Kenyeres Zoltán

EGY ADY-VERS KÖRÜL

2008 január

EGY ADY-VERS KÖRÜL
A szép Holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse.
Aki utálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse
Midász király sarja

 

Ady versének története van, s a történetnek előtörténete. A fuvolás-énekes pásztor, Marszüasz zenei versenyre hívja Apollónt, Zeusz fiát. Megállapodnak, hogy a győztes kénye-kedve szerint bánhat a vesztessel. Apollodórosz előadásában így hangzik a történet: „ […] amint megkezdődött a verseny, Apollón megfordította kitheráját, és felszólította Marszüaszt, hogy ő is cselekedjen hasonlóképp. Mivel Marszüasz nem tudott így játszani, Apollón lett a győztes: felakasztotta Marszüaszt egy magas fenyőfára, majd lenyúzta bőrét, és így végzett vele.” Kerényi Károly megpróbálta szelídíteni a vad jelenetet, szerinte a történet voltaképpen álarcos játékra utal, s amikor azt olvassuk, hogy Apollón megnyúzza Marszüaszt, aki önhitten versenyre hívta, nem arra kell gondolni, hogy megöli, hanem csak lehúzza róla az álöltözékül felvett bozontos bundát.

Weöres Sándor 1947-ben szonettet írt a történet alapján, de nem Kerényi Károly szelíd értelmezéséhez fordult, hanem még Apollodórosz előadásán is túltett. Nála már az első négysorosban csöpög a vér, a másodikban, mely a Juhász Gyula óta meghonosodott licenciát felhasználva önálló rímrendszert alkot, még tovább feszíti a borzalom látomását:

s a nyúzott test, mint most-ölt békahús,
még ugrált, agyvelő nélkül bokázva,

Az első tercettben megjelenik a győztes Apollón, beletörli véres kését a megnyúzott Marszüasz ágyékszőrébe, a befejező háromsorosban pedig a buta tömeg ujjongását halljuk.

lenn ujjongott, dobolt ezernyi törpe,
katlanban forrt az óriás husa 
és sok kis szájban szertefoszlott.

Guido Reni, wikimedia.org

A nagy keserű, élet-keserű, történelem-keserű, ember-keserű versek közé tartozott ez a szonett. Először A hallgatás tornyában jelent meg (melynek összeállításában állítólag Fülep Lajos is közreműködött), aztán Bata Imre az Egybegyűjtött versek szerkesztésekor betette az Átváltozások közé, arra a helyre, melyet előzőleg elméletileg pontosan kiszámított.

Weöres 1947-ben már távolodóban volt a megelőző években érzékelhető Hamvas-hatástól, de amikor hátteret keresünk a versértelmezéshez, mégis fel kell idéznünk Hamvas Béla egyik korábbi esszéjét, mely A láthatatlan történet című kötetében jelent meg 1943-ban. Poéta sacer. Arról szól, hogy az utóbbi két évszázadban végleg lángba borult a „Temenos”, a szent hely, a közös élet szent köre, sötét hatalmak betörtek és felgyújtották. Hamvas Evolát idézve írja, hogy akik valamikor a szent hely védelmezői voltak, egymás után elbuktak, eltűntek és elpusztultak. Az öntudatától megfosztott és félelmes járványba esett tömeg, mely nem érti már saját igazi érdekeit, diadalmasan ujjong, valahányszor kudarcot vall egy-egy újabb mentőakció, és újból elbukik egy-egy nagy ember. Egyedül a költő maradt őrhelyén a visszavonulás, széthullás és megadó beletörődés általános világállapotában, ő az egyetlen, aki még védelmezi a Temenost. A költő ezért „sacer”-lény: mint a szó eredeti jelentése mondja, egyszerre szent és átkozott, fenséges és nyomorult. Neki kell őriznie a szent helyet, neki kell magára vennie a nép sorsát, mert a nép már olyan mélyre süllyedt, hogy vétkeit nem látja.

