KÍSÉRLET RÁKOSI JENŐ MÖGÖTTESÉNEK MEGFEJTÉSÉRE

Szobra az Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán állt, a háború után döntötték le. Az emlékmű talapzatának oldalán relief, rajta ismét Rákosi Jenő, profilban, szemközt vele az angol hírlapkirály, Rothermere lord. A dombormű első találkozásukat örökítette meg, Rákosi 1926-ban, nyolcvannegyedik esztendejében utazott Angliába, hogy személyesen ismerkedjék meg Rothermere-rel, aki újságjaiban igazságot követelt a megcsonkított Magyarország számára — fullánkos cikkek szerint azzal a távolabbi céllal, hogy fia idővel elfoglalja az üresen álló magyar trónt.

Rákosi Jenő… Neve körül jelszavak kavarognak. Harminc millió magyar! Írjuk magyarosan az idegen neveket! Sekszpir, Göthe, Bájron, s az angol újságkirály: Radomir lord. Újságcikkek, vezércikkek címei: I. Ferenc József. Üdvözlet a királyi párnak. Tisza a válságról. Tisza a fronton. Radikálisok és szabadkőművesek. S az ádázul maró támadások Ady ellen a haza, az erkölcs, az értelem világosságának nevében.

Csakhogy a felvázolt kép így hiányos. A nacionalista Rákosi Jenő bizonyos kérdésekben rendíthetetlenül liberális volt. A kommün bukását követően fellángolt dühödt antiszemitizmus idején vezércikkben szögezte le: magyar mindenki, aki e földön született és magyarul beszél. Héjas, Prónay gyilkos különítményeit bírálva kijelentette: a büntetés a bírák feladata, nem egyes csoportoké vagy személyeké. S a Rákosi-portré lényegbevágó része, hogy ez a kiváló újságíró logikusan felépített téveszméivel, pátoszban és iróniában egyaránt remeklő stílusával, mesterien tálalt műveltségével, az egyedit példázattá alakító körmönfont ügyességével hosszú életének több mint fél évszázadán át irányította — gyakran tévutakra — újságíróként a magyar középosztály nagy részét.

Munkabírása elképesztő. Írt történelmi és paraszti tragédiát és tragédiát az „ősidőkből”, középfajú drámát, népszínműveket, énekes és táncos bohóságot, mesejátékot, vígjátékot versben és prózában, írt regényt, „kicsik és nagyok számára”, társadalmi regényt, tárcának nevezett rövid elbeszéléseket, fordított görög klasszikusokat, Shakespeare-drámákat és lefordította Mark Twain nagyszerű regényét, a Huckleberry Finnt, amelyben az izgalmas fordulatokban ott az embert féltő, embert szerető tiltakozás a faji megkülönböztetés ellen. A tekintélyes Budapesti Hírlap főszerkesztője, ekkor már nemességre emelkedett főrend, feltehetően elsősorban emiatt vállalkozott 1921-ben a könyv lefordítására. S ami Rákosi Jenő munkássága egészét tekintetbe véve úgyszólván megmagyarázhatatlan, mégis lényének és irodalmi állásfoglalásának kulcskérdéseire ad magyarázatot: az egyetlen időtálló műve, A tragikum. A magyar középosztály szuggesztív útikalauza, aki tulajdonképpen alig jártas az esztétikában, irodalomtörténet-írásunk korabeli nagyjaival, Gyulai Pállal és főként sógorával, az esztétikai tanszék professzorával, Beöthy Zsolttal vitázik, és műve alapvető gondolataiban felsejlik a huszadik század egzisztencializmusa.

Ez a Rákosi Jenőről írt esszé a francia szó első jelentése szerint valóban csupán kísérlet azoknak a tudatos és alig sejtett okoknak és indítékoknak feltárására, amelyek őt az álságos nemzettudatban betöltött mentori szerepére, s az Ady ellen folytatott ádáz támadásokra késztették. Úgy vélem, az Ady-ellenes hadjárat fontos, talán döntő okai a tragikumról szóló könyvben rejlenek.

