Kiss Lajos András

A HÁBORÚ FOLYTATÓDIK?

Jan Patočka a véres huszadik század tanulságairól

A HÁBORÚ FOLYTATÓDIK?

Tragikus halála előtt néhány évvel írta Jan Patočka: „Századunkban a háború a mindennapiság bevégzett forradalma. Ezzel karöltve halad az egyetemes felszabadulás és happening, ami nem egyéb, mint az orgiazmus új formája. Az összefüggést nemcsak a háborúk és a forradalmak kirobbanása, hanem az étosz régi formáinak felbomlása, a ’testhez’ és a ’saját élethez való jog’ érvényesülése, a happening általános elterjedése stb. is bizonyítja. A háború mint univerzális ’mindent szabad’, a fékeveszett szabadság hatalmába keríti az államokat és ’totálissá’ válik. Ugyanaz az erő szervezi a mindennapiságot és az orgiát.”[1] Az Eretnek esszék a történelem filozófiájáról címmel posztumusz megjelent munka az utóbbi fél évszázad során kétségtelenül a „nyugati” filozófiai irodalom egyik alapszövege lett. A könyv hatodik s egyben kulcsfejezetének címe: A 20. század háborúi – a 20. század mint háború. Ernst Jüngerhez[2] hasonlóan Patočka is a huszadik század döntő eseményének tekinti az első világháborút, amelyben az emberi történelmet meghaladó, „kozmikus történést” kell látni.[3] Kiindulópontja látszólag szokványos, így kérdez a huszadik század háborúinak „értelmére”: mit lehet kezdeni a századdal, amely a frontokon feláldozott milliónyi élettel, kényszermunkával, deportálással és megsemmisítő táborokkal írta magát a kollektív emlékezetbe?    

a felfoghatatlan 

   Ezeket vagy ehhez hasonló kérdéseket mások is megfogalmaztak – erre utal Patočka egyik francia kommentátora, Marc Crépon is, amikor azt mondja: a huszadik század második felének egyetlen jelentősebb gondolkodója sem kerülte meg a szembenézést. S valóban, alig találunk olyan történeti, erkölcs- vagy jogfilozófiai munkát, amelynek központi problematikája ne kapcsolódna a huszadik század háborúihoz és népirtásaihoz. Patočka tanulmánya kiemelkedik a reflexiók sorából, amelyek „felfoghatóvá kívánják tenni a felfoghatatlant”. Persze a háború és a pusztítás mindig irracionális és alapos igazolásra szorul. „Már a modern kor kezdetén, a 16–17. századi vallásháborúk idején megjelent a 20. századihoz hasonló stílusú kegyetlenség és orgiasztika, amelyért már akkor is az addigi fegyelem felbomlása és az ellenség démonizálása volt a felelős. Arra azonban, hogy a démoni éppen a maximális józanság és racionalitás korszakában tetőzzék, még eddig nem akadt példa a történelemben.”[4] A modern világban a mindennapi élet banális eseményeit és az olykor vulkáni erővel kitörő mega-orgiáit ugyanaz az erő szervezi. Ernst Jüngerrel szólva: a totálisan mozgósított korban a béke és a háború ideje végletesen viszonylagos. Az Eretnek esszék… értelmezésekor azonban figyelembe kell venni, hogy Jünger háborús naplóival ellentétben nem a háborúban harcoló katona tapasztalatain alapul. Az esszék filozófiai értekezések, amelyekből nem hiányzik a személyes érintettség sem. Patočka számára a huszadik században végletesen elszabadult történelmi „Erő” megjelenése, illetve a szembenállás szükségessége kettős feladatot ad. Először is megköveteli, hogy személyes életprogramjának tekintse az elnyomás és az erőszak minden formája elleni tiltakozást (aláírjon, nyilatkozatot tegyen stb.). És igyekezzen elméletileg is feltárni ennek a „történelmi Erőnek” az eredetét, írja le működésének – a naiv megfigyelő számára alig észrevehető – mechanizmusait.

