Kállay Géza

SÁRSZEGRŐL NÉZVÉST

2005 október

SÁRSZEGRŐL NÉZVÉST

„Sohase hazudj – mondja Novák Antal, a sárszegi gimnázium tanára, a nyolcadik osztály főnöke, Kosztolányi Dezső Aranysárkányának főszereplője leányának, Hildának. – A hazugság az egyetlen bűn…, minden bűn szülőanyja.” A mennyiségtan és természettan negyvennégy éves professzora a „tanári kar büszkesége”, a „Matematikai és Fizikai Lapok” és a „Természettudományi Közlöny” tudós előfizetője nem tudja, hogy mindezt olyan leánynak mondja, aki öt hónap múlva „szülő anya” lesz, és úgy kereszteli gyermekét az Antal névre, hogy annak előbbi viselője már nem lesz az élők sorában Azt azonban tudja Novák, mi az ellenállás, az elektromosságtanból is tudja, amit éppúgy tanít nyolcadikos diákjainak a fizikaórán, mint a sárkányt, mert Franklin Benjámin a sárkánnyal „mutatta ki, hogy az istennyila azonos a villamossággal”. Azt – „Rousseau, Pestalozzi, sőt Leibniz követőjeként – inkább hiszi, mint tudja, hogy „az erőszak semmire se visz”, hogy „a természet munkáját nem szabad meggátolni, csak arra kell törekedni, hogy fattyúhajtásait megnyirbáljuk, egészséges, helyes fejlődését biztosítsuk. A nevelőnek elsősorban az eredményt kell szem előtt tartania: belátással mindig többet érhet el, mintha indulataira hallgat”.
liberális humanizmus
Novák Antal a „szelíd, türelmes, az igazabb, a tisztább”, aki, mikor a sötét utcán hátulról rátámadnak és megverik, „azzal a megadó mozdulattal” rogy össze, „mellyel az ártatlanul szenvedők hanyatlanak alá, kiknek tiszta a lelkiismeretük”, a liberális humanizmus megtestesítője. „Mindez a te liberalizmusod eredménye” – veti Novák szemére a történteket Fóris, a görög és latin nyelv tanára, aki „éles, kellemetlen hangján” nevezi „csürhének”, „vén szamaraknak” a sárszegi gimnázium diákjait, aki valójában semmit nem lát, mert szemidegsorvadása van, és csak revolverrel a zsebében mer közlekedni a város utcáin. Novák bukása, pedagógiai csődje Hildával, Csajkás Tiborral és főként Liszner Vilivel, ezzel a fekete hajú, vad fiúval, ennek a humanizmusnak a tehetetlenségét, kudarcát is jelenti. Novák Antal esetében többszörösen igaz, hogy a tanítvány bukása egyben a tanáré is: Liszner Vili négyből „hasal el” az érettségin, Novák legalább három alkalommal bizonyul „éretlennek” abban, amit életnek nevezünk: Hildával, Tiborral és Vilivel. És ha abban bukik el, amiért élt, amire az életét tette, úgy érzi becsületesnek, hogy azzal fizessen, amit a halál mellé ő is ráadásul kapott, és önkezével vet véget életének.

Schubert Ernő: Palackos csendélet, szentendreart.hu

Schubert Ernő: Palackos csendélet, szentendreart.hu

Ez a fajta liberális humanizmus elsősorban a tizenkilencedik század második felének találmánya; Novák magában hordja minden nagyszerűségét, erényét, sebezhetőségét és gyarlóságát. Novák meggyőződése szerint ez a humanizmus maga az ellenállás, ellenállás az ostobaságnak, a korlátoltságnak, az erőszaknak, minden szélsőségnek, túlzásnak, rendetlenségnek, káosznak, a gonosznak, a sötétnek, a bűnnek. Ez az ellenállás magát az élhető életet jelenti, amiben mindennek rendje, helye, tehát kategóriája, címkéje, neve van. „Amit ön elkövetett”, magyarázza Novák Antal Tibornak, amikor rajtakapja, amint kiugrik leánya ablakán, „– és itt gondolkozott – tapintatlanság, az – és megint gondolkozott – durvaság. Több ennél: az lelketlenség.” A jelenségek, történések, emberi megnyilvánulások pontosan megragadhatók egy-egy találó szóval, odaillő kifejezéssel. „Szemtelen”, „melák”, „bikfic”, mondja Vilinek Novák az utolsó órán, amikor a fiúról kiderül, hogy semmit sem tud, sem matematikából, sem fizikából, „Ön akar érett lenni? Éretlen. Leülhet. Végeztünk.” A nyelv azért adatott számunkra, hogy eredményesen kalauzoljon a világban, hogy megmutassa, meddig terjednek a tárgyak, mekkora a hatóköre az érzelmeknek, hogy határt szabjon az indulatoknak, hogy megnevezze és megértesse a természet és a világ jelenségeit. Korlát? Igen, de a szívesen kertészkedő Novák szerint inkább élő sövény, az ellenállás maga, e nélkül elemeire hull minden, mint az öngyilkosság pillanatában: „mintha leszakadt volna a padlóval a földszintre, vele együtt pedig mintha rázuhant volna a mennyezet, mintha összedőlt volna az egész gimnázium, s az égbolt is, az égbolt”. Ebben a humanizmusban a nyelv, az értelem és a világ határai épp egybeesnek. „Gyalázat” – mondja Novák, amikor, még az érettségi előtt, egy névtelenül feladott kis csomagban „valami ocsmányságot” talál. „Gyávák! gyávák!”, kiabálja, mikor a bikacsök a tarkójára, hátára zuhan. Mindenre van szó, értelmes szó, még a legválságosabb pillanatban is, amivel a dolog megnevezhető, az esemény minősíthető, amivel a kiváltott érzelem felfogható, s így birtokba vehető. A korlát tehát az értelmes határ, mert az értelem szabta ki, ennélfogva keletkezik az érthetetlen és az értelmetlen is: „Tudta, hogy a legnagyobb fájdalmak a meg nem értésből származnak, csak attól szenvedünk, amit magunk sem tudunk felfogni, vagy elképzelni. A megértésből enyhületet remélt”.
tiszta, világos ismeret
Ennek az értelmes humanizmusnak, amely elsősorban Novák – egyik gúnyneve szerint a „Kobak” – „szép koponyájában” van, legfontosabb forrása, éltető ereje a tiszta, világos ismeret, ez pedig érzékszerveink bizonyítékain alapul. Empirikus igazolásunk van, mi igaz, és mi hamis. „Nézd ezt a papírnehezéket. Most itt van – oktatja Novák Hildát éppen abban a jelentben, amikor a hazugságot nevezi meg minden bűn szülőanyjaként, és lányából is olyanféle megbánást igyekszik kicsikarni, mint néhány perccel előbb Tiborból. –

