Vadász Ferenc

KÉT ORSZÁG KÖZÖTT A HÍDON

1994 február

KÉT ORSZÁG KÖZÖTT A HÍDON

Jóllehet, csaknem fél évszázada nem él már Komáromban hozzátartozóm — ifjúkori ismerősöm is mind kevesebb akad — időről időre mégis ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy néhány órát szülővárosomban töltsek, ahonnan — most nyugodtan mondhatom — örökre eltávoztam. Ilyenkor vonatra ülök s kora délelőtt rálépek a Duna fölött ívelő, két országot összekötő hídra. Így történt legutóbb is.

A folyó szürkén, komoran hömpölygőit odalent. A ráereszkedő köd nem volt sűrű, de ahhoz elég, hogy homályba borítsa balról a kockaházakkal eléktelenített Erzsébet szigetet, Jókai egykori Tündérkertjét, jobbról a hajógyár szélesen elterülő telepeit, mögöttük a Szent András templom két tornyát. A meteorológiai élőrejelzés nem ígért sok jót: borús, párás idő várható — jelentették —, ismétlődő esőkkel, megélénkülő déli-délnyugati széllel.
sportpálya nagyságú horogkereszt
A híd közepén járhattam, amikor eszembe jutott, mit éreztem ugyanitt harminckilencben, Vízkereszt napján. Kilátástalan helyzetű ifjoncként ellenkező irányból tettem meg ezt az utat. Odaátról ideátra. Két hónappal korábban Horthy kormányzó fehér lova is itt lépdelt, ahol most én megyek — gondoltam. — A főméltóságú úr csapatai élén ideátról odaátra tartott, országgyarapító diadalútjainak első állomására. Újévkor, előttünk, az anyaországhoz visszakerült magyarok előtt is megnyílt a híd. Vékony hóréteg fedte odalent a jégpáncélt, körülfogva a széles törzsű fekete hajót, amelyen magasra kifeszített horogkeresztes zászló lengett. Először láttam ilyen zászlót, korábban csak képeken. A jégre valamilyen széles hókotró lapáttal sportpálya nagyságú horogkeresztet rajzoltak a német matrózok. Szabályos volt, minden irányban nyílegyenes, pontos, mint egy mértani ábra. Néma és fenyegető, akár egy lefedett óriási sírkamra — vagy mintha roppant ölű halottaskocsi megszámlálhatatlan sok tetemet befogadni képes koporsó lett volna.

Persze, a hídon átkelők többsége hetek óta ujjongó örömmel ünnepelte a csehszlovák uralom alóli felszabadulást; miért feltételezték volna, hogy az elkövetkező évek szenvedést, pusztulást, gyászt hozhatnak rájuk?

A Duna évezredeken át sok jót és rosszat látott — próbáltam nyugtatni magamat akkor is, ezúttal is. A hegyek és a folyók a legrégebbi tanúi mindannak, ami a Földön végbemegy. A hidak nemkülönben. Legalábbis a civilizáció utolsó évszázadában. Olvasmányaimból tudtam, hogy Budapesten gyakran voltak a hidak öngyilkosok búcsújának színhelyei. Itt, a komáromi hídon sokáig nem történtek tra­gédiák. Két évtizeden át az volt a hivatása, hogy országokat kössön össze. Céllal, elhatározással, feladattal léptek rá a járókelők.

Az emlékezetes napon, harminckilenc januárjában már nem volt itt országhatár, s nekem mégis olyan sejtelmem támadt, hogy politikai szerepétől megfosztottan, közúti átkelőhelyként, magyar hídként ez a hely is sok iszonyat színterévé válhat. Negyvennégy késő őszén innen lőtték jeges hullámsírba azt a néhány „kivétele­zett” zsidót, akit a hatóságok az előző világháborúban szerzett Károly csapatke­resztjükért, és ennél is magasabb kitüntetésekért vagy egyéb hazafias érdemeikért nem szállíttattak el kétezer más áldozattal együtt haláltáborokba.