De mindenekelőtt az életkörülmények…
gyorsan halad
Rákosi Jenő bizonyítani akart. A szabadságharc eltiprását követő abszolutizmusban nőtt fel, amikor a haza, a magyar nemzet fogalma az elveszett Paradicsom ábrándjává emelkedett. A háromnegyed részt német, részint kispolgári, részint félparaszti családból származó fiú magyarnak érzi magát. Az iskolában kitűnik eszével, szorgalmával, irodalmi érdeklődésével, de apja tönkremegy, a gimnáziumot a hatodik osztály után ott kell hagynia. Írnoknak szegődik a dunántúli Zichy-birtokra, szabad idejében műkedvelő előadásokat rendez és ír. Huszonegyedik évében kevés összekuporgatott pénzzel, poggyászában egy magyar történelmi verses színművel Pestre érkezik. A város lakosságának több mint a fele német anyanyelvű, a Franzstadtban tót nyelvű istentiszteleteket is tartanak. A fiatal Rákosi hamarosan újsághoz, Kemény Zsigmond Pesti Naplójához kerül. A szerkesztőségben eleinte „mindenes”, de hamarosan emelkedik a ranglétrán, tárcákat, sőt vezércikket is ír. Pesten készült verses drámája, az Aesopus színre kerül, sikert arat, de a fiatal írót nem kapatja el sem Kemény Zsigmond elismerése, sem a színház hozta népszerűség. Félbemaradt gimnáziumi tanulmányait magánúton befejezi, érettségi bizonyítványt szerez. Gyorsan halad az érvényesülés útján. A kiegyezést követő lendületesen megindult kapitalizálódásban a Népszínház igazgatója lesz, ontja a vidám és szomorú népszínműveket, és rendezőként is jeleskedik. A színházigazgatással idővel felhagy, újságokat alapít, a Deák-pártot szolgáló Reformot, s az üzleti lehetőségeket fürgén felhasználva divatlapot indít meg egy élclapot, a népszerű Kakas Mártont. 1881-ben létrehozza a nevével, munkásságával, világszemléletével összeforrt Budapesti Hírlapot, amelynek csaknem félszázadig főszerkesztője, s benne Dunántúli aláírással lankadatlan dühvel támadja Adyt, s körülötte a nyugatosokat.

Erejéből a testvéri gondoskodásra is futotta. Alighogy megvetette a lábát Pesten, magához hívta két húgát, Idát és Szidit.

Nem mindennapi család. A nyolc testvér közül négy írói vagy színpadi pályán. Jenő tizennyolc évvel fiatalabb öccse, Viktor népszerű író volt. Sipulusz névvel jegyzett humoreszkjeit kedvelték az olvasók. Hazafias regényei, a szabadság és hazaszeretet jegyében fogant Korhadt fakeresztek s a fogyatkozó erdélyi magyarság, a szaporodó román lakosság problémáját ábrázoló Elnémult harangok a kor megbecsült művei. Ida és Szidi színésznő — az előbbi hamarosan búcsút mondott a színpadnak, férjhez ment. Néhány évig Szidi pályája is megszakadt, amíg fel nem bomlott a Beöthy Zsolttal kötött házassága. A négy testvér közül egyik sem érdemtelen, az átlagból kiemelkednek, sikerük is van — de egyik sem vérbeli tehetség. — A korzikai temperamentum a súgólyukban maradt — állapította meg Jászai Mari a Napóleon anyját, az erélyes és bölcs Madame Mère-t alakító Rákosi Szidiről.

Csakhogy az átlagosnál jobb szint fölé magasodik egy mű. Rákosi Jenőé: A tragikum. Jóllehet a szakmabelieken kívül kevesen ismerik — kiállta az idő próbatételét. 1885-ben jelent meg, második és utolsó kiadása 1924-ben. A tragikum megírásakor szerzőjét az uralkodó még nem emelte nemesi rangra mindszenti előnévvel. (Predikátumát Rákosi Jenő nem használta.) Negyvenhárom éves, s miként a kis kötet előszavában, az Ajánlásban írja, könyvének tartalma „művészi alkotások, remekművek élvezetéből és az élet vizsgálatából jött létre”.
társadalmi vastörvények
Shakespeare-drámák, a Bánk bán, Teleki László Kegyencénék elemzésével bizonyítja, hogy a tragikus hős nem az erkölcsi világrend megsértésének vétsége miatt bukik el. Ő a morállal összefonódott társadalmi vastörvények ellen támad, a leszűkült lét sorompóit feszíti. Lényének természete avatja tragikussá. „A rendkívüli hős megsemmisül önnön rendkívüli tulajdonságai által.”