   A huszadik század nyitányát a korábbi évszázadokban még alig-alig érzékelhető agresszív energiák robbanásszerű kitörése jelentette. „Az első világháború a 20. század történelmének jelentős eseménye, amely az egész évszázad arculatát meghatározta. Éppen ez a háború mutatta meg, hogy a világ olyan laboratóriummá való átváltozásának, amelyben aktivizálódtak az évmilliárdok során felhalmozódott és elraktározódott energiák, háború során kell végbe mennie.”[5] Ernst Jünger is többször utal háborús naplóiban arra, hogy a démoni erőszak kibontakozásának kettős háttere van: egy mitologikus, azaz a Hérakleitosz által megfogalmazott általános és legfelsőbb lételv, a polémosz („a háború mindenek atyja és királya”); meg a racionálisan megtervezett és kivitelezett technika, amelynek kolosszális összecsapásokra van szüksége, hogy valódi teljesítőképességét nyilvánvalóvá tegye. „Miért kell mindennek háborúval végbe mennie? Azért, mert a háború, az akut szembenállás a felhalmozott erők gyors felszabadításának legintenzívebb eszköze. A viszályt – mitologikus képpel élve – az Erő használta fel eszközül, hogy a potenciálist aktuálissá változtassa. Az emberek ebben a folyamatban, akárcsak az egyes népek, csupán a relé szerepét töltik be.”[6] Így a világháború kitörése mögött egy első pillanatra meglehetősen bizarr „ideológiai szövetség” húzódik meg: a technika objektív és személytelen perfekcionizmusa lépett koalícióra az európai hatalmak éppen aktuális politikai, gazdasági ambíciójával. Ennek a háborúnak is akadt ideológiai háttere, csakhogy ez nem a forradalmi megváltás és a felvilágosodás eszméinek küzdelme volt a reakció erőivel szemben (mint a napóleoni háborúk idején). A háttérben az a meggyőződés munkált, hogy immár „(…) nem létezik más, mint a világ és a dolgok tárgyi, objektív értelme, és hogy az erő és a hatalom dolga, hogy ezt az értelmet realizálja az ember által elérhető területeken.”[7]

a háború tétje

Mindez érthetővé teszi, miért éppen Németország válhatott – minden konzervativizmusa ellenére – a technikai-tudományos korszak ideál-tipikus képződményévé. „Konzervativizmusa alapvetően azt a fegyelmet szolgálja, amely vehemensen és könyörtelenül, az egyenlősdit és a demokratizálódást megvetve halad az építő, szervező, átalakító energia fölhalmozásának útján.”[8] A háború tétje tehát az volt, ki uralja és kontrollálja az európai élet átalakulását, ki és hogyan szervezi meg a felhalmozott energiák célszerű irányítását.

   Marc Crépon joggal állítja: Patočka megállapítása közvetlenül kapcsolódik a kutatásaihoz, amelyeket – elsősorban Husserl és Heidegger munkáit továbbgondolva – a múlt század hetvenes éveinek elején folytatott. A technika Husserl és Heidegger értelmezésében című tanulmányában Patočka azt írja, hogy a technika korának vezérelvei: maximális kiszámíthatóság az élet minden területén; mindig álljanak rendelkezésre a szükséges eszközök (az emberek csakúgy, mint a gépek); mindig mindenből a legtöbbet lehessen „kihozni”. Hogy ezek az elvek erővel vagy anélkül realizálódnak, a cél szempontjából úgyszólván közömbös.[9]       

   A technika korszaka tehát a hatalom korlátlan expanziójának lehetőségét rejti magában. De a hatalom kiterjesztése egyúttal mindig ellenállást szül, a technika korában állandósulnak a konfliktusok és a meghasonlások. „És éppen a konfliktusban válik nyilvánvalóvá, hogy az ember többé nem uralja ezt az expanziós folyamatot, hanem egyszerű eszközzé silányul benne és általa.”[10] Ennek ellenére tény, hogy számtalan ember a saját jószántából veti bele magát korunk konfliktusaiba, mintegy önként felkínálkozva, hogy a technika személytelen eszközévé alacsonyodjon. Mi állhat a bizarr áldozathozatal hátterében?

