Petrik Iván

KI ÖLTE MEG JEAN CASSINIT?

2011 január

KI ÖLTE MEG JEAN CASSINIT?

Senki. Legalábbis azt a Jean Cassinit, akiről most elmesélnék egyet s mást. Ez a Jean (a „mi Jeanunk”) még él. Ami persze nem zárja ki, hogy egyszer megölik. Mindenesetre nehéz elgondolni, hogy súlyos beteg, és kórházban hal meg, miután hónapokig küzdöttek életéért az orvosok, vagy hogy ősz-öreg nagyapó, és a kertjében hűsöl egy árnyas fa alatt. Talán helyesebb úgy kérdezni: ki fogja megölni Jean Cassinit – de hát nem erről akarok írni. Már csak azért sem, mert a jelenlegi felesége, Louise azt mesélte (nem nekem, hanem) Marylou Higginsnek, hogy álmában Jean eltűnt. Hát igen. Ez a legjobb megoldás. Kilép az ajtón, jobbra fordul, aztán nem látja többé senki.
erőszakos halált halt
Jean apja, az idősebb Jean Cassini (aki élete egy részét még Calogero Cassiniként élte) erőszakos halált halt. Budapesten, a Mester utca és a Körút sarkán 1956 novemberében a Vörös Hadsereg golyószórói kaszálták le; egy párizsi lap kommunista szimpátiáitól éppen megszabaduló tudósítója volt. De ez egy másik történet.

1998-ban ismertem meg Jeant Rómában a passeggiata di Ripetta elején, az utcácska enyhe kanyarulatában cégér nélkül elbújó ír sörözőben: a Green Rose-ban. Most, hogy ezt végiggondolom, úgy érzem, magyarázatra szorul, miért megy az ember Rómában ír sörözőbe, de nem jut eszembe semmi mentség. Nagyobb társasággal ültünk a terem sarkában, a hangzavarban egyszerre több emberhez beszéltem, amikor a mellettem ülő lány a szomszédos asztal felé bökött. Ő Jean. Olyan hangsúllyal mondta ezt, mintha tudnom kellene, ki ez a Jean. Erre felfigyeltem. Később, még ott a Green Rose-ban hallottam, hogy sokáig Montpellier-ben volt nyomozó, de aztán kilépett a rendőrségtől, és valahogy ide keveredett Rómába. Váltottunk is néhány szót aznap este. Ő azt hitte, Belgiumból jöttem, és egy hajózási vállalkozásba akarok beszállni. Mikor közöltem vele, hogy erről szó sincs, csalódottan elfordult. A belga, akivel összekevert, a FAO római központjában dolgozott, és nagy megrendeléseket bonyolított mindenfelé a világban. Később azonban rájött, hogyha a szállítmányozást is ő intézi, még többet kereshet. Jean nem volt igazi üzletember, de belefogott ebbe-abba, és mindig akadt elegendő pénze, hogy ott éljen, ahol akar. Semmi oka nem lehetett, hogy összekeverjen egy belga seggfejjel, aki degeszre keresi magát, ráadásul, ha jól tudom, Jean éppen valami egészen mással foglalkozott. Nem érdekelt, és azonnal el is felejtem, ha egy nyugtalanító mellékkörülmény nem hökkent meg annyira, hogy évekkel később se tudjam kiverni a fejemből. Jean nyakkendője, nem tudom, miért és hogyan, furcsán felkunkorodott és átszúrta az egymásra halmozott árnyékokat a félhomályos Green Rose-ban. Az aprópöttyös selyemszövet két vége, nagyjából a pofacsontja magasságában, a levegőben állt. Egészen biztosan nem tévedek. Nagyon élesen él bennem a kép, jól emlékszem a sörözőre, a bútorokra, a beszélgetésekre, az összes vendégre, aki aznap este, mintegy a felkunkorodó nyakkendő intésére, feltűnt a passegiata di Ripettán. Igaz, Jean arca kicsit elmosódik ebben a pontosságban. A pultra hulló éles fényben a söröző fiatal tulajdonosa állt. Bőrmellényt viselt, enyhén göndörödő, hosszú haját hátul összefogta. De ezt láthattam egy másik alkalommal is. Az arca torzulása azonban ahhoz a naphoz tapadt. Legyen, mondjuk, csütörtök. Egy csütörtöki torzulás az arcán, mintha az arcizmai ennek a napnak a ritmustalanságára rombolódtak volna le. Csütörtökön a mauritániai lány szolgált fel, vele próbált beszélgetni. A majdnem két méter magas, nagyon karcsú, fekete szépség azonban nem állt kötélnek egykönnyen; a kérdésekre kötelességtudóan, de unottan válaszolgatott. Mellettük a sárga hajú, sovány fiú kopott zakóban, egy éhező kandúr meggyötört, ám büszke testtartásában arra akarta rávenni a csapost, hogy öntsön vizet a borba. Igen ékesszólóan érvelt, de a pult mögött poharakat törölgető és rosszkedvével küszködő fiú nem értette. A borospohár finom ívét, hajszálvékony üvegfalát figyelte, azt a kékes becsillanást, amit puha kendőjével megcélzott. Jóllehet nem akarta eltüntetni, hiszen ebbe a kék visszfénybe szorult az egész kocsma. Vagy ő volt kint, és mindenkit beletörölt a pohár falába, vagy menekülni próbált a másik oldalra, ahol a többiek ültek és amit a pohár fénytörésében alig látott. A sárga hajú fiú visszavonult a szomorú arcú, gint iszogató lányhoz, aki az egyik sarokasztal mögé szorulva terebélyes hajkoronája alól pislogott. Jeant nézte. Talán őt is a visszakunkorodó nyakkendő igézte meg. Esetleg Jean robusztus arca, ami valósággal beleszorult a kalapjába. A terem harmadik sarkában, a pult túlsó végénél két igazi törzsvendég beszélgetett. Mindkettő régi, bár alig kopott bútordarabnak számított. A fiatalabb gigantikus, vörös tűzhányót hordott az arcán orr helyett, és a pultnak támaszkodott. A mosdó előtti asztalnál pedig a barett sapkás öregúr ücsörgött, egy pillanatra sem engedte el vadászkutyája pórázát.