Bizonyos, hogy itt van, mert látom, tapintom. Hiába állítod, hogy nincs itt, mert itt van és mikor nincs itt, hiába állítod, hogy itt van, mert akkor nincs itt. Az igazság az kézzel fogható, mint a valóság. A hazugság az puha, szétfolyó, mint az álom. Igen: az igazság az van, a hazugság az – nincs. Az igazság az létezik, arról érzékszerveink megbízható vallomása által értesülünk, szemünk, fülünk útján, s aki le akarja ezt tagadni, az ellenkezik a többség józan észleletével, az őrült, azt tébolydába csukják – erre megállt, mert érzete, hogy kíméletlen – azt, Hilda, egyszerűen kinevetik.”

Van ellenkezés, ellenszegülés épp az értelmes ellenállásnak, de ez „kóros kinövés” „fattyúhajtás”, amit egy jól irányzott metszéssel ki lehet vágni.

Schubert Ernő: Szoba nyitott ablakkal, oceansbridge.com

Schubert Ernő: Szoba nyitott ablakkal, oceansbridge.com

„Föltehető-e, hogy egy lényben [Novák Antal gondolatai most ismét Liszner Vili körül forognak] ennyire elhatalmasodjék a fattyúhajtás, úgyhogy az egész ember nem is egyéb, mint egyetlen rút csomó, förtelmes kinövés? A kertészet másra tanította”. Igen, Novák, aki minden tudósnál jobban szereti a természetet, aki a természet törvényeit minden közvetítés, minden előítélet, minden torzító szemlélet nélkül tartja feltárhatónak és megtaníthatónak – hiszen a kísérletek vagy igazolják feltevéseit, vagy nem –, csupán múló értelmi kisiklásnak véli, ha valaki ellenszegül az ellenállásnak; az értelmi eltévelyedés az erkölcsi szenny kizárólagos eredője is, s ha tartósnak bizonyul, téboly a neve: a józan társadalom a kelést kilöki magából. Mert a természeti rend – éppúgy, mint a nyelvé – azonos a társadalmi, erkölcsi renddel.
föltétlenül helyesen
A mindennapokban – egyfajta gyakorlati morálban – több eleme van ennek a liberális humanizmusnak. Elsősorban a kötelességtudás: az ember, szüntelenül tegye magát hasznossá, ha másért nem, magáért az egészséges munkáért. Ebéd után azonnal az íróasztalához ül, és dolgozatokat javít „piros tintával”. „A szertárban enyhe, nem kellemetlen gázszag csapta meg, mely a szakadatlan munka gondolatát ébresztette benne. Lekapcsolta kézelőjét. Egy deszkát fűrészelt, szájába véve a szegeket. Valami állványt készített egy kísérlethez. Az asztalos- és lakatosmunkákat mindig maga végezte.” Novák zsebét lehúzzák a „rézsúlyok, mérővesszők, egy gumicső vagy üvegdarabka, esetleg egy véső vagy harapófogó is”. Sohasem lehet tudni, mikor mire lehet szükség. Mindig készen kell lenni; az ő eredeti fegyvertárát nem a bot és a revolver, hanem az értelmes munka eszközei képezik. De ehhez a humanizmushoz állandó lelkiismeretvizsgálat is tartozik: a megértéshez a helyes, odaillő szó még nem feltétlenül elég, néha ki kell egészíteni a helyzet kimerítő lélektani elemzésével: „Mint legtöbb ember, ki válságos helyzetbe jut, magasabbról, új szemszögből akarta szemlélni eddigi életét.” „Majd íróasztala fiókjából előszedegette tanári zsebkönyveit, hogy [Vili] évközi tanulmányi előmeneteléből, sőt az egyes feleletekre adott érdemjegyekből állapítsa meg, hogy nem terheli-e lelkiismeretét valami mulasztás”. „Ami a vétség [Vili fenyegető fellépése az utolsó órán] erkölcsi megítélését illeti, föltétlenül helyesen cselekedett: csak a 3. pontig [az osztály előtt való nyilvános megdorgálás] ment el” „a vallás- és közoktatásügyi minisztérium által jóváhagyott szabályzatban”, „erre viszont rákényszerült, igaz ugyan, hogy szemtelennek nevezte, sőt bikficnek és meláknak, de ez diáknak nem nagy sértés”.

De valóban „nem nagy sértés”-e? „Vajon én vagyok-e a hibás? – gyötrődik később Novák.

Lehet. Talán nem lett volna szabad azon az utolsó órán annyira elragadtatnom magam. Emlékszem, azt mondtam, bikfic, és azt, hogy melák. Két szó, mely mihelyt kiszaladt a számon, csodálkozással töltött el s utálattal, mert életemben sohase használtam. Valamikor gyermekkoromban hallottam. Miért is mondtam? Furcsa. Ezért volt minden. E két buta szó miatt.”

Persze, nem csak emiatt „volt minden”, de lehetséges-e, hogy mégsem vagyunk teljhatalmú urai szavainknak, hogy nem tudjuk kikutatni, miért éppen ezek a szavak ötlenek fel bennünk, s hogy meddig terjed a hatalmuk, a jelentésük? Lehetséges-e, hogy a szavak jelentése nem bennünk van, jó vagy rossz tudatos szándékainkban, de még csak nem is a tudattalanunkban, mert az valóban a nem-tudott, a meg nem ismerhető, hanem abban, ahogyan a másik e szavakat fogadja, ahogy a szavak a másik fülében, szívében, agyvelejében visszhangoznak, amit közvetlenül sohasem láthatunk, tehát megint csak jelentéseken át juthatunk el hozzá? Mert az agyvelőt igazán csak a revolvergolyó tárhatja fel: „A golyó, minthogy a csövet tudatosan fölfelé irányította, szétroncsolta nyúltagyát”, „Gergely […] megpillantotta a vad hentesmunkát, a vértócsát, az agycafatokat”. Az agy ilyen erőszakosan kiteríthető, látható, de akkor meg már minek? Akkor már nem élő, eleven erő többé, hanem visszataszító anyag, amivel legfeljebb a boncmester bajlódik.

