Kovács Gábor

KIÉ A HATALOM?

2008 február

KIÉ A HATALOM?

A pusztában negyven napig böjtölő Jézust megkísérti a sátán: finom koreográfiával halad a gyengébbtől az egyre erősebb csábítás felé. Az első a test kísértése, a második a hiúságot és dicsőségvágyat használja fel eszközül. A harmadik, a világ feletti uralom elutasítása a legnehezebb. Itt már valóban emberfeletti önuralomra van szükség, s erre csak Jézus képes – sugallja az evangéliumi történet, amely szerint a hatalomvágy az emberi lélek legerősebb mozgatórugója.

a haláltól rettegő ember

A hatalom minden politikai elmélet központi fogalma – s a kínálat bőséges. Az olasz Guglielmo Ferrero és a nyomdokain lépkedő Bibó István szerint a mások feletti hatalom vágya az ember haláltudatának kompenzálásából ered. Az ember a világmindenség egyetlen lénye – mondja Ferrero –, akinek tudomása van a halál sötét éjszakájáról, amelybe az élet rohanó folyója az örökkévalóság óta ömlik. A haláltól rettegő ember képzelete elsötétíti az univerzumot: fiktív lényekkel és gonosz erőkkel népesíti be. A legnagyobb félelem forrása azonban a másik ember.

A politika szférája Ferrero koncepciójában azért kiemelt jelentőségű, mert a halálfélelem legkártékonyabb kompenzációs formája a társadalmi konfliktusokban zajló harc. A hatalmat mint a probléma elsődleges orvoslásának eszközét minden emberi közösség fölfedezi, alkalmazása azonban ambivalens hatású, mert bár csökkenti a félelem következményeit, maga is félelmet gerjeszt. A hatalom ugyanis a kényszerítés eszközeinek birtoklását és alkalmazását jelenti, s a döntő kérdés: miként tud e rossz körből kitörni. Ha megpróbál bizalmat kelteni, hangzik a válasz, s ennek az a módja, hogy bizonyos alapelvek szerint veszi át a kormányzást, amihez a későbbiekben is ragaszkodik. Az alapelvek a legitimitás azon elvei, melyek a kormányzó kisebbség hatalomgyakorlási módszereit a passzív többség számára törvényesnek tüntetik föl. Voltaképpen tehát a parancsolás, az utasítás jogának igazolásáról van szó. Ha a többség törvényesnek tekinti, elfogadja a hatalmat: nő a bizalom és csökken a társadalomban létező félelem mennyisége. Lényegében ez a hatalom humanizálódásának, emberségesebbé válásának folyamata – vonja le a konklúziót Ferrero.

Ma persze minden, aminek bármi köze van a politikához, mocskosnak és undorítónak tetszik. Nem új jelenség ez: a huszadik század története jó néhány példával szolgál az ilyesfajta politikacsömörre. A legtöbbször emlegetett történés helyszíne az első világháború utáni Németország, ahol a közhangulatot egészen 1933-ig a parlamenttel, a pártokkal, s egyáltalában a politikával szemben érzett mélységes és őszinte csömör határozta meg. Pontosan az történt ott, amitől huszonegynéhány év múlva politikai eszmefuttatásaiban Bibó István olyannyira óvta az újabb világháború utáni Európát: a közvélekedés a gazdasági válságot, a háborúvesztést, s a legyőzöttre kényszerített békét elválaszthatatlanul összekötötte a parlamentáris demokráciával, ezt a rendszert tette meg általános bűnbaknak, minden baj végső okának. 1918-ban az akkor még konzervatív Thomas Mann mély undorral és megvetéssel jelentette ki, hogy elege van a parlamentből, a Parteiwirtscfiaft-ból; ez az egész nemzeti élet pusztító betegsége, mindent politikával fertőz meg. „Nem akarok több politikát, legyen végre tárgyilagosság, rend és tisztességtudás.”

cézárizmus

Oswald Spengler, az első világháború utáni európai és német válság filozófusa a modern parlamentáris rendszer negatívumait nem kiküszöbölhető esetlegességeknek, hanem a szisztéma lényegéből fakadó sajátosságoknak tartotta. Szerinte a demokrácia óhatatlanul a pénz uralmához vezet, s meggyőződése volt, hogy a parlamentáris demokrácia korszaka elkerülhetetlen, de átmeneti időszak, amelyben a szabadság, egyenlőség és igazságosság eszméivel először kapitalista módon visszaélnek, majd a demokráciát követő cézárizmus időszakában diktatórikus módon megsemmisítik az eszmék alapját képező politikai formát.