Nietzschére gondolhatnánk, az Übermenschre — Rákosi néhány kortársa utalt is rá, akárcsak Schopenhauerre. Könyvében Rákosi azt állítja, hogy nem olvasta Nietzschét. Hogy olvasta-e vagy sem, tulajdonképpen nem is lényeges. A tragikumban a létbe vetettség problémájára kell leginkább felfigyelni.

Meghökkentően egzisztencialista világkép tárul elénk. Rákosi Jenő, miután ízekre cincálta a tragikus vétség, bűnhődés, katarzis fogalmainak jogosultságát és összefüggését, valamint a „nemzeti jellem” szerepét — Beöthy Zsolt vaskos esztétikai könyvében gyakran hivatkozik ezekre a fogalmakra —, elbánik a természetben és társadalomban egyaránt érvényes egyetemes harmóniával is. Leszögezi, hogy a mindenkori társadalmi állapottal összefonódott erkölcsi világrend anyagi létünk és társadalmi rendünk biztosítéka, őre, „s avégett van, hogy az legyen”, s engedelmességet méltán követel tőlünk. „De bőven tudjuk, hogy ez az erkölcsi világrend igen sokszor — egyes időkön át — minden inkább, mint az, amit rendnek vagy erkölcsnek szoktunk tartani.”

Az emberek „köztragikuma” a halál, írja Rákosi Jenő. Az átlagember valójában egész életében a halál ellen küzd. Elfogadja az adott társadalom erkölcsi törvényeit, megállapodásait, egyezkedik, beletörődik, hogy éljen és boldoguljon. Helyesen teszi, írja A tragikum szerzője. Ők a mindenkori egyezkedők. A társadalommal összefonódott mindenkori erkölcs, az adott lehetőségek világában élnek, bár vágyaik olykor túlnőnek e határokon.

A tragikus hős, a rendkívüli ember nem akar, nem bír egyezkedni. „A tragikum egy ember oly méretű nagyságában áll, amely a fennálló világrend szerint igazához nem juthat.” Camus Szüsziphosza… A hegycsúcsra felgörgetett szikla máris zuhan lefelé. Szüsziphosz elindul a nyomában, hogy újra felvigye. Nem büntetésből, nem azért, mert megsértette az erkölcsi világrendet. Szabad akaratából teszi. Sartre szavaival: szabadságra ítéltetett.

Rákosi Jenőben nincs megvetés az átlagosak iránt. A hősben ők saját tulajdonságaik hiányát csodálják. S egy remeklő mondatfüzér: „Erkölcsi bűntársai vagyunk a tragikus hősnek. Ők úgyszólván érettünk bűnhődnek… Részvét, áhítat, csodálat részünkről.”

Elképesztő! Ady, akit A tragikum írója oly konok dühvel ostoroz, az ő tragikus hősének valamennyi ismérvével rendelkezik. Lázad az érvényes társadalmi-erkölcsi szabályok ellen, öntörvényűsége olykor fitogtató tudatában fordul szembe a kétes értékű renddel, amely — Rákosit idézve — „összetartja a világot”. A rendkívüli ember, miként A tragikumban olvasható, végül „szövetségese, a halál karjába hull”. Ady pedig — Rákosi a verscímből nyilván tudta —, rokona is a halálnak.