1.Schubert Ernő: Illusztráció Paul Claudel Angyali üdvözletéhez, mng.hu

Schubert Ernő: Illusztráció Paul Claudel Angyali üdvözletéhez, mng.hu

Hát mégsincsenek olyan jól megrajzolva a határok? „Húzunk egy egyenest” – ismételgeti Liszner Vili a végzetes utolsó órán, és Novák értetlenül tör ki: „Mit akar, kérem, azzal az egyenessel? Minek kell önnek az az egyenes a variationál? Nem értem önt, nem értem”. Vili persze szintén nem érti, de a mértani formákba is belopakodó metaforák fonala tovább gombolyodik, mint a sárkány zsinege. Novák vesszőparipája ezen az órán valamilyen okból a „ferde sík”: „Nézze fiam – mondta –, de most jól idefigyeljen, itt van egy ferde sík, idenézzen, ez az a ferde sík – és fehér kezével végigszántotta a levegőt, aztán fölfelé mutatott –, erről ön innen, felülről egy merőlegest húz”. A „ferde” szó a regény végén bukkan elő ismét, közvetlenül az öngyilkosság előtt, amikor Novák az „Ostor” című szennylap róla és családjáról szóló cikkének végére érve megállapítja, hogy „oly gaz vádakkal illették, oly ferde beállításban mutatták be, hogy nem ismert magára”. A „ferde síkban” már arról van szó, ami valahol, nyirkos, sötét patikákban, rágalmazó zuglapok szerkesztőségében, sötét, fülledt, vihar előtti sárszegi utcákon, pattanásos, bukott, „éretlen”, kiközösített fiatalemberek zavaros fejében mindig is ott bujkált, A „ferde síkban” támadó „rémet”, mely alattomosan, gyáván, gyalázatosán, undorítóan, de mindenben ott lappangott, Novák majd olyan „alakká” formálja, „[a]ki […] visszatér álmában, s nevezhetetlen rémülettel tölti meg”, oroszlánként fekszik a mellén, „tépi körmeivel a húsát”. Ez az alak fedi fel, hogy egy egyenesnek csak akkor van jelentősége, ha valahonnan valahová vezet, és hogy igenis van „ferde sík”, amit hasztalan próbálunk átmetszeni az értelem merőlegesével. És a fizika metaforái is hasznos munkát végeznek a regény szövetében. Novák, közvetlenül azelőtt, hogy megvernék, kikapcsolja az ellenállást: „Novák, hogy kikapcsolta az ellenállásokat, s a falra erősített órán ellenőrizte az ampereket, valamivel éjfél előtt elhagyta a fizikai szertárat, s villamos kézilámpájával világítva az utat, kiért az épületből.” De az igazán félelmetes, hogy a rémalak nemcsak a kopaszra nyírt, “bőrfejű” Liszner Viliben ébred fel lomhán, de feltartóztathatatlanul; nemcsak az „udvar vasrostélyos csatornájából” a gimnáziumba szökő patkányban, a „gyalázatos” küldeményben, az utcán felhangzó, fenyegető füttyjelekben, a röhögve kiáltott trágárságokban van meg, hanem ott él az áprilisi „forró záporban”, mely a poros várost rögtön a tomboló nyárra ébreszti fel, ott van Sárszeg kicsiny erdejében, a rezgőnyárfák „fanyar homályában”, a templomi orgonaként zúgó lombkoronákban, a majális édes, határtalan, tárgytalan vágyában, a kielégíthetetlen étvágy harapásaiban, a májusi borban, virsliben, sóskifliben, a napban, mely „tűzárral borítja a tájat”, és még a sárkányban, az aranysárkányban is, az ifjúság, az élet, az ígéret, a diadalmas extázis e szimbólumában, amely a „viperaszájú” Fóris fejében azonnal „szárnyas kígyóként, mérges leheletű szörnyként”, „mitológiai roncsként” jelenik meg, „mely halált okoz”. De ott van saját édes lánya, Hilda bájos „kaméleon-arcocskájában”, „tüzes szemében”, mellyel „nyíltan, becsületesen, oly átható tekintettel” képes apja szemébe nézni, miközben anyja sírjára esküdve mondja hazugságait, „hogy Novák alig állja”; a rém ott ül lánya „hullámos, nagy száján”, „élő ajkain, melyeknek piros húsán” hol pattogatott „kukorica libeg, ezüst nyálával elvegyülve”, hol datolya, hol szentjánoskenyér, hol piros vérű narancs, ott van a hisztérikus, neurotikus, félárva kamaszlány fülében, ami „egy üres tölcsérnek tetszik, melybe belehullanak [apja] szavai, aztán kipotyognak belőle, valahová, a jó Isten tudja, hogy hová”. Ott van Novák nagy, fehér kezében, melyet régebben a fizikaórán a diákok okulására Röntgen-sugarakkal világított át, s amely így „csontváz kézzé” változott, tréfásan-félelmetesen fenyegetve a nyolcadik osztályt, a kézben, mely végigvág lánya száján a hamis eskü után. Még a hold mély árkában is ott húzódik, amit Hilda és apja együtt néznek a „gimnáziumi messzelátón”, s amelynek neve „a Kétségbeesés Völgye”. Nem ébred-e föl ez a rémalak Novák, az értelmes humanista fejében akkor is, mikor az ablakon kiugró Tiborral farkasszemet néz a sötét utcán, és hirtelen azt gondolja, hogy „végigvághatna arcán a botjával”?