– Nem! Én nem vagyok monsieur Bouillard, és gőzöm sincs a hajózásról.

Ha felidézem a Green Rose-t (sajnos, már jó pár éve nem jártam ott), ez a mondat visszhangzik a fejemben összeálló félhomályos, szeles csehóban, kedves sörszagban, aminek részegségét elfújja a Tevere-parti szél.

petrik2_0123

Pár éve együtt nyaralt az egész család Anconában: gyerekek, nagyszülők, menyasszonyok, vőlegények. A népes csapatot nemigen lehetett egyben tartani hetekig, legalábbis én ezzel magyaráztam, hogy kivontam magam szinte mindenből. Sosem tudtam megszokni, még kevésbé megérteni egy kikötőt. Ezért valószínűleg életem hátralévő részében majd kikötőben akarok élni. Jobban izgatott, mint a tengerpart kiszámítható örömei, magányos vizsgálódásaimnak mégis hosszú napokig az volt a legjelentősebb eredménye, hogy elismertem, itt készítik a legjobb bucatini alla matricianát (pedig az római kaja), és itt főzik a legjobb kávét. A lakást kölcsönkaptam Marylou Higgins harmadik férje előtti férjétől, s a tágas és világos szobákban megtapasztalhattam az amerikai életre vágyó olaszok reménytelenségét. Nagyjából egy hét után, amikor nekibátorodva végre teljes egészében elfoglaltuk és belaktuk a lakást, a dolgozószobai íróasztalon régi képeslapra akadtam. A postabélyegző szerint 1978. június 27-én adták fel. A szövege ennyi: „Hol vagy?”, aláírás: „Jean”. Nem törődtem vele, mert ha kinyitottam az ablakot, tetszés szerint meg tudtam idézni a hajókürt öböl felett kúszó hangját. Pár perces várakozás: biztos siker. Benjamino Gigli hangja után ez a másik akusztikus inger, ami rögtön sírásra késztet. Az anconai kikötő nem szép, mondjuk így: a szó turisztikai értelmében. A morál- és egzisztenciál-filozófiának viszont jól trágyázott talaja, de nem azért, mert minden utcasarkon filozófusok tanyáznak (nem, nem azok tanyáznak minden utcasarkon). A kikötői lét egész egyszerűen nem azonos súlyú a rajta kívüli élettel. Kikötőben élni nagyszerű lehetőség és kisszerű teher. Idegen kontinensek zaját és szagát vágja arcodba a szél, pedig tudod, csak a hal büdösödött meg a közeli piacon, és a kompkalauzok üvöltöznek a sarki kocsmában. És mégis izgalmasabbnak, vonzóbbnak találod mindennél. Mintha egy nehéz és szélfútta kabátot, vagy inkább egy nehéz és szélfútta második bőrt húznál a testedre, amikor belépsz mindig nyitva álló, észrevehetetlen kapuin. Ilyesmiken morfondíroztam, miközben a többiek a város melletti strandon hemperegtek a homokban. Úgy döntöttem, megörökítek valamennyi döbbenetes tényt, a bucatinitől a San Ciriaco melletti énekes koldusig, és papír után kutattam a lakásban. Úgy látszik, az amerikaiasan élő olaszoknak, a toalettpapírt leszámítva, nincs szükségük papírra. Erről, ki tudja, miért, eszembe jutott a római Green Rose, és már visszhangzott is a mondat. Nem! Én nem vagyok monsieur Bouillard, és gőzöm sincs a hajózásról. Igen, a bucatini és az éneklő koldus közé befér a képeslap is. Visszamentem az íróasztalhoz és megnéztem még egyszer. Ha az egyetlen mondat (Hogy vagy?) még nem is bizonyítaná, az aláírás egyértelművé teszi. Ezt bizony a „mi Jeanunk” írta, Jean Cassini. Nagy „J” betűje megbolondult nyakkendőre emlékeztető, felfelé hajló szára senki másé nem lehet.
belga vagyok
Másnap reggel elbeszélgettem az idős, kopasz, kövérkés újságárussal. Arról mesélt, vagy inkább azzal dicsekedett, hogy már több mint húsz éve nem látott mást, csak azt az utcát, amelyiken a lakásából idejön a bódéjához, mégis többet tud a világról, mint bárki más. Először is mindennap elolvassa az összes újságot. Másrészt minden vevőjével beszél pár mondatot. Rögtön faggatni is kezdett, honnét jövök, mi a foglalkozásom, van-e családom, milyen az időjárás abban az országban, ahol élek, és hogy mondjuk azt, köszönöm. Belga vagyok, válaszoltam, monsieur Bouillard-nak hívnak és tengeri szállítmányozással foglalkozom. Élt itt egy barátom, akivel korábban együtt dolgoztam, tettem hozzá sokat sejtetve, és mivel belga újságja nem volt, kértem a Repubblica mellé egy Le Monde-ot. Itt nem lakott belga, amióta az eszemet tudom. Nem, nem is belga. Félig francia, félig olasz. Jean Cassini. Hogy Jean? Jean Cassini? Sohasem hallottam a nevét. Úgy tudom, sokat nyaralt itt, még a 70-es években, mert itt laktak a rokonai. Nem, Cassini nem lakott errefelé soha.