egykedvű gyilkos

Weöres szonettjében talán a második háromsorosban ujjongó, zabáló „ezernyi törpe” származik – huszadik századi történelmi tapasztalatok mellett – a Hamvas Béla-i, Julius Evola-i filozófiából. De a versben megjelenő Apollón nem sötét erő, amely meg akarja rontani az embereket, jobb is, rosszabb is: egykedvű gyilkos, hatalmi erő, számára az emberi világ a lukianoszi-erasmusi-schellingi világszínház része. Néznivaló. Ahonnan nézi, a „kopár mennybolt” pedig abban az intertextuális értelmezési mezőben helyezkedik el, amelyhez Illyés Úrfelmutatása is tartozik. És Marszüasz? Itt már csak megnyúzott holttetem. Nem kihívó, nem is a láng őrzője, talán költő, muzsikus, művész, talán áldozat, de semmiképp nem magasztos hivatású „sacer-lény”. Weöres, aki a „nagyság” szót áthúzva írta le, későbbi éveiben a költő képzetét egyre inkább a kézműves kismesterek, a „mesterkedők” fogalmával artikulálta. Ő az, aki végérvényesen szakított a költő és a költészet romantikus hivatás-etikájával, s azután, hogy keresztben áthúzta a „nagyság” szót, a humorosság területére tolta a lángoszlopos ars poeticákat. Az 1947-es szonett kihozta a költőt a Temenos szent helyéről, de egyáltalán nem lett jobb véleménye az emberről, a világról és a hatalomról.

*

Meglepő kérdések vetődnek fel Weöres szonettjével kapcsolatban, ha elolvassuk Heredia Marsyas című versét. (Bárdos László hívta fel figyelmemet erre az összefüggésre.) Ez is szonett, ez is az Apollodórosz (Ovidius és mások) által elmesélt történet „utánjáról” szól. Már megtörtént a tragikus verseny, Apollón már felakasztotta, és megnyúzta a szerencsétlen – ahogy Heredia nevezi – „chanteur de Célène”-t. A véres húscafatot a szél himbálja a tiszafa ágain.[1]

Rien qu’un lambeau sanglant qui flotte au tronc de l’if
Auquel on l’a lié pour l’écorcher tout vif.

Elborzasztó kép a parnasszista formaeszmények legtökéletesebb megvalósításával. A kifinomultság és a borzalom egybefonódva jelenik meg a vers hangzásának és vizuális elrendezettségének ugyancsak egybefonódó síkján. Marszüasz hangszerének hangjával valamikor oroszlánokat szelídített, madarakat oktatott. Apollón most elpusztította a hangszert.

José de Ribera, wikimedia.org

De son plectre de fer a brisé tes roseaux
Qui, domptant les lions, enseignaient les oiseaux;

Hogy kerül nád (roseau) a történetbe? Heredia talán nádsípra gondolt? Ezt törte össze (brisé) a gőgös hellén? (A második négysoros kezdődik így: Le jaloux Citharède, orgueil du ciel hellène.) De akkor miért áll a szó többes számban? A jelenet egy fenyőligetben játszódik. Alighanem a vizuális rím miatt, ami fokozott szépséget ad a formának. A „nád” rímhívója a „madarak” szónak, a második négysoros második és harmadik sorában. Nyelvileg és tartalmilag hangozhatna így is: „ton roseau – les oiseaux”. Hangzási rímnek ez is tökéletes volna. De a korábbi korok francia költészete a hangzási rímet, ha lehet, kiegészítette az íráskép vizuális hatásával. (A fonetikus magyar helyesírás nem ad alkalmat a költészetnek ilyen látványhatásra, az ugyancsak nem-fonetikus angolban viszont annyira megszokták már, hogy az „eye rhyme” akár helyettesítheti is a hangzási rímet. Az angol olvasó már a 18. században megelégedett a vizuális rímmel.) Heredia a parnasszista szépségideálhoz híven a kettős rímhatást érvényesíti: „tes roseaux – les oiseaux”. Ennek az esztétikának jegyében a medialitási értelmezhetőség (a szép látvány) esetenként előbbrevaló volt a szemantikai magyarázhatóságnál.