Terra Libera, flickr.com

Terra Libera, flickr.com

Megálltam, a korlátra támaszkodtam és a hídláb közelében forgó víztölcsére­ket figyeltem. Gyerekkoromban forgónak mondták nálunk az örvényt. Itt, „a vizek városában”, a Duna és a Vág mágnesként vonzotta magához a gyerekeket. Nyári szünidőben egész napokat töltöttünk el fürdéssel. Helyenként tutajok szegélyezték a partot, a bátrabbak csapatostul ugrottak róluk fejest, s ezt akár órákon át foly­tatták. Libasorban futottak az összekötött gerendákon, úgy vetették magukat a hul­lámokba. Anyám rettegett — mintha hallanám a hangját —, óvott a nagy forgók­tól, a Vág örvényeitől, mert azok gyakran elkapták az úszót, magukkal sodorták, elnyelték. Néhány osztálytársamnak is ez lett a sorsa. Megsiratta őket a város. Ki gondolta volna akkor, hogy a húszezres helységből néhány évvel később a Don menti harctereken százával vesznek el az erős, egészséges férfiak, hogy a város elhurcolt és elpusztított lakóival együtt minden zsidó csecsemőt, minden gyereket elnyel majd az örvény, és nem marad élő, aki könnyet ejtene értük.
bátorta­lan napsugarak
Már majdnem átértem a hídon. Az úttest üres volt, gyér az autóforgalom, itt-ott néhány munkás kopácsolt, hegesztett valamit a járda szélén. Odalent félkész hajó­testek mesterséges hullámtörőként kényszerítették kitérőkre, útirány módosítások­ra a lusta sodrású folyót. Távolabb sirályok röpködtek a partközeiben. Néhány percre elgyönyörködtem repülésükben. Időközben a felhők megritkultak, bátorta­lan napsugarak törtek át a szürkeségen, minden kontúrosabb lett, láthatóbbá vált.

Elhessegettem magamtól a nyomasztó emlékeket, igyekeztem derűsebbekre gon­dolni.

Annak, aki a két világháború közötti években csehszlovák oldalról ezen a hídon jutott át Magyarországra, ha gyalog érkezett, illett megállnia a vasútállomás közelé­ben, az Ács féle vendéglőnél. Jó bort, hosszúlépést, fröccsöt ihatott ott. Az „odaátiak” közül csaknem minden férfi betért ide, mert ez egyben afféle hazafias tisztelgésnek számított. Itt is, ott is, aki kérte, egész évre érvényes határátlépési enge­délyt kapott, s ez harminc kilométeres sávban néhány napos tartózkodásra, kölcsö­nös vendégeskedésre jogosította. Távolabbi úthoz, Budapestre vagy Pozsonyba út­levél kellett. A hatóságok tudták, hogy az előírást sokan megszegik. A „poukázka” papírral a magyar fővárosba vagy az ország más részére utaznak, a túloldalról ér­kezők is Galántára, Losoncra vagy még messzebbre. Senki sem csinált belőle ügyet.

Mosolyognom kellett, mert arra gondoltam, hogy szüleim otthon belém sulykolták: ha a túloldalra érek, s ott a rendőr vagy a finánc megkérdezi, hol lakunk, azt kell mondanom, „megszállt területen.” Nagyon figyelj — figyelmeztettek, nehogy összekeverd a dolgot, s visszajövet az innenső oldalon megszállt területet emlegess. Nagyon rossz néven vennék. Ott komáromi vagy, itt komarnói.

Szomorú és mosolyogtató emlékeket idéznek fel bennem minden látogatásomkor a Duna-parti házsorok. Minden, ami a régi Komáromból megmaradt, gyerekko­romra emlékeztet. Hitetlenkedve nézelődöm a hajdani Klapka téren, a Széchenyi utcán, a Deák Ferenc utcán, Jókai szülőházánál, az egykori bencés gimnázium előtt, a valamikori korzón: milyen nagynak, impozánsnak, szépnek láttam ezeket valaha s valójában milyen sivárak, töpörödöttek, szürkék.

Masaryk elnök idejében valamennyi utca és tér megtarthatta „békebeli” ma­gyar nevét. Már csak az egészen idősek emlékeznek erre.

Terra Libera, flickr.com

Terra Libera, flickr.com

Elmegyek minden alkalommal Schmidthauerék egykor előkelő háza előtt is. Ők voltak az Igmándi Keserűvíz forrásának tulajdonosai. Itt született Schmidtha Lajos, a hírneves orgonaművész, zeneszerző, aki ötvenhat november 4-én huny el Budapesten.
elrejtett forrás
Nagyigmánd határában, kis földjén tett-vett valaha egy gazdaember, lova békésen legelészett, de egy idő múltán furcsa tünetek mutatkoztak rajta, nem citromokat potyogtatott, azok híggá oldódtak benne. Hosszas oknyomozás után kiderült, hogy egy elrejtett forrás vizéből iszik. „Fene a gusztusodat — szidta a gazdája —, oly ez, mint az epe.” Híre ment a dolognak, a hasznavehetetlen vizű forrást Schmidthauerék megvették, a vizet palackozták, szép vagyont szereztek általa.

Legutóbbi látogatásomkor próbáltam megfejteni a titkot, hogy végül is mi késztet időnként ezekre a néhány órás látogatásokra. Miért van, hogy évről évre közel érzem magamhoz a várost, amely, míg falai között éltem, mostoha volt hozzám. Mi az, ami újra és újra oda vonz? Miként lehetséges, hogy vén fejjel, világlátottan, ezernyi tapasztalat birtokában egy ilyen egyszerű kérdésre nem tudok választ adni?

felső kép | komarno.com