A maró támadások okait keresve, felsorolva meg kell ismételnem: amit itt leírok, csupán kísérlet. Esszé.
magyartalanságok
A tragikum és az Ady elleni „hosszú hadjárat” közt nagyjából két évtized a távolság. Az ellenzéki Rákosi Jenő — jó ideig Apponyi nézeteit támogatta — kormánypárti lett. Az Adyt támadó Dunántúli aláírással jegyzett cikkek idején Tisza Istvánban akarta látni, tehát látta is a nagy formátumú államférfit — bár ez nem gátolta abban, hogy hosszú cikkben nyújtsa át a Budapesti Hírlap olvasóinak a Tisza István beszédeiben előforduló magyartalanságokat. Rákosi Jenő a radikalizmust veszélyesen károsnak tartotta, Károlyi Mihályról, Jászi Oszkárról írt sorai ezt bőségesen bizonyítják. Az általános választójogot sürgető, Károlyi Mihályt támogató Justh Gyulának sem kegyelmez, a politikust még a halálára írt nekrológban is irgalmatlanul kikészíti.

Úgy vélem, hogy Rákosi Jenő ádáz Ady-ellenes háborújának okai nem csupán politikaiak. Mélyre, nagyon mélyre nyúlnak, és csomópontjuk a „rendkívüli ember”. „A rend a hős bukása után megújhodik, hogy felettünk, kisebbek felett mindörökre őrködjék” — írja A tragikumban.

„Felettünk, kisebbek felett!” — kulcsszavak ezek.

Mert a Zichy gróf írnoka, aki V. Lászlóról írt verses történelmi drámájával becsvágytól fűtve Pestre érkezett, vélhetően nemzetének és korának nagy drámaírójává akart teljesedni. Írt is egy sikeres, csaknem jó vígjátékot, az Aesopust és egy kis híján jelentékeny történelmi drámát, az Endre és Johannát.

Csaknem, kis híján…

A dilettánsról sokat írtak. Az átlagból felmagasodókról, de az alkotói nagyságot el nem érőkről nagyon keveset. Azokról, akik már nem áltatják magukat, és nem vádolják a világot, de tudják, hogy amit szívvel-lélekkel akartak, el nem érik.

Rákosi Jenő éles eszű ember volt. Felismerte a saját határait. Hivatásának idő múltával az újságírást tekintette. Milyen meggyőzően fejtegeti, hogy a hírlapíró az élet krónikása, a Parlament folyosóján, az utcán, kávéházakban, otthonokban mindenütt figyel, mindenhová bejáratos, mindenhonnan tudósít. A társadalom, a haza, a világ krónikása lenni. Irányítani a közvéleményt, buzdítani. Bírálni. Az 1896-ban megindult „krajcáros” lap, az Esti Újság elsődleges célja aligha a pénzszerzés volt. A Budapesti Hírlap a középosztály sajtója. Szólni azokhoz is, akik a társadalmi ranglétrán lejjebb vannak. Szavak erejével vezetni a nemzetet!

Csakhogy Rákosi az újságirodalom múlandóságát is látta, hiszen könyv alakban megjelent cikkeinek a Tiszavirág címet adta.

S a nemzet nagy újságírója hajlott korában szembesül a rendkívüli emberrel, akivé ő nem bírt válni: Ady költészetében azokkal a gyötrő magyar sorskérdésekkel, amelyeket tábora a hazafiság fogalmával fedett el, amelyekről a Tisza István hívévé szegődött, főrenddé emelkedett Rákosi Jenő nem akart tudomást venni.

Ennyi terhet csak a sztoikus lélek visel el háborítatlanul vagy az, akiben alázat is lakozik. Rákosi Jenő nem volt sztoikus, és írásaiból ítélve nem lakozott benne alázat.
lappangó létbizonytalanság
Támadásaiban az irodalmi szempontokat kezdettől háttérbe szorították a politikai-világnézeti érvek. A nemzeti irányzat és Ady meg a köréje csoportosult nyugatosok között folyó csatározásokba hamarosan beavatkoztak kormánypárti és radikális politikusok, társadalmi szervek, sőt egyházak is. A vita az első világháborúnak abban a szakaszában vált úgyszólván nemzeti üggyé, amikor nyilvánvaló lett, hogy katonáink nem térnek haza győztesen ,,az első lombhulláskor”. Csalódás, lappangó létbizonytalanság. Ez a mindenkori időszak a sorsdöntő problémák elföldelésére, a bűnbak kijelölésére.