A weimari időszak egyik legismertebb alkotmányjogászának és nagy hatású politikai gondolkodójának, az utóbbi időben erősen divatba jött Carl Schmittnek antiliberális politikai filozófiája és parlamentarizmus-kritikája ugyancsak számos szállal kötődik a weimari korszak politikai-szellemi-társadalmi valóságához. Schmitt hatalomkoncepciója szerint a modern parlamentáris tömegdemokrácia legitimitásválságának oka a két alapelem, a liberális parlamentarizmus és a demokrácia összeférhetetlensége. A liberalizmus kormányzati elve a különböző vélemények ütköztetése, a vita, amely racionális érveléssel törekszik az ellenfél meggyőzésére. A huszadik századi tömegdemokrácia azonban a vitát formálissá tette, a véleménypártokat pedig érdekpártokká változtatta; a parlamentben többé nem vélemények, hanem érdekek ütköznek, nem vitatkoznak, hanem üzleti tárgyalásokat folytatnak.

Így nem érvényesül a liberalizmus alapját adó racionális véleménycsere. Ez azért baj, mert a parlament nem a legitimitáselv letéteményese, pusztán technikai eszköz, amely már nem rendelkezik a kormányzottak feltétlen bizalmával, s adott esetben másik eszközre cserélhető.

A demokrácia az individuális különbözőségen alapuló liberalizmussal szemben a homogenitásra épül. Kiindulópontja a nemzeti közösség tagjainak egyneműsége, a nemzet szembeállítása más nemzetekkel, azaz barát és ellenség megkülönböztetése. Ezt az egyneműséget jeleníti meg az általános és titkos választójog gyakorlata, amely abban az értelemben is ellentmond a liberalizmusnak, hogy míg az utóbbiban a véleménycsere közösségi-politikai teret alkot, a választás a privát térben, a szavazófülkében zajlik, s eredménye voltaképpen nem a közvéleményt, hanem a privát vélemények számtani összegét jeleníti meg.

Az Osztrák-Magyar Monarchiából származó Joseph Schumpeter 1943-as könyvében egy weberi ihletésű demokrácia-elméletet fejtett ki, amelyben a modern tömegdemokráciát és a kapitalizmust, Schmitt-tel ellentétben, egymással szervesen összefüggő történelmi képződményként ábrázolta. Szerinte a burzsoá individualizmus és a demokrácia természete nem összeegyeztethetetlen, s a demokráciát kétféleképpen lehet értelmezni. Az első – ezt ő a demokrácia klasszikus felfogásának nevezi – a kora újkorban alakult ki, és szorosan kapcsolódik a korszak világképéhez. Fogalmi kerete a 17-18. században az értelmét használni képes, racionálisan dönteni tudó egyénből kiinduló utilitarizmus. Ehhez kapcsolódik két másik előfeltevés: hogy létezik olyan közjó, amelyet ez az individuális értelem képes felfogni, s hogy ez a közjó mindenki számára elfogadható. Ezt egészíti ki, illetve ebből következik a társadalmi szerződés motívuma, ami valamilyen módon a korszak minden politikai teóriájának alapköve. A klasszikus doktrína különböző okok folytán túlélte az újkor első századait, ám a 20. századra nyilvánvalóvá vált korhoz kötöttsége, s hogy segítségével nem lehet leírni a modern demokráciák természetét. Mi a helyzet, ha nem létezik általánosan, mindenki által elfogadott közjó? Ez ugyanis a modern társadalmak viszonyai között teljesen természetes és hétköznapi állapot.