Weöres Sándor 1957-58 után írt szonettjeiben érzékelhetően közel hajolt a francia parnasszisták feszesre fogalmazott, tömörré csiszolt sorképzéseihez, s előzményként ide sorolható (miként Bata Imre tette is) a Marsyas és Apollon. Ez is trófeum volt, kis beszélő dombormű, hangos szobor, emlékmű, akárcsak Heredia híres 1893-as kötetének legtöbb darabja. Az alkotómód látható, érzékelhető, tudatos és szándékos hasonlóságán túl azonban meglepő és különös tematikai jelenetezésbeli hasonlóság is van Heredia Marsyasa és Weöres verse között. Olyan, mintha olvasta volna a francia szonettet, mintha ismerte volna Heredia versét. Mindkettő narratív uralmú líra, mindkettő döbbenetes, naturális képekkel festi le a verseny utáni terepet, s a képek hasonlítanak is egymásra. Weöres verse – Heredia versének ismeretében – azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy Weöres le akarta fordítani a francia verset, aztán inkább csak átdolgozásra gondolt, majd elszakadva a francia mintától, mégis közel maradva hozzá, önálló verset írt. Olvasói benyomáson túl erre a feltételezésre azonban semmiféle támpontunk nincs. Weöres tengernyi fordítása között Herediának egyetlen verse sem szerepel. Soha nem fordította, arra sincs adatunk, hogy olvasta volna, arról sem tudunk, hogy olyan jól tudott volna franciául, hogy formai-tematikai kutatás céljából rendszeresen olvasott volna francia verseket. (Pályakezdő korszakában hatással volt nyelvi-versszerkezeti kísérleteire Valéry Tengerparti temetőjede ezt is alighanem csak Kosztolányi fordításából ismerte.)

*

Frígiában úgy tudták az emberek, hogy királyuk egyszerű társzekérrel fog érkezni. Érkezett is egyszer egy társzekér, vele egy szegény parasztember, annak felesége és fogadott fia. A szegény embert Gordiusznak hívták. A népek emlékeztek a régi jóslásra és összegyűltek, hogy királyukká válasszák. Miközben folyt a királyválasztó tanácskozás, Gordiusz a felesége és a fia segítségével bevontatta a szekeret a főtérre, és hatalmas, erős csomót kötött rá. Ez volt a híres „gordiuszi csomó”, amelynek színes, elágazó története Nagy Sándorhoz vezet. Magáról a királlyá választott földművesről nem sok történet keletkezett, a fiáról, Midaszról, akiből ugyancsak király lett, kettő is él valamilyen változatban Európa talán valamennyi nyelvén. Az egyik arról szól, hogy minden arannyá változik, amihez hozzáér, s szörnyű kínokat él meg, hiszen sem enni, sem inni nem tud. „Éhségét a vagyon nem szünteti, égeti torkát / szomja, megérdemlett kín jár gyűlölt aranyával.” (Ovidius) Ez a történet máig kedvelt alapja és hivatkozása azoknak a se szeri, se száma moralizáló tanításoknak, amelyek figyelmeztetnek, hogy a vagyon, a gazdagság, a pénz nem boldogít. Még Ambrus Zoltán nagyszerű regényének, a Midas királynak a címe is innen nyeri jelentését.

zenei verseny

A másik a szörnyűséges zenei vetélkedőhöz vezet. A Marszüasz és Apollón-történetnek van olyan változata – Graves ír róla –, amely szerint a zenei versenynek bírálóbizottsága is volt. Tmólosz folyamisten Apollónnak ítéli a győzelmet, a makedóniai Bromión királya, Midasz azonban nem ért egyet a döntéssel, szerinte Marszüasz muzsikált szebben. Ekkor közbelép Apollón, és megbünteti Midaszt: szamárfület növeszt neki. A történetnek ez a befejezése is ismeretes a magyar költészetben, a szamárfüles makedón király Ady Endrénél jelenik meg. Weöres Sándor, aki bámulatosan ismerte a magyar irodalmat (és elképesztő konkrét tárgyismerettel az egész világirodalmat), bizonyára olvasta Ady versét, de semmi jel nem mutat arra, hogy felidézte, amikor a szonettjén dolgozott.