   Mivel az áldozat és az áldozathozatal eszméje mitikus-vallási eredetű, a kezdeti tartalom rejtve marad a későbbi nemzedékek számára. Mindenesetre az áldozathozatal „működésmechanizmusa” rendre magában fogalja az önmegtagadás és az önleértékelés mozzanatát, egy később elérendő, magasabb rendű cél érdekében. Az áldozathozatal paradox elképzelésen alapul, hogy a magasabb rendűhöz az önelvesztésen keresztül jut el az ember.[11] Az egyén feláldozása magasabb cél érdekében radikális szakítást jelent a horizontális világrenddel, mégpedig egy vertikális rendből kiinduló felszólítás nevében. Az áldozat magára veszi a világ gondját, még azt is, ami nem tartozik rá. Patočka hangsúlyozza, hogy az áldozat „áldozathozatala” eredendően nem a heideggeri személytelen létből jövő felszólításnak szól, hanem a konkrét történelmi létből feltörő felhívásnak engedelmeskedik, amelyik az emberi arcban ölt látható alakot.[12]

naiv áldozatkészség

   S éppen az áldozathozatalra való készséggel (amely az emberi kultúra egyik legősibb toposza) élnek vissza a háborús propaganda szószólói. A modern, „technikailag szervezett” világban az áldozathozatalnak látszólag nincs sok értelme, mert ott mindent a súrlódásmentesen szervezett funkcionalitás mozgat. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy nem volt még kor a történelemben, amely annyi áldozatot követelt, mint a huszadik század. Csakhogy a tizenkilencedik század eszméin alapuló szokásos magyarázatok nem teszik érthetővé az első világháború lényegét. „A tizenkilencedik századot a nappal eszméinek uralmaként határozza meg a cseh filozófus. A nappal eszméit az általános emberi szabadságban és a társadalmi konfliktusok pacifikált megoldásaiban való hit jellemzi. De a huszadik század már az „éj, a háború és halál kora”.[13] Az események értelmének felfejtése azért rendkívül nehéz, mert a technokrata világrend nem olyan ostoba, hogy fölfedje valódi arcát. Az Eretnek esszékben… Patočka bemutatja, hogy a huszadik század háborúi és forradalmai miként élnek vissza az emberek „naiv áldozatkészségével”.

Szerzőnk rendkívül finom fogalmi különbségtétellel indítja a nagyszabású félrevezetés és visszaélés bemutatását. „A nappal erői azok, amelyek emberek millióit négy éven keresztül a gyehenna tüzébe kergetik, és a front az hely, amely négy évre hipnotizálja az ipari kor minden tevékenységét. Ezt a kort nevezte a frontot megjárt Ernst Jünger a munkások és a totális mozgósítás korának.”[14] Első olvasásra alig tűnik fel, pedig alapvető a különbség a nappal eszméi és a nappal erői fogalmak között, noha egymást kizáró, illetve egymással szemben álló értelmet hordoznak. A nappal eszméiben őszinte hit érződik a felvilágosodás eszméinek megbékítő ereje iránt, a nappal erői viszont csak parazitái ennek a hitnek. „Hogyan uralkodik a nappal, az élet és a béke minden egyénen, annak teste és lelke fölött? A halál segítségével, az élet fenyegetettségével. A nappal szempontjából az egyén számára az élet a létező legnagyobb érték. Ezzel szemben a nappal erői úgy viselkednek, mintha a halál nem létezne, vagy – mint már mondtuk – távolságtartással és statisztikailag tervezik meg a halált, mintha az csupán funkcióváltozást jelentene. A háborús akaratban tehát a nappal és az élet a halál segítségével uralkodik. A háborús akarat a jövő nemzedékeivel számol, amelyek még nincsenek jelen, terveit az ő nézőpontjuk alapján fogalmazza meg.”[15]

A nappal erői bagatellizálják a halált, statisztikai adattá, azaz járulékos mellékkörülménnyé, illetve újabban – az úgynevezett spektákulumtársadalom korában – mindennapos vizuális élménnyé alakítják, és domesztikálják az individuális halál tragédiáját. „A háborús akaratban így tehát a béke uralkodik. Nem szabadulhat meg a háborútól az, akin a békének, a nappalnak az a formája uralkodik, amely nem számol a halállal, de szemet huny az elmúlás fölött.”[16]