hatalomra aspiráló egyének

Schumpeter szerint a modern demokrácia valójában – ahogyan azt Max Weber is gondolta – sajátos intézményrendszert felállító, vezetőkiválasztási módszer. A nép feladata, hogy megválassza a szavazatáért versengő, hatalomra aspiráló egyéneket. A politikai küzdelem ebben a formában kompetitív jellegű; tulajdonképpen a szabadpiaci versenyt modellezi. Ez a verseny a modern tőkés társadalomban azonban éppen úgy nem tökéletes, ahogyan a gazdaság szférájában sem. A politikai párt célja nem a közjó előmozdítása; a párt mindazok szövetsége, akik összehangoltan cselekszenek a politikai hatalomért folytatott versenyszerű küzdelemben. Ez a teória megmagyarázza, miért alkalmas politikai forma a képviseleti demokrácia a kapitalista tömegtársadalmak számára, és arra is rávilágít, hogy mi a viszony a demokrácia és az egyéni szabadságok között. Elvileg mindenkinek joga van harcba szállni a választók szavazataiért, s eladni magát a politikai piacon. Ebből következik legalább bizonyos fokú sajtószabadság és szólásszabadság, bár mértékük nagyon is változó, és lehetséges az is, hogy a választójog nem terjed ki a felnőtt népesség egészére.

A demokrácia klasszikus doktrínájával az a baj, véli Schumpeter, hogy túlértékeli az átlagos szavazópolgár politikai racionalitását. Modern viszonyok között ez a racionalitás korlátozottan létezik, valójában csak azokban az ügyekben működik, amelyeket a polgár teljes realitásérzékével át tud még fogni, s erre olyan közösségek esetében van lehetőség, amelyeknek aktív tagja. Tevékenységével ekkor közvetlenül hathat, s ezért közvetlen felelősséget érez. Ilyen méretű közösség az egyházközség, a lakókörzet, a szakszervezet, amelyek az újság – ma azt mondanánk: tömegkommunikáció – nélkül is ismerősek és áttekinthetőek. Ez a fajta racionalitás csak lokális viszonyok között működik, az országos politika dimenzióját nem képes átfogni, a szavazók rossz bírái saját hosszú távú érdekeiknek. Schumpeter a pragmatistákhoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy tudás és cselekvés összekapcsolódik, márpedig országos ügyekben a választópolgárnak a dolog természetéből adódóan – a választás aktusát leszámítva – nincs lehetősége cselekvésre. Ennek következménye, hogy az átlagos választópolgár szellemi teljesítménye erőteljesen csökken, amikor az országos politika kérdéseivel kell szembenéznie. Gondolkodása primitívvé, asszociatívvá és érzelmi jellegűvé válik. Emiatt könnyen manipulálható – ez az oka, hogy a választói akarat nem valódi, hanem kreált; a politikai folyamatnak nem kiindulópontja, hanem végterméke.

Az eddigiekből könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Schumpeter teóriája valójában demokrácia-kritika – de nem ez a helyzet. Gondolatmenetei mindvégig megmaradnak a leírás szintjén, sőt valójában az a meggyőződése, hogy az említett körülményeket figyelembe véve az a fajta képviseleti demokrácia, ahol a választópolgár kizárólag a szavazatával szólhat bele a politikába, a modern tömegtársadalmak viszonyai között megfelelő politikai forma. A kompetitív vezetőkiválasztási rendszer része a folyamatnak, amelynek során a burzsoázia átalakította, racionalizálta a társadalmi és politikai struktúrákat. A modern demokrácia történelmileg a kapitalizmus terméke, az annak leginkább megfelelő politikai berendezkedés.