petrik3_0123

Visszamentem a lakásba, és megbabonázva, mint egy kínos és lezárhatatlanul hosszadalmas per tárgyi bizonyítékát, újra elővettem a képeslapot. Anconában adták fel idestova harminc éve. A címzés megfakult, de az biztos, hogy Franciaországba küldték. Közben valahogy visszakeveredett ide, az Adria partjára. Talán Marylou harmadik férje előtti férje révén. Ő jóban lehetett Jeannal, ami azért is elképzelhető, mert mindketten jóban voltak Marylouval. Jean volt Marylou első férje. Ennyit már én is tudtam akkor Anconában. A képeslapot Jean Marylounak írhatta, aki őrizgette, hmmm: talán egy tükör keretébe szúrva, aztán amikor a harmadik férje előtti férje Anconába költözött, a férfi elhozta tőle. Emlékbe? Vagy a város iránti tiszteletből? Végül is mindegy. Kitártam az ablakokat, hallgattam a szívfájdítóan bőgő hajódudákat, beszívtam a benzingőzös, sós szelet, és felütöttem a Le Monde-ot, hogy franciatudás híján legalább a sporthíreket átfussam. Hátul a társasági rovatban találtam pár mondatot, aminek nem volt nehéz kitalálni az értelmét. Marylou Higgins, az egykorvolt híres manöken Párizsban feleségül ment… a nevet átugrottam, csak ízlelgettem a két szót: cinquième mari.
a harmadik férje előtti férje
Nos, igen, el kell pár szót vesztegetnünk Maryloura. Mivel élete története házasságainak története, és legbüszkébb mindig is férjeire volt, legegyszerűbb, ha sorra vesszük azokat a szerencsés vagy szerencsétlen férfiakat, akik elmondhatják magukról, hogy életük egy részét házasságban élték vele. Az első férj: Jean („a mi Jeanunk”), mindketten nagyon fiatalok voltak még, jóval azelőtt, hogy Jean rendőr, Marylou pedig manöken lett. Nagyjából egy évig tartott, és minden különösebb megrázkódtatás nélkül váltak el. Másodikként, némi szünet, kihagyás, rákészülés (talán boldog magányban töltött időszak) után egy osztrák képzőművész kérte meg Marylou kezét (és kapott válaszul nagyon határozott igent). Egy hónapig sem bírták együtt. Sok mindenre használhat egy házasságot két ember. A kifinomult gyűlölet felébresztése és végletekig fokozása az egyik lehetőség. Esetünkben ehhez nem kellett sok idő, s ők olyan jó eredményt értek el, hogy még egy válóper erejéig sem akartak hallani egymásról. Így Marylou a harmadik férje előtti férjével nem házasodott össze, mégis 14 évig éltek boldogan. Amikor az olaszt elhagyta, már tudta, ki lesz a harmadik férje, s ezért gyorsan mégiscsak elvált a másodiktól. Ez a harmadik egy Bécsben dolgozó amerikai egyetemi tanár volt. Ebből a korszakából ismerem én Marylout. Sokat jártam akkoriban Bécsben, és ők is sűrűn megfordultak Budapesten. A Petőfi Sándor utcai metrómegállóban találkoztunk, épp virágot vettek, én vártam valakit, azzal a bénult tudással, hogy az illető nem jön el. Ők szólítottak meg. Elmagyaráztatták, hogyan lehet eljutni az Operához, az­tán inkább elkísértem őket. Másnap együtt vacsoráztunk, egy hét múlva elvittek az autójukon Bécsbe. A férfi azonban váratlanul meghalt, s a boldogtalan Marylou újabb házasságban keresett vigaszt. Erről a negyedikről nem sokat tudok, és nagyjából arra az időre esett, amikor Jeannal összefutottam a Green Rose-ban. Marylouval tartottuk a kapcsolatot, váltottunk évente két-három e-mailt, de a negyedikről nem sokat mesélt. Csak azt tudtam róla, hogy szintén amerikai, és gyerekkoruk óta ismerik egymást. Aztán jött a titokzatos cinquième mari” a Le Monde-ból.

petrik4_0123

Az anconai nyaralás utáni őszön rövid e-mailt kaptam Maryloutól, a címzésből látszott, nem csak én. Ugyanazt az idegesen feszes, érzelemmentessé erőltetett szöveget kapta mindenki. Első mondat: Tragikus hirtelenséggel satöbbi satöbbi. Marylou ismét megözvegyült. Második mondat: Élete további részét visszavonultan kívánja leélni, minden korábbi barátjától, ismerősétől elbúcsúzik. Meghalt tehát a „cinquième mari”, és Marylou lezárta házasságai sorát. Visszaköltözött Amerikába, boldog kalandjai színhelyét, Európát pedig megpróbálja elfelejteni. Marylou, ígéretéhez híven, valóban eltűnt, fogalmam sincs, mi történt vele. Következő nyáron Rómából felhívtam a harmadik férje előtti férjét. Az olasz kórházban feküdt. Hangja megfakult, fájdalmai lehettek. Arra is csak nehezen emlékezett, ki vagyok. Marylou nevének említésére azonban megélénkült, de nem hallott felőle semmit. Elmesélte, hogy a második férj, az osztrák vízbe fulladt pár héttel korábban valamelyik alpesi tóban. Kicsi Marylou, nevetgélt, elfogyunk lassan mindannyian. Ha a negyediket nem számoljuk, márpedig kellene, de a nevét sem tudom, tényleg csak Jean maradt egyedül. Az első, a tisztán lobogó, az elfecsérelt kamaszszerelem.

