KÉTSÉGEK DICSÉRETE
2008 augusztus
Gotthold Ephraim Lessing Náthánja mesét mond egy gyűrűről, mely örökségképpen nemzedékről nemzedékre mindig a legkedvesebb fiúra száll.
A gyűrűnek varázshatalma van: aki bízik titkos erejében, azt kedveltté teszi Isten s ember előtt. Ám történik egyszer, hogy egy nemes úrnak három érdemes fia van. Nem tud különbséget tenni köztük, mindegyiknek szívesen adná a gyűrűt, oda is ígéri mindnek. De csak egy gyűrű van. Szorult helyzetében magához rendel egy aranyművest, és azt kéri tőle: készítsen az eredetihez megszólalásig hasonló két újabb gyűrűt. Mikor a másolatok elkészülnek, már maga sem tudja eldönteni, melyik az igazi gyűrű. Az apa meghal. Mindhárom fiú a gyűrű örökösének hiszi magát. Összekapnak, bíróhoz fordulnak: tegyen közöttük igazságot. A bíró ítélete így hangzik:
„Azt mondjátok, az
Igazi gyűrű kedvessé teszi
Isten s ember előtt a viselőjét.
Ez mindent eldönt, hisz a hamisítvány
Nem hathat. Melyiket szereti hát
Legjobban két fivére? Szóljatok!
Hallgattok? Vissza hat csak, kifelé nem
A gyűrű? Mind magát szereti csak
Legjobban? Ó, akkor megcsalt csalók
Vagytok mindhárman! Egyik gyűrű sem
Az igazi! Az igazi gyűrű
Bizonnyal elveszett, s a veszteséget
Pótolni készíttette ezt a hármat
Az egy helyett atyátok.
[…]
Hát higgye hittel ki-ki: az övé
Az igazi. Atyátok, meglehet,
Egy gyűrű zsarnokságát már tovább
Házában nem tűrhette. S bizonyos,
Hogy mindhárom fiát szerette, s egyként
Szerette, s nem akart elnyomni kettőt,
Hogy egyiknek kedvezzen. Nosza hát!
Kövessétek megvesztegethetetlen,
Gáttalan áradó szeretetét!
Versengve igyekezzen gyűrűje
Varázshatalmát ki-ki megmutatni!
Segítse bűvös erejét szelídség,
Jóra-serénység, szíves béketűrés, –
Isten előtt térdet hajtó alázat!”
A tanácskérés. A fivérek nem tudják eldönteni, kié az igazi gyűrű, de erről az eldönthetetlennek ítélt kérdésről valaki más ítéletét elfogadják. Átláthatatlan döntést követnek. A megfelelő bíró kiválasztása ugyanis sokkal nehezebb feladat, mint megválaszolni az alapkérdést. Ezt a megismerési képtelenséget nem szoktuk észrevenni.
aki a fejét használja
Mit kérnek a testvérek a bírótól? Hogy mutasson rá, ki a varázshatalmú gyűrű jogos viselője. Íme, a második tévedés: a gyűrű örökösét feltétlen tekintély övezi. Az emberek – azóta is! – nagy hajlandóságot mutatnak, hogy külső jelek szerint döntsék el, kinek a szava igaz, kié nem. Biztonságos révre sóvárognak, felismerhető külsőségekre. Innen a vágy a feltétlen biztonságot jelentő tekintély, a tévedhetetlennek ítélt vezér után. Akié a „biztos” hatalom. „Csak mutassátok őt meg nekem!” Az egy ember köré fonódó kultuszok mélyén ez a bizonytalanság él. A bálványimádók sokfélék, de a gesztus a mélyben azonos. Hívhatják a kultusz tévedhetetlennek hitt bálványát Jézusnak, Marxnak, Buddhának – egyre megy. Egy jó antropozófus például mindig Rudolf Steinerre hivatkozik. Eleve igaznak fogad el mindent, amit Steiner mondott. Azazhogy… azt fogja annak tekinteni, amit ő Steinernek tulajdonít, amit belőle felfog. Ez nem haladhatja meg saját, többnyire tanácstalan megismerésének szintjét. Azt tekinti szentírásnak, amit valaki más – egy feltétlen tekintély – mondott. Ezért aztán minden kész, elfogadott – bevégeztetett. Nincs meglepetés. Így a kultusz művelője a megismerés ismert, eleve rögzített szintjét nem haladhatja meg. Sőt számon kéri másoktól a maga bálványának érveit, és rögzíti: ő tud mindent a legjobban. ő, aki eleve lemondott a saját gondolatairól. Ezért aztán ádáz ellensége – elvből! – mindenkinek, aki a fejét használja. Nietzschénél jelen van a kétely, ott van gondolkodás. Steinernél nincs. A kultuszos ember csak annyit ért a világból, amennyit a csőlátás lehetővé tesz.