Palma il Giovane, wikimedia.org

A Midasz-történet szamárfüles változatában Midasz megretten, szégyelli a szamárfület, igyekszik eltitkolni, mi történt vele, nehogy nevetségessé váljon. De az eltitkolás nem sikerül. Szégyenét elsusogja a nádasban, Dryden úgy írja meg a történetet, hogy a feleségének kotyogja el. („This Midas knew, and durst communicate / To none but his wife his ears of state.”) Végül mindenki tudomást szerez a szamárfülről, és Midasz halálosan nevetségessé lesz. Mert a nevetségessé válás halálos, nem komikus állapot, hanem tragédia-közeli. Aki nevetségessé válik, annak tulajdonképpen vége van: többé nem az, aki volt, nem az – legalábbis a nevető külvilág szemében –, akinek magát tartja. A nevető külvilág megfosztja lényegétől.

legyen nevetséges

Ezen a ponton különbséget kell tennünk a nevettető és a nevetségessé váló fogalma között. Egészen más nevettetni és nevetségessé válni. Zuboly helybéli takácsmester, társaival színi előadásra vállalkozik. Ő lesz Pyramus. De már a próbán kiköti, hogy szükség van egy prológusra, amely felvilágosítja a majdani nézőt, hogy ő valójában nem Pyramus, hanem a takácsmester. Aztán Puck megtréfálja, elvarázsolja, szamárfejet húz rá. Társai megrettennek, amikor meglátják, és futásnak erednek. A Shakespeare-darab nézői pedig kacagni kezdenek, nevetnek rajta. Rajta? A komikus helyzeten nevetnek. De Zuboly nem szamár, nem is Pyramus, hanem Zuboly, a takácsmester. Az „igazi” énjét nem nevetik ki, az érintetlen marad a nagy nevetésben. Később „fölébred”, visszaváltozik, és eljátssza Pyramus szerepét. De ő akkor is Zuboly, a takács, Jan Kott említi, hogy Chagall megfestette a szamarat becéző Titániát. „Ezen a képen a szamár szomorú, fehér és nagyon érzelmes.” A szamár a szomorú bohóc, ahogy Watteau óta ábrázolják: két énje van. Van egy igazi is, és az a nevettetés munkája mellett szomorú. Chagall ehhez az ábrázolási hagyományhoz tartotta magát. Ebben van a különbség a szamárfejű Zuboly és a szamárfülű Midasz között. Midasznak nincs két énje. Midasz királyt megbünteti Apollón, mert szembeszállt vele, vele az istennel, mert meg merte mondani neki, az istennek az igazságot. Midasz bátor és igazmondó: ilyen a lénye, ez ő. Ettől fosztja meg a kinevetés. Aki bátor és igazmondó, az legyen nevetséges.

Zuboly szerepe bohócszerep. A bohóc, a clown az európai hagyományban a legismertebb nevettető. De mindenki tudja, hogy a bohócnak van másik, „igazi” arca is. Az európai értelmező hagyomány ezt legtöbbször úgy ábrázolja, hogy a közönséget nevettető clown mögött szomorú embert mutat be. Velázquez udvari bolondjának szemében ott van a kiszolgáltatottság, a megalázottság, Watteau Gilles-je maga a bohócruhába öltözött szomorúság. A „ridi, Bajazzo”, a kacagó bohóc, aki kötelességszerűen eljátssza szerepét, de nem nevet, lelke mélyén inkább zokog. Kettős élete, két arca van. A bohóc a művészélet, a művészlét kiszolgáltatottságának allegóriája, s mint ilyen különösképp jelképe lett a modern művésznek: Szabolcsi Miklós könyvet írt erről.

Ismeretlen németalföldi festő, wikimedia.org

De Midasz nem bohóc. Ő nem akar nevettetni, őt mélyen és igaztalanul kinevetik. Ő bátor és igazmondó, s ahelyett, hogy ilyennek tartanák, hogy tisztelet övezné, megalázzák és nevetségessé teszik. Midasznak nincs két arca, csak egy, s attól az egytől akarják megfosztani.

