Gosztonyi János

(KI)KÜLDETÉS

1998 október

(KI)KÜLDETÉS

Major Tamás azt mondta, hogy este hétre, színházi ügyben, Litvániában kell lennünk. Ez déltájban történt. Hogy pontosan mi légyen az a színházi ügy, vagyis hogy mi nézünk vagy bennünket néznek ott, nem jelölte meg. Mint ahogy azt sem: Litvániában mi a pontos úticél. Határozottságából arra kellett gondolnunk, mindez időben kiderül majd; nem kérdezősködtünk.

A többes szám első személy színésznő feleségemre, Violára, s egy ismeretlen, arctalan valakire vonatkozott, akiben én az elmaradhatatlan minisztériumi kísérőt gyanítottam.

Direktorom, Major, még azt is mondta: vigyünk könyveket, segítsünk ezzel is a litvánokon. Európának azon a táján kevés a korszerű képzőművészeti kiadvány. És már ott is voltak a pompás, friss, nyomdaszagú példányok. Köztük egy Hypérion kiadású Van Gogh, könyvtáram féltett darabja. Hogyan került oda? Mindenesetre kivettem, visszavettem. Röstellem, de irigyeltem a litvánoktól.

Major azt mondta

A jármű, amellyel útra keltünk, szűknek tűnt három személy s egy halom képzőművészeti album számára. Kis Fiat Cinquecento volt, krémszínű. Egyik régebbi autómra sem hasonlított. Haladéktalanul indulni akartam, mert Litvánia éktelen távolinak, az este hét óra pedig közelinek tetszett, de Major azt mondta: a vámolást meg kell várnunk. És majd legyünk észnél, mert korántsem biztos, hogy ennyi pazar kiadványt szó nélkül kiengednek az országból. A vaskos kötetek elrejtése meglepően könnyűnek bizonyult. Itt is, ott is akadt hely a kocsiban, ahová éppen odaillettek. Mintha ezt a Cinquecentót már azzal a céllal készítették volna, hogy képzőművészetet csempésszünk vele a Baltikumba.

A járgány egy kerti úton, olyan mignon-formán várakozott. Körülötte nyüzsgött a színésznépség. Jöttek-mentek, kiküldetésünk hírét közömbösen fogadták. Litvánia nem tűnt valami vonzó úticélnak.

shutterstock 80317933

Én másként gondoltam. Mindig érdekelt a Baltikum, és oly keveset tudtam róla. Képi emlékeimről sem állíthattam: valóban láttam — talán csak elképzeltem a mélyebb árnyékú, vasalt nagykapukat, a sötétszürke házsorokat, szaporább, mert apróbb ablakaikkal. A tömzsi kőhidakat, a lejtős, lakatlannak tűnő utcák bazaltján csúszkáló fényfoltokat. S egy hűvös, feketéllő parkot, ahol feltehetően didereg a szerelem.

A déli óra helyett a vámőr kora délután érkezett. Finánc küllemű finánc, s akárcsak a minisztériumi ember, bajsza kivételével ő is arctalan. Hosszan, aprólékosan vacakolt, míg valami ócska trükkel el nem tereltük a figyelmét (hihetetlen örömet keltett bennem a sikerült csalfaság), s akkor eltávozott. Mi kocsiba szálltunk, végre beindíthattam a motort.

se pénz, se útlevél

A kisautó fürgének bizonyult, nagy sebességgel falta az utat. Térképem nem volt, de tudtam, merrefelé kell lennie Litvániának, pillanatig sem kételkedtem, hogy eltalálok oda. Hajlamaimtól eltérően csak keveset töprengtem a felbukkanó nehézségeken, hogy se pénz, se útlevél, a jogosítványról már nem is szólva… és hogy nem is tudom pontosan, hová kell mennünk. Szokatlanul nagyvonalú és gyakorlatias voltam. Bántott, hogy Viola és kísérőnk szűken vannak hátul, míg az első ülésen mellettem könyvek tornyosultak. Majd az első benzinkútnál (fogytán az üzemanyag, ott majd térképet is szerzek) magam mellé ültetem Violát. Pestről kikeverednem azonban irgalmatlanul nehéz volt. Másfél ember nagyságú skate-esek gördültek előttünk hihetetlen iramban, valósággal vontak maguk után. Az esti megérkezés még mindig lehetségesnek látszott.

Csak már a városból tudnánk kijutni… s akkor fel, a Donovalyra! E hegyszoroson át oly sokszor vittem-hoztam korosodó anyámat, kedves rokonokhoz, a rózsahegyi jó levegőre. Ott aztán végtelen römizésben fogyasztották Zsani, Ilka és Paula nénikkel a még nekik szánt csekélyke időt.