A tévedhetetlenség csapdája. Ha valaki tévedhetetlenségét elfogadod, nem veszed észre, hogy aktuális, épp jelenléti megismerésedről mondtál le. Kételyeidről, ha tetszik. Elaludtál. Ezt hívják bálványimádásnak. Az egykori „kommunista” párttitkárból mára feltétlen híve lett a szervezett jobboldali mozgalmaknak, melyek mélyén „Isten és haza” megfellebbezhetetlen, megkérdőjelezhetetlen fogalmai tekinthetők alapnak. A tekintélyre hagyatkozás elve változatlan, csak a „jóra törekvés” indoka más. Minden ilyen esetben lemondasz aktuális, jelenléti megismerésedről. Tagadod. Vezérelvű tudatban élsz, nem gondolkodsz. „Igazságodnak” csak múltja van, jelene nem lehet.
Aki tanácsot ad. A legtöbb tanácsadó jócskán visszaél a neki felkínált szereppel. Elég csak elfogadni ezt. Szeretjük a bálványimádók nekünk biztosított hatalmát. Jövendőmondók, pártvezérek, elvek könyörtelen megszállottjai ilyenek. „Tévedhetetlenek”. És egyre inkább ragaszkodnak is hozzá. Ennek következtében épül, erősödik az általuk táplált ellenségkép. Ebben nyerik el biztonságukat – és a maguknak egyre kíméletlenebbül megkövetelt hódolatban. Az ilyen ember ragaszkodik hozzá: ő mondja meg, hogyan is vannak a dolgok. Kisajátítja az „igazságot”, kizárólagosnak tünteti fel. Saját udvartartása van. Környezetében el kell hallgatnia a kételynek. Csak hódolni szabad, fenntartás nélkül. Ha valaki hangot mer adni kételyeinek – rajtaveszt. A mindent tudó el fogja hallgattatni, el fogja tüntetni. Kényszer mozgatja: kényszeres ragaszkodás a saját hatalmához.
lemond a hatalomról
Lessing bírája nem ilyen. Az ifjak figyelmét arra hívja fel, hogy maguk is képesek választ adni a feltett kérdésre. Eldönthetik ők is, mi az igazság a gyűrű dolgában. Ez a bíró lemond a hatalomról. Szamár? Embernek tekinti azokat, akik nem szívesen veszik tudomásul, hogy maguk is rendelkeznek a tisztánlátás képességével, melyről oly könnyű szívvel lemondanak. Megtiszteli őket bizalmával.
A tanácskérők lehetőségei. A fiúknak nem kötelező megfogadniuk a bíró tanácsát, mely nehézségeikre, kételyeikre hívja fel figyelmüket, és aminek értékeit elhárítják. Szabadok, megtehetik.
Szabadon becsaphatják magukat.
Ha elhárítják a bíró tanácsát, mondjuk: ki-ki maga dönt úgy, hogy ő a gyűrű jogos örököse, a gyűrűnek tulajdonított hatalom letéteményese, a továbbiakban a történet kiszámítható. E meggondolás alapján születik az önjelölt világmegváltók sokasága. „Fülem, kezem, bármim alapján…” – „Megmondta ez vagy az”! – „Engem jövendöltek a próféciák, rólam szólnak az írások. Higgyétek el!” (ő már elhitte!) Innen a jelek, jövendölések kultusza; innen a kiválasztottság póza, a másik ember hallgatólagos lenézése, függés és kiszolgáltatottság a véleményétől. Nem csoda. Hiszen aki ezekben a téveszmékben él, valójában azt mondja: „nem vagyok!” Ebből indul ki, ha nem is veszi észre. Naivitás, hogy eleve minden eldöntetett, determinált, megíratott. Ez a megállapítás is – épp ez is! – benne van a „szövegben”? Mert akkor semmi igazságtartalma nem lehet. Következmény. Hatás. Ez a megismerés tagadása, szerep, melynek révén azzal áltatja magát az ember, hogy ő valaki más, mint aki éppen most, aki éppen ebben a pillanatban megismer. Megjelöltségünk hirdetése révén önként mondunk le önmagunkról, az igazság ígéretéről. Nem vesszük észre? Ne áltassuk magunkat: nem akarjuk észrevenni.