Végül is a második világháborút követő évtizedekben határozottan úgy látszott, hogy a két világháború közötti pesszimista próféciák téves előfeltevéseken alapultak. Az 1950-es és 1960-as évek ugyanis a jóléti állam kiépülésének köszönhetően éppenséggel a kapitalista tömegdemokráciák látványos megerősödését hozták. Ám a hatvanas években ezeknek a demokráciáknak Amerikában és Nyugat-Európában újabb válsággal kellett szembenézniük. A krízis az 1968-as diáklázadásokkal tetőzött, s a történtek ismét aktuálissá tették a hatalommal és a legitimitással kapcsolatos kérdéseket. Ebben a légkörben fejtette ki a maga elképzeléseit a korszak egyik legismertebb politikai filozófusa, a Heidegger- és Jaspers-tanítvány Hannah Arendt.

depolitizálás

Arendt republikánus szemszögből kritizálta a liberális politikai demokráciákat. Kritikájának alapvető eleme, hogy ezekben a politika kiüresedik, mert a liberális politikai elmélet és gyakorlat a szabadságot kizárólag negatívan, az államtól való szabadságként, a privát létezést biztosító törvények és szabályok összességeként fogja fel. Ez a kritika erősen emlékeztet Carl Schmitt bírálatára, amely ugyancsak a depolitizálást tartja a liberalizmus fő bűnének; s ez abból is adódhat, hogy Arendt szintén a weimari Németországban szocializálódott, és az országot éppen a demokrácia bukása után, a náci rezsim elől menekülve hagyta el. Az Amerikában letelepedő filozófus a hatvanas években, a diákmozgalmak és az újbaloldal megjelenése idején számos könyvben és tanulmányban körvonalazta nézeteit. Arendt felfogása szerint a modernitás alapvető jellemzője a politikafelejtés. A modern állam beavatkozik a társadalmi életbe, s ennek következményeként a politika egyre inkább a szociális problémákkal való foglalkozássá, a szabadság pedig az anyagi bőség szinonimájává változik. Arendt erősen kultúrkritikai ihletésű gondolatmenetekben támadta ezt a fejleményt, ugyanakkor a hatvanas évek társadalmi forrongása – és az 1956-os magyar forradalom – azt sugallta számára, hogy ismét eljött a forradalmak kora, ami felveti bizonyos politikai alapfogalmak átgondolásának szükségességét. Az egyik ilyen – Weber hatalom-definíciója óta mindig visszatérő – kérdés az erőszak és hatalom, erőszak és politika viszonyára irányul, és maga után vonja a legitimitás természetére vonatkozó értékeléseket. Végül is nem kétséges, hogy a forradalmi úton létrejövő hatalmi rendszerek születésénél szinte mindig ott van az erőszak, s ez a tény mintha Webert igazolná, aki szerint az erőszak elválaszthatatlan a politikától, s a hatalom voltaképpen az erőszak eszközeivel rendelkezés monopóliumát jelenti.

Arendt az ember zoón politikon mivoltát Arisztotelész nyomán a beszéd és cselekvés összekapcsolásának képességéből vezeti le. Az erőszaknak szerepe van ugyan egy politikai rendszer forradalmi létrehozásában, de ez nem azonos az állati létre jellemző néma erőszakkal, hiszen a forradalom az emberek közötti kommunikációt és közös cselekvést jelenti. Az igazi kérdés, hogy miképpen hozhatók létre olyan politikai intézmények, amelyek feladata a szabadság tereinek megteremtése és fenntartása. Honnan jön a tekintély, amely tartósságot kölcsönöz ezeknek az intézményeknek? Arendt szerint ez modern viszonyok között igencsak nehéz, mert a modernitás története a tekintély eltűnésének története, és szorosan kapcsolódik a vallás és hagyomány eltűnéséhez; a premodern világban e három tényező kölcsönösen erősítette és fenntartotta egymást, a középkor végével azonban egyik a másik után tűnik el. Ez végső soron a modernitás dinamikájának következménye.