   Szinte az összes európai városban megtalálható első világháborús emlékművek leggyakoribb jelenete – haldokló és éppen összerogyni készülő bajtársát karjával felfogó katona – mindenekelőtt azt üzeni, hogy a magasabb cél érdekében bekövetkező halál nem is annyira félelmetes, mert a földi élet nem minden, voltaképpen föláldozható. „A béke és a nappal azáltal uralkodik, hogy halálba küldi az embereket, hogy biztosítsák másoknak a holnapot, a haladás, a szabad fejlődés és olyan lehetőségek formájában, amellyel ma még nem rendelkeznek. Az e cél érdekében feláldozott emberektől kitartást követelnek meg, amikor szembekerülnek a halállal. Ez egyben azt is jelenti, hogy a feláldozott emberek homályosan sejtik, hogy az élet nem minden, föláldozható. Éppen ezt a lemondást, éppen az áldozatot követelik meg tőlük. Úgy követelik, mint holmi viszonylagos értéket, amely a békével és a nappallal áll kapcsolatban.”[17]

a halál valódi értelme

  Az áldozathozatal kisajátítását a nappal erői rendkívül kifinomult manipulatív eszközökkel érik el. Miként Marc Crépon mondja, a nappal erői „békeidőben” minden potenciális áldozattal elhitetik, hogy személyes életük számukra abszolút érték. „A nappal erői megsokszorozzák az individuumoknak nyújtott támogatást, segítségnyújtást, és a legváltozatosabb biztosítékokkal állnak elő. Minden embert támogatnak a halál által rájuk leselkedő fenyegetésekkel szemben.”[18] (Például iskoláztatják, megfelelő egészségügyi ellátásban részesítik, munkát és megélhetést biztosítanak számára.) Ugyanakkor – mivel a háború kitörése bármikor lehetséges – a nappal erői elhanyagolható és jelentéktelen fenoménnek tekintik a halált. Ekkor már készek lemondani minden támogatásról, és bárkit kitesznek (mégpedig a legközvetlenebb módon) a statisztikailag kalkulált halál fenyegetésének. A nappal erőinek paradox jellege, hogy látszólag minden tekintetben az életet támogatják, de úgy, hogy valójában megfosztják az embereket a halál valódi értelmének felfogásától. A nappal erői végső soron a halál szolgálatába szegődnek, mert számukra a halál az elérendő célok semleges eszköze, és – ezzel a „semlegesítéssel” párhuzamosan – absztraktnak, másodlagosnak és jelentéktelennek minősítik.

   A második világháborút követő békés évtizedekben, írja Patočka, a világ szerencsésebb felén szinte teljesen észrevehetetlenné vált a nappal erőinek „nekrofil karaktere”. A technika fejlődik, az életkörülmények fokozatosan javulnak, s nem is csak Nyugaton, hanem – szerényebb mértékben – a kelet-európai szocialista országok többségében is. Mégis, a háború folytatódik. „Az az óriási gazdasági megújulás, azok a soha nem látott, sőt soha nem is álmodott vívmányok, amelyek a világtörténelemből kirekesztett Európában végbementek, azt mutatják, hogy földrészünk elszánta magát a demobilizációra, merthogy semmi más nem maradt a számára. Ezzel tulajdonképpen növekszik a szakadék a beati possidentes[19] és azok között, akik energiagazdag bolygónkon éhhalált halnak – tehát súlyosbodik a hadiállapot. Világosan észlelhető, hogy a világ volt urai tehetetlenek és képtelenek győzni a béke által szervezett háborúban.”[20] A múlt század hetvenes éveinek elején – azaz az Eretnek esszék… megírásával szinte egy időben – vetette papírra Patočka a Platón és Európa című munkájának bevezetőjét, amelyben ugyancsak pesszimista gondolatokat fogalmaz meg Európa lehetséges jövőjéről.