Tükörben. Az önkéntes nemzetmentők, önjelölt megváltók, próféták jelekre hivatkoznak, melyeket egytől egyig saját személyükre vonatkoztatnak. Mind ezt teszi. Ennek következtében nyomban szemben is állnak egymással. Gyűlölettel, kíméletlenül, engesztelhetetlenül. Érthető: a tükörben magukat látják. A tükör-tudatból nincs kijárat, csak háború. Feltétlen tekintélyek vannak. (A gyűrűért versengő fiúk esetében kézenfekvő a halott apa kultusza.) A gyűlölet megelőzi a választott elvet vagy ideológiát. És mindegy kire, milyen tekintélyre hivatkoznak. Nem ismerik a megbocsátást, nincs bennük szeretet. Szentimentalizmus igen – érzelmesség, önsajnálat, önszeretet, önzés. Engesztelhetetlenek, mert önmagukat csak a másiktól való különbözőségben tudják meghatározni. Mást sem elfogadni, sem megérteni nem képesek. Nem „üresek” hozzá. Az elvek embere még a megbocsátáshoz is mástól, másoktól, „elvektől” kér engedélyt. Választott idoljaitól. Ha magamat valami másra vezetem vissza, mely meghatároz – származás, rokonság, nemzeti hovatartozás: mindig valami más! –, kijelentéseimnek sem igazsága, sem érvényessége, sem felelőssége nem lehet.
nincs emberiség
A mozgalmi ember. A mozgalmi ember a saját fontosságát hangsúlyozandó minden áldozatra képes az emberiségért vagy bármi más ronkonszenvesnek tűnő eszméért. Fájdalom, az emberiség nem jön szembe velünk a Váci utcán. Az elvek embere, ha felébred, ha őszinte, tudhatja: „Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség” – ahogy Kosztolányi mondja az Édes Annában. Nincs „emberiség”, melyre hivatkozva minden számon kérhető másoktól is, tőlünk is. Az életed is, nincs kibúvó. Mely azért mégiscsak a tiéd. Elvek, hivatkozások, tekintélyek – csupa szóbeszéd. Eszköz, melynek nevében mozgatottá, manipulálhatókká, végső soron géppé tehető az ember.
Johanna. G. B. Shaw Szent Johannájának vállalása más. A tapasztalt angyali hangokért tér vissza elhagyott, megszenvedett meggyőződéséhez. Döntése az életben maradásáért alkura kényszerülő ember megszabadító vállalása – szabadságból. Nincs benne kényszer. Johanna tudja: a hangok, melyeket hall, igazat mondanak. Ahol ők beszélnek – ott az Élet. Döntése egyszerű: az Életet választja. Ami ettől alacsonyabb szintű élet – csak ennek az Életnek a reménye: kétely.
A tanácstalanság őszintesége. A nemes úr fiainak, akik nem tudják eldönteni, hogy kitől várják eztán a feltétlen igazságokat, csupán a kétely marad. S hogy maguk járjanak a dolgok végére, hogy megteremtsék, amiről útjuk elején még nem tudhatnak – kételkednek is benne! –, de reménykedhetnek benne mégis, hogy tanácstalanságukra megtalálják a választ.
Az ember, ha van, ha őszinte, nem kiszámítható. Lélekben szegény, „üres”. Kételyei létének és igazságának legvilágosabb jelei. Kételkedéseimben őszinteség él. Csak ez vezethet igazsághoz. Igaz, az igazság nem a kétely szintjén van. Fel kell emelkedni hozzá, át kell változni. Az átváltozás kioltja a kételyt. És csak az. Az igazságot erről vesszük észre. De addig sem kötelező magunkat becsapni. Az önáltatás nincs megírva a csillagokban. Egyetlen látszatigazság elfogadása sem kötelező. Kételyeink biztonságosak. Szeretet él bennük.