Schubert Ernő: Csendélet kompozíció, viragjuditgaleria.hu

Schubert Ernő: Csendélet kompozíció, viragjuditgaleria.hu

Nem utálja-e a leszegett fejű, nála „félfejjel magasabb”, „dagadozó izmú” Liszner Vili mellett „barátilag” állva az utolsó számtan-fizika órán „ezeket a kormos, fekete kamaszokat, ezeket a kanokat, kik nem iskolába valók”, nem érzi-e, hogy „talán tettlegességre is vetemedik, ha meg nem pillantja” a jelentkezők, „a feléje nyúló kezek sokadalmát”? Nem színezi-e ki újra meg újra, lázálmaiban, megaláztatásában, magányában, testi és lelki kínok között vergődve, hogy miképp sújt végig Vili apja „acélkorbácsával” fia „arcán, oly hatalmasan, hogy homlokbőre kireped”? Nem keríti-e hatalmába az érzés, Fóris revolverének „szinte kormos, fekete csövébe” meredve, hogy „igazi erkölcs” „csak a természetben van, a társadalomban nincs”, hogy „az ostoba népek a puskapor fellegeiben tényleg világosabban látnak”, hogy „mégis szükség van erre, jó, hogy van ilyen”, mert „sok kérdés különben megoldhatatlan lenne ember és ember között”? „Sohase hazudj” – mondta a liberális humanista lányának, de a Hilda szökése nyomán őt körülvevő űrben, amelyben mégoly hűtlen feleségének hiánya újra égetően fáj, még a kedves, félszeg vénlányt, a róla utolsó napjaiban egyedül gondoskodó Pepikét is hazugságra buzdítja: „Azt mondjuk, hogy [Hilda] Pistáékhoz utazott Selmecbányára, nyaralni. […] Ezt elhiszik. – Pepike nem fogta föl nyomban. Nem értette, hogy lehet hazudni”. S a megveretés után is a tanár első reakciója a rejtőzködés, a hárítás: „Hallgatni, hallgatni. […] Ha nem beszélnek róla, akkor nem is történt meg. Amiről nem veszünk tudomást, az nincs is”. Novák „hallgatni, hallgatni” akar, mint Liszner Vilmos az órán, „tagadni, tagadni”, mint később Vili teszi, mikor beidézik a rendőrségre. Vagy ahogy Hilda tagadott.

“Novák […] mint aki összevissza cselekszik helyest, helytelent egyszerre, kiabált:

– Te cigarettáztál.
– Nem.
– De igen. Miért hazudsz? Lehelj rám.

Hilda rálehelt.

Hiába evett narancshéjat, leheletén átütött a dohányszag.

–   Persze, hogy cigarettáztál.

De a rémalak még Tibor Hilda iránt érzett szerelmében is ott kísért, pedig ez a szerelem Novákban is ösztönösen parancsol tiszteletet, minden apai féltékenysége ellenére. Nem nehéz kitalálni, mi az a „nagyon fontos”, „nagyon komoly”, amit Hilda, május elsején, amikor a regény kezdődik, Tibor tudomására akar hozni, s amit Flóri néni, a „kerítőnő” sem tud kihallgatni. Hilda a hazugságról szóló prédikáció után kezd hazudni igazán, minden mozdulatával, szeme minden rezdülésével játssza el a jó kislányt, „csacsogott, mulattatta apját”, „virágot hozott be a kertből, az íróasztalára tette”, és a tragikusan ironikus mondat épp itt következik: „Nem is egy lány kedvessége volt ez, hanem egy asszonyé”. Novák Antal júliusban lesz öngyilkos, Hilda a temetésen „nagyon bő gyászruhájában lépked”, és az utolsó előtti fejezet legelején az elbeszélő lakonikus egyszerűséggel adja tudtunkra, hogy „Hildának a meleg október utolsó napjaiban gyermeke született, visító, egészséges fiúcska, kit nagyapja után Antalra kereszteltek”. (Az „Ostor” című lap az egyetlen, amelyik gúnyosan ezt is nevén nevezi: „A kisasszony úgy látszik sürgősnek érezte …családi… öröm…”) Az unokának talán még Novák is örülne, de az új élet, életének ilyenfajta folyamatossága mégsem ötlik fel benne. Hilda szökése után fél a botránytól („A rendőrség? – Igen, hogy botrány legyen”), de megkönnyebbülést is érez, hogy nem kell többé birkóznia „egy szörnnyel […], mely erősebb nála, kijátssza őt, elsiklik ujjai közül”, egy rémmel, amellyel szemben „férfi-esze, férfi-logikája csődöt mondott”. Tibor és Hilda értelmi eltévelyedésből származó erkölcsi kisiklása az ő kategória-rendszerében a józan ész határain túlra helyezi őket, az értelmes ellenálláson kívülre, az értelemnek ellenszegülők körébe, akik már nem reformálhatók, nevelhetők, s akiknek végső vesztőhelye az ő gondolatvilágában a nemlétezés. „Rossz leány […], gonosz leány. […] Legjobb nem tudni róla. Hadd menjen, amerre lát. – És elveszi? – El. Azt mondja. Nem tudom. Semmi közöm hozzá.” Tibor édesanyjának levelére, melyben tudatja, hogy „Hilda az ő felügyelete alatt él”, Novák „körülbelül” azt írja, hogy „cselekedjenek belátásuk szerint. Ő többet nem törődik lányával”.