A politikai szféra számára azonban létfontosságú a tekintély, a kérdés éppen az, hogy modern viszonyok között mi biztosíthatja a politikai intézmények tekintélyét a vallás és a hagyomány segítsége nélkül. Arendt válasza filozófiatörténeti keretben bontakozik ki. A görögök felismerték, hogy a szabad és uralommentes kommunikáció teremti meg a politikai teret, amelyben az egyenlőkként fellépő emberek együtt cselekednek. Tartós intézmények megteremtésére azonban nem voltak képesek; ahhoz tekintélyre van szükség, amely biztosítja az engedelmességet, és lehetővé teszi az intézmények zökkenőmentes működését, de megőrzi a politikai cselekvők egyenlőségét és szabadságát. A rómaiak a dilemmán az alapítás intézményének segítségével léptek túl; a városnak mint politikai intézménynek a megalapítása olyan tekintélyt biztosított a létrehozott intézményeknek, amely a hagyomány segítségével nemzedékről nemzedékre megújult.

kvázi-vallásos jellegű

Az amerikai forradalom a 18. században sikerrel adaptálta az antik-római mintát. Az alapítás aktusa az amerikai alkotmányban testesült meg, s az ehhez kapcsolódó republikánus tradíció biztosítja a politikai hagyomány támogatását. Arendt szerint ez azért lehetséges a premodern korszak vallásossága nélkül, mert az alapítás aktusának önmegalapozó jellege van; amint azt Machiavelli a modernitás hajnalán felfedezte: kvázi-vallásos jellegű.

Az 1968-as év eseményei, amelyekben a különböző amerikai egyetemi campusokon a diákok összecsaptak a Nemzeti Gárda egységeivel, és a párizsi történések arra késztették Arendtet, hogy szisztematikusan átgondolja erőszak, fiatalom és legitimitás viszonyát. A hatalom és erőszak egymás ellentétei. Ahol a hatalom meggyengül, ott általában megjelenik az erőszak, s szabadjára engedve megsemmisíti a hatalmat, de nem képes új hatalmat teremteni. A régi hatalom szétesése önmagában csak lehetőség a forradalomra, s az nem azonos az erőszakkal. Az erőszak prepolitikai jelenség. Forradalomról akkor lehet beszélni, ha emberek összegyűlnek azért, hogy együtt cselekedjenek. Az így születő hatalom éppen ebből a kezdeti aktusból – melynek lényege egy alkotmány létrehozása – nyeri legitimitását. Az erőszak instrumentális jellegű; mindig valamilyen célra irányul, s igazolását ebből a célból nyeri el. A hatalom viszont nem instrumentális jellegű, nem szorul igazolásra. Az igazolás ugyanis a kitűzött cél révén a jövő felé mutat, míg a legitimáció a kezdeti aktus, azaz a múlt felé, ez pedig az egykoron összegyűlő emberek konszenzusa. Ez a potestas in populo régi elvének értelme. A hatalom tartósságához szükség van tekintélyre, ami emberek vagy intézmények sajátossága, ám az emberek közötti viszonyban gyökeredzik. Tekintélyre – mely az önkéntes engedelmességben manifesztálódik – nem lehet szert tenni sem erőszak, sem pedig rábeszélés segítségével; itt nem segít a racionális érvelés, mert alapja a tisztelet. A tekintély legnagyobb ellensége a megvetés vagy a nevetségessé válás. Az intézményekben megtestesülő politikai tekintély ősmintája a római szenátus tekintélye (auctoritas in senatu).

Az 1990-es évekre aztán a hatalom és legitimáció kérdése másként merül fel: a jóléti állam korszaka véget ért. A globalizáció eredményezte posztmodernizáció során a nemzetállam helyébe az imperium, vagyis a Birodalom, a szuverenitás új alanya és a legitimitás új tárgya lép – deklarálta a Michael Hardt–Toni Negri szerzőpáros 2000-ben megjelent Birodalom című, bestsellerré vált könyvében. Hogy mi a Birodalom, nem könnyű megfogalmazni, mert a dologi jellegű res publicával ellentétben ez nem olyasféle territoriális entitás, amely külső és belső jól elhatárolt kettősségére épül; a Birodalomnak nincsenek tisztán látható határai és pontosan megragadható centruma sem: különböző hálózatok sajátos összeszerveződése, s működési logikája alapvetően különbözik a nemzetállamétól. A birodalmi szuverenitás tere nem zárt, hanem nyitott. A hálózati jellegből fakadó nyitottság nem a hatalom terének megszűnését és a hatalmi narratívák eltűnését, hanem azok átalakulását eredményezi.

