egzisztenciális többletet is. Hogy ez még így is meglehetősen misztikusan cseng? Nem vitatom. Mégis, Patočka nem hagy kétséget afelől, hogy a frontélmény kommunikábilis és mindenki által felfogható igazságot rejt magában. Ez az igazság pedig nem egy újabb mozgósító ideológia létrehozására szólít fel, hanem a lassúság ontológiájának vállalására. Csak a nyugalom teóriája működhet a mobilhatalom valódi kritikájaként, mondja Sloterdijk.