Schubert Ernő: Külváros, artportal.hu

Schubert Ernő: Külváros, artportal.hu

Úgy viselkedik Hildával és Tiborral, mint Czeke Bélussal, Farkas Cézárral és Lisznerrel, akik egy idő óta mindig „körötte keringenek”, akik kifőzik és végrehajtják a verést, s akik egyszer „valami trágárságot mondanak szegény Pepikére” az utcán. „E jelenet után […] ha eléje jöttek, keresztülnézett rajtok, vagy átment a másik járdára. Megnyugodott szomorú megvetésében. Számára többé nem léteztek.” Novák a szökés után nem firtatja, szereti-e Hilda Tibort, aki egyáltalán nem az idealizált hősszerelmes, „egy tárgy iránt sem mutatott hajlamot”, „tulajdonképpen nem érdekelte semmi”; Novák eleinte „figyelemre se méltatta a csöndes, rokonszenves fiút”, aki „leckéje végeztével nagy, kék bélyegkönyvébe” is csak „ímmel-ámmal” ragasztja be az anyja pénzén vásárolt bélyegeit. Novák nem kérdezi meg magától, Tibor nem unalomból udvarolt-e lányának, és hogy az nem unalomból adta-e magát oda neki, hogy nem azért szökött-e el, mert elege volt abból, hogy egy zsémbes szakácsnő mellett élje le az életét, amikor a hosszú délelőttökön aközött választhatott, hogy „babakosztot” kotyvaszt magának, vagy hintázik, délután pedig apját kellett elkísérnie a végeláthatatlan tanári „ozsonnákra”, ahol Ábris igazgató minisztériumi beadványokat ismertetett, és mindenki megveregette az arcát, és azt mondta, de megnőttél. A hat éve özvegy Novákban az értelem túlzabolázta a vágyat, amivel megérthetné, hogy kislánya tizenhat éves kamaszlány lett, hogy mit éreznek a „kormos fekete kanok, ezek a kamaszok”, csak azt hajlandó látni, hogy „az ártatlanság tekintett becsületes férfiszemükből, a tizenkilenc éves fiúk angyali tisztasága. Atyai szeretettel vezette őket osztályról osztályra”.
a rémalak
Novák hiába magyarázza el kollegáinak a sárkány készítésének mozzanatait, hiába írja újra és át, botjával a porba rajzolva, s ott illusztrálva repülési elvét, hiába tanítja a nyolcadikosoknak, mert nem ő kezeli tananyagként a sárkányt, hanem az Aranysárkány tanítja majd őt. Nem érti, és akkor még nem is értheti, hogy a sárkány, melyet Csajkás Tibor, „ki mindig szolgálatkésznek mutatkozott tanárjaival” vesz át egy harmadikostól, s amit Vili „kikap a kezéből”, a gimnázium kapuja elé húz s „ott ügyesen, gyorsan egy fatörzshöz” kötöz, már a vesztét jelenti, már ekkor minden ellene esküdött össze. Mert a sárkány „szív alakú”, de a „sárkánynak nincsen arca”: a rémalak nem egyszerűen a nyers erőszak, a durvaság, a merénylő botjának zuhanása, a homályban, porfelhőben bujkáló bosszúvágy, sötét hímoroszlán. A rémalak, a „jelenés”, melyet Novák „domborműszerűen” akar álmatlanul forgolódva „megtapintani”, több és kevesebb is ennél: több, mert tágabb a hatóköre, és kevesebb, mert általánosabb. Mindenki nézi, mint május elsején a sárkányt, de csak kevesen látják, különösen az arcát, és annak szörnyű ára van. Novák számára a rém a kiszámíthatatlanság, a következetlenség, a mennyiségtan tanára szemszögéből a mértéktelenség, a mennyiségek hirtelen támadó féktelensége, túlnövés azon, amit természet és társadalom megszabni, kimérni, körülhatárolni látszott. A rém akkor támad, amikor az „ilyenféle rossz diákokat”, mint Vili, már nem lehet „csak elhanyagolható mennyiségnek” tartani. Szokás a józan természeti-társadalmi határokat és ezt a „jelenést” úgy szembeállítani, mint a tudatot és a tudattalant, különösen annak ismeretében, hogy Kosztolányit éppúgy izgatták kortársa, Freud munkái, mint szinte mindenki mást, s melyeknek az egyik legvitatottabb, de legrémisztőbb üzenete volt, hogy az addigi hiedelemmel ellentétben a tudat nem látható úgy át, mint a Röntgen-sugarakkal a kéz; a tudat nem azonos az ésszel, a józansággal, a belátással, a megértéssel; a természet, társadalom és nyelv határai nem esnek egybe. A „freudi elszólás” fényes példáját olvassuk annak a számtalan monológnak egyikében, melyet Novák képzeletben intéz Liszner Vilihez, elégtétel, bosszúvágy és atyai megbocsátás között ingadozva: „Van-e fogalma, hogy mit tett, szerencsétlen? Ön megalázott egy felnőtt embert, aki barátja volt és szerette, meggyalázta őt – így mondja majd, ez jobb lesz –, meggyalázta őt, nem mások, hanem önmaga előtt […] Megbántott valakit, aki ezt nem érdemelte. Tönkretett engem, Tibor. Azaz mit beszélek? Tönkretett, Liszner. Látja, össze-vissza forognak számban a szók.”

Schubert Ernő: Csendélet két almával, network.hu

Schubert Ernő: Csendélet két almával, network.hu

Tibor – és Hilda – a lelkét verték össze, Liszner a testét, de a tanítványok, akik mindketten hiányoznak az érettségi képről, hiányukban egybemosódnak, mert mindketten annak a rémnek a szimbólumává lesznek, amit lassan Novák önmagában is kénytelen azonosítani.
szellemének lidércfénye
Éppen ezért redukció szembeállítani a tudatost és a tudattalant, törvényt és káoszt, értelmet és érzelmet, józan ítélőképességet és lehajtott asszonyfejek körül keringő, a könnyű nádasztalon kopogó szellemeket. Mert Kosztolányi regénye egyebek mellett éppen attól több, mint Freud téziseinek vagy bármely más filozófiának az alkalmazása, hogy ezt az ellentétet Novákba helyezi, és benne bontja le; az ő szemszögéből mutatja be, hogy a szimpla és éles, sarkított szembenállás a valódi korlát, az igazi hazugság Novák maga csak a széleire jut el ennek a felismerésnek – ezért sem adható elő ez a lélektani regény egyes szám első személyben. De a látszólag mindentudó elbeszélő bonyolultabb, ravaszabb technikát alkalmaz, mint általában az „omnipotens narrátor”. Mert a leírásokon, a meseszövésen szüntelenül átüt – mint kötésen a vér – annak a nézőpontja, akiről éppen szó van; az elbeszélés szüntelenül ingadozik külső és belső között, de nemcsak abban az értelemben, hogy hol a szereplők tetteit, cselekedeteit látjuk, a szavait halljuk, s abból következtethetünk a belsőre, majd egyszer csak a regényalak fejében vagyunk, és ott olvashatjuk, éppen mire gondol. A belső világ szellemének lidércfénye abban az értelemben is a külső leírásokban dereng, hogy a belülről jövő érzések és gondolatok – éppen a külső leírás közben, annak folyamatában – e külső leírásokba költöznek, azok szerves részeivé válnak; az ő én-ként, az én ő-ként jelenik meg. Az elbeszélés egy helyen mintha fel is akarná hívni a figyelmet erre a különös „ő-én” viszonyra: Novák a verés után a sötét szobában motoz, „Pepike a szomszéd szobában felébredt a zajra. […] – Te vagy az, Tóni? – Én – mondta Novák tompa hangon, mert azóta először szólalt meg. És megborzongott ettől az ismert, rövid szótól: én”.