A történtek értelmezését megnehezíti, hogy a modern politikai filozófia fogalmi eszközei elégtelenek az átalakulás megértésére és leírására, mert a modernitás bináris kódjaiból indulnak ki. Ilyen mindenekelőtt a belső és a külső, illetve a privát és a nyilvános közötti különbségtétel. Utóbbi a modern politikai teóriák alapja. Eszerint a politika a külső tér, amelyben az egyének a többiek elismerését keresik; ezzel szemben a belső, a privát tér, a partikuláris emberi szükségletek és emberi jogok tere, amelyet el kell választani a nyilvánosság szférájától. A modernitás nagy politikai ideológiái, a republikanizmus, liberalizmus, konzervativizmus és szocializmus mind a polgári és emberi létezés terének kettősségére épülnek, és a kettősség értelmezésében különböznek.

megszűrik és közvetítik

Hardt és Negri szerint ez azért fontos, mert a szemünk előtt létrejövő Birodalom politikai szerkezete éppenséggel az antik, Polübiosz-féle modell segítségével írható le legszemléletesebben, annak ellenére, hogy a modell sajátos, posztmodern változatáról van szó. Ez az új entitás globális birodalomként önmagát mint politikai rendszert három egymásra épülő, s lefelé piramisszerűen szélesedő szinten szervezi meg. Az első a monarchikus hatalom szintje, ezen belül három lépcső különíthető el; az első az USA, mint egyetlen szuperhatalom katonai hatalma, a második a legerősebb nemzetállamok globális pénzügyi hatalma, amely a G8-ak összejövetelein, davosi találkozókon stb. manifesztálódik, a harmadik lépcsőt a különböző szervezetek jelentik, amelyek globális kulturális és biopolitikai hatalmat gyakorolnak. A második hatalmi szint két lépcsőre tagozódik. Az első a transznacionális korporációk hatalma. Ezek a különböző tőke-, technológiai és népességáramlatok irányítói. Transznacionális vállalatok tulajdonképpen, és az első szint döntéseit artikulálják. A második szint második lépcsőfokán a territoriálisan szervezett nemzetállamok állnak, amelyek sajátos filterként működnek. Megszűrik és közvetítik népességük számára a különböző globális áramlatokat. A harmadik szint viszont a demokratikus hatalomé. A társadalom többségét jelentő sokaságot a birodalmi berendezkedésnek ezen a szintjén részben a nemzetállamok, részben a különböző nem kormányzati szervezetek, az NGO-k, tehát a globális civil társadalom szervei képviselik. Ezek egyszerre működnek helyi, nemzeti és nemzetek fölötti szerveződésekként.

Végső soron a Birodalom politikai berendezkedése gyökérszerűen felépülő és univerzális kommunikációs hálózat képét mutatja, amelyet kapcsolatok szövevénye tart össze. A hálózat működésének egyik alapvető jellegzetessége, hogy egyszerre tud azok érdekében és azok ellen működni, akik a hatalmat birtokolják. Ilyenformán egyszerre képes reprodukálni és fenntartani a kapitalista rendszert, ugyanakkor megteremteni vele szemben a lázadás strukturális lehetőségét is. Végeredményben ellentmondásos helyzetről van szó. Az univerzális hálózat működésének alapfeltétele, hogy az egyén egyszerre legyen illékony, eltűnő politikai szubjektum és aktív jelenlevő, cselekvő termelő, illetve fogyasztó. A Birodalom tehát paradoxonra épül. Létének alapfeltétele a sokaság által előállított gazdagság. Ám minél gazdagabb a világ, a Birodalomnak annál inkább tagadnia kell a gazdagság előállításának feltételeit, mert ezek kiteljesedése a társadalom többségét képviselő sokaság forradalmi potenciáljának kiteljesedését is jelentené, s ez magának a Birodalomnak vetne véget. Íme, a Marx-féle sírásó motívum posztmodern hangszerelésben.