– Jó lesz így? – kérdeztem Jean-t idegesen.
– Igen, azt hiszem, jó.
– Nem baj, hogy ennyire csapongó, cseppet sem összefogott?
– Mondom, jó lesz így.
– A szenvelgés a kikötőről meg a hajódudáról nem sok?
– Hiszen én meséltem róla neked.
– És nincs is Petőfi Sándor utcai metrómegálló Pesten.
– Nem baj.
– De nem túl körülményes ez a „harmadik férje előtti férje”? Nem egyszerűbb, ha megmondod a nevét? Hogy hívták?
– Senki sem tudta biztosan, mindig összevissza hazudozott. Csak hamis papírjai voltak, s ha a rendőrségnek nem sikerült kiigazodni, mi se válogassunk. A történetei szerint három anyja volt és hat apja.
– És az anconai lakás?
– Az a miénk volt. Marylou egyszer azt mondta, sosem járt még Anconában. Különben az egyetlen hely, ahol kényelmesen egyedül lehetek, és azt képzelek oda, amit akarok.

Pár pillanatig csendben maradtunk. Néztem Jean-t, aki átfutotta még egyszer a sorokat. Felületesen bele-beleolvasott, mintha ő írta volna, pedig még csak nem is diktálta, mesélt erről-arról, és kérte, fogalmazzam meg a történetét.

– Te Jean, mire kell ez neked?
– Semmi bajod nem lesz belőle. Még egy kis kellemetlenséged sem – válaszolta szárazon.
– Nem ezt kérdeztem.

Abbahagyta az olvasást, rám nézett, mint aki el akarja dönteni, mennyire komoly az érdeklődésem.

– Hát, kell és kész.

Gondolkoztam, aztán bólintottam.

– Aláírjam?
– Igen, itt az alján, légy szíves.
– Milyen nevet írjak?
– Hogyhogy milyet? A sajátodat.

Odakanyarítottam a nevem, ami idegenül hatott a puha, szürke árnyalatú papíron, s a megfolyó kék tinta csak tovább maszatolta az idegenséget. Néztem az aláírásomat, talán hogy elhiggyem, tényleg velem történt meg mindaz, amit papírra vetettem. Jean engem figyelt. Nem emeltem fel a tekintetem, amikor megkérdeztem:

– És ez tényleg így történt?

Jean elfordult, mozdulata a fáradt ingerültségtől nehézkes lett. Aztán meg mintha tekintetével akarna a falhoz szögezni.
egy gyilkosság felbujtója
– Elmesélek egy történetet. Ismertem egy Philip Marlowe nevű pofát. Igen, úgy hívták, mint Chandler hősét, de ez a Marlowe Franciaországban élt, Montpellier-ben, és valószínűleg sosem olvasott krimiket. Borbély volt nem messze a főpályaudvartól, egész jó helyen. Sok állandó vendég, ugyanannyi alkalmi. Egyszer beállított az üzletébe egy ismeretlen, és megkérdezte, akar-e sok pénzt keresni. Marlowe azt mondta, nem. Erre a férfi előhúzott a zsebéből egy köteg százfrankost, ledobta a kis asztalra a tükör mellé, a borotvapamacsok és ollók közé, és úgy folytatta, mintha igent mondott volna a másik. Szóval semmi más dolga nincs, mint hogy átmegy a pályaudvarra, be a váróterembe, és ha lát ott egy sárga kalapos férfit, besétál a bárba, és iszik egy kávét. Senkihez sem kell szólnia. Ha mindent rendben megcsinál, magáé a pénz. A borbély, nem tudta, miért, de vette a kabátját, átment a pályaudvarra, a váróterembe, ahol egy padon, éppen a bejárattal szemközt, széles karimájú, sárga kalapos férfi ült. Marlowe vetett rá egy pillantást, majd szép lassan, mintha ezért jött volna, besétált a bárba, és kávét rendelt. Amikor visszament a boltjába, az ismeretlent már nem találta ott. A pénz is eltűnt az asztalról. Bosszús volt, hogy a bolondját járatták vele, de mivel komolyabb kár nem érte, nem törődött az egésszel. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor észrevette, hogy az egyik széken barna táska hever. Kinyitotta, hát csordultig volt tömve pénzzel. Megszámolta, és bezárta a boltját. El is költözött Montpellier-ből. Később, mint egy gyilkosság felbujtója keveredett gyanúba. Többször beszéltem vele. Szerettem volna tudni, honnan szerezte a vagyonát. De mindig ehhez a történethez jutottunk. Valaki azért, hogy átsétáljon a pályaudvarra és ott igyon egy kávét, egy vagyont hagyott nála. Végül elhittem, pedig hihetetlen, igaz? De miért ne történhetett volna így? Számít ez?