Aki azt mondja, hogy ő ennek a Midasz királynak sarja, az nem a nagy nevettetők, hanem az igazmondók között keresi őseit, azokat, akik a nagyon rossz, talán legrosszabb, tragikus állapotot is vállalják, hogy nevetségessé tegyék őket, és kiforgassák valójukból, szándékaikat ellenkezőjükre fordítsák: mindezt vállalják, csak hogy kimondják és kimondhassák az igazságot. Ady azt jelenti be versének utolsó szakaszában, hogy elkészült és felkészült erre. Készen áll, sőt, már-már meg is jósolja, hogy ő is úgy jár, mint a mondabeli Midasz. Midasz ugyanis nem clown, ő „megbántott ember”. Amikor Derrida megkérdezte Lévinastól, hogyan fogalmazná meg a „szentek szentjének” fogalmát, Lévinas azt válaszolta: a szentek szentje a bántalmazott ember. „Szentebb mint egy föld, még ha az a föld a Szentföld volna is. Egy bántalmazott személyhez képest ez a – szent és megígért – föld csak pusztaság és sivatag, fák és kövek halmaza.”

igazi ars poética

Midasz király sarja Ady első nagy ars poeticája: nagy csinnadrattás versszakok után, igazi verstrópusként, versfordulatként a záró versszakban a vers narrátora bejelenti, hogy a kinevettetést, a nevetségessé válást, más szóval a bántalmazást is vállalja, ha az igazság kimondásának ez az ára. Alighanem Ady első szerepvállalásának megnyilatkozása ez a vers: mégpedig nagyralátó, elszánt, hősi szerepé. Nem a nevettetőt, nem a clownt, hanem a kinevetett, megbántott ember példaszerepét vállalta. Mi volt e póz (és nem kevés kimódoltság) mögött? Valami költészet felé forduló, igazi ars poética? Bizonyára. Ha a póz mögé nézünk, látnunk kell a szubverzió komoly mozdulatát. Ady a szamárfülű Midaszra hivatkozva költői irányt is választott, és határozottan szembefordult más irányokkal, félreérthetetlenül elutasította a szépség kertjébe húzódás esztétista szerepeit. Az európai és magyar esztétizmus hullámának kellős közepén nem kért az esztétizmus nyugodalmas, szép, sima költőéletéből, és inkább visszafordult a megelőző korszak, a romantika nagy és kockázatos mozdulataihoz. A korai Ady ebből a szempontból (és sok más szempontból is) nem a modern költészet megalapítója, ahogy irodalomtörténészek sokáig tanították, hanem a nagyszerű (és manapság lenézett) romantika lezáró költője.

Filológiai kérdés: honnan ismerte Ady 1904-ben Midasz „szamárfüles” történetét? A másik Midasz-történet, amikor minden arannyá válik, amihez hozzáér, közkeletű volt. De a Marszüasz és Apollón véres párviadaláról szóló nem. Vezér Erzsébet arra gondolt, hogy Baudelaire Les paradis artificiels című könyvecskéjében találkozhatott Ady Midasz nevével. Csakhogy ott éppen nem a szamárfüles Midaszról van szó, hanem az „aranyosról”. Kétséges az is, tudott-e Ady annyira franciául, hogy könnyedén olvasgatta Baudelaire prózáját. Gondolhatunk másra is. Ady tanult görögül, akkor még nemcsak a latin, hanem a görög is kötelező volt a középiskolákban. Zilahon volt egy kiváló klasszika-filológus: Kincs Gyula. Ő tanította Adyt görögre. „Az ő érdeme – írja Bóka László –, hogy Ady szimbólum-világában olyan elevenek a görög jelképek.” A középiskolai görögórák mellett egy operett is hathatott. Akkoriban nagy sikerrel játszották szerte Európában Suppé Szép Galatheáját. Az egyik szereplőt itt Midasznak hívják, igaz, ez sem a bátor, igazmondó király, hanem egy haszonleső műgyűjtő, aki nevetségesen szaladgál fel-alá a színen. De a darabot 1900-ban Nagyváradon is előadták, s Ady elismerő hangon írt a darabról is, az előadásról is a Szabadság hasábjain, sőt, 1901-ben újra megemlítette.

