Lipták Ildikó

K.

VADHAJTÁS

K.

Huszonhárom nappal ezelőtt menstruáltam először. Alig bírtam kivárni, féltem, hogy valami betegségem van. Olvastam az interneten, hogy vannak nők, akikkel sohasem történik meg. A lányok már régebben azt hitték, hogy megjött, bár én nem állítottam ezt senkinek, csupán kértem egy betétet Hajnitól, ő meg elmondta a többieknek. Ő a legnagyobb pletykafészek. Úgy három hónappal később aztán tényleg megjött, és ha jól sejtem, hamarosan megint lesz valami. Legalábbis olyan érzés van a cicimben, mint pár hete. Sőt, ez nemcsak érzés: már nem vagyok olyan deszka, mint korábban. Engem többet senki sem szekálhat azzal, hogy minek rám a fürdőruha felső!

Az osztályban mostanában megváltozott a hangulat. Tavaly még szó sem lehetett róla, hogy a lányok a fiúkkal vegyüljenek, most meg egy-két lány még az ölükbe is bele ül.

Belépek a terembe, látom, hogy mindenki nyüzsög. Azokhoz csatlakozom, akikhez szoktam: négy lánnyal barátkozom. Most hirtelen nagy kedvem volna másik bandához csapódni, de nem jut eszembe semmi, amivel odamehetnék, és nem nagyon szoktunk csak úgy keveredni.

rálátok

Jó helyen állunk, nagyjából rálátok az egész teremre. Mellettünk egy háromfős fiú társaság beszélget. Nagy a hangzavar, így nem hallom őket, de a gesztusaikból igyekszem megfejteni, mi lehet a téma. Nem jövök rá: az egyikük mintha két hatalmas almáért nyúlna, a másik kettő meg röhög rajta.

Zsófi lép be a terembe. A fiúk szerint ő a legjobb csaj. Az osztályképen apukám tanárnőnek nézte. Elhalad a háromfős csapat mellett. Lassan, méltóságteljesen vonul, mint egy szarvasünő. Az egyikük – épp, ahogy a vadász tüzel – hirtelen rámozdul, és a fenekére csap. Először nem értem, mi ez, kell pár másodperc, hogy összerakja az agyam, mi történt.

adobestock 5664705

adobe.com

Nevetés, ricsaj, lökdösődésnek álcázott ölelkezés következik. Néhány pillanat, és a menő lányok teljes klikkje csatlakozik hozzájuk. Úgy tesznek, mintha meg akarnák védeni a barátnőjüket, de látom, hogy inkább a részvétel miatt mennek oda. Valóságos csatatérré változik a terem: a fiúk a fenekekre és a cicikre nyomulnak, a lányok sikítoznak és védekezést mímelnek. A fiúk, ha bírják, két marokra fogják a nagyobb melleket; most értem meg az almás előjátékot. Lopva megnézem, a rajtam lévő ruhában látszik-e már valami, de ebben a hülye pulcsiban szinte semmi. Megrázogatom a ruhám elejét, mintha marha melegem lenne, és ledobom a felsőm. Pólóban valamivel látványosabb. Has behúz, váll hátrafeszít. De csak sétálgatok a harcoló kupac környékén.

Becsöngetnek. Mindenki a helyére szalad, ám a szünetekben folytatódik a küzdelem. Általában nyolc-tíz ember vesz részt benne, nem mindig ugyanazok. A második szünetben merek kimenni a harcmezőre. Átveszem a többiek szófordulatait, gesztusait, de mintha ott sem lennék. A fiúk folyton ugyanazokat a lányokat fogdossák. Helyezkedek, mégsem fognak meg. Esetleg arrébb löknek – azt is inkább a lányok.

beles a ruhája alá

A következő órán Zsófi, két karját keresztbe fonva, óvatosan dajkálja a mellét. Többször is odanyúl. Egyszer a nyakánál elhúzza a pólóját, és beles a ruhája alá. Elszörnyed a látványon. Egész órán a sebesüléseivel foglalkozik. Amikor a tanár felszólítja, fogalma sincs, miről van szó. Kikéredzkedik a mosdóba, s mikor visszajön, látom, hogy a póló alatt is mosta magát.