petrik5_0123

Jean újabb cigarettára gyújtott, és elégedetten fújta ki a füstöt. Látszott, biztos abban, hogy végképp meggyőzött. De én nem hagytam magam.
még mindig élne, ha
– Hogyne számítana. Ráadásul véletlenül tudom, hogy nem itt ért véget a történet. Ugyanis jó pár évvel később megjelent a borbélynál a sárga kalapos férfi. Marlowe-nak akkor már gyógyszergyára volt. Bekopogtatott hozzá egy idegen, nagy, sárga kalapban. Nem ismerte fel azonnal, egészen más arcra emlékezett, de a sárga kalap… – nem sokan viselnek ilyen feltűnő holmit. Szóval biztos volt benne, az ő embere jött el. Nyugodt maradt, csak azután vett erőt rajta a félelem, hogy a férfi mosolyogni kezdett. Ettől valahogy eltorzult az arca. Azt kérdezte Marlowe-tól, nem akar-e egy kis pénzt keresni. Marlowe azt mondta, nem. Erre a férfi elővett a zsebéből egy frankot, egyetlen frankot, és elé dobta az asztalra. A többit már megkapta, mosolygott tovább. Csak annyit kérek, hogy írja le azt a férfit, aki megjelent a boltjában azon a bizonyos napon. Milyen napon?, hebegte Marlowe, mire a férfi megemelte kissé a hangját. Tudja azt maga jól. A pénzt nem kell megemlítenie, csak a férfi számít, azt írja le, hogy nézett ki. Pontos személyleírásra van szükségem. Marlowe remegő kézzel tollat és papírt vett elő, majd leírt mindent, amire emlékezett. Végül, miután átnyújtotta a teleírt lapot, és a férfi olvasás közben elégedetten hümmögött, megkérdezte: Ki maga, és mi ez az egész? A férfi ránézett, elkomorodott, ettől az arca visszanyerte eredeti, barátságos kifejezését, és azt mondta: nagyon jó a kérdés. Most már csak akkor van biztonságban, ha mindent tud. Mindent, úgy, ahogy valójában történt. De sajnos, ez szinte lehetetlen, mégis meg kell kísérelnünk. Még akkor is, ha mi ketten együtt sem ismerhetjük egészen az eseményeket. Ezért kell tudnom, hogyan nézett ki az a férfi, aki akkor furcsa ajánlatával beállított önhöz. Azt sajnos, egyikünk sem tudja, mi történt azután a boltjában, hogy maga elindult a pályaudvarra. És ez már így is marad. Marlowe kihallott ebből némi fenyegetést, de a sárga kalapos férfi közben már mesélte a történetét. Hosszú évek óta rendőr volt, nem túl sikeres. Végre azonban eljött az ő ideje. Egy ékszertolvaj nyomában járt, ám a tolvaj megérezte, hogy követi a rendőrség. Kapkodni kezdett, egyre több hibát követett el. Közeledett a pillanat, amikor elfoghatják, s ekkor, nem lévén más választása, a sarokba szorított tolvaj ajánlatot tett a rendőrnek. Nem találkozhattak, telefonon tárgyaltak. Egy egész vagyont ajánlott fel, pénzt, ékszereket, értékpapírokat, de a rendőr többet akart. Végül megegyeztek. Már csak az átadást kellett lebonyolítani. Nem volt egyszerű, a rendőr is, a tolvaj is félt, hogy a másik átveri. Abban állapodtak meg, hogy egy félreeső nyilvános helyen bonyolítják le a dolgot. Hol?, kérdezte rosszat sejtve Marlowe. – A maga boltjában. A terv az volt, hogy amikor belép a pályaudvarra, én átsétálok a boltjába. Amíg a kávét issza, magamhoz veszem a pénzt, de nem így történt. Miért? Kérdezte az ámuldozó Marlowe, de választ nem kapott. A detektív revolvert vett elő és lelőtte. Miután megbizonyosodott arról, hogy azzal a férfival beszél, akit keres, hiszen pontos személyleírást adott az ékszertolvajról, nem várt tovább. A borbély, látod, még mindig élne, ha tudta volna a teljes történetet a lebukott és elcsapott és bosszúszomjas rendőrről. És a rendőrből sem lett volna gyilkos, ha tudja az egész történetet, és nem feltételezi a borbélyról, hogy összejátszott a tolvajjal.

petrik6_0123

Jean csodálkozó tekintetébe jótékony derű keveredett, amellyel váratlan teljesítményeket szokás figyelni, az esélytelen bokszolót például, ha eltalálja néha ellenfelét, aki nem sokkal később majd kiüti.

– Rendben, nyertél. Mit akarsz tudni?
– Hogy nézett ki Marylou?
– Szép nő volt, bár nem feltűnően vagy kihívóan. Úgy értem, amint megláttad, szíven ütött, pedig mindene, hogy is mondjam, nagyon kiegyensúlyozott volt. Semmi túlzás. Hacsak a vörös haja nem, ami tényleg lángolt. Mindenki azt gondolta, festeti. Az égő vörös haj és a két csodálkozó szem elég volt, hogy ne tudd levenni róla a tekinteted. Az apró szája és a vékony vágású, háromszög alakú szeme mindig mosolygott. Furcsa kék szín hullámzott a szemében. Nem tenger, inkább folyóvíz, távoli, érintetlen terület, mondjuk egy tajgai folyó kék, hömpölygő vize. A száját a hajához hasonlóan élénkvörösre festette, és ha mosolygott, vagy beszélt, vagy csak levegőt vett, kibukkantak gyöngyházfényű felső fogai. Mindehhez szokatlanul mély hang járult.
– Hazudsz – nevettem, nem akartam, hogy folytassa.
– Miért hazudnék? – horkant fel Jean. – Talán bizony ennek a történetnek a végét is te ismered?