Ha a huszadik század két világháborúja elsősorban „európai ügy” volt (még ha maguk a háborús cselekmények legalább négy kontinensre terjedtek is ki), mert a háborúk eredetét és lényegét az erő és a hatalom európai megosztottságában lelhetjük fel, a második világháborút követő évtizedekben az erőviszonyok globális átrendeződésének vagyunk tanúi. A huszadik század végére, illetve a huszonegyedik század elejére világossá vált, hogy előbb vagy utóbb, de a világ nyomorban tengődő részének elfogadhatatlan lesz, hogy Európa továbbra is egyedül élvezze az évszázadokon át felhalmozott privilégiumait (a többé-kevésbé generálisnak tekinthető jólétet, az ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást, az állami gondoskodás legváltozatosabb formáit stb.), illetve hogy az európai eredetű államok és kultúrák birtokolják a föld erőforrásainak nagyobbik részét. „Semmi kétség, hogy Patočka, ha még ma is köztünk lenne, világosan látná, hogy az a mód, ahogyan Európa manapság védelmezi a maga speciális értékeit – azaz falakat épít (a migránsok ellen) azért, hogy továbbra is biztosítsa magának a megfelelő ’komfortérzést’, illetve hogy a másik oldal, a kívül rekedtek nap mint nap megpróbálják áttörni ezeket a falakat – csakis a ’háború folytatásához’ vezethet.”[21]

   A nappal erői hasznot húznak az ember „természetes” viszonyulásából a halálhoz. Éppen a halálfélelem motiválja, hogy annyian szinte gondolkodás nélkül belevetik magukat a háborús erőszakba. A folytonos félelemre épülő béke voltaképpen „parázsló háború”, amely sokszor kegyetlenebb, mint a „lángoló háború”. Ezért a „demobilizáció”, amely – legalábbis elvben – a béke első számú üzenete, valójában csak maszk. „A háború a demobilizációban ’békearcát’ mutatja, a cinikus demoralizáció jegyeit viseli magán; az élni akarásra és bírvágyra apellál. Az emberiség egyszer csak minden bilincsétől megszabadított háború áldozatává válik, azaz a béke és a nappal áldozatává.”[22]

technikai létmegértés

   De hogyan lehet megszabadulni a „békében is folytatódó háború” rémétől, ha a társadalom szinte minden intézménye és gyakran a szellemi élet kimagasló képviselői is a nappal erőinek szolgálatába szegődnek? Marc Créponnak igaza van, hogy az Eretnek esszék… summája, illetve a Husserl és Heidegger technikafelfogását tovább gondoló várnai előadás utolsó oldalai radikális (ugyanakkor meglehetősen enigmatikus) gondolati fordulatra szólítják fel az olvasót, illetve hallgatót. Patočka az áldozat-problematika újragondolásával „kövezi ki” a megoldás felé vezető utat. „Az áldozat lett korunk egyik alapvető és meghatározó tapasztalata. Ez olyan erős és olyan meghatározó, hogy az emberiség – mivel úgyszólván semmit sem tud ezzel kezdeni – inkább a technikai létmegértésbe menekül, amely kiiktatni és eliminálni igyekszik ezt a tapasztalatot. A technikai létmegértésben semmit sem jelent az áldozat, mert csak ’cél–eszköz relációt’ ismer.  Századunk forradalmai és háborús konfliktusai a technikai világuralom szellemében születtek és működtek, de akiknek a következményeket kellett viselnünk, már nem redukálhatjuk puszta nyersanyaggá a rendelkezésre álló erőket, és éppen ez az ítélet az, ami az áldozat beszédéből kihallatszik.”[23]

   Különösnek tetszhet, de Patočka az éjszaka erőit állítja szembe a nappal erőivel, s ezek az ellenerők éppen a frontélményben jelennek meg. A front és a tűzvonal borzalmai leleplezik és hiteltelenítik a nappal ideológiájának hazug üdvtörténetét, amely csak felhasználható eszközöket lát az aktuálisan létező embermilliókban. A fronttapasztalat abszolút tapasztalat, amelyben a béke többé nem az éppen soron következő háború eredménye. „Ez az a pont, amikor a fronton harcolókat – ahogyan Teilhard rámutat – megrohanja a tökéletes szabadság érzése, a béke, a nappal, az élet minden értékétől mentes szabadság. Ez azt jelenti, hogy a feláldozottak áldozata elveszíti viszonylagos jelentését, az áldozatnak nem az építés, a haladás programjának, az életlehetőségek növelésének, kiszélesítésének szempontjából, hanem csak önmagában van értelme.”[24]   