A „szamár” mondái, mitológiai, vallási szimbólumképző potenciálja rendkívül széles körben bontakozott ki a világ legkülönbözőbb kultúráiban. Szamár vitte a ládát, mely Dionüszosz bölcsőjéül szolgált, Kínában a halhatatlanok fehér szamáron ülnek, Egyiptomban a vörös szamár a legveszedelmesebb lények egyike volt, az ördögi Széth állata, Jézus viszont szamárháton lovagolt be Jeruzsálembe, sok helyen a szamár az együgyűség és az alázatosság, sőt megaláztatás jelképe, Bálám szamara viszont okos. Lukianosznál a Lukiosz nevű főszereplő változik szamárrá, Apuleiusnál a sajtárus Lucius lesz szamárrá önnön balgaságából eredően. A francia földművesek gyakran nevezik szamarukat Mártonnak, mert úgy tartják, Szent Márton védett állata. A téli karneválokon szamáron ül a bolondkirály.

Rosa Bonheur, pinterest.com

Ady verseiben nem tartozik a szamár a tudatosan vissza-visszatérő és már állandó jelentéssel feldúsuló szavak közé. Néhányszor mégis előfordul, először 1900-ban, az Éles szemmel című versben.

(…)
Szamár hitben, dús hangulatban
Másoknak lelke, teste épül,
Minket vad kerubok űztek ki
A hazugságok édenébül,
Hitünk nincsen, hogy szebbnek várjuk
A jövő percet, mint a tűntet (…)

A vers 1900. augusztus 12-én jelent meg Mi nyomorékok címmel a nagyváradi Szabadságban, azóta ismert címét kötetbe rendezve a Még egyszer lapjain kapta. A szakirodalom megállapította, hogy a vers tartalmilag ahhoz a vitához kanyarodik vissza, amely néhány hónappal korábban, 1900 márciusában zajlott Rádl Ödön egyik nyilatkozata körül, s amelyhez Ady is hozzászólt az új irodalom, a „fiatal irodalom” védelmében.

izmos buták

A szóhasználat modulációjára kell figyelnünk, arra a sajátos ironizáló beszédmódra, amely Ady korai publicisztikai írásaiban formálódott, s a nagyváradi években már át-átszüremkedett verseibe is. Paul de Man nevezi az iróniát az eredeti görög szó jelentése alapján trópusnak: elfordulásnak. Mitől fordul el az irónia? A komolyan mondástól. A „szamár hit” nem biztos, hogy a butaságot jelenti a versben, hanem jelentheti az ellenkezőjét is, ha nem is értelmes, okos hitet, mert olyan nincsen, de jótékony, jótevő hitet. Valószínűbb azonban, hogy Bóka Lászlónak van igaza, s a szókapcsolat itt még azt jelenti, amit az első sor intonál: izmos buták. Bizonyos azonban, hogy a „szamár” változik a későbbi versekben, és nyomban bekövetkezik az ironikus fordulat. Egy évvel később, Az első dal című versben olvassuk: „Hejh, primadonnák, karleányok, / Csak egyszer volnék még szamár…” A szamár itt nem elutasítandó negatívum, nem valami, ami elől menekülni kell, amitől meg kell szabadulni. Ez a jelentésárnyalat a Midasz-vers jelentésköre felé mutat, a szamár-megjelölés nemcsak vállalható értékminőséget jelent a maga ironikus formájában, hanem olyasmit, amit nemcsak lehet, de erkölcsileg kell is vállalni. A motívum lezáró, nagy verse 1914-ben A szamaras ember is ehhez az ironikus fordulathoz tér vissza „(…) úgy kell, kell a szamárság”. Ez a szamárság sem az ostobaság szinonimája, hanem az önhitt, gőgös, tudálékos, erőszakos világmagyarázatok ellentéte. Valami nagy dolog, amire szüksége lenne a világnak.