Az Ady—Rákosi vitának, gyakran egymás gyalázásának a sajtóban megjelent cikkeit részint idézve, részint a lényegét ismertetve egy 1940-ben kinyomtatott vékony könyv őrzi. Címe: Az Ady—Rákosi vita: Egy irodalmi per aktái 1915–16-ból. S az előszó jegyzetében: „Ezt a könyvecskét a debreceni zsidó gimnázium VII. és VIII. osztálya adta ki az 1939—40. iskolaévben 500 példányban. A könyv anyagának sajtó alá rendezésében kiváltképpen” (következnek a nevek) „VII. és VIII. o. tanulók buzgólkodtak. Munkájukat irodalomtanáruk, Kardos László dr. ellenőrizte.”

Megindultan mondok nekik, a még élőknek és a holtaknak köszönetet.

A Gyóni Géza költészetének értékéről 1915 őszén kirobbant vita tanulságosan mutatja, hogyan tüntetik el az alapvető problémát egészen másfajta indokok, érdekek. A kiváltó ok: két gimnazista azzal a kérdéssel fordult Adyhoz, mit tart Gyóni Géza költészetéről, aki — miként Csak egy éjszakára című verséből tudható —, a fronton, tűzvonalban volt. Ady válasza: „…Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő, s nem is lesz. Ezt még egy világháború sem tudta megcsinálni. Fiatal újságíró-szimattal s kényelmetlenül kényelmes helyzetében transzponálta igaz poéták formáit és hangulatait. Természetesen elsősorban engem bányászott ki, de szerencsére nem jó bányász.”

„Ez a szörnyű, cinikus és pökhendi levél”, írja okkal-joggal Dunántúli a Budapesti Hírlapban. Megállapítja, hogy Adyt és költői iskoláját: „e perverz, bérelhető ágyak izzadtságában fogant, klinikaszagtól megihletett költészetet” az irodalomtörténet el fogja intézni. Móricz a Világban már másnap, az Adyhoz intézett nyílt levélben „Dunántúli sámánnak” nevezi Rákosit, aki „veri a dobot”.
talmudista ivadék
Az összecsapás hamarosan országos küzdelemmé fajul. Részt vesznek benne: a polgári baloldal lapja, a szabadkőműves szellemű Világ, a szélsőjobboldali, fajvédő Milotay, a Protestáns Szemle, Prohászka Ottokár katolikus püspök — mindkettő Ady ellen —, a mezőtúri református főgimnázium igazgatója, Hatvany Lajos, Ignotus a Nyugat nevében, Fenyő Miksa, akit a Magyar Kultúra B. K.-val jelzett cikkírója ószeres léleknek, talmudista ivadéknak nevez. A támadások listája korántsem teljes.

A vitában rátámadnak Babitsra is, Játszottam a kezével című verse miatt. Rákosi mennydörgő haraggal sújt le rá. Ady Lajosnak is nekiront, aki a Tanáregyleti Közlönyben néhány sorral Babits védelmére kelt. Babits nem válaszol a támadásokra. Hallgat. Ő az egyetlen, aki hallgat. Ady és Dunántúli meg híveik csapata annál hangosabbak.

Rákosi Jenő vádjai Ady költészetét és a nyugatosokat illetően közismertek. De azt, hogy valójában másról folyik a vita, ő maga állapítja meg. „Itt … két világnézet összeütközéséről van szó, amelynek pere ebben a pillanatban keresi az ítéletet a harcban álló európai nemzetek véres csatamezőin.”

Jászi Oszkár pontos látleletet ad a Világban megjelent cikkében. „Kenetteljes rágalmak röpködnek a modern magyar irodalom, a modern magyar politika, szóval mindazok ellen, akik a nagy világkatasztrófa előtt azon dolgoztak, hogy a demokrácia, a nemzetköziség és a népkultúra szellemében gyúrják át az oligarcha, nacionalista és analfabéta Magyarországot.”