De lássuk a külső és belső halálos játékát közelebbről, például az öngyilkosság előtti pillanatokat, melyekből azt is kiolvashatjuk, mennyit értett meg Novák a sárkány leckéjéből.

„Le-föl sétálva kérődzött szégyenén. Lassan emésztette.” Novákot először járkálni látjuk, tehát kívülről, majd az emésztés metaforáján át jutunk a belsőbe: „Annyi bizonyos, hogy a cikk hangja sértő, egyes bíráló megjegyzéseiben durva, kegyetlen, de a váza az igaz, és az, ami legszörnyűbb benne, épp az igazság, a szín igazság”. Ezek Novák gondolatai, most azonban a nézőpont egy pillanatra ismét a mindentudó, regényalakját kívülről szemlélő elbeszélőé: „Mint önmagával szigorú ember, ezt megállapította”. De a narrátor ekkor ismét Novák belsejébe költözik, azt tolmácsolja, amit én-ként gondol, miközben, legalábbis grammatikai értelemben, megtartja a harmadik személynek kijáró távolságot: „Most ismét futhatna igazgatóhoz, ügyvédhez, rendőrfőkapitányhoz, bíróhoz, hogy egyes rágalmazó kitételek miatt elégtételt kérjen. Talán elégtételt is szolgáltatnának, azt, amit lehet, földi igazságot. De ez szánalmas dolog, a nagy lendület nélkül, mely maga az igazság. Mit ért el Hildával? Mit ért el Tiborral? Mit ért el Liszner Vilmossal? Semmit.

Nem lehet semmit sem elintézni.

Van egy másik, nagyobb igazság, melyet eddig nem egészen látott.”

Ekkor következik a földművesről szóló bibliai példázat, melynek kedvesen egyszerű, szinte naiv előadása nemcsak Novák szemléletén, hanem más párbeszédekből rekonstruálható szókincsén is belül marad: „Fiatalabb korában jóról és nemesről prédikálva diákjainak, a földműveshez hasonlította magát, ki a magot elveti s gondoskodik, hogy alkalmas talajra hulljon. Csakhogy a mag vagy televényre hullik, vagy sziklára. Ha jó földre esik, akkor minden közvetítő nélkül megfogan, a szél is elröppenti oda, és ha rossz földbe kerül, akkor a legjobb földműves sem tehet semmit. Fölöslegesnek érezte munkáját. Amennyiben pedig többre vállalkozott, kudarcot vallott. Formálni akarta az életet, mely végtelen és esztelen, tulajdon gyermekében és mások gyermekeiben, józanul, értelemmel, bölcsességgel párosult jósággal. Megsokszorozta önmagát egy új, terebélyes családot teremtve az ifjúságban. Természetellenes, nagyralátó mesterség. Quem dii odere. Az istenek megbüntették érte.”

Schubert Ernő: Illusztráció Paul Claudel Angyali üdvözletéhez, mng.hu

Schubert Ernő: Illusztráció Paul Claudel Angyali üdvözletéhez, mng.hu

A latin mondat különösen is a művelt Novák fejéből pattan ki, és hamarosan a latintanárt is odaidézi: „Arcán harag lobogott fel, mint Fórisén akkor délután…” Novák konklúziója a kívülről elbeszélt belső monológ végén azonban még mindig kettéosztja a világot: a káosznak ellenállókra, és az ellenállásának ellenszegülőkre, csupán mintegy 180 fokkal megfordítva, merőlegesen az ellenszegülők térfelére helyezve az eddig a prioriként kezelt Igazságot: „Az életet csak lázzal lehet élni, mint Hilda és Tibor, vagy erőszakkal, mint Liszner Vilmos. Akármilyen fájó belátni, ez a rend. A nő, akit szépnek hisznek, alattomosság, a férfi, akit erősnek hisznek, durvaság. Hilda utolsó pillanatig kedveskedett vele, mielőtt elhagyta. Liszner Vilmos előzően legalább fenyegette. Melyik a szebb, melyik a jobb? Kár ezen töprengeni. Kígyó vagy farkas, mindegy. Hálátlanok, de az életrevalóság háládatlan. A háládatlanság a törvény.”
minden diákcsínyt elvisel
Novák változatlanul kígyót és farkast lát, és csupán azt látja be, hogy ez a rend, ez a törvény, nem pedig az ő liberális humanizmusa. Azt észreveszi, hogy eszméivel, céljaival egyedül maradt a „lepényszerűen terpeszkedő Sárszeg”-en, és az elbeszélő a regény során szinte Dickens- vagy Jókai-regénybe illő karikatúrákkal érzékelteti a tanári kar kiábrándítóan középszerű, vagy annál is rosszabb minőségét. Novák kollégái rettegnek tanítványaiktól, mint Fóris vagy Tálas, a történelemtanár, aki annyira elfáradt és tönkrement, hogy inkább minden diákcsínyt elvisel, csakhogy elkerülje az összeütközést. Mindenki valami „hadonászó paprikajancsivá” vált, aminek Liszner éppen Novákot látja az utolsó órán. Nyerge Lázár, a „természetrajz professzora”, Tibor szállásadója, „a pénzt imádja”, és csak az jár az eszében, hogy „évek múlva vesz majd egy szőlőt”; Biró Gyurka, az „áldott” magyartanár, az „édes Gyurka”, aki nem barátkozik a diákokkal, hanem haverkodik velük, „a harmincon innen elszürkült”, „elfelejtette a finnugor testvérnyelveket”, és szemrebbenés nélkül vesztegeti meg az „Ostor” főszerkesztőjét, hogy legalább a gimnázium elkerülje a botrányt. Az Ábris igazgató tanévzáró beszédében pufogó frázisokat ugyanarról a tőről metszették, mint Dr. Ebeczky Dezső, köz- és váltóügyvéd hízelgő szónoklatát: „Önnek itt nincs ellensége vagy haragosa, egész életét itt töltötte e város falai között, becsületes, ernyedetlen munkában, a műveltségért és közjóért fáradozva mindnyájunk elismerését kiérdemelve”. Ebeczky Dezső, akinek Kosztolányi éppúgy saját keresztnevét adja, mint id. Ebeczky a gyermekének, abban a stílusban fölényeskedik és fontoskodik, mikor Novák jogorvoslatért fordul hozzá, mint fiacskája, aki hiába a legjobb tanuló, „értelmes, de nem okos”, és akinek azért van állandó sikere, mert azt mondja, amit az emberek általában elvárnak tőle; mindent „úgy fejez ki, ahogy legtöbben elképzelték”. A következő generáció kitűnősége is legfeljebb kedves beamter, aki ugyanúgy ad elő az érettségin, mint „egy egyetemi magántanár”, de talán még kevesebbet ért abból, amit életnek lehetne nevezni, mint a megalázott, pellengérre állított, még a futóbajnokságon is vesztes Liszner Vili. Még Barabás doktor is, aki Novák gyógyítása közben „jót”, „szépet” és „emberit” cselekszik, egyszerűen és természetesen, még ő is úgy kerül tömör bemutatásra, mint „jóindulatú, képzett és középszerű”. Sárszegen mindent belep a por, a piszok, minden megszürkült, mondhatni „egérszürke” lesz, mint egy sovány kis öregember öltönye, aki szintén Sárszeg egy kis mellékutcájában éldegél feleségével és Pacsirta nevű lányával, s akit éppúgy nem látunk a gimnázium, vagy a „Zöldfa” nevű kocsma környékén, ahol Novákot megverik, ahogy az Aranysárkányban is árnyék vetül a Párducok „Úri Kaszinójára”, a színházra, ahol Orosz Olga lép fel, és a Magyar Király nevű vendéglőre, ahol Vajkayék ebédelnek.