   A nappal indítékai elhamvadnak a front tüzében, ha léteznek olyan bátor emberek, akikből még nem veszett ki végleg az ellenállás igénye és képessége. Az abszolút fenyegetettség csúcsain semmivé foszlanak az ember halandósága iránt közömbös „technokrata és háborúpárti” eszmék. „Ehhez a csúcshoz képest a szocializmus, a demokratikus kényszernélküliség, a függetlenség és a szabadság minden eszméje kevesebbet tartalmaz, kisebb horderejű, kevésbé konkrét.”[25] Ezek az eszmék csak viszonylagos érvényességgel rendelkeznek: a szubjektum bensőjéből fakadó egzisztenciális önmegváltás nélkül üres lózungok maradnak. „Így válik egyszer csak az éj a nappal abszolút akadályává a holnapok rossz végtelenségének útján. Azzal, hogy felülmúlhatatlan lehetőségként lep meg bennünket, lesöpri az asztalról a nappal vélt emberfeletti lehetőségeit, és valódi individuális-felettiként jelentkezik ez az áldozat.”[26] További következménye ennek a belső megrendülésnek, hogy az ellenség megszűnik „abszolút ellenfélnek lenni”. Nem megsemmisítésre váló objektum többé, hanem a megrendültség „társfelfedezője”. Láttuk, a technikának ahhoz, hogy hatékonyan működjön, háborúkra és konfliktusokra van szüksége, ez pedig csak áldozathozatalra kész emberekkel képzelhető el. Azaz a technikának egyszerre és egy időben szüksége van áldozatokra, meg nincs is szüksége áldozatokra. Ezt a paradoxont úgy lehet feloldani, ha megkülönböztetjük a látszatáldozatot és a valódi áldozatot. Az előbbi nem ismer rangkülönbséget a létezők rendjében. A látszatáldozatban az önfeláldozás nem önfeláldozás, hanem engedelmeskedés egy differenciálatlan létrend személytelen utasításainak. Olykor persze még a személytelen áldozatban is megőrződik valami a valódi áldozat természetes „naivitásából”. A fronttapasztalat, noha létrejöttét a látszatáldozat provokálta, képes lehet megálljt parancsolni a történelem látszatáldozatokon alapuló körforgásának, a „rossz végtelennek”.

A kérdés tehát, mondja Patočka, hogy lehetséges-e a fronttapasztalatot (amely mindig estleges és individuális) valóságos történelmi erővé transzformálni. „Mert abban a formában, amelyet nagy erővel jelenített meg Teilhard és Jünger, minden egyén tapasztalata saját magaslati pontjához kötődik, amelyből nem vezet út másfelé, mint vissza a szürke mindennapiságba, ahol az embert ismét hatalmába keríti a háború és az Erő béketerve. A kijutás eszköze ebből az állapotból a megrendültek szolidaritása. Azoké, akik képesek felfogni, miről szól az élet, a halál, és ennek következményeként a történelem. Hogy a történelem maga a konfliktus, csupasz és félelemmel átitatott konfliktus a puszta élet és a csúcson levő élet között, amely nem tervezi a jövő hétköznapjait, hanem világosan látja a hétköznap, az élet és a ’béke’ véges voltát. Csak aki képes ezt felfogni, aki képes a fordulatra, a metanoiára, csak az nevezhető a szellem emberének.”[27]

tilalomfákat állít

A szellem igazi emberei értik a dolgukat: nemcsak a ténymegállapítás, az objektív és személytelen tudás megszerzésének vonzásában élnek, hanem reflexív, azaz kritikai-értelmező viszonyt alakítanak az általuk birtokolt tudáskészlettel. A megrendültek szolidaritása (azoké, akik nem hisznek többé a „nappal”, azaz a látszatbéke jelszavaiban) különös jelentőségre tesz szert az „Erő felszabadulásának” korában. A modern embernek tehát az áldozatvállaláson keresztül kell visszahódítania csaknem elveszett lényegét. „Már csak az áldozat menthet meg bennünket.”[28] Vagyis azok szolidaritása, akik képesek megérteni a történelem lényegét. Patočka hisz a megrendültek szolidaritásában, hogy még a technikailag „kiglancolt”, elszemélytelenedett világban is megtalálhatja az áldozatvállalás autentikus formáit. „A megrendültek szolidaritása képes ’nem’-et mondani azokra a mozgósító intézkedésekre, amelyek állandósítják a háborús állapotot. E szolidaritás nem kínál pozitív programot, inkább figyelmeztet és tilalomfákat állít, mint Szókratész daimonionja.”[29]