Többen felhívják a figyelmet, hogy a kibontakozó információs kapitalizmus világának alapvető jelensége a munkaidő széttöredezése. A munkás megszűnik személyként létezni a tőke számára, mert az már nem tart igényt munkaerejére huzamosabb ideig, csupán az aktuálisan szükséges munkaerő-darabkákat vásárolja meg, nem hajlandó megfizetni a költségeket, amelyek a munkás munkaerejének újratermeléséhez szükségesek, vagyis ahhoz, hogy a munkás – mint a munkaerőáru hordozója – személyiségként tudjon létezni. Korunk leírására sokan a neokapitalizmus vagy technokapitalizmus fogalmát használják. Találónak tűnik Manuel Castells terminus technicusa, az információs kapitalizmus. A kifejezés jelzi, hogy továbbra is kapitalizmusról van szó, amely a régihez hasonlóan a profitelv alapján működik, de az információs technológia lehetőségeinek kiaknázásával jelentősen megváltozott. A transznacionális vállalatok szerkezete sokkal rugalmasabbá vált, országhatárokon átnyúló, valóban az egész földgolyót átfogó gazdasági és pénzügyi hálózatok alakultak ki, amelyekben szédítő sebességgel áramlik a pénz és az információ.

Korunk történelmét globális és lokális tényezők küzdelme határozza meg. Castells szuggesztív és nagyszabású – s helyenként igen borúlátó – víziót fest erről a küzdelemről. Könyve, Az információ korszaka az elemzett világhoz hasonlóan fölöttébb ambivalens mű. Castells meggyőződése, hogy az információs technológiák robbanásszerű fejlődése az emberi szabadság eddig soha nem tapasztalt dimenzióit nyitja meg, de úgy látja, ez eddig nem vált valóra, mert a kapitalizmus az információs technológiák adta lehetőséget kihasználva csak újabb mutáción ment keresztül – miközben nemcsak megtartotta a profitelv logikáját, hanem ki is terjesztette az emberi létezés valamennyi szférájára.

Az információ korszakába lépve a modern társadalmak eddigi intézményei és társadalmi viszonyai alapvetően átalakulnak – ennek értelmezésére használja Castells a hálózat metaforát, amellyel a világgazdaság szerkezetét, az új multinacionális cégek belső felépítését írja le. Szerinte a hálózatszerűség a társadalmi viszonylatokat is átformálja, s ez a létező legrugalmasabb struktúra: a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban alkalmazkodik a változásokhoz. A hálózatnak nincsen központja, és csomópontjait a tőke, az információ, a szellemi és anyagi javak áramlásai kötik össze. De ha ez a helyzet – kérdezi Castells –, akkor a globális világgazdaság hálózatába került országoknak és társadalmaknak mi lesz a sorsuk, hogyan oszlik meg tőke, információ, hatalom és befolyás a hálózatokon belül, hogyan alakulnak a hatalmi-politikai viszonylatok?

a hálózatokból kimaradt helyek

A társadalmi tér a globális hálózatok kiépülésével megkettőződik. A hálózatok ugyan fizikai pontokat, valóságosan létező helyeket kötnek össze, de az összekapcsolódással a valóságos tér helyei valami mássá alakulnak át, amelyet Castells az áramlások terének (space of flows) nevez, míg a hálózatokból kimaradt helyek alkotják a helyek terét (space of places). Az előbbiben a helyeket a hálózat definiálja. A hálózat helyeinek nem kell valóságosan is érintkezniük egymással; éppenséggel a geográfiai távolság jellemző rájuk. A hálózat helyei között – akár egy városon belül is – ott vannak az információs kapitalizmusra oly jellemző fekete lyukak, amelyek az ún. negyedik világot, az abszolút vesztesek világát képezik: őket még ki sem zsákmányolják, egyszerűen használhatatlanok. Castells azt sugallja, hogy a 70-es és 80-as években oly divatos centrum–periféria elméletek már nem írják le kielégítően a világgazdasági rendszer működését, mert a globális hálózatok csomópontjainak nem kell fizikailag is érintkezniük egymással, a centrum már nem feltétlenül jelent körülhatárolt földrajzi teret. A gazdasági-pénzügyi-információs hálózatok csomópontjai megannyi centrumként működnek, míg a közöttük levő földrajzi tér az aktuális hálózatok szempontjából irreleváns fekete lyukként jelenhet meg.