*

A Midász király sarja 1904. augusztus 7-én jelent meg Bródy Sándor lapjában, a Jövendőben. Ady az idősebb nemzedékből Bródy Sándort tartotta legtöbbre, fiúi szeretettel és tisztelettel viseltetett iránta, Sándor bácsinak szólította a leveleiben („Édes jó Sándor bá”), s hozzá írott leveleinek hangja is más, mint a többié. Mondják, még híres, homlokára hulló hajtincsét is Bródytól leste el, aki a legszebb férfi hírében állt. Bródy 1903 tavaszán utazott Nagyváradra, hogy megnézze a Dada előadását, akkor ismerkedtek meg személyesen. De Ady már 1901-től írt Bródyról kisebb-nagyobb cikkeket, mindig a feltétel nélküli elismerés szavaival. „Ez az isten kegyelméből való zseni…”; „áldassék a Bródy Sándor zsenije, mely a bunyevác lekvárhozományos leányok története, a Tagma királynék helyett forradalmat termel. Hogy ez a lángoló zseni magyar levegőből él, az a mi szerencsénk s a Bródy szerencsétlensége…”; „Bródy Sándor, az újabb magyar irodalomnak legérdekesebb, legimponálóbb egyénisége”; „Bródy Sándor, a nagynevű író, ez a mindenkit meghódító, zseniális ember” stb. 1903 januárjában kedvesen beharangozta Bródy irodalmi hetilap-tervét: „Bródynak egy érdekes új vállalata is előkészítés alatt van. Amit még nem csinált, arra akar ezúttal vállalkozni: egy nagy szépirodalmi és kritikai lapot indít. Olyat, amilyen a Max Hardené. A tervei még ismeretlenek, nem közölte, csak a beavatottjaival. De úgy hallatszik, hogy a tavaszra meglesz a lap.” Meg is lett: márciusban megindult a Jövendő.

1903. szeptemberben mutatták be Ady egyetlen színművét, műhelyben című egyfelvonásos darabját másik két egyfelvonásos (Bíró Lajos és Dénes Sándor darabjainak) társaságában. Bródy előzőleg ígérte, hogy ha teheti, megnézi Nagyváradon az előadást: nem tette, nem utazott le. (Osvát Ernő viszont közölte Ady darabját a Magyar Géniuszban, egyelőre nem pontosan tudjuk, hogyan került a kezébe.) Ugyancsak szeptemberben megjelent Ady második verseskötete, a Még egyszer, Bródy előzetesen közölt belőle mutatóba három, másutt korábban már megjelent verset, de Ady várta, talán el is várta, hogy Bródy maga írjon a kötetről. Bródy ezt sem tette meg; Szász Zoltánnal íratott róla. Szász Zoltán elismerte, hogy Ady nem mindennapi tehetség, a kötetről viszont azt írta, hogy mégsem teszi az olvasóra a jelentős költő hatását. Ady méltán megorrolt erre a felemás kritikára, s megbántottságát csak növelte, ha arra gondolt, hogy a leírt szavak mögött ott van a szerkesztő, Bródy Sándor véleménye is. (Szász Zoltán, akinek mára a nevét is alig ismeri valaki, később a Nyugat körébe tartozott, egyenes jellem volt, és kitűnő, bátor állásfoglalásaiért Gyergyai Albert „chevalier sans peur et sans reproche”-nak nevezte. Ady is megbékélt vele.)

Ady szinte naponta írt és adott közre publicisztikai írásokat, ebből a jelentős korpuszból 1903-ban mindössze egy kis tárca jelent meg a Jövendőben, az is név nélkül. Pedig Ady felkereste Bródy lapját, ott szerette volna nyomtatásban látni azt a cikkét (Ars liberorum muratorum), amelyet az 1903 őszi nagyváradi szabadkőműves vándorgyűlés hírére írt, és amelyben kemény, kritikus hangot ütött meg a szabadkőműves mozgalommal szemben. („Úgy tetszik nekünk, hogy az ars liberorum muratorum institúciója kihorhadt a mai társadalomból. Mintha nem tudná már magát szükségessé tenni”.) Ady tőle szokatlanul óvatoskodó kitétellel adta postára a kéziratot: mellékelt levelében megjegyezte, hogy Bródy csak valami jelet tegyen a cikk végére, de a neve feltüntetése nélkül közölje az írást. Bródy nála is óvatosabb volt, tartott attól, hogy megbántja szabadkőműves olvasóit, és egyáltalán nem közölte az írást. (Sehol sem jelent meg egészen 1947-ig, akkor adta közre Tolnai Gábor.)