A megrendültek szolidaritását inkább erősíti, ha üldöztetéseknek van kitéve, ami meglehetősen gyakori. A „légy szolidáris” parancsa mindenkinek szól, akinek „füle van a hallásra”, de Patočka nem titkolja, hogy elsősorban a természet- és műszaki tudományos élet képviselőink, kiváltképpen a technikusoknak kellene meghallani ezt a felszólítást. „Ezzel (ti. a szolidaritásra való felszólítással – K. L. A.) elérhetjük, hogy a szellem képviselői, a ’műszaki értelmiségiek’, mindenekelőtt a kutatók és a kutatási eredmények alkalmazói, a feltalálók és mérnökök megérezzék e szolidaritás fuvallatát, és eszerint cselekedjenek. Hogy megrendítsük mindennapiságukban a tény- és rutinembereket, hogy tudatosítsuk bennük: a helyük a frontnak ezen az oldalán van, nem pedig a nappal öntetszelgő jelszavainak oldalán, amelyek valójában háborúra szólítanak, hangozzanak akár nemzetként, akár államként, akár osztálynélküliségként, akár világegységként.”[30] Az áldozathozatalra kész emberek azt is megértik, hogy különbség van a nappal erői által generált háborúk és a hérakleitoszi polémosz között. Hérakleitosz háborúja nem szétválaszt, és nem a másik fél megsemmisítésére szólít fel, hanem erőként nyilvánul meg, amely a szétválasztáson túl inkább összeköti a szemben álló feleket. A polémosz olyan emancipatórikus erő, amely világossá teszi, hogy az „(…) ellenség csak látszatra alkot homogén egységet, az ellenfelek valójában egymáshoz tartoznak a mindennapiság közös megrendültségében; hogy megérintették azt, ami mindenben és mindenhol közös, merthogy forrása minden létezőnek, ami tehát isteni.”[31]  

 