Világos lett, hogy semmit se szedek ki belőle Marylou-ról. Szívesen ábrándozik róla, de talán már ő sem tudja, milyen volt valójában. Ha létezik egyáltalán ez a Marylou. Nem tudtam semmivel sem többet, mint megismerkedésünkkor, a történet legelején. Legfeljebb hogy Jean (a „mi Jeanunk”) ügyesen használja ki a gyengeségeimet. Egyre többet tud rólam, például hogy milyen nők tetszenek nekem.

petrik7_0123

Újra csend lett, ingerülten figyeltük egymást. Most én akartam felállni és elrohanni, s úgy tűnt, Jean maradna. Ha nem szólal meg, el is megyek.

– Mire vársz? Menj csak nyugodtan, azt hiszem, befejeztük.
olcsó és erős cigaretta
Szóval befejeztük. Hátradőltem a székemen és jó alaposan végigmértem. Megpróbáltam elképzelni a tünékeny és törékeny vörös nőt mellette, de sehogy sem ment. Jean, a „nagy magányos”, megelevenedett szoborként ült az asztal másik oldalán, fején az elmaradhatatlan kalap, ami pár számmal kisebb volt a kelleténél. De az is lehet, hogy arcának eltúlzott méretei okozták a benyomást. Bár a többi ruhadarabja is szűknek látszott. A tenyere akkora volt, mint az előtte üresen tátongó tányér. A felemelt borospohár egy gyűrű nem különösebben nagy kövének tetszett a mutatóujján. Minden bútordarab, amihez hozzáért, fájdalmas, meggyötört hangokat adott. Ingének legfelső gombja gigászi ádámcsutkájába nyomódott, az áttetsző elefántcsont korongocska alig bírta féken tartani a nyakára feszülő vékony szövetet, Jean egy hirtelen mozdulatára is lepattanhatott, s mint a parittya köve, homlokon csapja a szemben ülőt. Kicsit félre is húzódtam beszélgetés közben. A legfeltűnőbb mégis a felfelé kunkorodó nyakkendője volt, amit azonban nem húzott szorosra. Lazán és elhanyagoltan lógott a bog a szegycsontja magasságában. S innét, ebből a figyelmetlen mélységből lendült vissza mindkét szár a füle mellé. Hogyan és miért csinálta, nem tudom. Ja, és állandóan dohányzott. Jobb kezében mindig füstölgött egy szál olcsó és erős cigaretta… Akárhogyan is futottam neki, sehogyan sem, továbbra sem tudtam mellé képzelni Marylou Higgins ki tudja milyen alakját. Ez bosszantott, mert így végképp semmi értelmét nem találtam ennek az estébe nyúló délutánnak.

– Várjunk csak, van itt egy bökkenő, egy nagyon-nagyon bizonytalan pont. Hiszen mi bizonyítja, hogy tényleg te vagy Jean Cassini? Talán meg akarod változtatni valakinek, esetleg épp az igazi Jean Cassininek az életét. Azért találtad ki, hogy leírjam, amit elmeséltél, mintha velem történt volna. Várj! Megpróbálom kitalálni. El akarod venni Marylout, vagy szeretnéd, hogy váljon el ettől a Cassinitől, vagy… vagy meg akarod ölni. Féltékenységből meg akarod ölni. Furcsa a kiejtésed, nem franciás, talán te vagy az osztrák, vagy az a rejtélyes ötödik, akiről nem mondtál semmit. Vagy öngyilkos leszel, és ez a búcsúleveled? Vagy mégis te vagy Jean, és félsz, hogy megölnek. Ki akarna téged megölni? Marylou? Vagy valamelyik volt férj, esetleg a legújabb?

Lassan, megfontoltan beszéltem, el akartam kerülni, hogy Jean (jobb híján nevezzük így) azt gondolja, félek, vagy ideges vagyok. Ha már a közelébe engedett, én is rendesen részt akartam venni a játékban. De a vége mégis az lett, hogy nincs semmiféle játék. Jean nem bizonygatott, nem magyarázkodott. Megköszönte a segítségemet, kezet nyújtott, közömbösen, mintha nem ismerne.

– Au revoir, mon ami! – mondta olaszos kiejtéssel. Pénz után kotorászott, a tárcájából nagy címletű bankjegyeket húzott elő.

– Nem! Én nem vagyok monsieur Bouillard, és gőzöm sincs a hajózásról – válaszoltam határozatlanul, mert életemben először és utoljára szerettem volna mégis monsieur Bouillard lenni.

Jean elmosolyodott, legalábbis pár pillanatra felengedett az arca, de már nem mondott semmit. Eltette a pénzt, és kilépett az ajtón. Láttam, hogy nem a folyó felé, hanem jobbra fordult. Eltűnt az ajtó mögött, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Pontosabban a világ összes dolga közül ezt csinálta a legtermészetesebben. És a Green Rose bujkáló füstfelhői között tétovázva el kellett ismernem, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga.