A hadakozás időnként durva személyeskedéssé fajul. Dunántúli szerint Ady mint „Pythia, a nyugatosok jósboltjában elhadarja gázokba burkolt értelmetlenségeit”. Ady meg Rákosi Jenő „szenilis perfidiáját” rója fel. Dunántúli megállapítja, hogy Ady „jól házasodott és vidéken kedves otthonban és megfelelő kényelemben él”. Ady szerint Rákosi Jenő folytatja a „maga kis paralitikus írásjátékait”.

Gyóni Géza költészetéről már nem esik szó — Gyóni nemsokára meghal a fogolytáborban. Ignotus a Világban úgy vélekedik, hogy Dunántúli „nacionalizmusa bécsi iskolában nevelkedett”. Egy bánkódó anya a Budapesti Hírlapban közölt levelében kijelenti, hogy az Ady-iskola megrontja az ifjúságot. Ő „Arany magyar zamatú remek nyelvezetét” szereti, s aggódik, hogy gyermekei a „Nyugat szellemétől megfertőzve e perverz költészet hatása alatt állnak”.

Az „úttalan Magyarországon” bevezetik a heti két hústalan napot, majd a kenyérjegyet. A vita kiterjed Ady igaz kálvinista voltára, egy levélíró szerint Ady vagy zsidó vagy parasztszármazék, Ady hivatkozik ősi nemességére és igaz kálvinizmusára.

Doberdo… A második isonzói csata…
nyilatkozik
Szóváltás Hatvany mecénás-szerepéről. Hatvany nyilatkozik. Ady is nyilatkozik. Bölöni György „a kálvinista klerikalizmusról” elmélkedik. A Debreceni Egyetemi Kör közgyűlése „habozás nélkül csatlakozik Dunántúli álláspontjához”.

A hatodik isonzói csata…

A katolikus papság folyóirata, a Religio felpanaszolja, hogy vallásos emberek tömegei „unos-untalan felvetik a kérdést: a jó Isten miért engedi meg ezt a rettenetes világháborút”.

Rákosi Jenő az idegenből átplántált nyugati dekadenciáról a kozmopolita szabadkőművesség vádjára tér át. Szónoki kérdéssel fordul a nyilvánossághoz: „és ki nem tudja, hogy ezt az európai háborút… a francia és olasz szabadkőművesek készítették elő, provokálták és táplálják mind a mai napig”.

Talán az a legelvakultabb hívő, aki belehajszolta magát a hitébe…
meghatóan hangzott
1919 januárjában a ronccsá vált rendkívüli ember meghalt. Rákosi Jenőnek még tíz esztendeje volt hátra. A harminc milliónyi magyar ábrándképe helyén a megcsonkított ország. Rákosi Jenő kemény, harcos ember volt. Nem ismerte a kétségbeesést. Írta a vezércikkeit. Vörös és fehér parancsuralmak ellen tiltakozott. A hangzatos soviniszta jelszavakkal, a megvalósíthatatlan célokkal szemben az összefogást, a kultúra fontosságát, a történelmi igazságtételbe vetett reményt hirdette. Mindez meghatóan hangzott és hasznos is volt talán, hozzájárult a hőzöngések lecsillapításához, s a józanságtól el nem zárkózóknak célt mutatott. Némely fajvédő elméletét, az Ébredő Magyarok antiszemita hazafiaskodását lankadatlan hévvel ostorozta. Vezércikkben írta meg, hogy nincs alsóbb rendű emberi faj. Jézus és az apostolok zsidónak születtek. Agg korában — tudtommal bonyolult érdekeltségek miatt — meg kellett válnia a Budapesti Hírlaptól. A népszerű, liberális Pesti Hírlap vezércikkírója lett. Az újság hasábjain kért, sürgetett változatlanul hatásos cikkekben Rothermere lord felhívását ismertetve „Igazságot Magyarországnak!”. Minthogy királypárti volt, a lord fiának trónra emelésétől sem zárkózott el.

Halála előtt megbékélt Adyval. „Ady, mint minden költő, isten postása volt, üzenettel a világ számára.” Eltűnődhetünk szavai mögöttesén.

felső kép | elismondom.files.wordpress.com