Kámán Balázs

ZÁPOR, KÖNNYEKKEL

2006 július

ZÁPOR, KÖNNYEKKEL

A nő húsz-harminc méterrel előttem járt, s bár az egyirányú, inkább keskeny, mint széles utcában a délutáni csúcsidőben nem csak ketten tapostuk a járdát, felfigyeltem rá, észre kellett venni mindenkinek, ahogy gólyalábszerűen magasított sarkú szandálban tipeg, és a kínosan-kihívóan feszülő fehér vászonnadrágban még riszálja is a csipőjét. Vállig érő, rózsaszínű fülkarikákat és fehér lakktáskát lóbált, melírozott szőke és még szőkébb hajában ciklámen csík és világoskék csat harsogott – a robbanásnak ható mennydörgésre megtorpant, nem összehúzódzkodott, hanem széttárta a karját, mintha repülni készülne; hátulról láttam, de így is Capa híres eleső harcos-fotóját idézte – a lakktáskát ugyanúgy szorította-elengedte, mint a meglőtt katona a fegyverét. Pillanatnyi volt a dermedtsége, aztán szaladni próbált, sikertelenül, valahogy ösztönösen közelebb került a házfalhoz, s mielőtt felbukott volna, kezével, vállával megtámaszkodott. A dörgésre – azt hiszem, nem lehetett másként – gyorsítottam, de csak a kapualjban értem utol a nőt. Beugrottam mellé, köszönésképpen sután rávigyorogtam. Nem viszonozta, még egy erőltetett rutin-vigyorra sem futotta neki, talán nem is érzékelte, hogy ott vagyok.
mégiscsak védekezett
A zápor hirtelen és váratlanul jött, már javában zuhogott, s még akkor is sütött a nap. Töredékperccel előttem állt be anélkül, hogy tudná, mit csinál. Legalábbis ahogy most közelről, kicsit oldalról, majdnem szemből néztem, úgy tűnt, fogalma sincs, hol van és miért. Azt sem tudja, hogy mégiscsak védekezett. A rémület összekaszabolta puffadt arcát, de mintha meg is szépítette volna. Kitágult a pupillája, viszont összeszűkült az orrcimpája. Mélyen kivágott trikójának narancssárga mintája valamelyest megszínesítette az álla és a szája körüli tésztás bőrt. A következő pillanatban a sokféle festék – fekete szempillafesték, sötétlila ajakrúzs, halványabb lila szemhéjpúder s a bizonyára utoljára felrakott, a homlokától a nyakáig kvarcosan csillogó krém – egyetlen mozdulatától összekeveredett: tenyerével, mintha a bőre alól kiütköző félelmet letörölhetné, végigsimított az arcán. Öntudatlanul, idegesen odakapott, és aztán lassan, egyre lassabban csúsztatta lefelé a kezét.

270-16150-Bortnyik

Bortnyik Sándor: Tavaszi eső

A műköröm és a sok gyűrű ellenére is öreg, durva, vastag keze volt, vagy húsz évvel öregebb, mint ő maga. Májfoltokkal, csomós-dudoros visszerekkel. „Csak esik”, motyogta, s minthogy motyogta, s minthogy nem nézett felém, a rekedtes hang önbiztatás lehetett. Csendesítő vigasz. „Csak esik”. De lehetséges, hogy nem ezt mondta. Nem is effélét. Lehet, hogy semmit se mondott, csak köhintett vagy reszelte a torkát. Burukkolt.
elcseszett élet
Festékmaszatos tenyerétől mindenesetre a riadalom újabb hulláma csapott rá, és összehasonlíthattam, hogy az iménti, már elsimuló rettenethez képest ez mennyivel vadabb. Nem is gyanította, honnan kerülhetett markába a mocsok, de ősemberi alapélménye szerint mint kívülről – fentről? – jött csapást félte. Mint a mennydörgést. Mint jóvátehetetlenül elcseszett életét. Eldobta volna a kezét, egyet-kettőt csapkodott, talán lerázhatja, talán ijesztő mintázatú és nagyságú lepkeként elillan a ragacs.

A fehér nadrágba törölte. S a bal csuklóján lógó fehér lakktáska is bőven kapott. Már nem mert a tenyerére pillantani, de megvonaglott, azt hiszem, érezte ülepe táján a festékfoltot, s azt is éreznie kellett, hogy ostobán fél és gyerekes kapkodásával bajt bajra halmoz.

Fényjelenségként villant – csak cikázott egyet – a felismerés: már fékezhetetlen, kizökkenthetetlen. Láttam, hogy valamelyest ő is észlelte.
dermedten álltam
Nem is tehetett mást. Leült a kapualji műkőre. Kirántotta hajából a világoskék csatot. Homlokát kíméletlenül a rücskös házfalhoz nyomta. Zokogott, rázkódott –  mintha a saját bőröm horzsolódna. Véresre. De az egész jelenet alatt én bénán csak tanúskodtam, dermedten álltam, mintha ragadozóval kerültem volna szemtől szembe.

Hirtelen felpattant és kilépett az esőbe.

Újra dörgött, talán erőtlenebbül, a zápor jól érezhetően csitult, a nő meg – erről is elkésve – térde közé szorította a táskát, és úgy dörzsölte a haját, a nyakát, mintha zuhanyozna. Törölte volna arcáról a festéket, a könnyeit, a púdersár alól kiütköző hegeket, ragyát – már kevés volt a lehulló csapadék.

felső kép | Pólya Tibor: Őszi eső a körúton