Az áramlatok terében mozog a tőke, az információ, ezek a hatalom terei. Itt lakozik – Epikurosz intermundiumokban, azaz a világok közötti terekben székelő isteneihez hasonlóan – az új menedzseri-technokrata-politikai globális elit. Fizikai értelemben a hálózatok csomópontjai a globális városok. Az elit ezek irodanegyedeiben és lakóparkjaiban éli a társadalom többségétől szellemileg és fizikailag is elszigetelt életét. A tömegektől nem csupán életstílusa és gondolkodásmódja választja el, hanem a társadalmi integráció módja is – mondja Castells. Ugyanis az elit érdeke a rendszer domináns érdeke, mert egybeesik a globális hálózat áramlásirányával. Az elit a kulturális kódok birtokosa, amelyeknek segítségével mozogni lehet a hálózatokban, össze lehet őket kapcsolni, így jutva hatalomhoz és befolyáshoz. Az elit így képviselni tudja érdekeit, de a társadalom többi része nem, mert kimarad a hálózatokból, szegmensekre szakad szét, és dezorganizálódik. A társadalomnak ez a része a helyek terében lakozik. Castells szerint az áramlások terének és a helyek terének működési logikája között strukturális skizofrénia van, amit fel kell számolni, mert ha nem épülnek kulturális és fizikai hidak a kettő között, párhuzamos szociális univerzumok jöhetnek létre, külön lakókkal és külön törvényekkel. Ebben a helyzetben nem képesek működni a politikai demokrácia hagyományos intézményrendszerei, mert a helyek terében lakozó nemzetállamokhoz kötődnek, melyek sajkaként hányódnak a globális áramlatok tengerén. De hát végül is kié a hatalom és milyen módon ellenőrizhető, ha a hagyományos demokratikus politikai mechanizmusok kiüresedtek?

Az eddigiek alapján joggal gondolhatnánk, hogy az áramlások terében lakozó globális elité a hatalom. Castells szerint nem ennyire egyértelmű a válasz. Álláspontja meglehetősen ambivalens. Egyfelől a globális elit a hatalomhoz és befolyáshoz kulcsot jelentő kulturális kódok birtokosa, másfelől mégis úgy nyilatkozik – enigmatikusan, egy szójátékkal ütve el a dolgot! –, hogy a globális hálózatokban az áramlások hatalma (the power of flows) fölülírja a hatalom áramlásait (the flows of power). A hálózat morfológiája következtében a hatalmi viszonyok instabilak. Van globális kaszinókapitalizmus, vannak globális kapitalisták – mondja Castells –, ám nincsen olyan globális tőkés osztály, amely ellenőrizni tudná a globális áramlatokat. Így a globális elit voltaképpen nem irányít, csak lefölözi pozíciója előnyeit. Az információs kapitalizmusban a tőke tökéletesen absztrakt entitás: szabadon és irányíthatatlanul áramlik a hálózatok tereiben.

Az olvasónak az a benyomása, hogy Castells itt voltaképpen Hannah Arendtet gondolta tovább; Arendt a legvészterhesebb fejleménynek látta, hogy a modern világ története szubjektumok cselekedeteinek történetéből folyamatok történetévé változott. Végeredményben Castells szép új világa, ha lehet, még vigasztalanabb, mint Aldous Huxley-é: ennek ugyanis még istenként tisztelt Fordja sincsen, akihez legalább imádkozni lehetne.

Az írás a Van fogalmad? című fogalomértelmező előadás- és beszélgetés-sorozatra készült.
kép | TheDigitalArtist, pixabay.com