Schubert Ernő: Csendélet, mng.hu

Schubert Ernő: Csendélet, mng.hu

Az Aranysárkányban az évszámot sem tudjuk olyan pontosan, mint a Pacsirtában, ahol rögtön az első bekezdésben a „helyi újság szétszaggatott példányát” látjuk, és rajta: Sárszegi Közlöny, 1899, a falnaptáron pedig: „Szeptember 1, Péntek”. Az Aranysárkány 1925-ben, egy évvel a Pacsirta után jelent meg, de nem lehet tudni, hogy a szigorú kronológia szempontjából Novák Antal nagy szenzációt keltő tragédiája vagy Vajkayék csendes melodrámája történt-e előbb, voltaképpen ugyanazon a színtéren, és mégis különös skizofréniában, mintha a város egyik fele nem akarna tudni a másikról. Novák nem jár se vendéglőbe, se templomba, se színházba, se kaszinóba, s a „történelmi” időről csupán annyi eligazítást kapunk, hogy a tanári szobában lóg „Báró Wlassics Gyula közoktatási miniszter képe”, aki – az Országgyűlési Almanach tanúsága szerint – 1895-től 1903-ig volt kultuszminiszter. A Novákra tekintő Wlassics egyébként ironikusan az ország akkor talán legképzettebb büntetőjogásza, egyetemi tanár és a Bűnkísérlet és bűncselekmény, valamint a Tettesség és részesség tana című monumentális monográfiák elismert szerzője. 1899 miniszteri terminusán belül van, de mintha az élet „modernebb” benyomást keltene az Aranysárkányban, ugyanakkor a Pacsirtában más tanárok tanítanak a gimnáziumban, és az Aranysárkány végén Huszár Bandi elbeszéléséből kiderül, hogy a régi gárdából már csak Nyerge Lázár és Ábris igazgató vannak meg. Mintha Málvándy, aki a Pacsirtában a „számtan és fizika professzora”, váltaná fel Novákot, és a részeges Szunyogh, a Pacsirta latintanára a „fatornyos hazájába, a Felvidékre” visszavonuló Fórist. De szinte mindegy, ki mikor ül a katedrán, a vendéglőben vagy a színházban Sárszegen. Minden és mindenki elromlik, megsavanyodik, elszürkül, Széchenyi nagyszerű eszméi a kaszinóról és a kiművelt emberfőről éppúgy, mint Kossuth ideái a szabadságról. Kossuth képe Fóris falán függ berámázva, „nagy homlokának” a latintanár „hosszan, bóduló örömmel” szorítja a pisztolyt, mert az a játékos ötlete támad, hogy ott lövi agyon az őt bosszantó legyet. A liberális humanizmust fenyegető egyik rém, hogy – mint minden intézmény – kiüresedik és megkopik, és a magasztos mondatok Sárszeg kánikulájában, fullasztó, meleg, néha „pipereboltként” kábító levegőjében üresen kongó, csupán hangzatos szólamokká válnak. A legnagyobb csábítás azt hinni, hogy a liberális humanizmus ereje, az értelmes ellenállás már megvalósult és általánossá vált, hogy „már mindenki így gondolkodik”, mert akkor már nem törődik vele senki, hiszen nem az én ügyem vagy a te ügyed, hanem mindenkié, és a mindenki szájában lesz belőle lapos köz-hely, unalmas, szajkózott modorosság, ami időnként Novák beszédén is elhatalmasodik; ezt tudja olyan élethűen utánozni a nyolcadik osztály bohóca, Oláh Gyuszi, a későbbi színész: „Liszner, Liszner, mondja csak, micsoda a maga édesapja?” „Aki eszével nem tudja, vagy nem akarja megkeresni a kenyerét, az keresse meg a két keze becsületes munkájával, az arca verejtékével. Most tavasz van s künn a mezőn, a szántóföldeken, a szőlőkben kezdődnek a munkák, szántás, kapálás, kötözés. Ehhez sincs kedve? […] Mondja, mivel lopja maga az Istennek azt a drága napját?”
frontális ütközés
A mindent átható és egybemosó szürkeség, a közhelyek világa kétségtelenül menti Novák törekvését, hogy az ellenállás egyik oldalán éles körvonalakkal vegye körül és szilárdan cövekelje le önmagát, és átellenben, a másik oldalon mindenki mást. De ebben rejlik a liberális humanizmus legsebezhetőbb pontja is: hogy szüntelenül kettéosztja a világot, az itt és ott állók körére, hogy frontális ütközést tételez értelmes és értelmetlen, józan és tébolyult, igaz és hazug között. Vagyis e humanizmus gyengesége, csődje és tragédiája épp abban található, amitől egyenes a tartása, amitől felemelő, sőt szép: az ellenállásban, ami mintegy automatikusan generálja a teljes szembenállást.