Biztos vagyok benne, hogy a következő szünetben nem megy a fiúkhoz, de tévedek. Eleinte védekezőn öleli magát, de hamar lefegyverzik. Nevet. Vagy ő így sír.

Megint megkörnyékezem őket. Inkább a kíváncsiságom hajt, mert kicsit félek tőlük, de meg akarom tudni, minek kell történnie, hogy felkeltsem a figyelmüket. Egyszer úgy teszek, mintha elesnék. Senkinek sem tűnik fel. Lehet, hogy láthatatlan vagyok.

A földön ülve felfedezem, hogy a bennfentes fiúk, ha épp lányt nem érnek, egymást markolásszák. Ezt én is megpróbálhatom. Nem gondolkozom, csak hirtelen megteszem. Az egyik fiú öléhez nyúlok, és megmarkolom – legalábbis a nadrágját. Egy pillanatra megáll, nézi a kezem, a tekintete végigfut a karomon, és csodálkozva bámul. Becsöngetnek.

liptak1207

adobe.com

Érzem, hogy óra közben többször is rám néz, de úgy teszek, mintha nem venném észre. Belemélyedek a füzetembe, mígnem a padok alatt levél érkezik. Óvatosan kinyitom, közben a tanárt figyelem. Úgy tartom a papírt, hogy a feladó se láthassa: célt ért. A másodperc tört része alatt lesek oda, csak az első betűt olvasom ki, s látom, az egész mindössze egy szó, ami k-val kezdődik. Most inkább nem olvasom el. Észrevétlen összegyűröm, és a zsebembe rejtem. Óra után a taknyos zsebkendőkkel a kukába dobom.

ha meghalnék

Delet harangoznak. Senkivel sem beszélek, örülök, hogy mára vége, és elhúzhatok innen. Összekapom magam, és a szokásostól eltérő úton hazaindulok. A házban, az otthonos dinsztelt hagyma illattól kissé megnyugszom. Nagymama meleg ebéddel vár. Mikor belépek, az órára néz, és azt kérdi: valami baj van? Miért lenne, kérdem, mire ő, hogy szerdán mindig csak kettő után érek haza. Uram atyám, azt hittem, csütörtök van, és leléptem az utolsó két óra előtt! A nagyi jól ismer, pontosan tudja, hogy valami nincs rendben. Azt felelem, hogy igen, van baj, mivel szörnyen fájt a fejem, és nem találtam az osztályfőnököt, így engedély nélkül jöttem el. Nagyi most is megment: telefonál anyunak, aki értesíti a tanárt, én meg szépen ágyba bújok, és a paplant a fejemre húzva többször is nekifutok, hogy sírva fakadjak, de bármennyire fojtogat, valahogy nem jön ki. Elképzelem, milyen lenne, ha meghalnék. A torkomban lévő gombóc akkorára dagad, hogy tényleg nem kapok levegőt.

Ébredés után kitámolygok az udvarra. Az öcsém a szomszéd kiskölyökkel futkározik, aki most lett iskolás. Tavaly vagy tavalyelőtt még együtt játszottunk: én voltam az anyuka, Zolika meg a gyerek. Egy régi babakocsiban tologattam a házuktól a kapunkig. Idén már nincs kedvem ilyen dedós marhaságokhoz.

Fogóznak. Aki elkapja a másikat, az jó nagyot vág az áldozat hátára. A tesóm – miközben befut a házba inni –, tesz felém egy kitérőt, és rám üt. Ezért még kapni fog. Zolika is felém tart, úgy látom, hasonló szándékkal, mint a hülye öcsém. Megállítom:

– Zolika, mutassak valamit?

– Aha – torpan meg.

A lugasra mutatok, s intek, hogy kövessen. Amikor már senki sem láthat minket, felhúzom a pólóm, és felé fordulok. Szoborrá merevedve, némán áll.

liptak12072

adobe.com

Kezét a mellemhez húzom, csupa homok leszek tőle. Addig állunk így, amíg az öcsém trappolását meg nem hallom a ház felől.

Akkor elengedem a csuklóját, és lekeverek neki egyet.

– Mit képzelsz, nem szégyelled magad? Akarod, hogy megmondjalak? – sziszegem, és a szobámba szaladok.

Odabent vagy százszor elmondom magamban: kurva. Kurva kölyök.

felső kép | Kaposi Máté fotója