petrik8_0123

Nem tudom, mikor jártam utoljára Bécsben. Nem jegyzem meg a dátumokat. Bécs itt van a szomszédban, ha évekig nem járok arra, akkor is úgy érzem, csak az ajtómon kell kilépnem, hogy elugorjak a Kohlmarktra inni egy kávét. Mindegy tehát mikor, a Burgringen sétáltam a szokásos, egyre növekvő félelemmel, hogy bemegyek a Kunsthistorischesbe. Ez amolyan szelíd, leküzdhető félelem, de mégiscsak félelem. Kerestem a megfelelő alkalmat, hogy kikerüljek ebből a csapdából. Nem mintha bármi bajom lenne egy délutáni múzeumlátogatással, de jobb ezt olyan pillanatokra halasztani, amikor tényleg semmi mást nem akarok. Az a délután viszont nem ilyen volt. S akkor váratlanul megmenekültem, mert minden megmenekülés váratlan, és én különösen gyanútlan vagyok ilyen helyzetekben. Az út túloldalán feltűnt egy nő. Nem egyszerűen egy idegen, és ismerjük el azonnal, szép nő közeledett, hanem „az a nő”. Melyik? Stefan mutatta meg: ő a legjobb nő a vállalatnál. Ez fontos tény, magabiztosságot kölcsönöz (a szent tudás, hogy tudom, ki a legszebb lány a cégnél), de hogy korábban vagy később ebédeljek, mint szoktam, úgy tegyek, mintha be kellene kötnöm a cipőmet a bank aulájában és újságot olvassak, miközben az újság mögötti embereket figyelem – szóval ez nem nagyon tetszett. Stefan viszont nagy volt ebben. Mindent részletesen kidolgozott, és valóban a kitűzött napon a bankból távozva, az utcán kicsit lemaradva Anna mögött értünk az ebédlőbe, majd kávézás közben a délutáni újságokat olvasva is megcsodálhattuk.

– Ehhez mit szólsz, öregem!
gyötrelmesen szép orr
Hümmögtem. Biztosan nagyobb lelkesedésre számított, de Stefan hókuszpókuszai, ahogy mondtam, elfárasztottak. Azóta nem láttam Annát. Szépsége valóban olyan csodák közé tartozik, amelyek nem múlnak el három nap alatt, s ott a Burgringen azonnal felismertem. Minden nagyon gyorsan pörgött le, nem volt időm zavarodott, ügyetlen ismerkedési szövegeket kimódolni, azaz nem volt időm nevetségessé tenni magam. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, volna-e kedve eljönni velem a Kunsthistorischesbe. Rám emelte a tekintetét, és magától értetődően mondta, hogy persze, van kedve. Az első métereken nem is szóltunk, mentünk némán, mintha eleve úgy terveztük volna, hogy együtt nézzük meg a Hans von Aachen-kiállítást. Aztán én elkezdtem, vagy inkább el akartam kezdeni megmagyarázni, hogy tulajdonképpen a múzeum felé tartottam, de azzal a szilárd elhatározással, hogy nem lépek be. Készülő magyarázatom ahhoz a pillanathoz vezetett volna, amikor megláttam őt, ennek a pillanatnak akartam még egyszer nekifutni, hogy lássam, mit válaszol erre, akár egy gesztussal, de mielőtt igazán belemelegedtem volna, átvette a szót. Először elmesélte, hogy nyáron fönt volt a hegyekben a nagynénjénél. Hubertussee mellett lakik az idős asszony, majdnem hóhatáron. Milyen furcsák ezek az alpesi tavak. Nincs bennük semmi szerethető. Nem is szépek. A magashegyi levegő káprázatában nyűgözik le az embereket, az idegenségük okozta félelem miatt nem tudunk megszabadulni tőlük. Még sokáig mesélt a legelőkről, a levegőről, a kőomlásokról. Közben megérkeztünk, de a kávézóba mentünk, letelepedtünk egy asztalhoz, és nem rendeltünk semmit. Továbbra is ő beszélt, én csak ritkán szóltam közbe, s most már nem is az első, hanem az azt követő újabb és újabb pillanatokra akartam figyelmeztetni, azaz én az elillanó jelent akartam megragadni, ő pedig a mindig az orrunk előtt megszilárduló jelent elhajtani. Ezért mesélte részletesen a közelmúltat. Meg akarta érteni, értetni, hogyan lett ezekből a lényegtelen előzményekből ez a pillanat. Hogyan változott meg onnan nézve ez a Kunsthistorischesben töltött délután. Mesélt arról, mit olvasott, kivel beszélt, mit vásárolt, milyen betegségek érték el. Nagyon figyeltem minden szavára, attól a pillanattól, hogy megjelentek a szája szélénél, az arca előtt. Még a kötőszavaknak is különös súlyuk volt. Minden szót külön-külön mérlegeltem, ezért néhány percig az a veszély fenyegetett, hogy elveszítem összetartozásuk értelmét. Hogy szélnek eresztem mind, repkedjenek szabadon a múzeumban, és találjanak helyet maguknak festmények sarkában, szobrok talapzatán. De észbe kaptam, vagy újra kínozni kezdett a vágy, hogy ne csak a száját, hanem az egész arcát lássam. Eltávolodtam ezért az egyes szavaktól, és újra a mondatokra figyeltem. Amikor valami igazán komolyat mondott ki, biccentett, mintha az orrával meglökné azt a bizonyos komoly mondatot, és így gyorsabban érne hozzám. Bár ez nem biztosíték, hogy megértem az értelmét, mivel gyötrelmesen szép az az orr, és az orrnak az a mondatoktól fénylő mozdulata. Ez pedig hosszú pillanatokra lekötötte a figyelmem. Nagyon szomorú voltam, amikor megtudtam – mondta és biccentett hozzá. Eleinte senki sem gyanakodott, nem is folyt vizsgálat. Baleset, mi lehetett más? Paul bácsi nem volt már fiatal, és bizony elég, hogy is mondjam, magának való ember hírében állt. Hihető volt, hogy kibontott, akár szórakozottságból, akár véletlenül egy ejtőernyőt az északi nagy szakadásnál. Kora tavasszal súlyos szelek rohannak arra. Felkapták, vitték a hegyek közé, esélye sem volt, hogy túlélje. Egy légáramlattal, ami a gleccser fölötti csúcsoknak ugrott, feljutott kétezer méter fölé. Magányos szirtben akadt el, aztán éjszaka hozzáfagyott a jég borította sziklához. Katonai helikopterrel mentek utána, úgy vágták le. Állítólag lőttek is a jégtömbre, hogy megrepedjen. De nem emelték be a korpuszt a gépbe, a hóna alatt és a lábánál rögzítették, és a levegőben lebegve hozták vissza. Az ejtőernyője csonkja bánatosan lógott alatta. Amikor leértek, mindenki elkönyvelte, hogy a legújabb hóbortja vitte el. Csak a csapos tette fel a kérdést a fogadóban, hogy honnan volt Paul bácsinak ejtőernyője? És bármilyen hihetetlennek tűnik, mint a mesében: éppen ott sörözött a rendőrkapitány. Szeretem azokat a meséket, ahol a rendőrkapitány éppen ott sörözik. Szóval utánanézett, de nem talált épeszű magyarázatot. Paul bácsinak nem volt ejtőernyője. Nem is vásárolt ilyesmit. Aztán jött egy tiszt a tartományi kapitányságtól, és már ketten söröztek a fogadóban.