Schubert Ernő: Illusztráció Paul Claudel Angyali üdvözletéhez, mng.hu

Schubert Ernő: Illusztráció Paul Claudel Angyali üdvözletéhez, mng.hu

A narrációnak ezért van szüksége az ő és én nézőpontjának szüntelen váltogatására, ami nem egybemossa a látószögeket, hanem egy időben igyekszik átélhetővé tenni, ami kint és bent van; az elbeszélő mód – egy még magasabbra lépő, még „omnipotensebb” perspektívából, mintegy onnan, ahonnan az aranysárkány szemléli Sárszeget – felszámolja a szembenállást, hogy megmutassa, amit Novák története legvégén sem hajlandó meglátni: hogy mindenben egyszerre van meg a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a szép és a rút, hogy emberi végességünk egyik ismérve éppen az, hogy nem tudjuk határozottan szétválasztani ezeket, s hogy sem a természetben, sem a társadalom törvényeiben nincs eleve, a priori adva egyetlen minőség sem a maga tiszta formájában, hogy minden, ami van és amiről azt hittük, hogy megértettük, hogy határok közé fogtuk, szabatosan és pontosan megfogalmaztuk, magában hordoz valami kiszámíthatatlant, mértéktelent, határtalant és kimondhatatlant, valami vad tartományt. Az életet az teszi lehetetlenné, ami élhetővé tette: az értelmes ellenállás, a liberális humanizmus. És ez nem csupán sötét összeesküvés, vagy az értékek megkopása: ez minden minőség legmélyebb minősége, ami csak legfelülről látható.
pedig zsidó
Az egyetlen pillanat, amikor Novák talán át tudja élni az őt vonzó és taszító minőségek nem szürke, hanem borzongató, bizonytalanul vibráló, de inkább belátást és bölcsességet, mint értelmet és szembenállást tartogató egyvelegét, Glück Laci látogatása tanára házában. Glück Laci, aki szintén jeles tanuló volt, de „nem volt képes magát olyan folyamatosan kifejezni, mint Ebeczky Dezső, mert mélyebben érezte, amit gondolt”, és aki Liszner Vili házitanítójaként kereste össze a kosztra és kvártélyra valót, zsidó. Novák liberális humanizmusához hozzátartozik, hogy „valójában nem szerette a zsidókat. Nem többé vagy kevésbé, mint bárki, aki nem zsidó. Tartózkodott tőlük, s maga se tudta, hogy ez a tartózkodás védekezés vagy támadás”. Novák öröklött, történelmi, „keresztény” antiszemitizmusa semmiképpen sem gyűlölködő, nem ragadtatja magát összeesküvés elméletekre, nem vetít egy „magyar úri” ellenségképet a lassan asszimilálódó, „polgári” zsidóságba. „Nyolc évig nem [is] jutott eszébe öntudatosan, hogy az a fiú, ki itt ül előtte fekete dróthajával, szemében a szeretet megnyilatkozni nem merő vigaszával, zsidó.” Inkább „közömbös volt” a fiú „családjával szemben”, a fiú származása értelmi körén kívül esett, de nem került az ellenállás vonalán túlra, a „fattyúhajtások” körébe. Ha megveretése előtt hívják fel a figyelmét Glück Laci hátterére, talán azt mondja: Milyen okos, törekvő, iparkodó, rendes fiú – pedig zsidó.
Most, megaláztatása, nyomorúsága, testi-lelki szenvedése idején a fiú „nem volt már idegen többé”, és hálás szeretetében, ami „nem bír mulatni azon, hogy valaki alul marad” és „minden ízével és idegszálával tiltakozik a tettlegesség ellen”, egy futó pillanatra felismeri „az iszonyt a háborúságtól, régi vereségek, lázadások, megaláztatások jegyét s szemében lobogó forradalmak, mohó és gyors kielégülések, kárpótlások, vagyonszerzések, csöndes családi örömök és fényes szellemi diadalok vágyát”.

Schubert Ernő: Csendélet pipával, biksady.com

Schubert Ernő: Csendélet pipával, biksady.com

A minőségeket Novák ez egyszer nem idealizálja és állítja ellentétpárok hadrendjébe, hanem hagyja, hogy töredékesen és talán közhelyszerűen, de áthassák egymást, hogy „vágy”-ként jelenjenek meg előtte, hogy ne a jó vagy a rossz, az itt és az ott előre adott logikája rendezze ezeket, hanem maguk nyilatkozzanak meg, nyerseségükkel, túlzásaikkal, aránytalanságaikkal, mohóságukkal, féktelenségükkel, zabolátlanságukkal, rejtélyeikkel és titkaikkal. Megérti, hogy a „zsidó” metafora is: a veszteség, a megaláztatás és megveretés metaforája, amiben bőven megvan az ellenállás az erőszaknak, az igazságtalanságnak, az előítéleteknek és a korlátolt butaságnak, de ez nem csupán értelmi jellegű, hanem valami mélyen átélt történelmi tapasztalat, sőt egy állandó történet tanulsága és tanúsága is. Megérti, hogy ebben az értelemben mindenki zsidó, ő maga is. Az öngyilkosság előtt még Novák kezébe akad, zsebében, a revolver után kutatva, Glück Laci képes levelezőlapja „az Arany szobor képével”: „Budapesten is szeretettel…” De az „Ostor”, amit ez után húz elő, a maga durva egyoldalúságával, erősebb. Ismét feláll egy ellentétpár, a szeretet és gyűlölet ellentétpárja. És az aranysárkányról, amely vágy formájában ölel magába mindent, amelyben nemcsak „az istennyila azonos a villamossággal”, mint „Franklin Benjamin kimutatta”, hanem a villamosság is kérlelhetetlenül azonos az istennyilával, amelyben megszűnik az ellenállás értelmes-értelmetlen között, ahol a jó rossz és a rossz jó, ahol a szép rút és rút a szép, nem tudjuk meg, hová került. Talán valaki hazavitte, talán megsemmisült, talán elszállt, fel, fel, a „Vénusz és a Sziriusz közé”, ahol már Novák Antal is „boldog”.

felső kép | Schubert Ernő: Csendélet gyümölcsfaággal, viragjuditgaleria.hu