[1] Patočka, Jan: ’Eretnek esszék a történelem filozófiájáról’. In: Uő. Mi a cseh? Esszék és tanulmányok. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996. 344-345. Ford.: Kiss Szemán Róbert és Németh István
[2] Kiss Lajos András: A monstruózus szépség. A harc esztétizálása Ernst Jünger első világháborús naplóiban. Liget, 2016/12. 52–64.
[3] Patočka, Mi a cseh…, 349.
[4] Patočka, i. m. 345.
[5] Patočka, i. m. 354.
[6] Patočka i. m. 354.
[7] Patočka, i. m. 351.
[8] Patočka, i. m. 352. Ez a patočkai gondolat érdekes adalék lehet napjaink magyar politikai és közéleti vitáiban oly gyakran megjelenő „illiberális társadalom” kérdésének árnyaltabb megítéléshez. Például Fareed Zakaria állítását, hogy az ún. „küszöb-országokban” túl korán bevezetett liberális demokrácia gyakorta szélsőjobboldali populizmusba fordul, Slavoj Žižek néhány megfontolandó eszmefuttatással egészíti ki. A modern kapitalizmus története arról tanúskodik, mondja Žižek, hogy a gazdasági fejlődés és a politikai elnyomás (a polgári szabadságjogok, a sajtószabadság stb. radikális megnyirbálása) egyáltalán nem állnak egymással ellentétben. Példa lehet erre a korai angol kapitalizmus (az Edward-féle véres törvények), az Augusto Pinochet-féle diktatúra a hetvenes évek Chiléjében, illetve napjainkban Szingapúr, amely politikai rendszerét tekintve lényegében zsarnokság, ugyanakkor a világ egyik leggyorsabban fejlődő országa.  A liberálisoknak előbb-utóbb dönteniük kell: a gazdasági fejlődés (a sokat emlegetett GDP) fokozása vagy az emberi jogok érvényesülése a fontosabb érték.  Vö. Žižek, Slavoj: Auf verlorenem Posten. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2009.  31–91.
[9] Patočka, Jan: La technique selon Husserl et selon Heidegger. In: Uő. Liberté et sacrifice. Écrits politiques. Éditions Jérôme Millon. Grenoble, 1990. Patočka tanulmánya az 1973 szeptemberében Várnában megrendezett Filozófiai Világkongresszuson elhangzott előadás kibővített változata. A múlt század hetvenes éveinek közepén belső kiadványként Magyarországon is megjelent egy válogatás a kongresszuson elhangzott előadások anyagából, amelyet a néhány éve elhunyt Hársing László szerkesztett. De Patočka tanulmányát hiába is keresnénk ebben a kiadványban. Lásd még Kiss Lajos András: Értelmiség az ezredfordulón. Hatalom és erkölcs. Liget, 2014. 42–67. Továbbá Kiss Lajos András: Une citoyenneté monstrueuse. István Bibó et Jan Patočka sur l’intelligentsia de l’Europe Centrale. In: La Citoyenneeté. Actes du XXXIVème Congrès de l’ASPLF, Peeters, Louvain-la-Neuve, 2015. 681–692.
[10] Patočka, Liberté…, 271.
[11] Patočka, Liberté…, 271. Kiss, Értelmiség…, 62–63.
[12] Richard Kearney arra figyelmeztet, hogy Patočka ezen a ponton az ontológiai optikát etikaira cseréli, s ez nagyon közel van az Emmanuel Lévinas, Gabriel Marcel és Paul Ricoœur által kifejtett erkölcsfilozófiai pozícióhoz. In: La question de l’éthique chez Jan Patočka. In: Tassin, Etienne/Richir Marc (szerk.): Jan Patočka. Éditions Jerôme Millon, Grenoble, 1992.  
[13] Patočka, Mi a cseh…, 350.
[14] I. m. 355.
[15] I. m. 358.
[16] I. m. 358–359.
[17] I. m. 359.
[18] Crépon, i. m. 99.
[19] lat. boldog birtokosok
[20] Patočka, Mi a cseh…, 361–362.
[21] Crépon, i. m. 102.
[22] Patočka, Mi a cseh…, 362.
[23] Patočka, Liberté…, 272.
[24] Patočka, Mi a cseh…, 359. Pierre Teilhard de Chardin Háborús írások című művében olvasható: „(…) a Front túlélői mindig hatalmas ürességet őriznek a szívükben, amely olyan nagy, hogy nem képes betölteni semmilyen látható dolog. Közülük némelyek azt mondogatják – nosztalgiájukat legyőzendő -, hogy a látszat ellenére még van lehetőségük, hogy valamit megőrizzenek a Fronton szerzett élményekből. Csakhogy nagyon jól tudják: az emberfeletti valóság, amely bennük manifesztálódott – valahol a bombatölcsérek és a szögesdrótok között – a lecsendesedett világban sohasem fog teljesen kikopni belőlük. Ez az emberfeletti valóság mindörökre beléjük költözött, habár alig felismerhető formában. (…) Éppen most szállt le az éj Chemin des Dames fölött. Felálltam, hogy újra visszamenjek a fedezékembe. És amikor visszafordultam, hogy utoljára lássam a szent, forró és élő frontvonalat, egy intuíciószerű felvillanásban hirtelen észrevettem, hogy a frontvonal valami felsőbbrendű Dolog formáját öltötte magára. Nagyon nemes Dolognak tűnt mindez, amely szinte a szemem láttára forrt egységgé. De ennek a Dolognak mégis abszolútnak és tökéletes szellemnek kellett lennie, tökéletesebbnek, mint az én szellemem…”. In: Uő. Écrits du temps et de la guerre 1916–1919. Éditions du Seuil, Paris, 1965. 240–241.  (Chemin des Dames egy dimbes-dombos fennsík Soissons és Reims között. 1917 áprilisában véres harcok törtek ki itt a franciák és a németek között.) 
[25] I. m. 359–360. Továbbá Kiss, Értelmiség…, 64–65.
[26] I. m. 360.
[27] I. m. 363.
[28] Patočka, Liberté…, 274.
[29] Patočka, Mi a cseh…, 364.
[30] I. m. 364–365. Továbbá Kiss, Értelmiség…, 66–67.
[31] Patočka, Mi a cseh…, 365.
kép | Otto Dix művei, pinterest.com