Kétségek útja. A nemes úr fiainak helyzete – ha megfogadják Lessing bírájának tanácsát – olyan, mint a felnőtt emberé.
A gyereknek minden egyértelmű: lát, de nem tudja, hogy lát; ért, de nem tudja, hogy ért; a világ értelmes számára, de nem tudja, hogy lehet másmilyen is. El kell vesztenie az egyértelműséget, kételkednie kell – ettől lesz felnőtt. Ezért vágyódik az elvesztett biztonság után. Ennek újbóli felfedezése hit nélkül nem lehetséges. Ez új kezdetet jelent abból a belső magból kiindulva, melyet Hérakleitosz úgy mond: „A léleknek Logosza van, önmagát növelő”. Ehhez csupán egyetlen dolgot kell tudni előre: lehetséges, hogy van igazság, felfedezhető. Az igazság megteremtéséhez vezető út maga a hit. Ami vezeti: a bizonyosság, hogy van megismerés, van megoldás. Ha valaki önök közül most a fejét rázza, kételkedik, kimondva-kimondatlanul ugyancsak a megismerésre hagyatkozik, melynek alapján elfogadja vagy tagadja állításaimat. Más tájékozódási eszközünk nincs. Hallgatólagosan ez köt össze minket.
a kiválasztottak filozófiája
A felnőtt talányok s kérdések között él. Kénytelen utána menni kérdéseinek, melyekre kezdetben nemigen talál választ. Az eltékozolt gazdagság helyzete ez, a tékozló fiúé, aki mindazt elvesztette, ami egykor adott volt. Miért veszítjük el eredendően magas rendű, gyermekkori képességeinket? Az ember teremtő lény. Ha nem teremt, a „nem-teremtést” teremti. Aki nem növeli képességeit, elveszti azt is, ami megvan, amiről egyébként azt hisszük, mienk. Hirdetjük: jár érte valami. Be is hajtjuk a világon, megköveteljük érte a hódolatot. Ennek érdekében mindent szabad, nincsenek gátlásai. „A cél szentesíti az eszközt!” A kiválasztottak filozófiája ez. A tehetséges ember kiapadhatatlannak véli gazdagságát. De nem ismeri a teremtő forrást, s ezért egyre inkább abból él, hogy a képességeire emlékezik. Mindaddig, amíg fel nem ismeri: minden elfogyott! Vissza kell jutnia a teremtő forráshoz, hogy elölről kezdhessen mindent.
Aki lelkében szegény ember, aki kételyeivel bíbelődik, nem kételkedhet az eszközben, amellyel kétségeit vizsgálja. Ez az eszköz a gondolkodás, mely képes megkülönböztetni a kételyt a kétségek kioltódásától. A felismert igazság nincs azonos szinten kételyeinkkel. Mint ahogy olyankor mi sem vagyunk a kétségek szintjén. Egy intuíció kétség nélküli – vagy nem intuíció. Olyankor nem kérdezzük: jól gondoltuk-e? Felismeréseinkben elválaszthatatlanok vagyunk a világosságtól. Igazi „létünk” is csak itt tapasztalható. Ami nem ilyen, mind gondolt gondolat. Gondolatokról gondolkodunk, a jelenléti alany öntapasztalása nélkül. Ám felismeréseinkben nem vagyunk „kívül”, nem vagyunk elválasztva, azonosak vagyunk a gondolkodás áramlásában. E képesség jelenléti, s egy új, gyermeki látás megszületését tanúsítja, mely világosság önmagában, önlábán áll.
Ez csak szabadságból történhet. Kezdet. Nem következik semmiből. Lesz-e? Kérdés. Nagyon is „kétséges”. E kétely együtt jár az ember teremtésének kockázatával.
Epilógus. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy megfeledkeztem Náthán gyűrű-meséjéről, s hogy visszaélve türelmükkel, kizárólagos igazságaim kinyilatkoztatásával rabolom drága idejüket. Ezért tehát – miképpen Lessing bírája – magam is lemondok a nekem tulajdonított „hatalomról”, s megköszönve az olvasó megtisztelő figyelmét – saját kételyeire bízom.