petrik9_0123

A csapos nem szólt, csak kérdőn nézett a rendőrökre, amikor eléjük tette az aranyló korsókat. Egy hét után eltűnt a két egyenruhás, és már csak a tévéből tudtuk meg, hogy letartóztattak egy idős férfit, a nevét nem jegyeztem meg, a világ másik pontján, sok ezer kilométer távolságra. Régi ügy, még a háborúból. Erről nem tudok semmi biztosat. Ez a pacák felsétált Paul bácsival az északi nagy szakadáshoz, gyönyörű a kilátás, látszik a tó is, a gleccser is, és miközben vagy a tavat, vagy a gleccsert nézték, vagy egymást, és a háborúról beszélgettek, ráadott a bácsira egy ejtőernyőt, és alkalmas pillanatban kioldotta. Paul bácsi pedig meg sem állt kétezer méterig. Nem lehet tudni, mikor halt meg, biccentett megint Anna, vörös, göndör fürtjeit közben kisimította a szeméből, és folytatta tovább a történetet. Én továbbra is nagyon figyeltem, egy stréber kisdiák türelmetlenségével nyeltem a szavait, azt a fontos részletet, hogy olvasta, vagy valóban megtörtént az eset, mégis elfelejtettem tisztázni. Amikor meg akartam kérdezni, fénylő orrával mindig felém lökött egy újabb fontos mondatot. Csendben maradtam, pedig furdalt a kíváncsiság, de ez a furdalás is csak arra volt jó, hogy késleltesse a felismerést: ez a Jeannak való halál. És jó, hogy késleltette a felismerést, mert így nem csupán kósza ötletnek bizonyult, hanem kiérlelt, megfontolt véleménynek, amit már nem kellett sokáig rágni, emészteni, hogy a valóság peremére üljön, és megpróbáljon beleszédülni a mi világunkba. Észre sem vettem, hogy mikor, de átvettem a szót Annától. Láttam, ugyanúgy figyeli a szavaimat, mint én az övéit. Ez megnyugtatott, és, mintegy a történeten kívül, mintha nem is én, hanem magam helyett én (ha érthető ez egyáltalán) arra gondoltam, hogy szerelmes leszek ebbe a lányba. De nem zavart meg az újabb valóságba szédülni készülő lehetőség, mert Jeanról meséltem Annának. A Green Rose-ról, ahol találkoztunk annak idején. Megpróbáltam elmondani, ki az a Jean Cassini. Mindenre sort kerítettem, hogy világos legyen, kijár neki ez a különleges halál. Ez a levegőbe eltűnős, sziklához fagyós „jobbra el”, ez Jean tulajdona és nem holmi Paul bácsié, aki egy hegyi falu bolondja. De akárhogyan kezdtem a történetbe, nem lett túl érdekes. Ahogy meséltem Annának, aki továbbra is nagy figyelemmel követte mondataimat, már nem volt megmagyarázhatatlan, álomszerű kísértethistória, mint korábban. Kiszíneztem persze, ahol tudtam, több szereplő, vadabb helyszínek, de akkor sem. Jean elhalványodott, eltűnt. Mintha valaki kioldott volna rajta egy ejtőernyőt itt a történetvégi huzatban, ami felkapta és kiröpítette arról a területről, ahol még magabiztosan tájékozódom. Eltűnt és hozzáfagyott egy távoli, nem látható csúcshoz. Ez történt Jean Cassinivel? És ha igen, ki ölte meg? Nem tudom. És nincs is kedvem kideríteni. Be kellene fejeznem ezt a történetet, átolvasnom a szöveget, aztán elküldeni a szerkesztőségbe, amíg nem késő. Nincs rá időm, hogy Jean gyilkosát felkutassam és megnevezzem. De végül is nem krimit írok. Nem kötelező, hogy a végén megtalálják a gyilkost. Ha egyáltalán megölte valaki Jean Cassinit.

kép | Christopher Scott Richey, lensculture.com