egyoldalú is lehet

A visszautasítás rosszul esett Adynak, panaszkodott is miatta leveleiben. Alighanem még rosszabbul esett, hogy az Elűzött a földemet, az egyik első, máig ismert versét, Bródy nyolc hónapon át fektette. A verset Ady a Jövendő 1903 karácsonyi számában szerette volna nyomtatásban látni, de Bródy csak a következő év szeptember 4-i számába tette be. Közben 1904 márciusában két nagyváradi napilapban is megjelent néhány nap eltéréssel, de Adynak sokkal többet jelentett volna a fővárosi közlés. Az érzelmekkel foglalkozó pszichológiai szakmunkák arról szoktak értekezni, hogy a szeretet és barátság kölcsönös érzés, szemben a szerelemmel, amely egyoldalú is lehet. (Tanúja a világirodalom.) Ady és Bródy kapcsolata rácáfolt erre a tételre. Ady valósággal rajongott Bródyért, zseninek nevezte, kiállt mellette, vitatkozott cikkeiben az igazáért, Bródy azonban szemlátomást nem sok jelentőséget tulajdonított az ifjú rajongónak. Csak hosszú évekkel később figyelt fel rá igazán, amikor már nagy kötetek álltak mögötte, s nevétől zengett a fél ország. Tudunk arról, hogy rábeszélte – többekkel együtt és sikerrel – Hatvány Lajost 1913-ban: vállalja Ady kezelési költségeit Maria Grünben.

A Midasz-verssel kapcsolatban, melyet mégiscsak Bródy közölt elsőnek, még azt is megemlítem, hogy neki is van két szamaras története. Az elsőt 1893-ban Kiss József adta közre A Hét-ben, abban az évben, amelyben megírta legjobb novelláját, a Kaál Samut, a második 1910-ből való, évekkel Ady verse után jelent meg. Az első szamár-történet, a Mese a szamár-emberről a gürcölő pesti kisemberről szól, akinek értelmetlen és boldogság nélküli az egész élete, de amiben nincsen semmi tragikus, semmi elgondolkoztató, semmi jelképes. Nem szimbolista novella, csak annyira emelkedik a puszta tárgy fölé, amennyire minden részletdarab fölé emelkedik, amit az úgynevezett valóságból kivágnak, kimetszenek. Pusztán a kivágás célképző aktusa révén fölemelkedik. Modulációját tekintve enyhén ironikus a mese előadásmódja: ironikusan halad előre a semmi kis történet, de ez nem az értelem-átfordító „nagy” irónia mozdulata, amelyet előtérbe helyez a mai irodalomelmélet, hanem az a csendes, szomorú humor, amely inkább a tökéletes érzelemlefokozást tűzi ki célul. A második novella, az 1910-es történet pedig állattörténetnek nevezhető, nem átváltozott emberről, nem szamárnak nevezhető emberről, nem is szamárfülű, elvarázsolt királyról, hősről, színműszereplőről szól, hanem egy valóságos szamárról, egy öreg, már semmire sem jó szamár utolsó óráit beszéli el. A narrátor turistaúton van, éppen megáll egy helyen, nem megy tovább a csoporttal, nem mászik fel a hegyre a híres sziklasírokhoz, hanem lenn marad a völgyben egy nyomorék kisfiúval és egy öreg, végelgyengült szamárral. Ennek a mesének sincsenek tanulságai, nem ágaznak ki belőle tovább vezető gondolatok. Pedig három ponttal fejeződik be: „[…] friss, finom szél kelt a tengerről, a jaffai öbölből, ahonnan minden zarándokok indulnak Jeruzsálembe…” A mai olvasó esetleg Ady 1914-es „szamaras” versére gondolhat a három pont után irodalmi folytatást keresve.

[1] A teljes vers Lackfi János fordításában: Hazádnak fenyveit fuvallatod bűvölte, / Testedet mégsem ők hamvasztották, szegény! / Elszórva csontjaid, véred Frígia vizén / Hegyekből kavarog le végtelen mezőkre. // Irigy küthérai, hellén ég szörnyű gőgje, / A nádat lantverő zúzta szét könnyedén, / Bár oroszlán juház, csíz tanult zengzetén. / A dalnokból? Bizony mi sem maradt belőle. // Tiszafa ágain véres foszlány lebeg, / Oda kötözte őt, ki élve nyúzta meg. / Kegyetlen Úr! S a jaj! S a lágy, panaszkodó hang! // Nem zeng többé a síp túl értő ujjai / nyomán meanderi parton oly elhalóan… / A Szatír bőre leng, szeleknek játszani.
 felső kép | Andrea Vaccaro, wikimedia.org