Aztán mégis a miskolci utat céloztam meg, mert valahogy inkább erre éreztem Litvániát.

A vakremény, hogy időre ott lehetünk, apadni kezdett — még mindig Pesten —, mikor a Feneketlen-tóhoz hasonló képződmény szegte utunkat. Ápolt, sóderes sétányok, gondtalanul ődöngő népek. Se mélység, sem szakadék — semmi veszély. Csak éppen az út nem vitt tovább. Fordulni kellett, hogy újra rátaláljunk. Erre megint ráment némi idő és reménység. A két, kissé befelé sandító első kerék vadul fogyasztotta az utat (úgy láttam, akár egy szimulátorban), s a kis motor ereje teljéből dolgozott.

shutterstock 574815769

A valóságban 1998. július 18-a, reggel fél nyolc volt — mondta később feleségem és fiam —, s egy hatalmas helikopter szállt az utca felett, zajával megreszkettetve a levegőt. Galambok raja verődött ide-oda, a szemközti erkélyen kutya feszült, feltehetően ugatott. Az óriás-szöcske hátában az emelkedő nappal félelmetesen szép lehetett, amint ott állt a levegőben s a potrohán függő épületelem aggasztóan lengett. A motor mintegy negyedórán át töltötte be robajával a környéket; nem volt példa rá, hogy én, aki hét óránál tovább oly ritkán alszom, s a legkisebb zajra fölneszelek, hogy én ekkora hacacárét átaludjam.

Ha mégis átaludtam, nyilván azért, mert a küldetés hatalmába kerített. Noha kételyem is nőtt közben, percről percre (vagy ami az álomi időegység): betölthető e vajon?

a küldetés teljesítése

És akkor eszembe ötlött, hogy hátha nem is az a lényeg, hogy estére Litvániába érjünk, hanem hogy egyáltalán eljussunk oda. Az időpont nem érdekes, csupán a küldetés teljesítése. Még akkor is, ha nem vagyunk tisztában a lényegével. Sötétedett, s én tudtam, hogy az út hátralévő hányadát mindenképpen az éjszakában kell megtennünk. És mégis nyomtam a gázt, noha akkorra már teljes bizonyossággal kiszámítottam, hogy maradék időnkben legfeljebb Kassáig juthatunk. Miben bizakodtam? Az álom természetében. Abban a szokásában, hogy megszakad, és mi, mondjuk, Kassát elhagyva nem csupán keresztülautózunk, de át is repülünk Lengyelországon? Erősen reméltem, hogy a balti országok közül Litvánia lesz az első dél felől.

Én épeszű litvánnal még nem találkoztam. A lágerben, becsmérlő hangsúllyal „litvák’’-nak szólították őket. (Már azt a három-négy közembert, aki még élt közülük.) Mindenkinél többet, mert hosszabban szenvedtek. Annyitól már jogosan bomlik meg az elme. És mégis: úgy látszott, mintha (hamleti módon) csak tettetnék magukat. Így próbálnák a még több kínt és veszélyt elkerülni. Valahogy túloztak. Sosem voltak olyan meggyőzőek, mint a színházi bolondok.

Mitől hagyott el hirtelen a célratörés? Tán a közeli felébredés sugallatára illant el? Egyszerre csak tisztában voltam, hogy sem három, sem háromszáz óra alatt nem érhetünk oda. A cél túlságosan távoli, s eszközeink fogyatékosak. (Vagy csak hitét vesztő vagyok álmomban is?)

shutterstock 729166729

Úgy döntöttem, telefonálok Majornak, és azt mondom: tudom, hogy jobban örülne ha, mondjuk, Vilniusból hívnám, s nem észak vagy dél, de még mindig Pestről… de hiába, itt tartunk.

cinkosan nevettünk

Egy irodában voltam. Fess, arctalan nőtől kértem: hadd telefonáljak. Középkorú lehetett, de csak a jó alakjára figyeltem, amint a telefont odahozta és lerakta elém. Tárcsáztam volna, de sejtelmem sem volt, milyen számot hívjak. S akkor az álmom végre engedményt tett: fölismertem a nőben Major egykori élettársát, akinek persze tudnia kellett a hívószámot. Meg is mondta nyomban; ezen egy darabig cinkosan nevettünk. Nekem még az is eszembe jutott, hogy a tárcsázásnál majd vigyázzak, mert az első számjegyek városszerte megváltoztak.

kép | clivewa, shutterstock.com